Kedves Lili!
Egy számomra nagyon értékes párkapcsolatnak lett sajnos megint vége lassan két hete. A szakítás előtti héten még nagyon szerelmeskedtünk sajnos valamin felhúztam magam eljutottunk a szakítás közeli hangulathoz majd mondtam , hogy meggondoltam magam és inkább beszéljük meg és elnézést kértem arra hivatkozva , hogy ez a kapcsolat sokkal többet érdemel annál mint , hogy ezt a problémát ne oldjuk meg. A kapcsolatunkban minden rendben volt szinte sohasem volt nagy vita vagy nézeteltérés mindig ő volt a bújósabb nagyon szerettük egymást mindig úgy tűnt. Egyetlen hiba volt amit hibának neveznék az pedig az , hogy ő néha nem látja át a dolgokat valahogy mindig bekattan valami és ahelyett hogy megoldanánk a problémát hátrál és azt mondja hogy szerinte nem működik tovább. Ez már megtörtént egyszer majd megjelentem az életébe újra szándékosan nem tolakodó magatartással és rögtön kellettem ment a sírás , hogy nagyon sajnálja, hogy így belerondított. A helyzet nagyon szomorú mert megint egy ugyan ilyenbe érzem magam. Azt mondta most nem érzi teljes szívéből ezért kell szakítani én viszont úgy éreztem , hogy nem a jó dolgokra koncentrál volt egy nézeteltérés és hirtelen elsötétedett benne minden. 2,5 évig voltunk együtt. ő 17 éves én 19. Lehet, hogy a középiskolás légkör rájátszik a céltalanságára. De érzem, hogy ez nem ő. Sajnos valahogy nem áll össze a kép a fejemben , hogy egyik hétvégén még nevetünk szeretjük egymást a másikon meg már olyanok vagyunk mintha nem is tudnánk milyen nagy szerelemben vagyunk. Szeretem ezt a lányt és úgy érzem mi teljesen összetartozunk hiszen nem csak szerelmesek de nagyon jó barátok is voltunk. Sokszor előjött neki az a probléma , hogy keresi önmagát. Ennek következménye sokszor az volt hogy rám nem jutott idő. Aztán néha megértette egy két szép emléknek köszönhetően , hogy önmagát igazán velem találhatja meg. Biztosan szeretett a szakítás napján is nagyon és nagyon vonzónak is talál mai napig. Viszont a tervem az , hogy inkognitóba vagyok előtte még két hétig hátha szükség van erre , hogy ne lásson aztán majd elhívom egy találkára. A szakítás óta vannak számomra érthetetlen jelek. Például: Az egyik közösségi oldalon már 2 új fotót is töltött fel ami rá abszolút nem jellemző 1 héten belül meg főleg mind a kettőn mosolyog ami kicsit nem őszinte mosolynak tűnik. Ez előtt nagyon nagyon ritkán került fel új fotó róla. A következő jel , hogy mindig elérhető a közösségi oldalakon korábban meg mindig csinált valamit de mostanában mindig elérhető. Az utolsó jel , hogy a tőlem kapott dolgai még mindig ugyan ott vannak a szobájában…Pedig egyértelmű emlékeket hordoznak. Kérem segítsen nem tudom mi történhet a fejében szeretnék segíteni de most nem tudok. Egyszer már visszaráztam a rendes kerékvágásba pusztán azzal , hogy lehetőséget kapott hogy velem legyen és ennyi elég volt. Fáj nekem , hogy megint ez a helyzet. Hiányozhatok neki? Ha igen akkor mikor fog keresni? Jól sejtem , hogy csak nem lát ki a maga által generált burokból ezért tud most úgy viselkedni ami igazából nem ő? A jelek jelenhetnek valamit? Mire számítsak? Legyek türelemmel felé elvégre annyira szeretett mindig és rengeteg jó emlék fűz hozzá? Kérem segítsen kétségbe vagyok esve én vagyok az első barátja és mindig hálás volt nekem , hogy létezem… Mi történik most mi a helyes ilyenkor?

