Kedves Szakértő!
Történetem röviden: 12 éve megismertem egy fiút, 15 évesen, egy idősek vagyunk. Azóta kisebb nagyobb szünetekkel tartjuk a kapcsolatot, ő külföldre költözött egy időre, most jött haza. Három évvel ezelőtt is és jelenleg is két hónapja van köztünk testi kapcsolat, de párkapcsolatról nem esik szó köztünk. 15 évesen ő közeledett felém és szerelmet is vallott de én megijedtem és visszautasítottam. Azóta olyan érzésem van mintha csak kerülgetnénk egymást, ha közeledik utána mindig elvicceli és ugyan így én is. Más kapcsolataimban nem jellemző ez rám, tudok kommunikálni az érzéseimről, de vele szemben ez megszűnik, ugyan az az ijedt félénk 15 éves kislány vagyok mint annak idején, pedig mindig azt éreztem hogy számomra ő az igazi. Most mindketten egyedülállók vagyunk és úgy éreztem elindult köztünk valami de munka miatt ismét külföldre fog költözni nagyjából két hónap múlva, és fogalmam sincs mit tegyek. Nagyon félek attól is hogy bolondot csinálok magamból, mert nem érez irántam, és emiatt a barátságunk is elveszik, de attól is hogy ismét elmegy pedig 15 éve szeretem. Mit tegyek ebben a helyzetben?
Köszönöm válaszát!
Lídia

Jó napot Kívánok! Ágnes vagyok. A párom 19 éves fiáról lenne szó aki evészavarral küzd. A nagyfiúk kicsi kora óta csak bizonyos “emnivalókat” eszik meg. Csokis puding, vaníliás krémtúró, epres, barackos túrórudi, Kinder csoki, csokis keksz, gyümölcsjoghurt, banán, mandarin, eper, meggy, őszibarack, barackbefőtt. Amit mindig eszik ebédre 1 üveg bébi étel ( sütőtök marhahussal) mást nem eszik meg. Ezeket eszi reggel-délben,-este. Semmi normál ételt nem eszik. Nem ismeri a sós, keserű, savanyú ízeket, csak az édest. Ezek mellett, sovány és atopiás dermatitisze van, “sebes” ,a bőre. Folyton viszked neki ezért sokat vakarja. Egyedül szeret lenni
19 éves de teljesen más mint a korosztálya.

Tisztelt Dr, Dr nő!
Férjemnek van egy lánya az előző kapcsolatábol. Minden második hétvégén nálunk van, s úgy érezük jól érzi magát velünk, van nekem is egy lányom, s van egy kisōccsijük imádják egymást. De ha nincs velünk hiába hívjuk sose veszi fel a telot, állítólag mert nem szereti az anyukája hogy apával vagy velünk beszéljen, mert nehogy anyának rossz legyen. otthon az anyukának teljesen màst mond mint nekünk, szopja még az ujját 8 éves, én néha mondom nem kéne már, ekkor haragszik. Elmondása szerint anyukája és a nagymama állandóan átkoz bennünket, s ezt sírva mondja nekem. El is hiszem ezt róluk! Mostanában valamiért nem akar jönni, nem mond okot csak ōsszevissza beszél. Nem tudom mit tegyünk, tudom nincsen ez így rendben, anyukának hiába mondjuk vigye el szakemberhez nekünk még nem adja ide. Kōszōnōm a választ előre is. Tisztelettel Gabriella

Ugy érzem depressziós vagyok, folyton hányingerem van és szomorú vagyok vagdostam is magam önbizalom hiányos vagyok sokan bántottak a vagdosásrol más lemondtam de a ha rajzolok mindig egy halottakat rajzolok papáim nincsenek meghaltak 1.öngyilkos 2.betegség sajnos azthiszem ez is közre játszik.. Mindenkit el akarok lökni magamtól es páran tudják is ezt…

Kedves Pszichológus!

Már évek óta úgy érzem, szorongok. Igazából olyan, mintha nem tudnék valódi okot rá. Anyukám ilyen szorongós, stresszelős. Szerintem ő is már az anyukájától örökölhette…
Olvastam a szorongás, az önbizalomhiány témában több helyen is. Sajnos úgy látom, ezek alapján, hogy szeretethiányom van, és nem igazán tudom miből adódhat. Normális családi hátterem volt, kaptam sok szeretetet, de a szüleim mondjuk gyakran veszekedtek (vitának nem mindig nevezném), és ez nagyon megviselt engem (érzékeny típusként), de a testvéreimet is. Esetleg ebből adódhat a problémám?
Hogyan lehetne megoldani?

