Tisztelt Doktornő,
Egy elég közeli barátomat balesetben megölték. Róla sosem gondolta volna az ember, hogy esetleg meghal..Sajnos még a temetésén sem tudtam ott lenni, külföldön voltam, kórházban térdsérülés miatt(munka). Ez egy hónapja történt. A barátom halálát egyszerűen nem tudom felfogni, pedig sírtam is, le is fogytam, de ha rágondolok, visszadobja az agyam a gondolatot, hogy nincs. Eddig minden problémámat, dühömet nagyrészt sportolással, természetjárással vezettem le, amit most a térdem miatt nem tudok. Nem voltam soha unatkozó, üldögélő ember, ez az állapot kicsinál.Attól tartok depressziós leszek. Nincs kedvem felkelni, enni, még zenélni sem, pedig az a foglalkozásom és passzióm.
Anyagi okok miatt nem engedhetek meg magamnak pszichológust, a pénzemet most a térdemre kell költsem. Ráadásul a jövőm is nagyon bizonytalan, és édesanyám beteg.
Azt szeretném kérdezni, mire gondoljak? Mit csináljak hogy megakadályozzam a további zuhanást ebbe az állapotba? Inni nem fogok, mert már voltam alkoholista.
Mire gondoljak? Vagy milyen könyvet ajánl olvasni? A barátaim elfoglaltak, gyereket nevelnek, és más városokban élünk, kapcsolatom nincs.
Bármilyen segítséget előre is köszönök.
Tisztelettel
Réka

Kedves Doktornő,

17 éve vagyok a párommal…, abból 7 éve házasok. Van egy 4,5 éves kislányunk. Egy hónapja bejelentette, hogy munkatársaival munka után elmennek sorozni…, este felhívott hogy nem jön haza az egyik kollegájánál alszik. Másnap 11 kőrül hívtam … siri csend körülötte, meg kérdeztem hol van …hazudott, mire visszakérdeztem hol van, a válsz az volt majd otthon megbeszéljük, már sejtettem , hogy nagy a baj. Este 21 ra megérkezett elmondta hogy elhidegültünk egymástól válni szeretne. Meg kérdeztem van e valakije mire azt mondta igen, és szerelmes, Már tegnaptól együtt voltak es le is feküdtek. Egy világ omlott össze bennem akkor ott, de erőt vettem magamon mert otthon volt a kicsi lányunk is.
Nem csináltam jelenetet csak közöltem hogy most akkor elmegyek kiszellőztetni a fejem, kicsi lányunkat lefektettem az apja mellé aludni.. Beültem az autóba es a barátnőmnél kötöttem ki… Még le sem ültem, már felhívott a férjem hogy a kicsi engem akar menjek haza.., mérgemben az válaszoltam oldja meg.., kisírtam magam beszélgettünk amikor újra felhívott átadta a gyereket, vissza ültem az autóba es egész uton mesét mondtam. Mire leparkoltam a ház elé mar elaludt.
Másnap muszáj volt beszelnem vele, választ szeretem volna a kérdéseimre. Már tavaly többször is elmondtam neki, érzem hogy már nem szeret, mert a test beszéd mindent elárul, sokszor kritizált, sértegetett, lelkileg kínzott. Nem hagyta hogy meg öleljem meg pusziljam, megfogjam a kezét. Mondtam váljunk el, a válasza az volt változzak meg es minden jó lesz, mások még rosszabbul élnek…..
Kiderült a kolléga nője, egy műszakon dolgoznak, van egy 8 éves fia es meg velük el az apuka is…, azt mondta ne gondoljam, hogy egy szexbomba, de neki a legszebb és neki szexbomba. Egy újabb pofon.., Ezutan síros napok es almátlan éjszakák következtek.
Eltelt egy két nap, es mar simán sms- zgetett , meg a telefonját is le kódolta. Hétfőn éjszakai műszakra ment ahonnan reggel normális esetben reggel 7 hazajön. Csak délben érkezett meg az autóval. Mar vartam mert kellet a gyermek ülés ami a csomagtartóban volt, átrakom a másik autóba. Felnyitottam a csomagtartót és egy csomó használt papír zsebkendőt találtam….. azt hittem elájulok..
Bementem és számon kértem hogy tehette ezt az az én autóm is, azt válaszolta hogy én értésem őt meg mert ha nem tudnak találkozni akkor nem biztos hogy együtt maradnak.
Azóta is jön megy, figyelembe sem vesz, megkértem rá hogy ezt ne csinálja mert nagyon rosszul esik. a válasza az volt mit cirkuszolok ha már úgyis tudom…
Eltűnik hétvégére, munka héten reggel 5 kor megy este 21:00, nem törődik a lányunkkal sem csak a telefonját böködi. Még egy plus baglyot is hazahozott a mit a szerelmétől kapott, csak úgy áradt belőle a parfüm illat. Meg kérdtem hogy menjen el az anyujához amig elválunk és rendezzük az anyagiakat, azt mondta nem mert nincs vele jó viszonyba és ne legyek önző. Persze továbbra is mosok, főzök rá.
Kérem adjon tanácsot mit tegyek, mert nem tudom még meddig bírom elviselni ezt az állapotot.
Nagyon szépen köszönöm a válaszát
Tisztelettel Szilvia