Van egy 5,5 eves kislanyom. Az apukajaval 2 eve nem elunk egyutt, elvaltunk. Azota lett egy uj parom. Elfogadtak egymast. A kislanyom nagyon szereti az uj parom. Persze az apukajat is. Ritkan talalkoznak az apjaval, mert kulfoldon dolgozik. Az exferjem es az uj parom nem ismerik egymast, meg nem talalkoztak. Nyaron lesz a kislanyom tancfellepese, amire hivatalosak mind a ketten, mert a kislanyom szeretne ha mindketten megneznek ot. Neki igy lenne termeszetes. Edesanyam persze ezt nem tartja jo otletnek, hogy talalkozzon a ket ferfi. Azt gondolja a kislanynak fog lelki serulest okozni es majd nem tud a parom es az apukaja kozott valasztani es rossz helyzetbe hozom a kislanyt. Teljesen elbizonytalanodtam es nem tudom, hogy mit csinaljak. Nem latok a kislanyon semmi arra utalo jelet, hogy o ezt a helyzetet rosszul elne meg. Az, hogy egy “tarsasagban” lenne a ket ferfi tenyleg lelki serulest okozna a lanyomnak? Elore is koszonom a valaszat!

Kedves pszichológus!
Olyan problémával fordulok önhöz, hogy az életem ezen szakaszában teljesen elakadtam. Nem tudom hogyan tovább. Lelkileg teljesen kimerülve érzem magam. Nem tudom mi lenne a helyes. 8 éve élek párkapcsolatban, ebből 1éve házasságban. Mindig voltak kisebb nagyobb problémák. Pár napja kiderült, hogy a férjem drogot fogyaszt a hétköznapokon, hogy a munkát jobban viselje, sokat dolgozik, keveset alszik. Én szeretem őt nagyon, ő is engem de úgy érzem ez a kapcsolat már nem tesz boldoggá, őt sem. Sokszor csak lehúz. Teljesen felszabadult ritkán vagyok vele. Úgy érzem ezt a terhet már nem bírom elviselni, talán jobb lenne egyedül. Ami miatt nehéz a döntés,hogy szeretem, elkezdtünk építkezni, és nem akarom ebben a helyzetben magára hagyni, féltem őt. Gyerek még nincs. Valószínűleg az életvitele miatt nem sikerült még és a stressz miatt.Nem tudom hogyan tovább… Egyik pillanatban úgy érzem hogy segítenünk kéne egymást a másikban pedig azt hogy ez menthetetlen és tönkre megyek benne.

