Jó napot kívánok!
Tavaly év szeptemberében is kértem már a tanácsát, a párkapcsolatommal kapcsolatban. A párommal 11éve vagyunk együtt, született 4 éve egy kisfiúnk. Sajnos most egy sokkal nagyobb probléma merült fel, mint tavaly. 2016.decemberében új munkahelyre mentem, a betanulás egy másik városban történt, ahová majdnem minden másnap kellett mennünk, a főnökünk vitt engem és még 2 másik új kolléganőmet. A betanulás el kezdtével a párom úgy látta, hogy megváltozott a viselkedésem negatív irányba, mintha fent hordanám az orrom, illetve többször hangoztattam, hogy megváltoztatom az életemet, de Én csak és kizárólag a pénzügyi helyzetünkre gondoltam, pl. megtakarítások, egy saját otthonra…stb…A betanulás 1 hetén, céges rendezvényen vettem részt Pakson ahol volt egy vacsora, díjátadó, illetve koncert is, ahová céges busszal mentünk-jöttünk.A rendezvény alatt a párom vigyázott itthon a kisfiúnkra. Este fél 9 körül hívott engem telefonon viszont nem vettem fel a telefont, illetve egész este nem vettem elő a táskámból a telefont, és hozzá kell tennem, hogy csak mikor hazajöttem, akkor vettem elő a készüléket, s akkor vettem figyelembe a hívást. Sajnos nagyon hibás vagyok emiatt, s emiatt Ő azt gondolja, hogy valaki elvonta a figyelmem, szóval azt gondolja, hogy megcsaltam.Ezt követte, hogy karácsonykor elmentünk a szüleimhez, amit az Ő édesanyja, akivel együtt élünk, nehezményezte, nem adott neki hangot, de éreztette, hogy nem örült neki, majd pár nap múlva, orvoshoz vittük a gyereket, én elmentem fodrászhoz, és azt is megjegyezte, hogy ennyire sokáig tartott az orvos?Tehát kaptam az megjegyzéseket, s folyamatosan gyülemlett bennem.Előtte való nap a születésnapomon a párom nem köszöntött fel, még szóban sem, nem kellett volna az ajándék, csak pár kedves szó.Én ezen nagyon megsértődtem, elkezdtem írogatni facebookon 2 régi kolléganőmmel a régi munkahelyemről, akik felköszöntöttek aznap.Az egyikkel csak megbeszéltük a karácsonyt, a másiknak, pedig elpanaszoltam, hogy itthon nem megy minden fényesen és szeretnék minél hamarabb saját otthonba költözni, mert itt sok a bántás.Tudni kell, hogy az egyikük folyamatosan csalta a párját, s az Én párom azt gondoltam, hogy Én tanácsot kérek ezügyben. Majd ezt követően kitöröltem a beszélgetéseket, hogy a párom ne lássa, hogy panaszkodom, mivel nem szerettem volna ezen veszekedni. Ez még egy hatalmas ok, arra, hogy meginogjon a bizalma.Majd dec.30-án az apukája tett egy olyan megjegyzést, amin teljesen felháborodtam, és mivel azokban a napokban sorozatosan kaptam a negatív dolgokat, így elkezdtem összepakolni az én és a gyerekünk holmiját.Pakolás közben a párommal folyamatosan veszekedtünk és olyan dolgokat vágtam a fejéhez amit csak a düh mondatott velem.Már mikor rengeteg rossz dolgot vágtam a fejéhez, akkor a fejemhez kaptam, hogy Úristen Én ezt az ember szeretem évek óta, nem tehetem, hogy így bánok vele, Én nem is tudnám elhagyni, hisz az lenne életem legrosszabb döntése. Maradtam.De következő nap míg nem volt itthon megváltoztattam az internetes jelszavam, hogy ne olvasson bele az üzeneteimbe, mivel Ő azt mondta, hogy máskor is akkor változott meg ennyire a viselkedésem, amikor az említett kolléganőmmel beszélgettem.Ez egy újabb szörnyen rossz cselekedet volt.Következő nap a közeledését Én elutasítottam, amire csak a makacsságomat hozhatom fel indok gyanánt.Benne még inkább elmélyült a féltékenység, a bizonyossága annak, hogy Én megcsaltam.Aztán egy héten belül a munkahelyemről az egyik őr, aki az egyik kolléganő ismerőse bejelölt facebookon.Ezen még inkább kitört a balhé, mivel egyik reggel amikor a párom vitt dolgozni,mivel túrót vitt egy intézménybe, akkor ez az őr bejött az irodába és kérdezte, hogy miért mentem be olyan korán, én elmondtam, s kérdezte, hogy akkor tőlünk lehet rendelni, tejtermékeket, Én válaszoltam, s Ő kiment az ajtón.A párom nem látta, mikor kiment az őr, mivel elment már előtte.Ez is még egy ok a bizalmatlanságra.Sokat veszekedtünk emiatt heteket, illetve a Paksi történések miatt.Én hiába ismételtem magam, hogy Ő az egyetlen férfi az életemben, nem hitt/hisz nekem, s ez szörnyű érzés, hiszen sosem tennék ilyet, sőt mélyen elítélem azokat az embereket, akik ezt művelik, akár egyszer, akár többször.Undorító dolognak tartom.Aztán eljött a névnapom, pizzázni mentünk meglepetésként a pizzériába az anyukám, és a testvérem is ott volt, a párom szervezte.Ott volt egy férfi, aki a konyhából jött ki Én megnéztem, párom szerint hosszabban és feltűnőbben, mint amilyennek Én éreztem vagy gondoltam,Ő azt mondja, hogy a férfi, amikor leült a pulthoz, akkor folyamatosan engem bámult.Én ezt nem láttam, nem figyeltem.A párom kérdezte, hogy ismerem-e a férfit, de mivel akkor láttam először, így megmondtam, hogy nem ismerem, amit Ő nem hitt/hisz el mai napig.Azt mondta, hogy az a nézés mindent elárult. Amikor haza értünk, Ő vissza telefonált a pizzériába és érdeklődött, hogy ki volt az a férfi,de nem mondták meg neki, emiatt még biztosabb abban, hogy valami takargatni valóm van. Mai napig bizalmatlan, mindenben azt látja, hogy én hűtlen vagyok/voltam hozzá és sajnos szexuális együtt létek sem a régiek már feszültek vagyunk mindketten, emiatt ott is adódnak problémák, ami tovább súlyosbítja a helyzetet.Ő teljesen reménytelennek látja a helyzetet, el van keseredve, hogy feltétel nélkül bízott bennem, s ezt összetörtem benne.Annyira bánt, hogy így érzi magát. Sosem akartam, hogy így érezze magát. De nem hisz nekem, hogy soha, de soha nem jelentett nekem ilyen sokat senki, mint Ő. Bármilyen nehéz időket is éltünk meg nekem semmire sem megoldás a megcsalás. És mint említettem ez egy undorító és elfogadhatatlan dolog. Folyamatosan azt mondja, hogy el dobja magától az életét. Minden napom egy rettegés, hogy elveszíthetem Őt, egy olyan feltevés miatt, amit sosem követnék el. Rettegek, hogy megteszi és elveszítem örökre.Kérem segítsen mit tehetnék, hogy ne történjen katasztrófa!Előre is köszönöm!
Bernadett