Üdv.
Igazából elég sok problémám van, de a legzavaróbb, hogy eltűnt belőlem minden életvágy. Az utóbbi időben elég sok mindenen estem át (erőszak, önbizalomhiány, kényszerbetegség, rendmánia, paranoia, az önbizalom teljes elvesztése), de most már úgy érzem nincs kiút. elvesztettem mindenkit aki eddig mellettem állt, vagdosom magam, és közben játszom, hogy semmi baj. Egymást váltják a boldog és a szomorú pillanataim, néha egyik pillanatról a másikra. Félek, hogy az egyik rosszabb pillanatomban valami nagy hülyeséget teszek.
Nem szeretek élni, nem értem az élet lényegét. Szerintem ez az egész csak azért van, hogy még többet szenvedjünk. Lehet, hogy van túlvilág, ahol megbocsájtást nyerek, de lehet hogy csak az örök semmiség fogadna. Igazából nem érdekel, csak legyen vége ennek a sok fájdalomnak. Egyedül az tart vissza, hogy nem akarok a családomnak szomorúságot okozni. Kérem segítsen. Mit tegyek?

Az utóbbi években az alábbiak történtek velem: súlyos betegséggel született fiam 22 évesen meghalt, ezután mellrákos lettem (kemo, mastectomia, sugárkezelés volt, most hormonterápiát kapok), mostanában ugyan negatívak a leletek, de az aggodalom folyamatos. Tavaly meghalt az édesapám és a férjem anyja, a cégem rengeteg problémával küszködik, és a drága édesanyám éppen haldoklik pancreas tumorral. Én vagyok a családban az eü. végzettségű és egyben az, aki “majd mindent megold”. Most úgy érzem, hogy már nem bírom tovább, eddig folyton “erős” voltam, de az utóbbi hetekben több hypertóniás (170-160/110) rohamom volt, magas pulzussal, nem tudok aludni, ha megszólal a telefon majdnem elájulok a félelemtől, alig merem lehívni az email-eket, nehogy megint rossz hírt kapjak. Sírógörcs kerülget most is amikor írok. Kaptam Xanaxot, vérnyomáscsökkentőt, de ez kevésnek tűnik – félek, hogy összeroppanok, mit tegyek? Nem hagyhatom magára a családom, de ha én kihullok nem marad nekik senki. Előre is köszönöm!

Kedves Pszichológus!
Az én problémám abban áll, hogy az édesapám viselkedése eléggé megmérgezte az életemet. Eléggé kritikus személyiség, képes apró hibákért is ésszerűtlenül leszidni és leértékteleníteni. Először akkor észleltem, hogy ez kezd rossz hatással lenni rám, amikor elkezdtem inkább elmenni valahová, elmenekülni amikor megjelent otthon. Sírtam amikor elkezdte a kritikáit, még az apró kritikákra is nagyon érzékenyen reagàltam. Úgy érzem, nem vagyok jó semmire, hogy méltatlan vagyok mások szeretetére és önbizalom hiányban szenvedek. Azon gondolkodom, hogy elköltözöm otthonról, mert megtehetném. Bűntudatom van azért, hogy neheztelek rà és úgy érzem màr nem vagy nagyon nehezen tudnàm újból közel engedni magamhoz érzelmileg. Néha,amikor ittas àllapotban átölelt, lelki fàjdalmat éreztem és kavarogtak bennem az érzések. Hogyan lehet elviselni ezt a helyzetet? El kellene engedjem a neheztelést,de nem igazàn megy. Le kéne vàlljak a szüleimtől érzelmileg,de sokat sóvárogtam régebb a szeretetük,figyelmük és törődésük után,amit ritkán kaptam meg és lehet, hogy ez is befolyásolja azt,hogy nem tudom függetleníteni magam tőlük? Alig vagyok képes mélyebb kapcsolatokat àpolni màsokkal. Amikor megpróbálom megtenni,szinte fàj. Felszínesen , együttérzés nélkül kezelem szinte kivétel nélkül az embereket. Tud ez valaha vàltozni? Nagyon nehéz így élni. Nem gondolkodok öngyilkossàgon,de nagyon lehangol és elcsüggeszt ez a helyzet. Mire koncentràljak, hogyan tekintsem ezt az egész helyzetet? Hogyan tudjak újra megbízni az emberekben és közel engedni magamhoz őket?
Köszönöm előre is a vàlaszukat. Minden jót!