Egyszerűen elegem van mindenből és mindenkiből, a gyermekkórom (kiskóromban) pokoli volt,- Gyermekkóri trauma, lelki trauma.
Az emberek folyamatosan piszkáltak, megaláztak, belém kötöttek (ok nélkül) párkapcsolatom soha nem volt, barátaim sincsenek és teljesen bezárkoztam, nem merrek megnyílni mert attól félek én leszek megint az áldozatta. Teljesen elment az életkedvem, nap mint nap magányos vagyok, és heti rendszereséggel (2x) az öngyilkosság gondolata jár a fejembe. Egyedül megyek mindenhová, egyedül élem keserves pokolian fájjó életemet,-gimnáziumba járok, de minden tantárgyból bukásra állok. Nem bírom ezt már, teljesen meguntam élni, teljesen elment a kedvem, mindennap szomorú vagyok és soha nem kaptam elismerést, szeretettet, úgy látom hogy az emberek nem tudnak engem szeretni. Senki nem ért meg, senki nem tudja mennyire fáj,- mindenki átnézz rajtam, (leértékel mint egy olcsó árcédulát) és mindenki kinevett, kiközösít, kihasznál. Soha nem bántottam senkit, inkább segítettem ha arra került a sor… Ez nem az én világom, úgy szeretnék elmenni a földről, hogy egy utolsó hős tettet véghez tudjak vinni pl:. Egy ember életét megmenteni stb. Fizikailag teljesen leépültem: fájnak a végtagjaim ropok-reccseg (dőlöngélek, néha alig bírom magam megtartani) szédülők rossz közérzet. Lelkileg pedig: kiszáradtam mint egy rózsa bokor, a lelkemet az emberek elátkozták, földbe tiporták. Káros anyagokhoz is hozzá nyúltam: A dohányzás – napi 1-2 doboz cigarettát elszívok, alkoholhoz is hozzá nyúltam, napi rendszereséggel használom ezeket a szereket. Voltam egy teljes évig pszchiologusnál, de semmi nem változott (már nem is várok semmit az élettől csak a halált) és nem hinném hogy a pszciologusnak ha elmesélem a problémáimat helyettem megoldja, és nem hinném hogy ha magamat tele tömöm mindenféle kedély javító f@szságokkal megoldodik. A megoldás az, hogy feladom az életemet, nem akarok már szenvedni, az emberek soha nem mondtak “egyfajta,, jó szót, hanem mindig erőteljesen fúrtak. Bulikba meg hasonló helyekre nem járok, és nem is szeretnék…
Ne írja senki hogy sz.rjam le őket, mert azt úgysem tudnám hiszen lehetetlen, és ne írja senki hogy menjek sportolni stb. Mert nincs kedvem semmihez (elment az életkedvem.) Várom azt a pillanatot amikor még erőteljesen felerősítse bennem a halált, hogy eltudjak menni az élők soraiból. Úgy érzem hogy (vagy) rossz helyre születtem és más bolygóra kellett volna, (vagy) tévedésből születtem meg. Talán az utóbbi a helyes válasz erre. Ha tehetném másnak adnám át az életemet de nem lehet sajnos..
Nem sajnáltatom magam vagy ilyesmi, csak jó volt e hosszú sorokat leírni a problémáimról.
Nem tartóm magam csunyának, nincs önbizalom hiányom, van ön fegyelmezettségem stb. Nem vagyok depressziós, nem is voltam soha az. Szóval ezek a keserves sorok nem egyfajta betegségről szólnak belőlem (mint) pl:. Depresszió, fóbia, tudattalan elme állapot stb. Hanem egyszerűen jól látom a világot hogy milyen rossz, mennyi gonosz ember él, és mennyire elbutult ez a világ. Ez nem az én világom, és már azt gondolom/érzem, hogy ez a világ egyre rosszabb lesz és sok jóra nem számíthatók ha életben maradok, illetve hát; sokan mondják, hogy vannak “jó dolgok,, is az életbe csak nem lássuk meg, illetve azt hogy rossz helyen keressük stb. Kerestem én már éppen eleget! Szenvedtem én már éppen eleget! nem kérek ebből a mocsok világból mégegyszer!!!!!!!
Teljesen felkészültem a halálra, mint lelkileg, mint fizikailag.
Olyan módszer kéne amivel hamar megölhetem magam, amivel nem érzem a fájdalmat (eleget szenvedtem, nem akarnám még ezt is elszenvedni) ezért kéne gyors fájdalommentes módszer.
Lebeszélések már nem hatnak rám,
a kérdésem és a szándékom VÉGleges. Azért írtam ki a kérdést hogy utána járjak minden dolognak ezzel kapcsolatban, hogy itt hagyjam ezt a degenerált világot gyorsan és fájdalommentesen. És Nem a harag és a gyülölet beszél belőlem, SZÓ SINCS ILYENRŐL, CSAK A VILÁGRÓL MEGVAN EGY ÉLMÉNY KÉPEM AMI AZT JELENTI HOGY ,,NEGATÍV”!
Aki olvassa e hosszú sorokat, annak Számítok a válaszaira! Moderált válaszokat várok!
Köszönöm! Email-ben jöhetnek a válaszok.