Kedves Doktor Nő!
Köszönöm válaszát, de igazából épp ez az, hogy ők nem engednek nekem semmit…nem engednek sehová, folyton kiabálnak velem a semmiért…így nehéz leválni tőlük.

Kedves Doktornő/Doktor Úr! Négy gyermeket neveltem fel, az elmúlt 8 évben már társsal. Legnagyobb gyermekem 25 éves legkisebb fiam 16 éves lesz ősszel. Külföldön élünk, együtt. Három nagyobb gyermekem stabil, jólkereső szakmával érvényesül. Elérkezettnek látom a pillanatot, hogy hátralépve visszaköltözzek Magyarországra. A kérdésem a következő: Legkisebb fiam kiváló tanuló, középiskolába jár, nyugodt kiegyensúlyozott, jóhumorú. Nagyobb gyermekeimmel lakna az elkövetkezendő években iskolai tanulmányai alatt, és szünetekben hazautazna hozzánk. Nem tudom, hogy ennek a döntésnek lesznek-e ránézve súlyos hatásai. Bizonytalan vagyok, hogy jól döntöttem-e. Nem hárítok-e túl nagy felelősséget a nagyokra ezzel. Mekkora károkat okozhatok a kicsinek. Zavart okozok-e a nagyokban. Azt is látom, hogy ha maradok a nagyok életébe óhatatlanul beleszólok, ezzel pedig biztos, hogy hibát hibára halmoznék. Jelenleg épp a mosok, főzök, takarítok, ügyintézek cipőben járok de ez pedig a nagyokra nézve rossz, megjegyzem engem is kezd kimeríteni. Unom veszettül. Ezeken túl azt hiszem némi önzés is előtört belőlem, szeretném már másképp élni az életemet. Szóval őrület van a fejemben, és bizonytalan vagyok végtelenül. Válaszukat előre is hálásan köszönöm! Üdv.: Anna

Üdvözlöm!