Pár évvel ezelőtt rájöttem, hogy sajat nememhez vonzódok legalábbis úgy néz ki. Mikor szüleimmel közöltem nagyon kiakadtak, nevelő intézetbe akartak küldeni. Az lenne a kérdésem, hogy miért ilyen nehéz nekik ezt elfogadni és miért ekkora baj ez nekik? Bűn ha a lányuk a saját nemèhez vonzódik ? Egyáltalán mit tudok csinálni, hogy el fogadjanak a szüleim olyannak amilyen vagyok? Köszönöm előre is a válaszát

A szüleim nehezen fogadjak el, hogy a saját nememhez vonzodok. Nagyon ki akadtak rám és mióta tudják más emberként néznek rám a hétköznapokban. Tiltanak mindentől. Mit csináljak hogy minden olyan Legyen mint régen ? Miért nem tudnak elfogadni olyannak amilyen vagyok? Miért kell ennyire elfordulni tőlem amikor én nem tehetek erről ?Köszönöm előre is a válaszukat

Tisztelt Pszichológus.
32 éves nő vagyok. Nemrég pánikrohamom volt. Egy fogorvosi kezelés váltotta ki. Sajnos mindig is félős voltam, de ez már elviselhetetlenné fokozódott. 2,5éve magas tesztoszteron szintet állapítottak meg az endokrinológián. Azt mondták, ez a betegség gyógyíthatatlan. Egy antiandrogén fogamzásgátlót írtak fel. Ezt kell szednem. Ez a diagnózis nagyon megviselt, azóta félek az orvosi kezelésektől,.kivizsgálásoktól, ismeretlen, új gyógyszerektől. Amióta szedem a gyógyszert, sokkal érzékenyebb és félősebb vagyok. Most ez odáig fajult, hogy meg volt életem első pánikrohama. Azóta nagyon nyomorultul vagyok. Okozhatja ez a gyógyszer, amit szedek? (Dienille) Vagy a betegség okozta traumához van köze?

Nagyon tetszik nekem egy fiu mar eleg reg ota. Eleinte szerelmes voltam bele nem beszelt hozzam es ez egy ido utan elmult. Majd mind o keresett kimentem vele egy parszor es vonzodtam hozza ez elmult nemmeg keresett . Mostanaba mind viccelodik velem mikor meglat szol hozzam de megsem keres o viccnek veszi az egeszet en pedig szeretem . Mit tegyek nemeg figyeljek fel ra? Mindenki azt mondja hogy nocsabasz csak hulyiti a noket szeribtem engem is hulyit de a szulei elott is hozzam szol meg mas helyeken tarsasag elott. Vajon erez valamit irantam ?

Jó napot! Nem szeretném sokáig rabolni az idejüket. Az lenne a kérdésem ha anyukám elég sűrűn iszik mit tudok vele csinálni? Ha felhozzuk másnap neki azt mondja “fáradt volt” de lehet rajta látni hogy ivott. Már nehezen birom elviselni. Persze probálok türelmes lenni viszont akárhányszor meglátom ittas állapotban a sirás kerülget. Mit tudnék tenni hogy abba hagyja? 15/L

Kedves Pszichológus!
Azért fordulok Önhöz,mert nagyon nehezen tudok barátkozni. 18 éves vagyok és ahogy telnek az évek egyre nehezebben bírom. Próbálok változni ennek érdekében de úgy látom nem sikerült a jelenlegi baráti kapcsolataimat elmélyíteni. Mindössze egy igazi barátom van , a többiek kihagynak a programokból ami nagyon rosszul esik. A másik probléma az hogy nem vagyok humoros. Már kapott tőlem az illető ajándék bögrét es egy személyes ajándékot is de semmi nem változott, mellesleg rengeteget segítettem neki. Nagyon el vagyok keseredve. Segítségét előre köszönöm

Kedves Doktornő!

