A nevem Barbara kilenc éve élek házasságba és van egy gyermekünk.A problémám a következő:a férjem egy ideje egyfolytában ,,kötekedik “most már durvában minden apró és nem apró dolgokon egyfolytában veszekszünk most már a gyerek is észre veszi és mondja nekünk a párom aszt mondja,hogy en étetem ezzel.Állandóan fenyeget,hogy ez volt az utolsó húzásom és el fogunk válni.Nagyon stresszbe tart és kezdek most már nagyon félni.Akár ki is hibázott mindig én mentem bocsánatot kérni.Egy párszor meg is ütött vagy négyszer házasságunk során.Vasárnap este azon akadt ki,hogy én miért akkor tettem le a telefonomat amikor ő pont bejött a szobába és azóta ez megy.A kérdésem:mit tegyek mit lépjek menjek vagy maradjak milyen tanácsot javasolnak vagy hogyan vethetem meg magamat??Köszönöm szépen.

Kedves Munkacsoport!

Problémám kissé összetett, de igyekszem a lényeges momentumokat összefoglalni.
30 éves nő vagyok, két és fél hónapja megismerkedtem egy 38 éves férfival. (kb. 50 km távolság van a lakóhelyünk között) Őszinte lelkesedéssel, érzelmileg nyitottan kezdtünk bele a kapcsolatba és ugyan mindkettőnk elmondása alapján is más a személyiségünk -én túlnyomóan extrovertált, ő introvertált személyiség-, az elvárásaink egy párkapcsolattal szemben és az érzelmi világunk közel áll egymáshoz, ezért rendkívül mély, oldott és önfeledt pillanatokat éltünk meg együtt a megszokottnál hamarabb. Érzelmileg eleinte ő volt a kezdeményezőbb, pár hét után szerelmet vallott, a folyamatos testi kontaktus (ölelgetés, szeretgetés, összebújás, kézfogás, olyan helyzetekben is megérinteni a másikat mikor más köti le az ember figyelmét) és őszintének tűnő, szerető tekintet biztosított arról, hogy a kapcsolatban az érzelmi alapok megfelelőek. Egy idő után a személyiségünk különbségéből adódóan voltak súrlódások, többnyire a találkozások gyakorisága és pénzügyi dolgok miatt (én nagyvonalúbb vagyok, ő a pontos elszámolás híve), de úgy vélem sikerült ezeket higgadtan megbeszélnünk, bár nem tagadom, utaltam rá neki, hogy számomra ezek a dolgok idegenek és nem tudom mennyire elfogadhatóak. A konfliktusok ellenére folytatódott a kapcsolat, ő egy családi rendezvény alkalmával szinte a teljes rokonságának bemutatott, ami jól is sikerült, programjainkat a jövőre nézve közösen terveztük. Az egyetlen dolog ami számomra kétségekre adott okot az az, hogy a friss kapcsolat ellenére meglehetősen ritka volt a szexuális együttlét, az általam korábban ismert férfiakhoz képest az ő esetében nem tapasztaltam akkora szexuális energiákat, ami számomra szokatlan volt, holott a kémia biztosan működött közöttünk, azt éreztem és az ő elmondása is erről árulkodott.
Sajnos egy váratlan és megmagyarázhatatlan egészségügyi probléma miatt kórházba került a kedvesem, az egyik szemére a látása veszélybe került, a pontos okok feltérképezése most is folyamatban van, jelenleg is kórházban tartózkodik. A probléma felmerülésével egy időben eltávolodást kezdtem észlelni nála, ugyan keresett rendszeresen és változatlan kedves és becéző volt, de nem igazán szerette volna, hogy a kórházban meglátogassam, úgy éreztem szinte bárkit szívesebben enged most közel magához mint engem. Érdekes módon annak ellenére, hogy korábban ő ragaszkodott jobban a kapcsolatunkhoz, a betegsége olyan hatással volt rám, hogy azt éreztem mindenben mellette akarok lenni, segítsége, támasza szeretnék lenni és ezt a tudomására is hoztam. Két alkalommal sikerült látogatást egyeztetnem vele, melyek során ugyanazt a szeretetet és rajongást láttam a szemében mint korábban, amikor csak tehette meg is érintett. Ennek ellenére éreztem, hogy mégis valamiért zárt ajtókat döngetek, a betegsége óta csak “muszájból” számol be az életéről, nem érdekli a véleményem, nem fogadja el a segítségem, így mivel szenvedtem ettől, finoman szóvá tettem neki, hogy ez fájó nekem, erre ő úgy reagált, hogy nem akar bántani engem, rossz neki, hogy nekem rossz és jobb lesz ha befejezzük a kapcsolatot, mert részéről nem jöttek azok az érzések amiknek kellett volna és nem tudja viszonozni nekem amit felé nyújtok.
Kedves Munkacsoport! A jelenlegi helyzetben tanácstalan vagyok, hogy milyen viselkedés lenne helyes a részemről, én tenni szeretnék ezért a kapcsolatért, nem szeretném őt elengedni, igenis érzek bennünk perspektívát, ugyanakkor félelemmel tölt el, hogy a páromat a feltétel nélküli szeretetemről és támogatásomról akartam meggyőzni és talán pont ezzel ijesztettem el, valamint gyötör az az érzés, hogy 30 évesen, túl sok ismerkedésen valóban ennyire rossz emberismerő lennék, hogy azok az érzések amiket éreztem az irányomba tőle és mondta is valóban nem léteztek és én nem vagyok elég szerethető?