Kislányom a napokban lesz 8 éves. Zárkózott, félénk,visszahúzódó, nem igazán barátkozó kislány. A játszótéren nem keresi a gyerekek társaságát, szívesen játszik egyedül vagy a tesóival. Az iskolában (másodikos) szépen teljesít, folyékonyan olvas, jó a helyesírása (5-ös), tudja a szorzótáblát. Év végén jeles volt.
Otthon cserfes, nagyszájú, érzékeny, mosolygós-sírós, makacs.
Járunk úszni, illetve gyógytornára. Nagyon szereti a vizet, viszont, ha olyan feladat van, amit Ő úgy érez, hogy nem tud megcsinálni, vagy nem jól, akkor egyáltalán nem csinál semmit. Előfordult, hogy 25 percig állt mozdulatlanul a vízben, tördelte az ujjait vagy , ha kudarc érte, abbahagyta a feladatot. Páros gyakorlatok elvégzésére nem volt hajlandó. Csak otthon tudtunk beszélni a problémáról, akkor azt mondta, hogy nem értette a feladatot, vagy nem szerettem volna párban dolgozni.
Mi okozza ezt a viselkedést? Hogyan tudnék neki segíteni? Köszönöm!

Kedves Doktornő!
Hálásan köszönöm válaszát. Igen rátapintott, hazaköltözésem másik oka az a félelmem, hogy nem szeretnék a gyerekeim életébe beleszólni. Szüleimmel való kapcsolatom, gyermekkori sérelmeim komoly nyomot hagytak bennem, amit máig nem tudtam feldolgozni. Nem szeretnék olyan hibákat elkövetni, amiket velem szemben elkövettek. Azt gondolom, hogy a háttérbe húzódásom javukat fogja szolgálni. És nekem is módom lesz segítséggel bizonyos események feldolgozására.
Igen a terveimet maximálisan támogatják a gyerekek. Nincs aggályuk. Én vagyok kizárólag bizonytalan.
Hálás köszönet: Anna

Köszönöm a gyors válaszát! Volt, hogy szóvá tettem férjem pillantásait. Sajnos mindig vita lett belöle. 2 évig jártam pszicholigushoz es a “beteges” féltékebységem kicsit alább is hagyott. Viszont megint “elő jött”. A házasságom jo es tudunk beszélgetni bármiről. Én párterápiára gondoltam , s férjemnek is tetszik az ötlet. Na de addig is ,hogy kezeljem az ” indulataimat? Szép nőnek tartanak , de ha a férjem más nőt néz és még gátlástalanul is.:( akkor úgy érzem nem én vagyok a zsánere. 2 gyermekkel vett feleségul s rendes , gondoskodó apa. Soha nem megy nelkulunk sehová, a munks után azonnal hazajon. De mégis féltékeny vagyok. Meg kell jegyeznem első házasságom ezért ment tönkre.. Most menteni szeretném. Köszönöm!

Tisztelt Szakértő!

