Tisztelt Pszichológus, szeretnék tanácsot kérni, a fiammal kapcsolatban, aki most egy elég mély depressziós állapotba került. 32 éves, egyedül neveltem, tudom, hogy ez mély nyomokat hagyott benne, és néha úgy érzem, amiatt bánt engem (lelkilet), de most volt egy kapcsolata, ami szétment, és teljes letargiába zuhant, értéktelennek, senkinek érzi magát, úgy érzi mindenki ellene fordult, a család is, elkezdett önpusztitó életet élni ( ezt részletesebben nem fejtette ki), hogy ő már várja, hogy vége legyen az életének, rettegek, hogy maga ellen fordul. Most egy "katatón"állapotban van, bár utazgat, de inkább csak, azért, hogy ne legyen egy helyben, nem élvezetből, nem nagyon érdekli senki és semmi, szóval teljes mély sötétség. Én kétségbe vagyok esve, szeretnék segíteni rajta, szeretném szakemberhez küldeni, de nem hajlandó, és tehetetlen vagyok. Szeretném a tanácsát kérni,hogy mit tudnék tenni, hogy tudnám rávenni arra, hogy valami módon mégis szakemberhez forduljon. Mert szerinte ő már semmit sem ér, sosem lesz boldog, nem akar már családot, nem akar már semmit. Én meg teljes kétségbe esésben. Köszönöm .

Tisztelt Pszichológus,

Van egy olyan történés a gyerekkoromban, amit nem tudok a helyére tenni. Igazából szabadon lebeg még. Ez erőszak? Molesztálás?

7-12 éves korom között a nyarakat a nyagyszüleimnél töltöttem. Egyik héten egyiknél, másikon a másiknál. Unokatestvérem családja az egyik nagyszülőmmel szemközt lakott. Ugyanannyi idős lánygyermek volt a családban mint én. Mikor ennél a nagyszülőmnél voltam, rengeteget játszottunk egymással. Kártyáztunk, babáztunk, labdáztunk. Ugyanez a lány szexuális játékokat is játszott többször velem. Inkább dörgölőzés-szerűt. Ezt nem tudom hova tenni. Nem emlékszem hogy akartam-e, vagy tehetetlen voltam inkább. Sokat gondolkodtam azon, hogy gyerekek játszanak e ilyen jelleggel, vagy molesztálásban volt részem. Ingadozom abban hogy felelősnek érezzem-e őt ezért( elvégre ugyanolyan korú lány nehéz családi háttérrel), megfordul a fejemben hogy én is akarhattam én is részese voltam. Azonban mindenképp kezdenem kell ezzel valamit, mivel a libidóm alacsony. Meglehet, hogy ez is szerepet játszik benne. Van egy terapeutám, még ő sem tudja ezt, párom sem, szüleim sem. Részben azért mert szégyellem, részben pedig mert magam is az előidézőjének gondolom magam.

Mit gondol erről? Ártatlan játék és ne adjak ennek akkora jelentőséget? Fogadjam el és hagyjam az ezzel kapcsolatos szégyenérzetet?

Már ezzel az unokatesóval nem tartom a kapcsoaltot, nem is szeretném. Egy értelmes mondatot sem tudunk váltani egymással kamaszkorom óta, elváltak útjaink.

Köszönöm a segítséget!

Hogyan tudok lejjebb adni az egómból? Úgy érzem az életem minden aspektusában egóból cselekszem, nem saját akaratom miatt. Több feldolgozatlan traumám van, gyerekkoromban rengeteget bántalmaztak, és emiatt azt érzem, meg kell mutatnom a világnak, hogy sokat érek. 24 évesen mégis nagyon azt érzem, sehova nem jutottam el, és a kisebb kudarcok is hatalmas pánikot szülnek bennem, hogy semmire nem fogom vinni az életben. Emiatt pedig ahelyett, hogy keményebben dolgoznék a céljaimért, összetörök és depresszióba esek. Ez pedig nagyon hátráltat az iskolai fejlődésemben, ami jelenleg a legfontosabb része az életemnek.
Diák vagyok, pszichológusra 1-2 évig nem lesz pénzem, viszont addig, hogy sikeres tudjak lenni az iskolában és utána el tudjak helyezkedni a szakmámban (amit imádok), szükségem lenne segítségre ahhoz, hogy ne a világ véleménye számítson a tetteimben, hanem saját akaratomból cselekedjek, a saját céljaimat képes legyek kideríteni és küzdeni értük.
Van ennek elérésére valami módszer a rendes terápián kívül, rövid távra?