Abban szeretném a segitségét kérni,hogy van egy 4 hónapos párkapcsolatom. A párom nagyon jó viszonyban van a szüleivel,testvérével és annak gyerekeivel. Párom 28éves férfi. Növére gyermekeire úgy tekint mintha sajátjai lennének. A gyermekek képeit magára szeretné tetováltatni. Az együtt töltött idő alatt, a nap 95%-a róluk szól. Eleinte nem zavart,nagyon szimpatikus volt számomra,hogy ilyen jó viszonyt ápol a családjával és ilyen gyerek szeretö. De onnantól kezdett el engem zavarni,hogy szexuális együttlétünk alatt,az egyik kislány beszeretett volna jönni a szobába a párom erre felöltözött,miközben én meztelenül,betakarózva feküdtem az ágyban . Be engedte,közénk fektette és ölelkezve elkezdtek mesét nézni. ( ez a haza utam elötti órában történt,mivel messze lakom tölük. 2hetente találkozunk) Mikor próbáltam vele erröl beszélni,annyi volt a válasza,hogy a saját gyerekemet se fogom oda engedni? A válaszom az volt,hogy a sajátom más lesz. Ök nem mi gyerekeink. Számomra ez zavaró. És érdekelne,hogy ön tudna e valami megoldást javasolni? köszönöm!

Jo napot!

25 eves vagyok, barátnőm pecig 18. 3 eve vagyunk egyutt, de kb egy honapja szakitott velem. Nagyon szeretem, komolyan gondolom vele, hiába probalkozok bármivel sajnos nem akarja meggondolni magát. Azt mondja szeret, de nemtud velem lenni, kapcsolatban. Hogy sok neki, jön az egyetem, es egyedul akar lenni. És hogy hama is jöttem neki az életebe. De szeret. Nemtudom mit tegyek, nem szeretném elengedni őt.

Kedves Hozzáértők!
A következő problémával fordulok Önökhöz:
Kislányom februárban töltötte be a 2 évet. Januárban született meg a kisoccse. Kislányom mindigis nagyon könnyű természetű volt, közösségben nyugodt, békés es egyedül is nagyon jól el tudja foglalni magát. Mióta a kistestvére megszületett rendszeresen, ok nélkül megüti a kisebbeket. A társaságban már jól tudom, hogy kiktől kell távol tartanom a lányomat és ha újonc kisebb érkezik a csapatba, őt is rövid idő után meguti. Nagyobbakkal csak akkor történik ilyen ha van valamilyen konkrét konfliktus, például elveszi a játékát, ezeket nem tartom rendkívüli problémának. A kicsiket viszont minden bevezetés, előzmény nélkül, hirtelen odaszalad és meguti. Rögtön tudja azt is, ki az aki kisebb nála. Az a másik érdekesség, hogy sokszor máskor pedig megöleli, megpuszilja ugyanazt a kisgyereket.
Az öccsével is hasonlóan bánik. Nagyon sokszor olelgeti, puszilgatja, odadja neki a játékát, de teljesen váratlanul sokszor meg is üti őt. Ritkábban, de minket szuloket is és a nagyszülőket is megüti.
Általában higgadtan de határozottan szoktam raszolni, mindig megpróbálom elmagyarázni, hogy ezt nem szabad csinálni. Nekiesni, megütni egyáltalán nem szoktuk, mi szülők és senki felnőtt a környezetében nem szokta öt megütni, és nem is lát ilyet közöttünk sem.
Úgy gondolom, ez a viselkedés a testvére érkezésével és a feltekenyseggel fugg ossze. Próbálok tobb idot a lányommal is tölteni, mert tudom ez ilyenkor nagyon fontos, ugyerzem megtobb kozos minőségi időre lenne szükség vele.
Legyenek szívesek adjanak támpontot nekem, mi a helyes reakció egy ilyen helyzetben. Már az is felmerült bennem hogy nem viszem addig öt el peldaul baba mama klubba, míg ez a korszak tart. Ezen kívül ő sokszor találkozik azért a szomszéd barátokkal (akiket szinten szokott bantani), nem akarom őt kivonni a közösségből teljesen.
Sokszor kérdeztem már őt, miért üti meg a kisebbeket, de nem válaszolt rá nekem. Próbáltam olyan meset mesélni neki, amiből talán megtanulja, hogy ez nem helyes viselkedés.
És ezt meddig lehet hagyni így? Sokan mondják, hogy majd kinövi, de engem ez nagyon aggaszt, meg szeretnék tenni mindent, hogy az ő lelke rendben legyen, nem tudom mit csinálok rosszul.
Nagyon koszonom a segítséget!