Üdvözlettel,
Szilvia

Jó estét kívánok!
Introvertált típus vagyok, ami a munkahelyem nem éppen a legjobb, mert hatással van a kollégáimmal való kapcsolatomra. Nem tudok nyitni feléjük, nagyon nehezemre esik megnyílni előttük. A csapattréningeken a poklot járom meg, mert szerepelni kell, mindig úgy érzem elrontok valamit, végül pedig tényleg el is rontok. Az emberek látják rajtam, hogy feszült vagyok, mert tényleg attól rettegek, mit gondolnak rólam. Ezeket a helyzeteket nagyon rosszul reagálom le. Szinte állandó feszültségben élek emiatt. A kollegáimnak megvan a véleményük rólam, hallottam őket, amikor erről lebeszéltek. Nagyon szeretnék változtatni a hozzáállásomon, mert tudom, hogy csak én tudok magamon segíteni. Tudom, hogy ők sem különbek vagy jobbak nálam, csak én nem tudom, hogy tundám ezeket a kellemetlen helyzeteket kezelni. Megkérdeztem magamtól, mit érzek ilyenkor, félek a megszégyenüléstől, a megaláztatástól, attól, hogy elutasítanak.
A szoros munkabeosztás miatt nem tudom személyesen pszichológus segítségét kérni, ezért azt kérném Öntől, tudna-e esetleg valamilyen gyakorlatokat ajánlani, amivel ezeket a nekem feszült helyzeteket kellemesebbé tehetném; esetleg létezik-e olyan irodalom, amit elolvashatnék ebben a témában. Nem szeretnék szorongani az emberek közt, azt szeretném, ha én is és ők is jól éreznénk magunkat egymás társaságában.
Válaszát előre is nagyon köszönöm.
Tisztelettel: Hajnalka

Üdvözlöm. A peoblémám.az lenne ,amiben tanácstalan vagyok. Egy éve van egy barátnom 3 évvel fiatalabb nàlam,Én nagyon szeret de ö nem szerelmes és,nincsenek érzései.Ezt mondja.Nem érez iràntam semmitNem is szexel velem.4 éve elvesztette a nagyobbik bàtyàt ès az èdesanyját.Az eddigi kapcsolataiban csak megalàzàst kapott.,és sajnos.akkor alkoholba menekült.A mt nem tudok hova tenni,hogy vele egy nemüeknek irja hogy hiànyzol, puszikat,szivecskéket küld nekik. Azt mondja nem.meleg,de nemtudom.Mo a baj vele？Azt mondta nekik többször probàlt vel szakitani de én nem mentem bele. Akkor？
Van tanácsa？ köszönöm

15évesen bakfis koromban beleszerettem a nálam 30 évvel idősebb tanáromba. 17 éves koromtól 20 éves koromig egy gyönyörű kiteljesedett szerelmi kapcsolat volt közöttünk. Amikor elváltunk békében (elengedett, vagy küldött, hogy éljem az életem, nem tud mit nyújtani nekem, se gyerekeket, se jövőt) én belebetegedtem de aztán valahogy túl léptem rajta. Tartottuk a kapcsolatot 1990-ig, de utána elvesztettem, nem találtam sehol. Most tudtam meg, hogy 91-ben rákban meghalt. Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy elengedtem és azt se hogy nem voltam mellette amikor bajban volt. Nem tudom elfogadni a tényt, hogy nincs többé. Tönkremegy az egészségem szétesik az életem a családom és nem tudom mit tegyek. Én még mindig ugyan úgy szeretem.

Jó estét.A kérdésem nagyon összetett a férjemről lenne szó,mániás depresszióval küzd és nem meghatározott személyiség zavarral.Egy fél éve egy súlyos öngyilkossági kísérlete is volt mert a vállás is szóba került.Nem tudom már a betegségét elviselni és,a vele járó dühkitöréseket amelyek sajnos egyre gyakrabban társúlnak hozzá.Rendszeresen jár pszhihológushoz és pszhihiáterhez állítólag jobban van csak én nem látom ezt.A kérdésem a következő lenne hová fordulhatunk még segítségért hogy jobban lehessen.A gyógyszereit szedi a munkáját ellátja de egyre nagyobb erő kell hozzá,neki .Tanácstalan vagyok.