Két dologban szeretnék tanácsot kérni Önöktöl.
Első:
39 éves három gyerekes anyuka vagyok.
3. gyermekem gyönyörű egészséges 2,5 hónapos kislány. Ártalmalmatlan gólyacsipéssel született( homlokán,szemhéjain) ami magától el fog múlni és ebben megerősített a gyerekorvos, védőnő és még magán bőrgyógyászhoz is elvittem a kislányt. Engem mégis annyira bánt,hogy van az én pici lányomnak! Ha látok babákat egyböl nézem őket és azt mondom miért nekünk lett? De tudom,hogy a szülésnél nyomás alatt volt a kis feje ezért alakult ki ez a hajszálértágulat. Miért nem tudok már ezen túl lépni? Mindig ott motoszkál ez a fejembe bármit csinálok! Azt várom ami még valószínű,hogy hónapok,hogy ne lássam már vagy legalább halványabb legyen!
A második nagyobb bajom mióta kijöttem a kórházból 2,5 hónapja olyan idegen számomra a házunk és a kert. Imádok itt élni és tudom,hogy a miénk de mégis olyan mintha nem otthon lennék! Utálom ezt az érzést! Mitől lehet ez? Azt várom,hogy haza térjek! Nem tudom másképp leírni.
Első gyermekem születése után szülés utáni depresszióba estem.Szerencsére a másodiknál minden rendben volt. És most néha úgy érzem megint ilyesmi érzések törnek rám! Nagyon rossz és vissza akarok térni önmagamhoz és a házunkba! Mit tanácsol?
Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt pszichológusnő!
24 éves lány vagyok, mostanában elég rosszul érzem magam azért, ahogy felnőttem. Egész gyerekkoromban kiközösítés ért, főleg a külsőm és szegénység miatt. Nem adhattam magamra úgy mint mások, emiatt nem fogadtak be akkor. A családommal is sok gond volt, eszekedések, a szüleim elváltak. Mindezek miatt rossz tanuló voltam. Egy idő után egyedül maradtam, mert nem éreztem jól magam társaságban. Mára alapjába véve csendes ember lettem (ha kell kiállok magamért), ami miatt néha előfordul, hogy bántanak. Ugyanakkor elég idegeskedő típus, néha előfordul, hogy dadogok is, társaságban idő kell míg oldódok.
Most felnőttként eldöntöttem, hogy mindezen megpróbálok változtatni, hogy jobb legyen. Csak sajnos a környezetemben már nagyon rosszul érzem magam emiatt. Oda jutottam, hogy akit lehet az eddigi ismerőseim közül, próbálom kerülni. A társaságot keresem, de főleg új emberekét, vagy olyanokét akik a fentiek miatt nem bántottak.
Eddig sajnos félbehagytam dolgokat, otthagytam munkahelyeket. Sajnos kapcsolatom még nem volt. Ha valaki közeledni próbált, valahogy nem tudtam elhinni, hogy velem akar lenni. Jelenleg anyukámmal és testvéremmel élek otthon. Tanulással, munkahelykereséssel, a hobbimmal töltöm az időm.
Sokat olvastam ezzel kapcsolatban, hogy más embereknek akik hasonló dolgokon mentek keresztül a környezetváltozás segített. Már mások is látják, hogy nem érzem itt jól magam.
Segíthet a környezetváltozás? Létezhet, hogy a sok rossz tapasztalat miatt egyszerűen nem vud valaki beilleszkedni egész gyerekkorától?
Segítségét, válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Dr. NŐ!

Problémám a következő: 38 éves nő vagyok egy munkahelyen dolgoztam egy férfi munkatársammal aki sokáig nem közeledett de láttam tetszem neki.
Eltelt egy év és én beteg lettem daganat kemotherápia stb. (nem lehet gyerekem) emiatt öngyilkossági kísérletem is volt.
Meggyógyultam visszamentem dolgozni de még mindig nem akartam élni és akkor jött Ő
mint a villámcsapás megkeresett (egy nagyon lelkibeteg korszakomban) és felemelt, elkezdtünk találkozgatni jól éreztük magunkat együtt hozzáteszem soha nem ért ugy férfi hozzám mint ő nekem is nagy lelkiproblémám volt neki is hisz nemrég végetért egy hosszabb kapcsolata ( úgy tudtam nem az ő hibájából) de mint tudjuk kettőn áll a vásár.
Engem elvakitott a szerelem teljesen megváltoztam jokedvű lettem azt hittem enyém a világ. DE!! Ő iszik sajnos én ugy láttam, mikor jött hozzám l hogy olyan mértékben nem hogy az zavaró legyen. Korábban én is megittam néha egy sört de ITTAM vele együtt és többet.
Erre persze csak később jöttem rá.
Rövid két honap alatt egyszer mikor ivott telefonáltam neki és ugy reagált le valamit hogy nem tartozik nekem beszámolni dolgokkal akkor is összecsomagoltam a ruháit ami nálam volt. Másodszor én voltam nála és szintén az alkohol miatt olyat mondott amit én nem viselek el (anyázott) erre én hazajöttem éjszaka.
Hirtelen kinyilt a szemem hogy ez az ember nem olyan vagyis olyan de mikor iszik nem olyan, hol is vagyok mit is teszek és iszok vele és utánna 1-2 hónappal minden kitisztult.
Egy vizsgálatra elmentem és nem jött értem mondta gyere haza busszal. és még pár dolog amikor észre kellett volna vennem, hogy én nem is vagyok neki fontos. elmentem nagyon messzire vonattal meg sem kérdezte hol vagyok odaértem-e stb.