A szüleim utálnak!Soha nem dicsérnek,nem örülnek.Már a külsö fizikumomat is kritizálták.Én azt érzem,semmi kötödésem hozzuk.Semmi szép gyerekkori emlékeim nincsenek.Soha nem vittek nyaralni.Itthon állandó veszekedés volt,anyám zugivó volt,de nem alkoholista!Tanulmányaim elvégzéseben anyagilag segitettek,de a mai napig felhányják.A barátnöimet sem tisztelik,ahogy a férjem sem.Évente ritkán találkozunk-de pár nap után támadnak és veszekedést kezdeményeznek!

Mit tegyek, ha minden bizonnyal depresszióban szenvedek (tünetek és néhány kitölött teszt alapján), de édesanyám teljes mértékben elzárkózik a problémától? Egy korábbi öngyilkossági kísérletem miatt azóta a témát teljesen semlegesen kezeli, akkor sem hagyta, hogy a pszichológus által tanácsolt kezelésben részt vegyek, most pedig ha felhozom neki, hogy milyen tüneteim vannak és hogy szakemberre lenne szükségem csak legyint, és közli, hogy szimplán lusta vagyok és rossz kedvem van. Beszélni vele lehetetlen, lassan úgy érzem, hogy tényleg fel kéne vágni az ereimet, hogy észrevegye, hogy gond van amit egyedül már nem tudok megoldani. Diákként nekem nincs pénzem megfizetni egy szakembert, mindenképpen az ő segítsége kéne hozzá.

10 éve tart a kapcsolatom egy nős férfival. Az évek során többször is próbáltam vele őszinte beszélgetést folytatni, hogy milyen elképzelései vannak velünk kapcsolatban, de mindig hivatkozott valamilyen nehézségre, valamilyen élethelyzetre, hogy miért nem aktuális ezt megvitatni. Én nem érzem feljogosítva magam arra, hogy kikényszerítsek valakiből egy olyan döntést, amit nem szeretne. Nem érzem feljogosítva magam arra, hogy akár kikényszerítsem, az ő válását, ugyanakkor szeretném tisztán látni a helyzetemet ebben a kapcsolatban. Amikor megkérdezem, hogy milyen tervei vannak velünk kapcsolatban, azt válaszolja, hogy nincs itt az ideje annak, hogy erről beszéljünk. Én jelen pillanatban az édesanyámnál élek, szívességből fogadott be. Munkát keresek, és el kell döntenem, hogy hol akarok élni, milyen munkát vállalok, hogyan tudok kilépni abból az élethelyzetből, ami már mindenkinek kellemetlen, és nagyon fontos volna, hogy tisztán lássam azt, hogy milyen lehetőségeim vannak, hova, merre tudok elmozdulni. A fiaim felnőttek, elkezdték a felnőtt életüket, és úgy érzem, fontos volna rendet tenni a saját életemben és helyzetemben is. Mikor beszélgetni próbálok erről csak ingerült választ és kitérést kapok, mondván, hogy ez nem a megfelelő idő. Nem akarok tolakodó lenni, de a saját életemet tekintve nem igazán látok ennél fontosabb pillanatot arra, hogy tudjam, hogy miként döntsek. Bár az indoklás logikailag elfogadható, hogy amíg nincs válás, nincs vagyonmegosztás, és abban a helyzetben gazdaságosabb az élet, és így van lehetősége spórolni a közös életünk megteremtéséhez. De igazából konkrétumokat nem mondd, és mikor megkérdezem, hogy mégis milyen elgondolás van? Akkor csak azt feleli, hogy majd, ha itt lesz az ideje, megmondja. Ugyanakkor ezt a választ már 10 éve kapom. Van valami értelme várnom arra, hogy a helyzet változik?