Az lenne a kérdésem, hogy a túl sok pornó nézéstől lehet -e probléma az agyban? Azt vettem észre, hogy amikor nézem, már lelki furdalásom van, és szinte csak a pornóra tudok gondolni. Azon belül is már nagyon extrém dolgokra, amit a való életben nem csinálnék. A túl sok pornó nézése tényleg képes elferdíteni a gondolkodásmódunkat? Megváltoztathatja az identitásunkat, ha sokat nézzük? A lányokra is csak szexjátékszerként tekintek lassan. Barátnőm még nem volt. Amint egy lányt meglátok, azonnal arra gondolok, hogy de jó lenne megd..ni. Viszont észrevettem ha nem nézem a pornót, akkor valamivel jobb a közérzetem is. Már nagyon durva dolgok is elkezdtek érdekelni. Ha ezzel leállok, akkor visszaáll a régi rend a fejemben, és gondolok egyéb dolgokra is mint a pornó, és a szex? Lehet ennek az oka az állandó túlzott szexuális fantáziálgatás? Mindenféle pornót néztem már, kivéve meleg pornót, attól undorodom. De minden, ami nőnek néz ki, olyat láttam már. Azt olvastam, hogy a pornó, és az önkielégítés elhagyása segíthet. Illetve lenne még egy olyan jellegű, nem egészen ebbe a témába vágó dolog, az mitől van, hogy gyakran beszélek magamban, és rángatom a fejem akaratlanul?? Illetve mostanában az öngyilkosság gondolatával is nagyon gyakran foglalkozom.

Elnézést a sok kérdésért, és köszönöm a válaszát.

Tisztelt Habis Melinda!
2 problémával is fordulnék Önhöz!
1.A most már volt párom nem hajlandó elfogadni azt a tényt hogy én már nem vagyok vele és bosszút akar állni mert hogy én mit tettem vele!Olyanokat írogat hogy ki fog csinálni!
2.Ez a kapcsolat után megtaláltam a lelki társam de messzebb is él,családja van,gyerekei is!
Viszont ő is velem szeretne élni,de a megoldás ebben a helyzetben roppant nehéz lesz!
Van e esetleg ezekkel a dolgokkal kapcsolatban meglátása, véleménye?

