A fiam 18 éves .Jelenleg a második barátnőjével jár. Az elsőnél és a másodiknál is megtörtént ,hogy veszekedtek és a fiam megütötte a barátnőjét. Egyébként csendes szerény fiú a légynek sem ártana. A családban ilyet nem látott. Kérte , hogy üljünk le beszélgetni, ő maga mondta el az esetet. Nem tudom miért viselkedik így mit mondjak neki?

Kedves doktornő!
Azzal a problémával fordulok Önhöz hogy segítsen nekem rájönni arra,hogy miért vagyok ilyen. A párkapcsolataimról van szó eddig mindegyik párom azért hagyott el mert azt mondták nem jó a modorom túlságosan agresszív vagyok és sokat idegeskedek mindenen. Ezek a tulajdonságaim az első kapcsolatomban jöttek elő. Mondhatni úgyis,hogy az első párom tett tönkre idegileg és lelkileg egyaránt. Több mint 3 évig olyan kapcsolatban voltam ami nem tett boldoggá és nagyon sokat veszekedtünk. Azóta lettem ilyen idegroncs és mindegyik párom aki eddig volt pontosan ezért hagytak el mert nem tudtak elviselni. Most is van egy kapcsolatom ami már lassan 1 éve tart de már a páromnak elege van belőlem és szerintem kiszeretett belőlem. Ő is ugyan azt mondja amit a többi,hogy nagyon akaratos vagyok, meg sokat idegeskedek és agresszív vagyok amik nem jó tulajdonságok. Azt mondta,hogy a fejembe kéne rendet tennem mert nagy káosz van benne. Én nagyon szeretem őt túlságosan is ragaszkodtam hozzá már kezdettől fogva de úgy érzem,hogy az érzés nem kölcsönös ő nem úgy szeretett soha ahogy én őt. Az a baj,hogy én túlságosan is nagy szeretethiányban szenvedek és igénylem a törődést és ha ezt nem kapom meg akkor válok agresszívvá és nem tudok úrrá lenni az érzéseimen. Sőt ha felhúznak akkor még képes lennék neki is menni az illetőnek. Főleg ha nagyon elborul az agyam. Bár szerencsére erre még nem volt példa a mostani páromnál. De viszont az első páromnak nekimentem nem is egyszer amikor annyira felhúzott egyszerűen nem bírtam tovább. De ő soha nem ütött nekem vissza mindig hagyta magát. Viszont volt olyan pasim is akinek szintén nekimentem de ő viszont már nem hagyta magát és visszaütött. Most leszek 30 éves de már idegileg egy roncs vagyok és boldogtalan. Nem tudok egy pasit se megtartani mindegyik elhagy 🙁 Nem tudok úrrá lenni magamon ha felhúznak. Nem akarom,hogy a mostani párom is elhagyjon mert abba bele is fogok betegedni ismerem magam. De attól félek,hogy már késő mert már nem érez irántam semmit. Tegnap is mondta,hogy pedig szép csaj vagyok a külsőmmel semmi gond csak amit csinálok az nem szép dolog. Olyan rossz ez a mindennapi idegeskedés feszültség és nem tudom,hogy szüntethetném meg. Kérem adjon tanácsot doktornő!

Kedves doktornő!
Sajnos nekem az anyagi helyzetem nem engedheti meg,hogy ilyen drága pszichoterápiás kezelésekben vegyek részt mert sajnos nem tehetem meg. Mivel szegény családból származom és nagyon nehéz a megélhetés. Más fajta módszer esetleg nincs?

Kedves Doktornő!