Tisztelt Szakértő!
22éves budapesti lakos vagyok, párom 30 éves férfi Szolnokon él. Előttem egy 3 és szünet nélkül egy 4 éves kapcsolata volt, ezután 4-5honapig volt egyedül mire megismerkedtünk. Váltogatva jártunk le egymáshoz, mikor én mentem Szolnokra mikor ő jött fel Budapestre. 5hónapig voltunk együtt, minden remekül működött, folyton adtunk és kaptunk pozitív visszajelzéseket hogy ez így rendben van, működik a dolog még a távolság ellenére is. Én a kapcsolat elején éreztem egy kis bizonytalanságot, hogy párom nincs még túl az előző barátnőjén, ezt meg is kérdeztem tőle, hogy tud új kapcsolatot kezdeni? Elég volt ez az idő neki egyedül? Ezekre a kérdésekre választ kaptam, mivel azt mondta igen velem szeretne lenni, kiélte a kamasz éveit, komoly kapcsolatot szeretne. Viszont egyik napról a másikra bejelentette, hogy gondolkodási időt kérne, mivel előző napom összefutott véletlen a volt barátnőjével aki ujra szeretné vele kezdeni, ő pedig nem tudott erre mit válaszolni. Én elmondtam neki hogyha ezen neki gondolkodnia kell és nem egyből visszautasította, akkor nincs semmi értelme hogy velem legyen tovább. Megmondtam neki, hogy számomra lényegtelen hogyan dönt. Eltelt egy hét, persze nagyon nehezen viseltem a hiányát. Felhívtam és ugyanúgy beszélgettünk mintha mi sem történt volna. Nagyon jó hangulatú beszélgetés volt, beszéltünk a múltról a kellemes emlékekről, így pár napra rá megkérdeztem mit gondol a kialakult helyzetről. Erre azt a választ kaptam, hogy ő azt hitte csak egy jót beszélgettünk, és ő arra jött rá az elmúlt napokban, hogy túl korán jöttem az életébe és egyedül szeretne lenni inkább, hiszen a barátnőjének is nemet mondott. Mikor megkérdeztem irántam mit érzett nem tudta megfogalmazni, de azt mondta még hívjam fel ha valami történik velem. Én erre azt feleltem, hogy ha ő egyedül szeretne lenni akkor mi értelme lenne még beszélni? Úgyhogy megkértem hogy ez legyen az utolsó beszélgetésünk mert nem szeretnék egy viszonzatlan reményt táplálni hogy még keresni fogjuk egymást… Ön szerint mi lehetett az oka hogy ilyen hirtelen megváltozott a hozzáállása? Lehet-e itt még valamiben reménykedni, van-e ilyenkor folytatás? Nagyon megköszönöm ha segít nekem!

Jónapot Kívánok
Friss házasok (3 éve) és a páromról kiderült hogy fabry kór hordozója.
Én emaitt nagyon megijedtem mivel utána olvastam és mindenképp hordozók lesznek a leendő gyermekeink. A betegség tüneteiről ne is beszéljünk. Én elkezdtem kihátrálni ebből a házasságból ennek hatására is. Én mindenképp egeszseges gyermekeket szeretnék a jövőben. Mit tegyek? Lehet hogy csak én komplikálom túl ezt az élet helyzetet?, vagy ez normális reakcio? Nemtudom.
A valaszat elore is koszonom.
Ádám.

Üdvözlöm,
Jó pár éve itthon vagyok gyed-gyesen, két kisgyerekkel. Vannak hangulatingadozásaim, ezeket próbálom kezelni sporttal, tanulással v kikapcsolódással. Lassan viszont lejár a gyes, és most úgy érzem fogalmam sincs merre..a régi munkahelyemre nem szeretnék visszamenni mert nem szerettem, kiégtem benne. Szeretnék mást csinálni, csak azt nem tudom mi segíthet, hogy merre induljak?Nem szeretnék megint egy rossz állást ahol nem érzem jol magam.Akkoriban próbáltam váltani, de nem sikerült, majd terhes lettem. Forduljak pszichológushoz vagy menjek önismereti tréningre? Rengeteg önfejlesztö, pozitív hozzáállás stb.kömyvet elolvastam, de csak arra jutottam, a döntés a kezemben van, és én tudom mit szeretnék, na de hogyan hívhatom ezt elö magamból? Köszönöm.