Úgy jött le az egész hogy én vagyok a hibás engem akkor este elzavar anyázott én hazajöttem mégis én vagyok a hülye, persze a munkatársak mindent tudtak ott zajlott az egész, ami számomra szomorú.

Ő azt mondta ok nélkül hazajöttem (nem emlékezett rá) mire közöltem vele mi történt nagyon meglepődött.
Ami felháboritó hogy az életemet a kezébe adtam volna biztam benne hogy ő biztos nem olyan eszméletlenül csalódtam benne.
De hogy szép kerek legyen a történet a végére még odament a főnökömhöz és kitálalta a dolgainkat. Ezt végképp nem hittem el. Hogy Ő ezt megteszi???
Egy ideig még együtt dolgoztunk nemrég viszont ő elment.
Nem értem magam lehet hogy csak azt a felemelő érzést keresem hisz már nem hiányozhat ő nekem több mint egy éve vége mégis azokra a napokra gondolok amikor jól elvoltunk.
Azt hittem szeretett mert akkor talán beszéltünk volna a dologról de elzárkózott.
Úgy gondolom ő menekül azért ment el de a lelkiismerete elől sosem fog tudni elmenekülni.

Lehet hogy klinikai eset vagyok?
Válaszát köszönöm

Üdvözlöm! Körülbelül 3 éve erős kényszergondolatokkal küzdök. Első évben mikor kialakult ez az egész tünet, nem foglalkoztam vele,mondván majd elmúlik. Egyre erőteljesebb lett, mindennapi teendöimben akadályozott, folyamatosan valami járt a fejembem, szinte a nap mimden percében. Mikor egyik gondolatot lezártam , jött a következő.. Muszalj volt orvoshoz fordulnom, majd a doktornő írt föl napi 2x 20mg rexetint, 1.5 évig mondhatni teljesen megszűntek ezek a gondolatok. Szinte tünet mentes voltam.A gyógyszert ugyan abban az adagban mai napig szedem de lassan 1 hónapja ujra előjött ez a probléma.Újra ugyan ilyen erősen jarnak a fejemben, ujra és ujra ezek a gondolatok néha ugyan az többször is, es akarmit probalok tenni ellene egyszerűen nem tudom megakadályozni, ilyenkor bal hátul a tarkóm rendesen zsibbad. Egy hideg zuhany sokszor erre a területre nagyon jót tesz.
Az lenne a kérdésem mit tudnék ellene tenni, hogy újra tünetmentes legyek? Mi mód van rá?

Üdv Mónika vagyok a párommal tavaly Novemberben lett vége majd 3éves kapcsolatunknak amiböl lett egy közös kisfiunk.Azóta 2x találkoztunk és akkor azt mondta szeret probáljuk meg aztán eltelt 2hét és azt mondta csak erőltette a dolgokat és kimegy külföldre miattam de nem azért hogy elfeledjen mert nemakar elfeledni ill nem is tud aztán kitalállta hogy majd találkozgassunk és lesz ami lesz azóta párszor beszéltünk neten de ennyi.Igazából abban szeretném a segitségét véleményét kérni hogy mitévő legyek nagyon fura ez az egész.Nagyon nagy szerelem volt mindkettőnk részéről én szeretném vele ujra kezdeni viszont nemtudom meddig várjak vagy mit tehetnék.Válaszát előre is köszönöm.További szép napot.Üdv.