Szeretném a tanácsát kérni, már többször is írtam Önnek párkapcsolati problémáimról. Júliusban szakítottam párommal, akivel 3 és fél évig voltunk együtt, mert nem nagyon működtek a dolgok, és úgy éreztem elegem van az egészből, hiába mondtam el a dolgokat, azt hogy engem mi bánt, próbáltam megbeszélni vele, meg őt is meghallgattam volna, de soha nem mondott semmit, mindig csak ígérte, hogy változtat a dolgokon és több időt töltünk majd együtt, eljárunk majd néha moziba, meg kirándulni, szórakozni stb… de soha nem lett ezekből semmi, és én megelégeltem. Sokáig szenvedtem ebben a kapcsolatban, de júliusban szakítás előtt megismerkedtem valakivel interneten, akivel nagyon sokat beszélgettünk neten és telefonon is, majd szakítás után találkoztunk 4-szer, de nem lett belőle kapcsolat, viszont rájöttem, hogy a régi páromat kerestem benne, hisz első ránézésre nagyon hasonlított rá… a nevük is megegyezett, csak a koruk nem, meg persze a természetük… Szakításkor a volt párom mindent megakart tenni, el is jött hozzám sírva, hogy nem akar elveszíteni, újra szeretné kezdeni velem, meg elakart jegyezni és hogy költözzünk össze…folyton keresett, amitől én csak még jobban távolodni akartam tőle, a végén már nem vettem fel neki a telefont, töröltem és tiltottam közösségi oldalakon, sőt utólag jól össze is vesztünk és mondtam meggondolatlanul rá nem szép szavakat, amiket most már bánok és akkor se gondoltam komolyan, csak kihozott a sodromból és kimondtam, hogy hagyjon végre békén… De időközben rájöttem, hogy én még mindig szeretem, és kellett ez a kis szünet, hogy én is feldolgozzam a kapcsolatunk alatt történteket. Beszélgettem közös ismerősünkkel, aki elmondta, hogy még mindig érdeklődik utánam és kérdezgeti, hogy mi van velem, meg hogy biztos már elfelejtettem őt és boldog vagyok.. ennek hallatán vettem a bátorságot (mert addig nem mertem) és így hétfőn írtam neki egy üzenetet, amiben bocsánatot kértem tőle, és érdeklődtem felőle, azt hittem nem fog rá válaszolni, de egyből elolvasta és még vissza is írt. 2 órán keresztül beszélgettünk, elmondta, hogy nem haragszik rám, de nem tud lenyelni nekem 1-2 dolgot, de főleg azokat amiket mondtam neki, azok nagyon összetörték. De érdeklődött felőlem és elbeszélgettünk elég sokáig. Majd tegnap ismét ráírtam, hogy megkérdezzem milyen napja volt, de akkor azt mondta, hogy ha újra szeretném vele kezdeni, akkor ne haragudjak rá, de ő nem akarja, nem hinné, hogy lenne értelme, meg akkor nagyon megbántottam őt és bár nincs senkije, nem hinné, hogy lenne értelme újrakezdeni…
Csodálkozásomra még aznap akkor felhívott telefonon, ott is szóvá tette, hogy ő szakítás után még sokáig hitt benne, hogy vissza megyek hozzá, és sérelmezi, hogy nem vettem fel neki akkor a telefont se. Azt mondta, hogy nem akar minden nap meg minden másnap beszélgetni, mert így nem tud továbblépni és csak felidézem benne a dolgokat, viszont tarthatjuk a kapcsolatot és beszélhetünk névnapkor, szülinapkor, karácsonykor, meg mivel most fogok majd vizsgázni kreszből, örülne neki, ha megírnám, hogy hogy sikerült… Aztán mondtam neki, hogy én nem szeretnék tovább lépni, de nyilván el kell fogadnom az ő döntését és hagynom kell neki, hogy boldog legyen…
Erre azt válaszolta, hogy ki tudja mi lesz, attól, hogy most nem akar semmit, nem jelenti azt, hogy nem is lehetne, mert ki tudja mit hoz az élet és ha valóban összetartozunk, úgy is együtt leszünk… Ezt most nem értem.. és nem mondta ki konkrétan, hogy akkor továbblép, miután tőlem hallotta, hogy én nem szeretnék egyből kérdezgette, hogy miért nem… Miért ragaszkodik hozzá, hogy 16-án írjak neki, hogy hogy sikerült a kresz vizsgám, ha nem kíváncsi rám, meg csak rossz érzéseket hozok ki belőle, ha beszél velem? Mondtam neki, hogy akkor én inkább nem írok neki és nem keresem többet amin felháborodott és azt mondta, hogy szeretne azért rólam tudni, csak nem minden nap meg nem is minden másnap… ez érthetetlen számomra…
Elköszönésnél pedig azt mondta, hogy még mindig olyan aranyos a hangom, mint volt és örült neki, hogy hallotta és beszéltünk. Ha nem akar tőlem semmit, akkor miért válaszolt egyátalán, meg miért hívott fel magától telefonon és beszélt velem ott is 1 órát? Meg ha azt mondta, hogy csak ünnepekkor beszéljünk (bár anno kijelentette, hogy ő nem tartja a volt barátnőivel a kapcsolatot és nem is tartaná), akkor velem most miért? Ön szerint ez mit jelent? Meg többször hangoztatta, hogy ő tiszta szívéből szeretett, úgy ahogy senkit se.
Mit tehetnék, várjak türelemmel és ne keresgessem? Lehet ebből még valami, vagy csak nem akart megbántani és így küldött el, de akkor is kétértelműen tette… Nagyon tanácstalan vagyok, mert én szívem szerint újra kezdeném vele. Nem tudom, hogy mit tegyek…. csak azt tudom, hogy nagyon megvisel ez az egész, nem tudok figyelni és koncentrálni a munkahelyemen, mert a gondolataim mindig ekörül járnak.. várom, hogy írjon, vagy megszólaljon a telefonom..tudom butaság és lehet gyerekes is, de nem tehetek róla… Rontottam el én is dolgokat, de ő is.
(Meg érdekes módon ezt még meg kell említenem bejelöltem facebookon, ahol nem igazolt vissza ismerősnek, csak annyit írt, hogy ne haragudjak, de nem tudja, hogy szeretné-e ha megint ismerőse lennék, erre alszik még 1-2 éjjelt… De tegnap a telefon beszélgetés után egyből visszaigazolt.) Tényleg nem tudom mit tegyek?! Kérem adjon tanácsot.
Elnézést a hosszú terjedelem miatt.
Köszönöm szépen előre is a segítségét és válaszát!