Tisztelt Cím!
Nekem olyan problémám van, hogy nem tudok megbízni férfiakban.
3 komoly kapcsolatom volt, mind a 3 2év körül tartott. Egyik páromban sem tudtam megbízni.
Jelenleg 3éves kapcsolatban élek a barátommal akiben szintén nem tudok megbízni.
Egyik exem sem és a jelenlegi párom sem adott okot a bizalmatlanságomra. Csak félek a gondolattól, hogy átver, hazudik nekem vagy akár megcsal.
Sokszor bemesélem magamnak hogy hazudik, és van amikor kiakadok mert arra gondolok, hogy a szemembe hazudik közben meg magában rajtam röhög és nem tudnám elviselni ezt a megalázást…
Valaki mondta, hogy az apaképem illetve az édesapámhoz fűződő kapcsolatom nem túl jó.. Ez igaz!
Apám alkoholista! Sosem bántott semmilyen formában, engem sem és a családom egyik tagját sem. Ha részeg akkor nem agresszív, sosem volt az a típus. Csak iszik aztán elvan magában.. De rohadtul gyűlölöm ez miatt mert alkoholista. Amikor látom rajta, hogy ivott akkor gyűlöletet érzek iránta.. A felnevelkedésemhez nem sok mindent tett.. úgy értem, hogy ő nem tanított meg semmire, bármit akartam megengedett mindent. persze tinikoromban ennek örültem 😀 De így végig gondolva azt érzem. hogy nekem nincs is apám..
Talán ennek lehet valami köze a problémámhoz..
Mit tanácsol? Hogyan tudnék magamon segíteni?

Üdv: Edina

Házassági krízishelyzet miatt írok. A megoldáshoz szeretnék segítséget kérni.
38 éve működő,hűséges házasságunk került válságba. A férjemnek én vagyok az 1.párkapcsolata,előttem csak alkalmiak voltak. 24 évesen házasodtunk.2 sikeres,felnőtt gyerekünk van. A kapcsolatban én és Ő máshol tartunk,másként fejlődünk. Engem minden érdekel,nyitott vagyok,pozitív. Ő ennek az ellenkezője. Rengeteget dolgozik ,én mindig nagyon sokat voltam egyedül. Fel kellett találnom magam.Soha nem unatkozom,tartalmasan töltöm most már nyugdíjasként az időmet.A lényeg az,hogy a férjem azt gondolta,hogy a “rózsaszínködös” szerelem életünk végéig kitart.Nem írja alá,hogy a kapcsolatok,emberek változnak. A lényeg az,hogy én már ennyi idősen nem kívánom a szexet, ezt őszintén megmondtam,nem akarok alakoskodni. Korábban is adtam jeleket,de nem vette a lapot. “Nem volt rá jó radarja”. Szóban is mondtam,hogy sok nekem az érintés,ami neki természetes volt,az nekem már terhes. Nem értett belőle.Ezzel biztosan megbántottam a férfiúi büszkeségét. Már a probléma felvetése elején emiatt el akart költözni albérletbe.Én viszont pozitívan,türelmesen,jobbító szándékkal közelítettem a problémához. Ő már felvetette rögtön, hogy én keressek más férfit ,ő meg másik asszonyt,aki jobban elfogadja a közeledését. Én ilyet nem tudtam volna kiejteni a számon. Túl gyorsan le akar mondani rólunk,nem is érdekli az eltöltött 38 év. Bár azért sírdogál és én is. Gondolom védekezésképpen mondja,hogy nem számít ez a sok idő.Én érzelmileg nem hidegültem el.Érdekel,hogy Ő hogy van, figyelmes vagyok,stb. A szexuális elhidegülés nálam lehet, hogy anyai ágon genetikai okra is visszavezethető.Anyukám 37 volt,amikor úgymond lehúzta a rolót) + antidepresszáns gyógyszer mellékhatása, —nagyon régóta szedem ,alvás problémákra és GYES betegségre kaptam. Több fajtát is kipróbáltattak velem –+hormonális problémák. Van benne lelki ok is bizonyára. Nagyon sokat voltam egyedül hagyva az évek során.Férjem saját bevallása szerint is munkamániás. Ő nem társat akar ,hanem nőt és én már szex nélkül nem kellenék. Pedig azért sok becsülendő jó tulajdonságom is van szerintem.Ezt Ő is sokat hangoztatta korábban.Én még szeretnék Vele sok közös programot,nyaralást ,stb. Szóval én ugyanúgy folytatnám,de intimitás nélkül. Neki sincsenek már nagy igényei szex terén, sőt problémái is voltak időnként. Mondta hogy miért nem vártam még 2-3 évet,akkor már neki sem kellene valószínűleg a szex. Én felvetettem nagy lelkierővel a nyitott házasság gondolatát,persze ez egyoldalú lenne, mert nekem nem kell férfi. Ő ezt a verziót nem szeretné.
Több etapban büntető hallgatásba burkolózott hetekig.Én türelmesen, mosolygósan kiböjtöltem ezeket az időszakokat. Azt látom,hogy határozatlan,bizonytalan.Egyszer nyaralna velem,máskor nem. Sőt,semmilyen közös programot nem akar.Én nagyon is igényelném. Amúgy nagyon makacs, pesszimista alkat. Más hétköznapi ügyekben is nehezen dönt. Most azt mondja, hogy én vagyok az oka, hogy Ő boldogtalan lett. Én vívtam ki magamnak, hogy Ő most távolságtartó lett. Mostanában már azért mondja,hogy valószínűleg Ő is hibázott.Terapeutát nem akar. Nemrégen mondta,hogy még fél évet bírjak ki Vele és megy. Igaz,hogy szinte naponta változtat. Én a hosszú házasság éveiben a sok egyedüllét mellett sem kerestem másik párt magamnak. Még mindig Kettőnkben gondolkodom. Mit tegyünk? Már több mint fél éve kínlódunk. Előre is köszönöm a segítséget!