Tisztelt Segítő!
Nem hiszem, hogy a problémámra létezik jó döntés/megoldás. Férjem és a családom közötti nézeteltérés miatt mar évek óta szenvednek. Egy településen lakunk, külön házban, de én értelmileg még sem tudok elszakadni a születési családomtól, s a párommal sem vagyok boldog valószínűleg a kettőnk közötti problémák nagy részét ez okozza. Férjemmel egy ideig ott laktunk anyáméknál, ám a kezdeti helyzet ami nagyon jól indult fokozatosan megromlott. Elköltözés előtt férjem mondott sértő dolgokat a csaladtaigaimnak, amiért azóta sem kért bocsánatot, mert ug erzu ot is bántották. Ezeket a férjemnek nem tudom elfelejteni, megbocsátani, volt hogy nekem is mondott néha bunkó dolgokat vagy bántó szavakat. Van egy 1.5 éves kislányunk akit szeretünk. Nem gondolom, hogy a férjem rossz ember, vagy apa , de reneteget veszekszünk néha apróságokon is, s már nem szeretem úgy mint rég. Anyám szerint naiv vagyok, befolyásolható , ő csak a bunkót látja a páromba. Anyámmal is megromlott a kapcsolatom pedig régen mindent megbeszéltem vele, nagyon közel álltunk egymáshoz. Ő úgy gondolja csak félek egyedül maradni ezért nem lépek, s a férjemnek meg már elege van hogy midig a családomat helyezem előtérbe vele szembe, s nem kap tőlem semmit: megértést szeretet sem. Én folyamatosan két tűz között vagyok, próbáltam mindenkinek megfelelni, de ezzel csak még rosszabb lett a helyzet. Folyamatos lelkiismeretfurdalással küzdöm mert a vitáknál nem álltam ki a születési családomért, magamért se, hogy rossz döntést hoztam. Itt a lányom akinek nyugodt életet szeretnék, biztos pont akarok lenni az életében, de még a saját döntéseim sem tudom meghozni…Egyszer voltam pszichológusnál, aki azt mondta ha együtt akarok maradni a párommal, próbáljak kicsit leválni anyámról. Az hogy pszichologushoz mentem, már nagy felháborodást keltett anyámban, amiért nem vele beszéltem meg a dolgokat. Ez egy ördögi kör ha a férjemmel maradok tulajdonképpen elvesztem anyámat, csak az unokája lesz a fontos. A férjemmel is sokszor beszéltünk arról változnom kéne, ő párterapiára nem akar jönni velem, nem hisz benne.

Tisztelt uram hölgyem!
Eddig vérpöcsel voltam most van 1 élettársam akinek húspöcse van. Nem igazán tudok vele olyan orgazmust elérni mint eddig amikor 1 üt vagyunk a végén mindig maszturbálok. Nagyon furcsa ez nekem és szeretném ha vele is olyan lenne szeretnék tanácsot kérni ebben. Mit kéne csinálnunk?
Elöre is köszönöm

Tisztelt Pszichológus!
Azért szeretném a segítségét kérni, mert sajnos önbizalomhiánytól szenvedek. A probléma gyökere még általános iskolás koromból fakad, mert sajnos sokat bántottak a többiek, főleg azzal, hogy okos voltam, kicsit duci, és csúnyának is tartottak. Mélyen belül tudom, hogy az irigység beszélt belőlük, viszont mégis sikerült olyan sebeket okozniuk, amik nem tudtak elmúlni. Sajnos sok területen okoz nekem ez problémát, azt érzem, hogy soha semmiben és senkinek nem vagyok elég jó. Persze elég sok pozitív visszajelzést kapok, tehát sokszor mondják, hogy szép vagyok, nincs gond az alakommal, és felnéznek rám, mert kevés tanulás nélkül is nagyon jó eredményeket tudok elérni, viszont nekem elég nehéz elfogadnom, hogy ezek a dolgok valóban így vannak. Tudom, hogy nagyon sok jó dolog van az életemben, szeret a családom, a barátaim, egészséges vagyok, nincsenek anyagi gondjaim, mégis a rossz dolgok teljesen rám telepszenek. Szeretnék változtatni, magabiztosabb lenni, ezt azonban nagyon nehéznek találom, folyamatosan kudarcélményekkel találom szemben magam, amik nagyon rossz hatással vannak rám, viszont hála az égnek ezekből sikerül többé-kevésbé kimásznom, és új erővel vágok neki a következő feladatnak. Viszont szeretném, ha nem kellene folyamatosan a kisebbségi komplexusommal küzdenem, miszerint én nem vagyok elég szép, csinos, okos, vicces, sikeres, mint a többi ember.
Abban szeretném tanácsát kérni, hogy van-e valamilyen mód, amivel sikereket tudnék elérni ebben az ügyben? Válaszát előre is köszönöm!