Tisztelt Doktor Úr/Nő! 32 éves egyedülálló nő vagyok, van egy 14 éves fiam, nyolcadik osztályos tanuló. Tulajdonképpen születése óta egyedül nevelem, így szorosabb a kapcsolatunk, mint egy rendes családban, de semmi kirívó rendellenes dologra ne gondoljon. A problémám a következő: még mindig fogja a kezemet az utcán. Ill. nem probléma, mert én nem bánom, jól esik, de azt látom, hogy ekkora és ennyi idős gyerek már nem teszi ezt. Valójában, ha kívülálló lát bennünket, mérete és viselkedése alapján a páromnak is nézhető (180 cm magas, fess, sportos fiatalember). Ugyanez vonatkozik arra is, hogy utcán ölelkezünk (pl. buszra várva). Egyik sem zavar, de tudom, hogy nem helyes már. Ezek szerint őt sem zavarja. Nem szeretném, ha elutasításomra, azt hinné, hogy le akarom rázni, kellemetlen a közelsége, szégyellem vagy nem igénylem a szeretnek ezt a formájú kimutatását tőle. Ami szerintem még idetartozó, a helyzethez fontos információ, hogy enyhén mozgássérült (bal lábát húzza). Emiatt kisebb korában ragaszkodtam hozzá, hogy fogja a kezemet, mert könnyen elesett. Mit tehetnék, hogy ne érezze magát eltaszítva az elutasításomra? Vagy lehet, hogy nem is kéne elutasítanom? Ebben kérném ki a tanácsát, véleményét. Köszönettel!

Tisztelt Doktornő! Kb három éve szorongok, kényszeres vagyok, jártam terápiákra, hipnózisra, KIP-re, de nem javulok. Kb egy hónapja találkoztam a nárcisztikus személyiségzavarral és felismertem benne a volt páromat, akivel mostanában szakítottam. Teljesen meg vagyok bénulva, folyamatosan szorongok, attól félek, hogy minden mérgező, amihez csak hozzáérek. Terápiára járni nem tudok, mert megszűnt a munkahelyem, ezért nem tudnám finanszírozni. Azt szeretném kérdezni, hogy ha valóban a nárcisztikus volt társam miatt szorongok, akkor ezek a félelmek enyhülni fognak maguktól, illetve mi a módja a szembenézésnek. Egyszerűen csinálom a dolgom, nem törődve a félelmekkel és egyre könnyebb lesz? A következő alkalommal ugyanaz a tevékenység már kevesebb félelmet okoz? Tudom, hogy sok elkerülő magatartást vettem fel, tudom, hogy szembe kell nézni a félelmeimmel, de mi ennek a hogyan-ja? Akkor is “megerőszakolom” magam, ha a majd megfulladok a félelemtől? Azt gondolom, hogy a fokozatosságnak nincs minden helyzetben értelme, nem lehet, de mennyire segít, ha bedobjuk magunkat a mély vízbe?
Várom válaszát! Tisztelettel