Üdvözlöm!

Megpróbálom pár mondatban összefoglalni, mi is a problémám. Kiskorom óta rettenetes lámpalázzal küzdök, ami régebben abban nyilvánult meg, hogy képtelen voltam fellépni (versenyszerűen zongoráztam, majd a lámpaláz idővel kiterjedt egyéb, kisebb közönséggel bíró foglalkozásokra is) több ember előtt (ismerősök jelenlétében a helyzet mindig rosszabb), nagyon remegett az egész testem, és fulladtam, majd mikor a “roham” abbamaradt, rettenetesen fájt a fejem addig amíg nem aludtam ki az izgalmakat. Az évek során voltak jobb és rosszabb időszakaim, de a mostani már nagyon kiborít. Olyan szinten elkezdek pánikolni az emberek közelségétől, hogy sokszor egy egyszerű vásárlásnál is előjön ez a pánikolás, vagy ha éppen kicsit stresszesebb helyzetben találom magam, de nem tudom kontrollálni ezt a “rohamot”, pedig nagyon le akarom állítani mikor “elkezdődik”. Elájulni egyetlen esetben sikerült (körülbelül 10 éve), ezután vizsgálatok sora következett, majd közölték, hogy az állapotom neve egy egyszerű szorongás… Igazság szerint nagyon nem érzem egyszerűnek, kerülöm a konfliktust, az embereket, de a furcsaság az egészben, hogy vannak olyan napok is, amikor semmi bajom, és jó a kedvem, tudok emberek közé menni, nem annyira mint egy extrovertált ember, de aránylag közvetlen is vagyok ilyenkor. Viszont attól szintén pánikolok, hogy orvoshoz forduljak, márpedig tudom, hogy ez lenne a legjobb megoldás, és azt is tudom, hogy az állapotomat felesleges szégyellnem főleg szakemberek előtt, mégis ezt érzem.

A mostani rosszabbodást egy tavaly elszenvedett nemi erőszaknak tulajdonítom, rettenetes dühöt érzek ezzel kapcsolatban, sokszor az erőszak elkövetője iránt (van egy foglalkozás, amin mindketten részt veszünk heti rendszerességgel, így sajnos gyakran találkozunk még a mai napig is), sokszor magam iránt, de csak 2 legközelebbi barátnak mertem elmesélni, szégyelltem és még most is nagyon szégyellem, ami történt, hibásnak érzem magam a történtek miatt, ugyanis erősen alkoholos befolyásoltság alatt álltam. Az illető fizikailag iszonyúan erős, sokszor félelmet érzek, amikor a közelemben van, és tehetetlennek érzem magam, ugyanis nagyon nem szeretném, ha kitudódna az, ami megtörtént.