Szép napot! Kisfiamról lenne szó. 4éves születése óta fél mindentől állatok gyerekek hangok stb.Javulni kezdett a helyzet mióta elkezdte az óvodát. Gyerekektől már nem sírja el magát már porszívózni turmixolni is tudok melette,de nem hagy nyugodni a dolog miért ilyed meg mindentől? Ugrálóvárba nem megy be még más gyerek kacagva játszik benne…állatkertbe lehetetlen elvinni fél…gyerekkoncerte sem mehetünk hangos fél…búcsúba körhinta fél stb…9hónaposan mondta ki az első szavát 1.5évesen folyékonyan beszélt mondókázott. Kimagaslóan okos. 2évesen jártunk neurológusnál mert dadogni kezdett nem talált problémát dadogást elhagyta 4hónap alatt. Kérdésem az lenne kell-e aggódjak ha igen milyen kivizsgálások szükségesek milyen orvos hogy kiderüljön mitől vannak ezek a problémák. Köszönöm előre is a segítséget.

Félek…

Kedves doktornő!
Nehezen szántam rá magam, hogy mégis segítséghez forduljak, de nagyon sokat jelentene a válasza. Leginkább önbizalomhiánnyal küszödöm és fojamatosan szorongok ha társaságban vagyok, korábban sokkal barátságosabb és nyitottabb voltam, és tisztában vagyok vele, hogy a szüleim és részben az iskokolás társaim lekicsinylése, és az, hogy nem éreztem azt a támogatást és megértést magam körül az is közrejátszott abban, hogy most így érzek magam iránt. Abban szeretnék segítséget kérni, hogy hogyan küzdjem le magamban ezt a visszahúzódást, hogy képes legyek beszélgetéseket kezdeményezni és jól érezni magam társaságban,
Köszönöm előre is a választ!

Kedves Hölgyem/Uram!

Párkapcsolati problémával fordulok Önhöz. 5 és fél éve vagyunk együtt a párommal. Mostanában elég sokat vitatkozunk kis dolgokon is. Tehát nem vagyunk már olyan jól meg mint ezelőtt. De a helyzet az lenne hogy van a páromnak egy öccse, és beleszerettem az öccsébe, nagyon vonzódom hozzá. Eddig is nagyon jóban voltunk. Úgy érzem bizonyos jelekből, hogy a párom öccse is érdeklődik utánam, ő se közömbös felém. Ön szerint mit kellene tennem? Hogy mondjam el a testvérének. Ragaszkodom a páromhoz, de nagyon szeretnék az öccsével lenni. Mindenféleképpen úgy szeretném az öccse tudomására hozni ezt, hogy ne szakadjon meg a jó viszonyunk, nem szeretném elveszíteni. Tudna nekem segíteni? Tudom, nehéz helyzet ez.

Köszönöm szépen előre is a segítségét!

Üdvözlettel

Kedves Hölgyem/Uram!

Párkapcsolati problémával fordulok Önhöz. 5 és fél éve vagyunk együtt a párommal. Mostanában elég sokat vitatkozunk kis dolgokon is. Tehát nem vagyunk már olyan jól meg mint ezelőtt. De a helyzet az lenne hogy van a páromnak egy öccse, és beleszerettem az öccsébe, nagyon vonzódom hozzá. Eddig is nagyon jóban voltunk. Úgy érzem bizonyos jelekből, hogy a párom öccse is érdeklődik utánam, ő se közömbös felém. Ön szerint mit kellene tennem? Hogy mondjam el a testvérének. Ragaszkodom a páromhoz, de nagyon szeretnék az öccsével lenni. Mindenféleképpen úgy szeretném az öccse tudomására hozni ezt, hogy ne szakadjon meg a jó viszonyunk, nem szeretném elveszíteni. Tudna nekem segíteni? Tudom, nehéz helyzet ez.

Köszönöm szépen előre is a segítségét!

Üdvözlettel

Jó napot! Én azzal a problémával jelentkeznek Önnél, hogy januárban együtt voltam valakivel. És azóta terhes tüneteket érzek magamon, mintha a hasam is nőne már. (Voltam 4 nyőgyógyásznál, tesztet is csináltam mind negatív volt, ultrahangon se látszott semmi) és mégis azt érzem hogy terhes vagyok. Ezt mind az agyam produkalhatja? Volt egy abortuszom 3 éve, és most sem szeretnek gyereket. Erre vezethető vissza ez a szorongás és félelem? Lehet ez alterhesség?