Kedves Doktornő!

Én egy 12 éves lány vagyok..
És azzal jöttem ide,hogy volna nekem 2 nagyobb problémám..
Az egyik az..
Hogy régebben .
Több úgymond.. zaklatás ért..
Pl. Egyszer az unokatesóm megcsókolt míg aludtam..a másik unokatesóm fogdosott..egy nagyobb fiú olyanokat kiabált nekem hogy csókoljam meg..meg hogy mondjam meg milyen színű a fehérneműm..és ehhez hasonlók voltak..tudom nem hallatszik olyan nagy dolognak.de ezek örökre mély sebet ejtettek bennem…a szüleimnek nem beszéltem erről..nem tudom mit tehetnék hogy feldolgozzam…

A másik pedig az lenne..
Hogy volt egy nagyon jó barátom..
Most nyolcadikos..
Egész nyáron együtt voltunk.. sétáltunk.. hülyültünk..
Csak összejött a nővéremmel.. akivel emiatt sokat veszekedtünk mert nekem kiskorom óta nagy szerelmem volt az a fiú..
És egyszer véglegesen szakítottak..
Akkor még én tartottam a fiúban a lelket..
Aztán..szeptember óta hozzám se szólt..köszönni se köszönt..
És emiatt depressziós lettem..
Vágdostam magam..
És egyszer megbeszéltük hogy nincs harag..
Akkor köszönt..de már nem volt olyan a kapcsolatunk..
Aztán most kb. Egy hónapja..
Megint nem köszön..nem beszélünk..és nem tudom hogy mégis mi baja lehet..
És megint nagyon rosszul vagyok emiatt..
Nem tudom mit csináljak..
Előre is köszönöm válaszát..

Zsófi

Tisztelt Doktornő!

Az alábbi problémával fordulok Önhöz: 1 éve van párkapcsolatom. Nagyon harmonikus és boldog párkapcsolat a miénk, minden olyan amiről csak álmodhattam. A probléma csak az hogy a külön töltött időkben rossz gondolataim vannak vele kapcsolatban, pedig semmi okot nem adott rá, sőt többször átbeszéltük és elmondta hogy amiket mondok butaság, stb és hogy semmi köze a valósághoz, megnyugszom majd pár napon belül újra előjönnek ezek a dolgok. A gondolatok amik gyötörnek, hogy amikor nem vagyunk együtt akkor más nő után vágyik, már más is tetszik neki, biztos már nem is szeret. Szinte féltékeny vagyok bármit is csinál, ha tv-zik, vagy netezik, mindig azt nézem hogy mikor jelenik meg egy nő, aki jól néz ki és akkor kiborulok és neki támadok, hogy neki az biztos tetszik és arra vágyik..és olyankor elkeseredek hogy én sokkal kevesebb vagyok bárkinél, és teljesen befordulok és emiatt vannak a vitáink is. Állítása szerint számára én vagyok a legszebb nő és nem érdekli más nő és nem vágyakozik más után, és kizárólag én tetszem neki. Sajnos elég régóta ne mtudom elfogadni magam és mindenki azt mondja szép és csinos nő vagyok, de mégis sokszor azt érzem kevés vagyok a páromnak pedig azt mondja én tökéletes vagyok a szemében és nincs nálam jobb, és hogy még nem volt ilyen szép barátnője, hogy megadok neki mindent és elégedett velem teljesen és semmi oka nincs arra hogy más nő után vágyjon és hogy boldog, nagyon szeret és szerencsére ő normális és nem olyan mint a legtöbb férfi, ezzel tisztában vagyok de én másképp látom, és próbálok hinni neki de a gondolataim akadályoznak ebben. Valamiért mindig azt gondolom ha nem vagyunk együtt hogy ez nem így van, szinte féltékeny vagyok a külön töltött időkre. Nem tudom mit tehetnék, de szeretnék ezen változtatni, mert nem szeretném elveszíteni, mert nagyon szeretjük egymást, de úgy érzem ezzel csak elrontok mindent ezekkel a kirohanásaimmal, úgy hogy okot sem ad rá.