Kedves Szabó Lili!

Köszönöm szépen a válaszát!

“Az mit jelent, hogy a főnöke nem engedné el? Milyen következményei lennének, ha Ön eljönne onnan? Mennyi ott hivatalosan a felmondási idő, vagy ha nem mond fel s eljön onnan, akkor a munkabér visszatartása mellett, kap-e valamilyen büntetést?”

Ha hamarabb felmondanék, mint ahogy a főnököm említette (kb 6-7 hónap “felmondási idővel”), akkor nem tudjuk lekerekíteni az itteni munkát, aminek eredménye cikk/ek lenne. Nekem is érdekem ez, mert növeli az esélyét, hogy ilyen munkakörben kapjak állást máshol. Főleg, ha jó állást szeretnék. Igéretet tett, hogy szerepelni fogok benne/ük és támogat engem, ha elmegyek. Csak annyit mondott, hogy mindkettőnk érdeke, hogy adjak időt a lezárásnak. Hivatalos felmondási időről nem tudok. A kolléganőnk egyébként pár hete mondott fel, s másnap már nem is jött.
Olyan lehetőség is felmerülhet, amit nem tudom mennyire vegyek komolyan, hogy az itteni munkának a komputeres részét elérve (ez hónapok), s az adatokat hazahozva tovább dolgozhatnék a témán, mivel az már online munka lenne. De a körülmények ködösek, nem tisztáztuk őket.

“Írja, hogy az itteni munkavállalás is aggasztja. A kint folytatott munkakörben itthon nincs álláslehetőség? ”

Pályáztam egy pozícióra, ahová valószínűleg felvettek volna. De felkeresték a főnökömet, akivel ezután beszélgettünk el a dolgokról. Így antipatikussá vált a potenciális jövőbeli főnököm, s visszamondtam.
Lehetőségek vannak, csak félek, hogy nem becsülnek meg, mint azon a helyen, ahol dolgoztam, mielőtt eljöttem Amerikába. Hát nehéz ügy.
Másrészt én félvér vagyok, ami meglátszik. S Magyarországon sokat bántottak annak idején emiatt. Az apukám nagyon akarná, hogy maradjak, mert nem jó nekem Magyarországon több okból. Ugyanakkor mégiscsak az otthonom és sok szép emlék köt haza.