Azt hiszem mindezek mellett fontos megemlítenem, hogy édesapám gyógyult alkoholista, édesanyám pedig adósságokba verte az egész családot, ami miatt 16 éves korom óta tanulmányaim mellett dolgozok, és mindig kirángattam a szüleimet a bajból. (A tanulmányaimat nem tudtam befejezni érthető okokból, de iszonyúan szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy a közeli barátaim mindig megkerestek jól fizető munkákkal képesítés nélkül is, hiszen nagyon értelmes és okos nőnek tartanak, bármit meg tudtam csinálni/tanulni profi módon.) Körülbelül másfél éve rendeződtek a dolgok otthon, de nem tudok szabadulni a rossz érzéstől, amit a szüleim felé táplálok, szeretem őket, de rájuk is nagyon haragszom, mert nagyon sok mindenből kimaradtam amiatt, hogy folyton a segítségükre siettem, és még mindig nem múlt ez az érzés, hogy segítsek rajtuk bármi áron. Szeretnék elköltözni, de félek is, hogy mi lesz velük, ha itt hagyom őket.

Természetesen teljesen tisztába vagyok azzal is, hogy megállapítja majd, hogy azonnal forduljak szakemberhez, viszont mindenképpen érdekelne az Ön véleménye is, már az is sokat segít, hogy ki tudok írni magamból mindent, ami fáj.

Köszönettel és tisztelettel:

Zsuzsa

Az előző levelemre feltett kérdésre válaszolva: együtt zenélünk egy helyi, kb. 25 fős zenekarban.

Nagyon köszönöm a szuper gyors választ, mindenképpen megfogadom a tanácsát pszichoterapeuta felkeresésében.

(Megjegyzés: ha lehetséges, az első email aljáról el lehetne távolítani a nevemet, esetleg átjavítani simán csak Zsuzsira? Szeretnék biztosra menni az anonimitás megőrzésében, szíves elnézését kérem emiatt.)

Tisztelt Cintia!
Két problémámmal fordulok Önhöz. Az első, amit valószínűleg mindenki nagyon furcsának tart az az, hogy rendkívül betegesen undorodom néhány dologtól pl. pattanás, hámlás, csipa stb… Mindig rászólok a családtagjaimra, ha pl. megtörlik a szemüket, vagy hogy menjenek kezet mosni ha mondjuk hozzáértek a pattanásukhoz. Ebből is rengeteg konfliktus születik otthon, és már engem is zavar, hogy ilyen mániákus vagyok. Nem tudom, hogy ez hogyan és miért alakult ki nálam, régebben nem voltam ilyen. A másik dolog, hogy ha rámszólnak valamiért a szüleim, nem bírom megállni hogy ne szóljak vissza, nem akarom hogy nekem megmondják hogy mit csináljak, mindent személyes sértésnek veszek. Úgy érzem mindig, hogy muszáj hogy enyém legyen az utolsó szó.
Előre is köszönöm segítségét!
Üdvözlettel: Melinda

3 év után szakított a barátom, azt mondta újra szeretné kezdeni, és hogy adjak neki időt, de mostmár azt mondja, hogy túl sok volt a lelki hullámvölgy a kapcsolatban, ő csak a rosszra emlékszik inkább, és ezt nem akarja többet. szeretném megmutatni, hogy rendszerszemléletben újra akarom kezdeni. 1 hónap múlva leülünk beszélgetni, de nem tudom, melyik utat válasszam: a kérdést hogy miért hitegetett az elején az újrakezdéssel vagy azt hogy elfelejtem a dolgot és szervezek egy jó programot ahol sokat nevethet?

Kedves Melinda!