Várom mielőbbi szíves válaszát,

Üdvözlettel Tímea

Üdvözlöm!
Tanácsot szeretnék kérni szerelmi ügyben.Az új munkahelyen (2016 okt.) megismerkedtem egy lánnyal,21 éves,de férjnél van 2016 augusztus óta.Teljesen belezúgtam.a férje is ott dolgozik.Munkánk során elég gyakran kerülünk a lánnyal kontaktusba.beszélgetünk,elhülyülünk,és szinte mindig ha elmegyünk egymás mellett egymásra nézünk,mosolyog,vagy bármilyen gesztust fejez ki.De csak február elején kezdtem észrevenni mint nő.Nem tudom,hogy csak szimpatikus vagyok e neki,vagy tényleg akar ő is valamit,vagy csak “élvezi” hogy tetszik nekem,feltéve ha ezt valóban gondolja,vagy csak tényleg munkahelyi barátnak tart,vagy nem vagyok számára közömbös,amit nem tudok 100%-ban,ezért is szeretném elmondani neki.A kérdésem az lenne,hogy szeretném tudtára adni az érzéseimet,de félek,hogy ha rosszul sül el,csak kerülgetne,és még a férjének is elmondja.Eddig nem adtam a tudtára,de sokszor már nem bírom ki,hogy ne mondjam el neki mit érzek iránta.Persze tiszteletben tartom,hogy férjnél van,semmi olyat nem tettem,ami félreérthető lenne a számára,de pl.már kedveskedtem neki süteménnyel,stb.
Válaszát előre is köszönöm.

Kedves Doktonő!
19 éves lány vagyok és egy számomra elég nyomasztó problémával fordulok Önhöz. Éppen 15 éves lettem amikor elkezdtem járni egy nálam 2 évvel idősebb fiúval. Nem volt komoly kapcsolat összesen 2 hónapig tartott,szakítottam vele mert úgy éreztem nem ő a hozzám való fiú. Őt ez nagyon kiborította, még sokáig írt nekem aztán egyszer csak abbamaradtak az üzenetek,úgy gondoltam túllépett rajtam. Azóta már van egy 3 és fél éve tartó kapcsolatom. A jelenlegi barátom fiatalabb pár hónappal nálam, olykor elég éretlenül viselkedik, már kétszer megcsalt engem de mindig megbocsátottam neki mert úgy éreztem nagyon szeretem. Tavaly nyáron felkeresett engem a régi barátom, hogy a szakításunk óta is rengeteget gondol rám és szeretne velem beszélgetni. Beszéltünk egy hónapon keresztül, nagyon megnyugtatott, mindig boldog voltam ha írt nekem, de természetesen a barátomnak nem tetszett így megmondtam a régi fiúnak,hogy többé ne írjon..újból összetörtem a szívét. Ezek után minden nap eszembe jutott ,lelkiismeretfurdalásom volt és hiányzott. Minden héten vártam,hogy írjon de nem írt. Aztán a napokban kaptam tőle egy üzenetet. Pár mondatot beszéltünk általános témákról, aztán kitört belőle minden. Elmesélte hogy akárhány lánnyal együtt volt csak engem keresett mindenkiben és úgy érzi nem tud teljesen boldog lenni nélkülem. Az fáj a legjobban, hogy ismerem őt annyira,hogy tudjam nem csalna meg és olyan törődést kapnék tőle amit mástól nem, mégsem tudom lezárni a jelenlegi kapcsolatom mert a jelenlegi barátom is nagyon szeret engem, de félek ez már csak megszokás köztünk. Képtelen vagyok túllépni:( Mégis hogyan cselekednék helyesen?
Válaszát előre is köszönöm szépen!