Kedves Doktornő!
Egy olyan problémaval fordulok Önhöz, ami az utóbbi időben sok fejtörést okozott és igazán frusztrálni kezdett. 29 éves, helyes, kedves, tanult nőnek tartom magam, izgalmas munkám van, és bár nem egy átlagos reggeltől-estig időbeosztással élem a mindennapjaimat, sok a szabadidőm. Azt gondolom szerencsés vagyok az életemmel, a nehézésgek ellenére is, amik természetesen nálam is fel-fel bukkannak időközönként. Ami hiányzik az életemből, az egy párkapcsolat. Sokat járok el baratokkal, sokat is utazom, evidens is lehetne mindez az ismerkedésre, de azt veszem észre, ma már ez sem “garancia” semmire. Az utobbi években az online felületeken is körülnéztem, de csak jobban kiábrándultam az egészből. Az alapvető problémám az, hogy nem jutok túl senkivel egy- maximum kettő találkozáson. Évekig ostoroztam magam, hogy mi lehet olyan ijesztő vagy furcsa bennem, ami után az adott férfi nem keres többet, de őszintén nem tudom. Azt tapasztalom, hogy a férfiak akikkel talalkozom (és ennek lassan 4 éve) szinte mind egyéjszakás vagy laza kapcsolatban gondolkodnak, a ‘kapcsolat’ szótól mindenki a másik irányba menekül, és megállapítják, hogy ‘ezek a dolgok már nem így működnek, hiszen a laza, szex kapcsolatokbol alakulnak ki a nagy érzelmek’. Valószínűleg a probléma az, hogy én ezt nem így gondolom. Ijesztő, de túlzás nélkül mondom, hogy az elmúlt 4 évben csak iyen férfiakkal találkoztam, és rengeteg randin vagyok túl. Mindig lelkesen, pozitívan és nyitottan álltam az adott férfihoz, de mostanra az önbizalmamat is megtördelte ez a dolog, és újra és újra azon gondolkodom, tényleg mit ronthatok el. Sokak bírálták a munkám, mivel szabadúszóként dolgozom, össze vissza van a beosztásom, de imádom ezt az életet, és boldoggá tesz. Mindig is így dolgoztam, és mindig is tudtam, hogy így fogok élni, meg is élek belőle jól. Van, hogy utaznom kell, ez igaz, de hetekről van szó, nem fél évekről. Lehet én gondolkodom furcsán a dolgokról, de nekem nem a világ vége 2 hetet néha külön tölteni a páromtól, ezért komolyan sem tudom venni a munkámra való mutogatást, mint indok. Próbáltam ‘lazábban’ viselkedni és volt, hogy belementem ‘laza, majd meglátjuk mi lesz’ kapcsolatokba, amit akárhogy is hívnak mások, csak a szex tart össze, de a vége az lett, hogy én szerelmes lettem, a srác pedig mosta kezeit, hogy végülis nem ígért semmit. Természetesen tisztában voltam és vagyok avval, hogy nincs garancia semmire, és senki nem kényszerített semmire akkor. Én csak próbálom megérteni, mi a hiba. Nem tudom elképzelni, hogy mindig van egy ‘jobb és viccesebb’ lány talomban, vagy tényleg minden férfi 30-35 évesen még kötetlen kapcsolatok után futkos. Nem is szeretnék általánosítani tudom, hogy léteznek normális férfiak, az én baráti körömben is akadnak, és az az igazság, hogy ők is értetlenül állnak az évek óta tartó nevetséges randijaim előtt. Én tényleg azt gondolom, hogy teljesen normálisan állok a párkapcsolathoz, és bár tényleg vágyom erre a dologra, nem ez tölti ki a mindennapjaimat, de zavar…. Nem ragaszkodom ideálokhoz, sőt, azt vesztem észre magamon, leljebb és leljebb teszem a lécet, amíg lehet, kerülöm a témát a munkámról, ami valahol nevetséges, mert imádom amit csinálok- csak, hogy ne fújjön az adott férfi rögtön visszavonulót. Az évek alatt különböző furcsa indokokat kaptam, miért nem megy a dolog tovább. Ha nem a munkám, akkor azért, mert volt akit frusztrált, hogy elégedett vagyok az életemmel, volt, akit zavart, hogy vannak körülöttem barátok, akikkel szoros barátság köt össze bennünket, van aki több hét után azt mondta, mellettem visszanyerte az energiáját, ezért most újult erővel visszatér a volt barátnőjéhez.. A legelképesztőbb történeteim vannak az elmúlt hosszú időszakból, és egyik sem alakult sehogy… Talalkoztam külföldi férfiakkal is,nem is egyszer, már csak az utazásaim miatt is, furcsa mód velük ki- ki alakult valami, de végül mind annyiban maradt, ott legtöbbször a távolság miatt- de ilyenkor sem én adtam fel a dolgot…
Mára úgy érzem magam, mint ha a férfiaknak egy ‘állomás’ lennék a komoly, nagy elköteleződés előtt majd egy másik lánnyal. Ráadásul az, hogy a legtöbben csak szexet akar tőlem, ettől határozottan frusztrációim lettek, nem túl jó érzés folyamatosan evvel szembesülni … Már a környezetem sem tud mit reagálni erre, mindenki fogja a fejét, hogy történeht mindig így. Lehet egy általános ‘társadali probléma’ ez inkább, mintsem az “én” problámám, de nem tudom…
Szeretném megkerdezni, hogy Ön mit gondol minderről, hátha mégis bennem van a hiba..
Nagyon szépen köszönöm!

Nem tudom h beteg e vagyok kíváncsi vagyok egy pszichológus válaszra.
Két és fél éve szültem egy gyönyörű gyermeket aki a mindenem.
De azóta úgy érzem minden megváltozott bennem
Aggódok mindenen h jaj istenem csak ne… De mindenen h a gyereknek nehogy valami baja legyen. Nem tudom kipihenni magam pedig hála isten nagyon jó kisgyerek kilenc órát vagy annál többet alszok és fáradt vagyok nap mint nap szédülök fáj a fejem szorít a mellkasom..
Egyfolytában aggódom valamin pedig gondom nincs semmi g
Hála isten..
Köszönöm a válaszát
Üdv. Rita!