Hosszabb idő alatt kialakult, mondhatni mostanra teljesen katasztrófálissá vált élethelyzetemből történő kievickélésemhez szeretnék Öntől valamiféle kezdeti, akár csak vázlatos iránymutatást kérni. Jelenleg 35 éves vagyok, minden nagyjából 10 évvel ezelőtt kezdődött. Ugyan nem vagyok szakmabeli, de mivel értettem az akkoriban még többnyire újdonságnak számító digitális videófilm készítéshez, ezért egy budapesti fejlődéslélektannal foglalkozó nemzetközi kutatóintézetben dolgoztam mint videótechnikus. Néhány munkában eltöltött év után azonban kezdtem úgy érezni, hogy ez a munka nem jelent tovább számomra kihívást, meguntam, teljesen kiismertem már magam benne és egyszerűen nem bírtam már nap mint nap ugyanazokat a feladatokat ellátni, megcsömörlöttem és faképnél hagytam azokat, akiket egyébként előtte nagyon is tiszteltem, mivel sokat tanulhattam tőlük. Ezt követően gondoltam, hogy majd másik munkát keresek és mellette tanulni fogok, de sajnos nem jártam sikerrel. Munkát valamiért sehogyan sem találtam és otthon ragadtam a számítógép bűvöletében. Sok mindennel foglalkoztam, autodidakta módon még valamennyire programozni is megtanultam, de hiába csináltam bármit, abból sohasem alakult ki igazi jövedelemszerző tevékenység. Továbbá valahogyan rossz társaság is képződőtt körülöttem (főként nyugodtan alkoholistának mondható művészekből álló közösség), akikkel nem vetettük meg az alkoholt, esténként pedig rászoktam felnőtteknek szánt internetes tartalmak fogyasztására, mondjuk ki: elég sok már első pillantásra is beteges pornófilmet végignéztem. Ettől ha addig volt is valamennyi önbecsülésem, az is szertefoszlott köddé. Mindeközben, ennek vagy más körülményeknek köszönhetően a barátnőmmel, akivel már körülbelül hét éve együtt voltunk, alaposan elhidegültünk egymástól. Még az elején elég nehezen ismerkedtünk meg, előtte sohasem volt barátnőm és azóta sem lett másik, pedig néhányszor próbálkoztam. Miután kissé viharosan elváltak útjaink, teljesen egyedül maradtam. A közös ismerőseink is viszonylag hamar eltünedeztek, jóformán nem maradt senki sem, akivel egyáltalán néhány szót válthattam volna. Jó pár évig teljesen egyedül éltem a budapesti lakásomban, majd később, mivel a családtagjaim (anyukám és a testvérem) máshová költöztek, elhagytam Budapestet és visszaköltöztem a Pesttől néhány kilóméterre található teljesen lakatlan szülői házba. Itt megint jó néhány évet töltöttem egyedül akár csak valamiféle remete. Még nagyjából az is stimmel, hogy ugye a remetéknek valakik egy kis résen keresztül rendszeresen becsúsztatják az ennivalót, nem metaforikusan kifejezve a családom eltartott, megvették nekem amire szükségem volt és kifizették a számláimat. Munkát ezt követően is próbáltam keresni és szerencsére találtam is, de az egyik helyen hét hónapig, a másik helyen mindössze egy hónapig bírtam ki. Az utóbbi volt körülbelül fél évvel ezelőtt, azóta nem próbálkoztam újra, mert nem látom semmi értelmét. Sokáig elég furcsa dolgokat csináltam, ittam és utána volt, hogy egész éjszaka egyedül kóboroltam a városban. Néha a Dunaparton üldögéltem és nagyon közel jártam az öngyilkossághoz. Vártam, hogy egyszer csak a semmiből előkerül valaki, mellém ül a hideg, nedves kőlépcsőzetre mint egy rosszul sikerült művészfilmben és megkérdezi mi a helyzet velem. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot: ilyesmi sohasem történt meg. A korábbi társkeresgélésem során jó sok kudarcot begyűjtöttem magamnak. S általában véve, nem csak a társkeresésben, hanem akármi másban is, amibe csak belefogok sikertelen vagyok. Úgy érzem mintha lassacskán szellemileg is kezdenék eltompulni, az alkoholfogyasztást már a megelőző talán két évben sikerült mérsékelnem és ebben az évben még nem itt meg egyetlen sört sem s a továbbiakban sem tervezem. Ugyanakkor hozzátartozik, mindig is inkább csak alkalomszerűen ittam, tehát nem úgy kell engem elképzelni mint egy megrögzött alkoholistát, mert erről azért szerencsére soha nem volt szó. Viszont mostanában megintcsak előtörtek belőlem öngyilkossági gondolatok, teljességgel mindenre alkalmatlannak érzem magam, el nem tudom képzelni, hogy lenne olyan munka amire engem bárki is alkalmazni akarna. Nyilvánvalóan egy rakás szerencsétlenség vagyok, jópár kiló nyers hús amit semmire nem lehet felhasználni. Szellemileg nulla, emberileg haszontalan, fizikailag nagyjából a megsemmisítendő kategóriába tartozó. Igaz, semmiféle betegségről nincs tudomásom, testileg egészségesnek vagyok mondható. De, hogy ne legyen ennyire egyszerű a képlet, újabban, nem tudom miért, még rendkívül fáradékony is lettem, nem mintha narkolepsziás lennék, de képes vagyok vagy tíz órát egyhuzamban aludni, holott jóformán előző nap semmit sem csináltam. Félek attól is, hogy egyszer csak váratlanul rosszul leszek és meghalok. Nem is a magával a halállal van bajom, hanem azzal, hogy váratlanul fog rám törni, akkor amikor a legkevésbé számítok rá. Végül is a megszületésünkről nem, de a halálunkról ha minden jól megy, akkor önmagunk rendelkezhetünk s én nem szeretnék meghalni hebehurgya módon. Az öngyilkosság gondolatán kívül az is gyakran eszembe jut, hogy meglehetősen ostoba és tehetségtelen vagyok, plusz a nem valami impozáns külsőm miatt gyűlölnek engem a nők, vagy ha nem is gyűlölnek, de legalábbis utálkozva tekintenek rám. Nos, amit leírtam az nagyon tömörítve van, nem részletezem a legtöbb dolgot, a volt egyetlen párkapcsolatomat, a csalódásokat, közeli hozzátartozóim elvesztését, a munkahelyeket ahol nem tudtam megmaradni, a közvetlen környezetemet és az életkörülményeimet stb. De arra számítok, hogy Ön mint klinikai pszichológus, akinek erőssége a diagnosztizálás, talán már az eddig leírtakból is le tud vonni következtetéseket és legalább azzal kapcsolatban tud majd számomra néhány tanácsot adni, hogy milyen irányba kellene elindulnom ebből a helyzetemből való kimozdulásomhoz. Előre is nagyon megköszönöm, ha válaszként nem azt fogom kapni, hogy keressek fel egy pszichiátert, mivel gyógyszereket nem szeretnék szedni, ezen kívül sem pénzem, sem bátorságom, sem kedvem nincs hozzá. Inzulinsokk terápiára nem nagyon vágyakozok, nem hiszem, hogy az általa megtapasztalhatnám az asztrálutazás élményt, bár egy bolondokházában meghallgatni a holdfény szonátát mégsem lehet utolsó dolog. Ahhoz viszont sajnos nem vagyok elég bolond, hogy ilyen helyre bevegyenek, ezzel már próbálkoztam és elutasítottak. Lám, még arra sem vagyok elég jó, hogy kísérletezzenek rajtam…