Tisztelt hölgyem!

Olyan problémával kapcsolatban írnék, ami a párom és a családom érinti. Másfél éve vagyunk párkapcsolatban és a családom kijelentette, hogy nem fogják tudni elfogadni sosem, nem akarják látni és szakítsak vele. Természetesen én szeretem és nem fogom elhagyni. Az ok amiért nem szimpatikus nekik, az az, hogy idősebb tőlem 10 évvel és nincs/nem is lesz diplomája, ellenben nekem egy piacképes papírom lesz. De a szememben ettől még jó partner és nem fogom elhagyni. Én kollégiumban élek, de a családi viszály nagyon megnehezíti a hétköznapjaim, és a kapcsolatom is. Mivel távkapcsolat, csak hétvégén tudunk találkozni, na de hol. Ha hozzánk egyáltalán nem jöhet, mit tegyek? Szégyenlem is, hogy ilyenek a szüleim, ugyanakkor van bennem megértés is az aggódásukért, mégis a gyerekük vagyok és nem azt a herceget fogtam ki, akit ők elképzeltek. A páromnál lehetnénk, de ő is a családjával él nem akarok minden héten a nyakukon lenni. Sajnos az egyetem hétfőtől pénteken estig tart minden nap, lehetetlen mellette diákmunka. Szombat vasárnap meg tanulok és ha egy kicsit ki akarok kapcsolódni az a párommal történik, de rá se lenne időm, ha még valamit magamra vállalok. Sajnos a műszaki kart is úgy kezelik, mintha általános iskolás lennék és nem tudom összeadni hogy 1+1, folyamatos fenyegetőzés megy, hogy nem finanszírozzák tovább az egyetemet, meg úgyis megfogok bukni. Sosem jártak felsőoktatás közelében lehet ez a probléma, hiába bizonyítottam már, hogy igenis megy és ne aggódjanak a tanulásért. De görcsberándul a gyomrom, ha azt mondják ha most találkozol a barátoddal akkor felejtsd is el az egyetemet, mert mellette biztos, hogy otthagyod. Pedig teljesen támogat benne, sosem kérne ilyet. A másik meg, hogy anya ilyen korban fiúzott legalább 3 volt neki egyszerre meg minden héten más buliba járt miért nem jarok nyitott szemmel. De én nem ilyen vagyok, nekem kell a nyugodtság, a biztos szeretet és stabilitás. Heti egy napot aludnék vele, ha nyár van és van idő akkor 2x is találkoztunk és ettől is kiakadtak, hogy minek ilyen sokat. Én nagyon keveslek heti 24 órát együtt, de ez is lecsökken, ha nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Mit javasol hogy tudnám elfogadásra és megértésre bírni a szüleim, hogy a párom is jöhessen hozzánk? Meg amúgy is hogy magyarázzam el, hogy bár támogatnak anyagilag, már felnőttem lelkileg és agyilag? Nyilván játszhatna diákhitel például, de nem hajszolnám bele magam ebbe az egészbe. Azok a fajta szülők, hogy amíg az én kenyeremet eszed, meg az én házamban laksz, addig…

Jo napot,most mar lassan fel eve tarto szomorusag,vagy lehangoltsagommal kapcsolatban kernek tanacsot.Eddig sem voltam az a mindig kiegyensulyozott szemely,de bar valtozoak voltak a napjaim.Egy ideje semmiben nem lelem boldogsagom,mint regebb…ha kirandultam,ha egy jot ettem :)Most mar ez sem boldogit.Mindenem megvan,nem perfekt a munkahelyem,de van ,van csaladom,es megis azt erzem semmi nem okos igazabol oromot csak elek mert elnem kell.Ez mar depresszio?ugy erzem nincsenek igazabol erzeseim,csak felelmem h mi tortenik velem,miert nem jovok helyre?maskor ha tart 2 nap rossz nap,akkor utanna jottem helyre.De ez most nem mulik el.Nincs kedvem a ferjemmel sem egyutt lenni,kinnak erzem.Van egy 3 eves kislanyunk,a szivem melyen kicsit ot hibaztatom ,es ezert is lelkiismeret furdalasom van,ugy erzem azota nincs igazan eletem,es nagyon aktiv verekedos siros leanyzo.Nem szeretek mar elmenni sehova,mert mindengol azt erzem minket neznek,h h megneveltem a gyerekem.STB STB STB…Sok ilyen gondolat nyomaszt,es nem tudom h pszihologusra lenne szuksegem,egyaltalan meg fogok boldogsaot erezni,vagy soha ….vagy inkabb lelekgyogyaszra?Erdekes az h halas vagyok mindenemert es megsem tudok erezni mar oromot.