Köszönettel,

Nagy Zoltán

Nekem egy elég összetett problémám lenne, és lényegében egy kis útmutatást szeretnék kérni. 5 éves korom óta emetofóbiám van (hányástól való félelem), ami miatt nagyon nehéz gyerekkorom volt, kényszeres tüneteim is kifejlődtek (különböző cselekvéseket végeztem, mert az megnyugtatott, ha megteszem nem fogok hányni, ez nagyon sok szenvedést okozott számomra), de a tüneteim ahogy növekedtem (és néhány tapasztalat segítségével) egyre csökkentek. Jelenleg már a mindennapi életemre minimálisan hat ez a betegség (inkább csak a téli hónapokban szorongok annyira, hogy problémásnak érzem), egyedül a gyermekvállalás miatt aggódom, de úgy érzem, meg tudnám tenni ezt a lépést is, viszont a terhesség sok stresszel járna. Életem során több pszichológusnál is jártam (összesen 5-nél), az emetofóbiámat kognitív viselkedésterápiával is kezeltettem. Két esetben pedig azért kellett pszichológushoz mennem, mert nem bírtam a barátommal való szakítást, annyira padlóra kerültem miatta, hogy még két hónappal utána sem érdekelt semmi, és nagyon rosszul éreztem magam. Ugyanis barátaim, társas kapcsolataim a páromon kívül nem igazán vannak, a jelenlegi barátom ha elhagyna, szintén nem tudom, akkor hogy tudnék padlóra állni. Érdekes módon viszont annyira nem is vágyom arra, hogy barátaim legyenek a párom mellett, így nem is keresem őket úgy érzem egyetlen kapcsolat, a párommal való kapcsolat kielégít. Nehezen is teremtek kapcsolatokat, nemcsak azért, mert nehezen kezdeményezek (emiatt is sokat szorongtam de szintén javult idővel), hanem mert úgy érzem nehéz megtalálnom a közös hangot másokkal. Emellett eléggé maximalista is vagyok, és arra is rájöttem, azért sem barátkozom másokkal, mert ez elvenné az időmet (még ha csúnyán is hangzik ezt így kimondani).
A jelenlegi helyzet úgy adódott, hogy az ötödik pszichológusomat fogyasztottam el, egy ingyenes 6 alkalmas tanácsadáson voltam az egyetemen, pályaválasztási kérdések miatt jelentkeztem. Már jelentkezéskor is azt éreztem, hogy el akarom titkolni a barátom és mások elől ezt (de végül elmondtam neki), szégyelltem magam, hogy mindenféle aprócska problémával pszichológushoz megyek, és már megint, miközben mások azt látják, teljesen rendben vagyok (és lehet tényleg). 4 alkalom után már tényleg nem is tudtunk miről beszélgetni, és megkérdezte, segíthet-e még valamiben. Már mikor jelentkeztem bennem volt valami, amit évek óta szégyellek, senkinek nem merek beszélni róla, így nagy nehezen rávettem magamat, hogy elmondjam neki: szorongással tölt el, hogy sokszor nem tudom kinek hogy kell köszönni, hogy kell megszólítani, a magázódás, és a bemutatkozás is. Beszélgettünk a témáról, és rájöttünk, hogy lényegében nemcsak gyakorlati kérdések miatt nem megy ez a dolog, tehát tudom hogy kéne, és mikor mit, de mégis ennek ellenére szorongok. Azt mondta, szerinte az anyukámmal való kapcsolatommal is lehetnek problémák, és hogy hasonló szerinte a gyökere ennek a szorongásnak, és az emetofóbiának, így azt ajánlja, menjek el analitikus terápiába.
Viszont eléggé bizonytalan vagyok. Kicsit azt érzem mintha tényleg apróság lenne ez a dolog, és mintha tényleg sokszor ürügyeket is keresnék a pszichológushoz járáshoz (de ez a gondolat ez fogalmam sincs így van-e valójában, mert néha meg azt látom, tényleg kezelést igénylő problémáim vannak). Hiszen az életemet jól vezetem, jól érzem magam a bőrömben már egy jó ideje. Az emetofóbiámnak majdnem búcsút inthetek, a baráti kapcsolatok a párom mellett nem hiányoznak, a sok tanulás, maximalizmus sikerélményt ad, szintén pozitív érzéseket. A köszönéses szorongásom ami a leginkább zavar, de valahogy azon gondolkodom mindig, hogy egy csomóan lehet így élik ezt meg, és nem kéne túlgondolnom. Az a dilemmám, hogy el kéne döntenem, hogy valóban szükségem van-e pszichológusra, és megérné-e erre költenem 300-400ezer forintot (gondolom, hogy teljesen kikezeljenek egy dinamikus terápiában akár ennyibe is kerülhetne), vagy pedig mivel élem viszonylag jól az életem, a kisebb szorongásokon túl kéne lendülnöm, és csak mielőtt babát vállalok és a terhesség alatt lenne szükségem egy kis támogatásra.

Ön mit gondol? Hogyan tudnám ezt a döntést meghozni? Lehetséges, hogy tényleg csak mondjuk úgy “hipohonder” vagyok, és minden embernek vannak ilyen problémái, ezért nem kéne ennyi pénzt költenem erre? Vagy lehetséges, hogy még most kéne beavatkozni, hogy nehogy a jövőben erősödjön a szorongásom, fóbiám? Vagy ha majd erősödik, elér akkor kikezeltetni? Amíg rendesen funkcionálok a mindennapokban, addig ne aggódjak?

Tisztel Hölgyem/Uram,

Van egy két és fél éves lányom , a nővéremnek pedig egy 2 éves lánya, aki meg szokta ütni a lányomat. Az unokahúga magasabb is és erősebb is. A lányomat nagyon rosszul érinti ez a dolog, még ha nem is kapott nagyot, akkor is nagyon sír. Az lenne a kérdésem, hogy hogyan reagáljunk mint felnőttek ha elcsattan a pofon. Mit tegyünk azzal aki adta és azzal is aki kapta? Bár rosszul esik, hogy az én lányom kapja a pofonok 100% -át, úgy vagyok vele hogy játsszák le egymás között a gyerekek, nem nagyon akarok beleavatkozni.