Tiszteletem!Sajnos több éve szorongok általában az egészségemért 5 éve mindennapos fejfájással kezdődött azt hittem daganat van az agyamban ez addig fajult hogy az utcára se mertem menni vizsgálatok ct negativ utána szépen sorban hol a torkommal volt baj hónapokig hol a lábammal hol szédültem most kb 3 honapja a hasam fáj a beleim görcsölnek álandóan teljesen fel emészt megyek majd dokihoz de szinte biztos vagyok a rákban mindenki mondja hogy hipochonder vagyok én is tudom de el viselhetetlen ráadásul nagyon nagy gond lett az életemben a párom hirtelen balesetben elhunyt egyedül vagyok a 3 éves kislányunkkal ugy érzem nélküle semmi vagyok nagyon egyedül érzem magam és félek hogy a hasfájásom oka daganat és nekem is itt kell hagynom a gyermekem nem látom a kiutat napi fél 0.5 frontint szedek de ugy érzem nem csinál semmit nagyon félek és féltem a gyermekem a teljes árvaságtól válaszát köszönöm

Kedves Pszichológus,
Együtt élünk a szüleimmel, mi tetötérben, ök lent, családi házban.A tetöteret mi épittettük be, 8 éve.Van 2 kisgyerekünk. A probléma: együttélés.Anyám, aki 67 éves, aktív, újabb és újabb ötletekkel áll elö, hogy mit újitsunk-építsünk-javítsunk stb. a házon.(közösen).Ezeket napi szinten mondja, kérdezi, tehát ez zavaró.Probálok törekedni a harmóniára, de sok a nézeteltérés, veszekedés, és megsértödik ha az “ötleteit” nem fogadjuk el vagy nem akarjuk.Nem tudom még mit hoz az élet, mi gyüjtünk de az is lehet hogy munka miatt majd el kell innen költöznünk.Persze ezt is hiába mondom.Hogyan lehet ezt a problémát kezelni?Csak a veszekedés marad? Sokszor azt gondolom el kell mennünk ha nem jövünk ki..
Köszönöm