Kedves Uram/Hölgyem!

Elöszőr is szeretném megköszönni, hogy foglalkozik az ügyemmel. A problémám az hogy már másodjára próbálok kialakítani egy kapcsolatot egy fiúval aki tetszik mindaddig amíg úgy nem döntünk hogy kapcsolatot létesítünk egymással. Amint ez megtörténik megijedek, és elkezdem benne a hibákat keresni mintha ráakarnám beszélni magam, hogy ne tetszen. Nagyon kedves fiú és tényleg minden megvan benne, de ahogy egyre komolyodik a dolog én annál jobban félek és viszakozni kezdek. Nem tudom mit tehetnék ellene. A válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Cím!

Van egy nagy problémám, hogy nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek.
Lassan 1 éve lesz, hogy van egy pasi az életemben. Mindent meg tudok vele beszélni, mindenben támogat, rosszat nem tudok rá mondani, én nagyon kedvelem Őt. Testi kapcsolat  ugyan még nem történt köztünk, ez részben az én hibám is, mert még eddig nem álltam készen rá. . A barátom eddig türelmesen várt, nem követelőzött, csak annyit mondott, hogy amikor úgy érzem hogy készenállók rá szóljak. Másik problémám az, hogy ő kint dolgozik külföldön és így ritkán tudunk találkozni, csak telefonon szoktunk beszélgetni. Még nyár végén megbeszéltünk, hogy most októberben kimegyek hozzá egy hétre. Én mióta elváltam ( az pontosan 1 éve történt) , még sajnos közös lakásban lakom a volt férjemmel és a két gyernekemmel, akik ugyan már nagykorúak, de itthon laknak még és ilyen körülmények miatt nem igazán tudtunk eddig kettesben lenni.

Amióta elváltam a legfőbb támaszom az Anyukám volt. Most hogy van ez a pasi az életemben egy kicsit megváltozott. Találkoztak már szimpatikusak voltak egymásnak, mégis Anyukám félt attól, hogy esetleg csalódás okoz ez a pasi nekem.
Szeptember óta majdnem minden nap kérdezte Anyukám a lányomat, hogy pontosan mikor is akarok kimenni a pasimhoz,de ő nem tudta megmondani. Közben Anyukámnak hasi problémája lett, pontosabban az, hogy nehezen tud széklete lenni, néha szorulással küzd. Eddig szervi bajt nem találtak neki, hálaistenek, igaz még egy széklet vizsgát van hátra és ha az is rendben van akkor azt mondhattom, hogy testi eredetű a problémája nincs.
Most pontosan egy hét múlva szeretnék kimenni, de most dilemmában vagyok. Az a problémám, hogy hogyan hagyjam itt az Anyukámat ilyen állapotban, ugyan nem lenne egyedül mert itt vannak az unokái, akik nagykorúak.
Amikor elmondtam neki, hogy sajnos most kellene kimennem, mert mostra terveztük akkor Anyukám kiakadt, hogy képes lennék őt itt hagyni ilyen állapotban? Mondtam neki, hogy nem lenne egyedül hiszen az unokái itthon maradnak vele. Erre azt mondta szerintem elég önző módon, hogy az ő segítségüket nem fogja kéri, csak nekem kötelességem segíteni neki, mert én vagyok a lánya.
Amióta ismerem a barátomat, azóta sokkal boldogabb vagyok, minden téren, igaz testi kapcsolat még nem volt köztünk, de ő rá eddig is mindig, mindenben számíthattam.
Eddig már többször terveztük, hogy kimegyek hozzá, de sajnos mindig közbejött valami, amikor kiakartam menni és most végre mindkettőnknek megfelelő lenne az alkalom, de most meg Anyukám beteg lett és most ez lenne a gond. Nekem mindig is sokat számított az ő segítsége és támogatása és nagyon szeretném, ha egyetértene most ezzel.
Már régóta sajnos Anyukám irányítja az életemet, eddig sajnos nem volt bátorságom kiállni magamért Anyukámmal szemben.
Soha nem mondtam ellent neki, de most úgy érzem eljőtt az idő. Mindig azt éreztem, hogy nem akarja, nem tudja el hinni, hogy egyedül is megállnám a helyem az életben, tudom a kudarcoktól és a csalódástól akar megkímélni, de ez nem helyes.
A barátom azt mondja, hogy ő ebbe nem akar beleszólni, döntsek a belátásom szerint, de még annyit mondott, hogy amikor ő is kiment dolgozni külföldre az ő anyukája sem akarta, hogy kimenjen, mindent bevettett, hogy itthon tartsa, de nem sikerült neki.
Napok óta azt érzem, hogy ha azt mondanám az Anyukámnak, hogy Anyukám mégse megyek ki, mert ilyen állapotban nem tudlak  itt hagyni, akkor biztos vagyok benne hogy hamarosan jobban lenne.
Mert amikor régebben is nagyon szerettem volna valamit, mindig bűntudatot ébresztett bennem és visszakoztam, mindig mindenről lemondtam az ő javára, eddig.
Most olyan dikemmában vagyok, hogy ez a pasi ugyan olyan fontos lett nekem, mint az Anyukám és a gyerekeim. Már eddig is annyit segített nekem önzetlenül, bármikor kereshettem, mindig van rám neki, 5 perc. Felajánlotta azt is mikor Anyukám kicsit betegebb volt, hogy őt nyugodtan hívhattom akármi van, ahogy a munkája engedi visszahív.
Tudom, hogy Anyukám nem fog örülni a döntésemnek, de úgy érzem, hogy most jött el az idő arra, hogy kicsit magammal is törödjek.
Eddig mindig mindenben Anyukám volt az első.
De most nem tudom és talán nem is akarok csalódás okozni, sem nekem, sem a barátomnak, aki nagyon sokat jelent nekem.