Kedves doktornő!
Mostanában úgy érzem hogy túl nagy rajtam a nyomás és nem tudok megbírkózni vele. Nappal viszonylag jól érzem magam de este egyedül maradok a gondolataimmal és sírok. Egyre többet foglalkoztat az öngyilkosság gondolata (amit szerintem nem tudnék megtenni). Nem merek a szüleimmel beszélni az érzéseimről és ahhoz sincs bátorságom/lelki erőm hogy személyesen felkeressek egy pszichológust. Fogalmam sincs hogy mihez kezdjek

Előre is köszönöm válaszát!

Kedves Lili!
A problémám kicsit összetett és kb. akkor kezdődött, amikor elkezdtem gimnáziumba járni és kollégista lettem. Azt tudni kell Anyukámról, hogy tanár és egyszerűen “begőzöl” a torokfájás gondolatára is. Általános iskolában végig kitűnő tanuló voltam és nem volt panasz rám. De sajnos anya az egészségemmel nem sokat törődött, simán beküldött 39 fokos lázzal is és miután telefonon utána telefonáltak, hogy vigyen haza, még velem kiabált. Vagy mikor ki kellett húzni a fogamat az ő felelőtlensége miatt, mert nem hitte el, hogy a hatos fog nem tejfog, akkor is vérző foggal odavitt vissza. Aztán első félévben gimnáziumban és a kollégiumban még álltam a sarat, hogy anya nem engedi, hogy (bocsánat csak így írja le a gép) hiányozzak stb., pedig többször is “megutáltak”, mert végig köhögtem az éjszakát vagy megfertőzöm őket. Szerintem itt ragadt rám az, hogy kicsit többet foglalkozzak magammal vagy az egészségemmel. Azóta már egyetemen is folyamatosan bántanak, ha beteg vagyok és a szavaikkal élve “kicsinálnak”. Sajnos akaratlanul nem tudom eltitkolni, ha rossza közérzetem vagy nagyon lázas vagyok esetleg hánytam. De most 20 évesen is, ha meghallják, hogy hiányoztam, akkor feje tetejére áll a világ és folyamatosan bántanak. Mindenféle drogos, bolond, hazug, prosti iskolakerülőnek el vagyok hordva. Még azért is bántanak, ha korábban hazaengednek a suliból. A tetőpont, akkor volt, mikor március 14-én influenzás lettem, azóta megkezdődött a terror. Folyamatosan magas a vérnyomásom (160-170), bánt az itthoni helyzet, beszélni nem lehet velük, mert két szóból leépítenek, hogy bolonddal nem foglalkozunk. Nem fogják fel, hogy felnőtt emberrel így nem beszélhetnek. Sajnos az állandó idegeskedés már a tanulás rovására ment, folyamatosan rontok, nem tudok tanulni, állandóan bántanak, szidnak. Úgy érzem magam, mint egy horror filmben. Ráadásul ők tényleg elhiszik, hogy azért lettem lázas, mert a szavaikkal élve “bolond vagyok”. A történethez az is hozzá tartozik, hogy anyukám a munkájából adódóan hazahordja a vírusokat, de folyamatosan leszid, mert szerinte nem öltöztem fel. Ráadásul be akarják velem beszéltetni, hogy drogozom, mert biztos azért vagyok ennyit beteg, illetve “vérben forgó szemekkel” bántanak folyamatosan. Nem igaz, nem hiszem el, hogy egy nyamvadt influenza, vagy nátha miatt ki kell készíteni, mert ez már az. Apa többször meg is vert, amikor vissza mertem szólni, Volt hogy a szájam repedt be, vagy az orrom tört el. Utána még jobban próbáltak kikészíteni, mert féltek, hogy feljelentem őket.
A sírás egyáltalán nem segít, mert még jobban vérszemet kapnak és még jobban bántanak.
Az egész akkor kezdődött, mikor megkértem, hogy hazafele ugorjunk be venni valamit a torkomra, mert nagyon fáj. azóta folyamatosan tart a kikészítő hadművelet, a módszeres lelki terror.
Egy szabály lett volna, hogy eltitkolni, hogy valamilyen egészségügyi problémám van és nem beszélni róla velük. Nemhogy segítséget nem adnak, hanem még nagyon bántanak is.
Már ott tartunk, hogy a folyamatos terror miatt elhagytam magam és már az öngyilkosság is megfordult a fejemben. amikor ezt mondtam, hogy inkább meghalok, csak ne bántsanak, akkor meg azt mondták, hogy örülnének, mert akkor begyógyszerezve bedughatnának valamilyen elmegyógyintézetbe. Nagyon félek és rettegek tőlük, hogy a poharamba kevernek valamit és hasonlók.
Teljesen össze vagyok törve. ha akkor nem szólom ki, hogy fáj a torkom, nem bántanának. Elköltözni nem tudok,a suliban rontok, ami adja alá nekik a lovat.
Milyen betegség az, mikor így viselkedik egy szülő, ha beteg a gyereke? Tényleg akkora bűn influenzásnak lenni? Azt hiszik, hogy én tehetek róla, mert nem öltöztem fel vagy sokat szellőztetek.
Megfenyegettek, hogyha bárkinek is szólok, úgysem hinnék el róluk, senki nem fog hinni nekem.
Nagyon rosszul esik és bánt, ráadásul komolyan is gondolják. Már ha nem napi két pohárral iszok vizet, hanem hárommal, már abban is pszichés problémát látnak és anya azt képzeli be, hogy biztos cukros vagyok és hasonlók.
Már tényleg azt hiszem, hogy megőrülök ilyen környezetben. A barátaknak, meg úgy állítják be, hogy én beszélek vissza és milyen hálátlan vagyok.
Remélem érthető lett és én sem nagyon hiszem el, hogy létezik ilyen probléma, de sajnos igaz. Elköltözni nem tudok, kollégiumba nincs lehetőségem menni. ebbe az iskolába is ők erőltettek bele és nem volt más választásom.
Előre is köszönöm a segítségét!