Szép napot kívánok!
39 éves, két 13 ikerkislányt egyedül nevelő anyuka vagyok. A gyerekkorom úgy kezdődött, hogy 7 hónaposan a szülők külön mentek. Édesanyám elmondása szerint az “apám” szerette a nőket és agresszív is lett. Az anyai nagyszülőkhöz költöztünk, de ott viszont a nagymama beteges volt, sokszor járt hozzá az orvos és sokszor a mentő vitte el. A nagyapa alkoholista volt. Egy nővérem van még az első házasságából édesanyámnak. 8 évesen meghalt a nagymama amit pokoli traumának éltem meg, azóta is nagyon nehezen megyek ki temetőbe, vagy temetésre, pánik szindrómám lesz. Utána édesanyám albérletbe költözött velünk és volt egy 3 éves nagyon ivós korszaka, undorodtam tőle. A nővéremért többet tett mindig, mert beteges volt. Gyűlöltem ezt a helyzetet. Vett egy házat részletre, lett egy alkoholista élettársa, aminek késelés lett a vége. Pár évig vidékre járt dolgozni, szinte csak hétvégén volt otthon. 8 éves koromtól 11 éves koromig a nővéremmel éltünk ketten, amit egy felnőttnek tudni kellett azt én kénytelen voltam magamtól megtanulni. Elzavarta az élettársát letette az italt és bele esett a mély depresszíóba, mert a rendszerváltással munkanélküli lett. Nem birta fizetni a ház részletet, így vissza költöztünk a szülei házába, addigra a nagyapa is meghalt. Tört zúzott, össze esett, altatták. Lyukas cipő, fűtetlen szoba, minimális enni való, folyton ideg, így telt el 18 éves koromig az életem és a szégyenérzet, ami ezzel járt. A nővérem kisfia súlyos betegséggel született, mindenki rá koncentrált, anyagilag teljesen kész volt a család. Majd megismerkedtem a párommal, szerelmes nem voltam, de azt a helyzetet már nem bírtam elviselni. Kedvesnek normálisnak tűnt. Érettségim van és felsőfokú képesítésem. Iskolák elvégzése után gyorsan össze költöztünk egy albérletbe, amit szerettem. Majd az anyjáékhoz, ahol az alkohol és a pénz volt a központi szerep, csak az legyen nekik. Nem bírtam azt az állapotot sem, majd kaptunk szolgálati lakást. 9 év után jött a két kislány, onnantól kezdve az ex férjem teljesen megváltozott, nem bírta őket elviselni, egy öt éves lelki terror következett és fizikálisan is bántalmazta a lányokat. A pszichologus véleménye alapján saját gyerekeire lett féltékeny az én szeretetemért. Alkalmazta a lelki zsarolást rajtam nagy mértékben, ellopta a pénzeket itthonról és kurvázott, a lányokhoz egy kedves szava nem volt , szó szerint nem bírta őket elviselni, folyton rettegés volt vele az utolsó öt év, hogy megint, mi lesz, ha haza ér. Ahogy jött az idő, hogy ér haza a munkából, az ideg húzott össze. A lányok betegesek voltak, nem bírtam volna albérletet fizetni. Depresszió, pánikzavar, úgy éreztem vége jobb lenne meghalni. Beadtam a válópert, féltem mindentől még közlekedési eszközre is ülni, boltban emberek közt rosszul voltam, féltem bármit is mondtak. Úgy éreztem feladom. Szégyenlem, de találkoztam egy nős férfival, mintha valaki a segítséget akarta volna nekem, a figyelme a törődése, akarat erőt adott, éreztem kezdek élni. Háromszor találkoztunk és véget ért , én nagyon akartam őt, elrontottam megijedt, de jobb is így. Sosem rombolnák szét családot, sosem tettem volna, de akkor így tudtam kilábalni abból amiben voltam. Jelenleg van egy párom, kedves , aranyos, a gyerekeimmel is nagyon jól kijön. Persze hibái neki is vannak. Két éve vagyunk együtt, az édesanyjával élt, két éve harcolok az édesanyjával, félti a fia pénzét. Ő szép lassan leválik, nem vagyunk közös kasszán, de nagyon idegesít, ha az anyjának pénzt ad, vagy oda költ. Saját házát rendbe teszi lassan, szeretne közös életet velünk. Nekem is saját házam van. Hétköznap nálam vagyunk a munkánk ebbe a városba köt, egy helyen dolgozunk, a hétvégét nála töltjük. 12 km-
re lakik a szülővárosomban. Szerinte mikor megismerkedünk naiv voltam , gyerekes kicsit, féltem véleményt mondani, megalkuvó voltam. Válás után három évvel ismerkedtünk meg. Most már bátrabb vagyok szerinte. Tartós gyesről kerültem erre a munkahelyre, mint közmunkás. Irodán dolgoztam, szerették volna, hogy maradjak, de nem kapott az iskola engedélyt plusz ember felvételére. Így elfogadtam az akkori lehetőséget és takarítok. Szorongok emberek közt, de már enyhébb mint volt, feledékenység van. Meg nem tudom kimondani a véleményem, nehogy kirugassonak a régen ott dolgozó kollégák, de sokszor gyalázatosan viselkedik némelyik. A párommal kapcsolatban hetek óta azt érzem, hogy ne jöjjön, ne jöjjön, maradjon otthon. Sokszor magasabb a vérnyomásom, ha elmegy viszont helyére áll. Nem tudom a sok családi bántás amit ott is kaptam, de nem tudom megfejteni mi lehet ez. Most itthon vagyok egyedül, a gyermekeim osztály kiránduláson, csend vesz körül, nyugalom. Nem vagyok fáradt, rendben a vérnyomásom és élvezem. Így jól érzem magamat. Egyébként nagyon sokszor fáradt vagyok, úgy érzem elegem van a házimunkából, aludnák, aludnák. Feledékenységre a pszichiáter notropilt akart adni, a házi orvos lebeszélt róla. Jelenleg citagen 20 mg szedek naponta és ahogy szükség van xanax 0.25, de az nagyon kevés esetben kell. Inkább este veszek be, mert éjszaka volt az ex férjem agresszív korszaka alatt pánikrohamom, ami rettenetes volt. Kérném szíves véleményét, hogyan lehetne ebből gyógyszer mentesen kilábalni?
Szíves segítségét előre is köszönöm.
Tisztelettel: Dancsó Erika