Azt mondta az Anyukám, hogy ez most nem igazán a legmegfelelőbb alkalom, hogy itt hagyjam őt. Akkor mondtam, hogy a másik alkalom karácsonykor lenne, de arra azt mondta, hogy hogyan nézne ki, hogy itthagynám a gyerekeimet.

Valójában az az igazság, hogy soha nem lenne megfelelő a alkalom, mindig lenne valami kifogás, hogy most ezért vagy azért nem jó.
Én nem ki akarok költözni, csupán csak egy hétre szeretnék kimenni, mert nagyon nagy szükségem lenne rá, és arra is hogy kicsit kiszakadjak a meg szokott közegemből.
Mondjak le a szerelemről, mert Anyukámnak most szüksége lenne rám?
Vagy ne törődjek semmivel csak menjek ki, ha ezt szeretném?
A gyerekeim azt mondták, hogy ő támogatnak abban, hogy kimenjek és ők addig segítségére lesznek a nagymamájuknak ahogy tudnak, amíg én nem leszek itthon. Ez nagyon szép gesztus tőlük.

Kérem adjanak tanácsot, hogy hogyan döntsek?
Melyik utat válasszam?

31 eves nö vagyok aki gyakran megcsuklik.Parommal 13 eve elek együtt.Kozos gyermekünk megszületese ota komoly gondjaink voltak Valamiert nem talatam benne az apa tipust,mindig kerestem egy boldogsagot de öt sose tudtam elengedni.Naiv vagyok,gyenge mar idegileg is aminek mar fizikai tünetei is jelentkeznek Szeretem parom csak nem erzem boldognak a parkapcsolatunkban,es sajnos ezt az emberek kihasznaljak.Hozzank közeli emberek vettek mar el az eszem idezöjelesen szimplan azert mert felhuztak egy allarcot,megmutattak nekik sokkal tobbet erek mint annak akivel elek.Azt mutattak jobb apjuk lenne gyermekemnek es napok alatt kepes voltam az egesz eletem ezert felboritani.Most is egy hasonlo vallsagban vagyunk.Nem rossz embernek tartom magam viszont tudom valami nincs rendben.Olyan embereket vonzok be az eletembe akik valamiert szinten segitsegre szorulnak es valahol hiszem hogy igenis ertem valtoznak .Parom ragaszkodik hozzam mindezek utan hogy mar tobbszor hibaztam.O sem egy csaladcentrikus ember ,nehezen nyilik a gyerekek fele es felem is.Ugy erzem nem tarsam ,ahogy regebben is tartottam mellettem van de magam viszem a kapcsolatot es a gyereknevelest.Az a tipusu ember aki egy ferfi,en meg egy nö.nem tars.en pedig mindig keresem a tarsam de ot se tudom elengedni.a sok mult,a sok nyomas bennem,az hogy ugy erzem valahol en elvesztem es mindig masokert elek,az hogy oly sokat hazudtam azert mert keresek egy boldogsagot tonkre tett.neha teljesen lecsuszok idegileg ha kell a labamrol leesek .mar nem tudom mi a helyes,elengedjem vagy helyre hozzam parom meg mindig szeretne de nem akarom tobbe bantani mondanam inkabb engednem el mert talan valami oknal fogva mindig menekulni fogok,es ha aTzt erzem valaki jobban becsul ,szeret akaratlanul visz magaval minden.ezt