Kedves Doktornő!
24 éves lány vagyok, egyetemista, 4 éve vagyok együtt párommal (27éves). Egy hónap múlva megműtik (epehólyageltávolítás) és ez okozza a problémát. 2 éve is volt egy műtéte, és akkor is nagyon rosszul éreztem magam, nem tudtam segíteni, tehetetlennek éreztem magam, főleg mert hazamentünk szüleihez,mert az közelebb volt a kórházhoz és mindent ők intéztek. És most ugyanezek az érzések törnek fel, ha csak rágondolok, görcsbe van a gyomrom. Azt érzem, hogy utálom,hogy neki ezt el kell szenvednie,de kicsit belül úgy érzem cserbenhagy (egy hetet a szüleinél kell töltenem, ahol egyedül leszek), és félek őt “úgy” látni a kórházban, megint több hétig szenvedünk, szomorú leszek stb.
Tudom, hogy erősnek kéne lennem és ott lenni neki,de nem tudom hogyan. Mit tehetnék?
Köszönöm válaszát!

Kedves Doktornő!
Évek óta párkapcsolatban élek, nagyon szeretem a páromat, annyira egyformák vagyunk… a viselkedésünk, a véleményünk, sőt ,még külsőre is sokak szerint. 🙂 Persze semmi rokoni viszonyban nem állunk. Vele képzelem el az életet. De!
Időnként fellebben mindig egy tényező… nem is tudom, honnan jön. Egy érzés, olyasmi , mint a szerelem, legalábbis nagyon erős vonzalom. Aki iránt érzem, az az apja. Sokat fantáziálgatok róla, s majd meghalok, hogy átöleljem. Néha úgy érzem, ő is érez v.mit, vagy legalábbis imponál egy érett korú férfinak, ha egy fiatalabb nő mosolyog rá. (néha, úgy néz, mint, amikor kanos v.ki. Sose mondtam, nem mutattam időnként feltörő érzelmeimet felé, és soha nem is fogom. A páromat szeretem! De néha megőrjít a kín, majd elmúlik hetek-hónapok alatt. :S
Kérem segítsen! Nem értem, mért tör elő, s miért nem tudok, csak egy valakire koncentrálni! :(((
Válaszát előre is köszönöm!