koveti a mit tettem,a tonkre teszem parom es magam.nagyon nehez.lehet ennek psziches oka vagy csak fogadjam el nem jo a kapcsolatunk,nem megy,.par nap alatt eltudjak hitetni velem az emberek tobet erek nekem jobb lesz a fiamnak jobb lesz pedig sajnos lehet szerelem de manipulalas hisz a lelki serultsegemmel fognak meg.nem akarok mar szenvedest okozni de ki csuszott alolam a talaj.lehet meg ezt a kapcsolatot helyre hozni ennyi seb utan?lehet csak a borzaszto gyerekkori elmenyeim tesznek ilyenne?az eletem felelem,kuzdes,tobbre vagyas iranyitja ..segitseg kell.erzem ujan uton haladok amibol egyszer mar nem allok fel.

Tisztelt Doktor úr!

Zsófi vagyok 23 éves. Az utóbbi néhàny hónapban észre vettem, hogy nincs önbizalmam. Először az àllatorvosnàl tűnt fel amikor a cicàmat vittem és kérdezett az állatorvos én meg ràk vörös lettem, majd leizzadtam. Ha anyukàmmal vagyok akkor nincs ez.
Kinevettek, mert sokszor elírtam egy szàmot, vagy az adott matematikai példàt nem tudtam megcsinàlni. Volt olyan is, hogy az egész osztàly előtt alàzott meg a matek tanàrom, hogy lusta vagyok megtanulni a matekot, meg semmire nem viszem az életben. Ez ment 8 évig az àltalànos suliba, azt hittem, hogy közép suliba màr nem lesz ez, de tévedtem. Sajnos ott is piszkàltak a tanàrok, meg az osztàlytársaim a matek miatt. Egyszer osztàlyfőnöki óra volt és a tanàr megkérdezte, hogy ki akar tovàbb tanulni(érettségi), feltettem a kezem, majd a tanàr mondta, hogy tegyem le, mert soha nem lesz érettségim(màr 3 éve megszereztem) majd jött egy szülői értekezlet és a sok szülő előtt , mondta a tanàr, anyukámnak, hogy Zsófi is feltette a kezét amikor a tovàbb tanulásról volt, de én mint a tanára nem javasolom, hogy menjen, mert nem fogja bírni. Ugyan ezt hallgattam itthon apukàmtól, hogy kàr erőltetni ezt az érettségit, mert úgyse lesz belőle semmi. Nem mondom azt, hogy minta tanuló voltam, de megszereztem az érettségit, de matekból felmentésem volt így nekem abból nem is kellett érettségiznem. A mi nap találkoztam a középiskolai osztàlyfőnökömmel és ràcsodàlkozott arra, hogy le tudtam érettségizni.

Doktor úr szerint ez, hogy elpirulok az állatorvosnàl, meg ha màssal beszélek az vissza vezethető arra, hogy az önbizalmamat ez alatt a pár évalatt teljesen lerombolták az egykori tanàraim? Milyen módszerrel lehet “edzeni” az önbizalmam?

U.I: Emiatt, hogy nincs önbizalmam, dolgozni sem merek elmenni, meg ha egyedül kell intéznem valamit pánikolok , idegeskedem szinte màr rosszullétig idegeskedem azon, hohy most nekem egyedül kell intéznem ezt meg azt és végig gondolom a szituàciót a lehető legrosszabb végkimentetellel bezàródva.

Köszönöm a válaszàt

Tisztelettel

Kiss Zsófia