Aggódom a pszichés és testi egészségem miatt, hisz tudom, hogy a szociális izoláció milyen káros még a pszichésen egészséges és erős emberek esetén is. Ehhez még hozzájön a sok fájdalom a szívemben és reménytelenség, hogy valaha tudok-e örülni bárminek is. Bosszant az egész, nem akarok ilyen lenni, de nem tudom hogy tudnék ebből kijönni.
Elkezdtem fizikailag dolgozni azon, hogy a depresszióm enyhüljön (sport, táplálkozás, kikapcsolódás), de egyelőre nem használ.
Most csak az jut eszembe, hogy mikor a magyar unokatestvéremmel beszéltem telefonon, felvidított egy fél napra. De vele is csak nagyon ritkán tudok beszélni.
Szüleimmel beszélek minden nap, de valahogy mintha ők más dimenzióban lennének. De természetesen jó beszélni velük és hiányoznak. De általában mindig akkor beszélünk, amikor én nagyon fáradt vagyok.
A barátommal való csetelések nem mindig dobnak fel, kicsit úgy érzem néha, hogy nincs mit mondanunk egymásnak. De ha nem írunk egymásnak, akkor nagyon magamba szoktam zuhanni.
Azt is tudom, hogy ha hazatérek a problémák ugyanúgy velem lesznek. De valamiért mégis úgy érzem, hogy jobb lenne, mint itt. Nagyon hiányzik a szociális légkör, a támogatás, a beszélgetések, a környezet, a Duna.
Azt hiszem a sok érzelmi visszatartás és gátlás (mert másképp mindent elszúrok) vezetett el oda, hogy alig bírok érzelemmel, szívvel lélekkel dolgozni. Mert e részem nem egészséges.
Áldozatnak érzem magam, bár tudom, hogy nem vagyok az, csak valahogy így intéztem. Nyilván nem tudatosan. Hogy lehetne ebből a szerepből kijutni?
Csak ez a reményvesztettség és szorongás keveréke ne lenne…
Elnézést, hogy megint sok lett, de olyan jól esett most ezt kiírnom.

Köszönettel,
Mária

Kedves doktornő!
Volna egy-két kérdésem . Az a helyzet hogy van egy sógornőm és egy anyosóm . Kedves emberek meg minden de valamiért azt érzem hogy nem azt mondják nekem amit valójában gondolnak rólam. Ez nem kéne ennyire zavarjon de azért mégis zavar , hogy nem őszinték velem sőt ..tudom hogy egymástközt ki beszélnek .. valamiért azt érzem hogy nem bírok feléjük nyított lenni akárhogy is probálkozom ..mintha azt érezném belül hogy nem bízhatok bennük meg … lelkem mélyén így érzek . Normális dolog ez ? És a másik kérdésem meg azzal kapcsolatban lenne hogy valamiért iszinyatosan zavar az hogy a párom nővére túlságosan is ragaszkodik az öccséhez de amúgy az egész család . AZ én családom nem él itt sajnos . Ön szerint önértékelési problémám volna vagy kisebbrendűségben szenvedek ? Talán ha az én családom is itt volna akkor másképp éreznék ? Nagyon régóta foglalkoztatnak ezek a kérdések . Kérem adjon tanácsot ezzel kapcsolatban . Nagyon köszönöm előre is Önnek!
Üdvözlettel
Kovács Bella

Kedves Szabó Lili!

Köszönöm szépen a válaszát!
Nehéz felmérni, de a helyzet az, hogy a főnök tényleg nehéz helyzetbe kerül, ha én is elmegyek, ezért most nagyon kedves is. Rajtam kívül már csak egy ember van a csapatban.
A főnökkel való beszélgetés billentett a dolgon, de nem utána még megerősített néhány információ, amit arról az emberről mondtak.
Ezeket diagnosztizálták, bár korábban táplálkozási zavaraim is voltak, de az most nem olyan számottevő. Az valamilyen eszköz volt ahhoz, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz, vagy ilyesmi. Most már nincs ilyen eszközöm. Az életemet nem csak üresnek érzem, de végtelenül üres is.
Gyógyszert a szorongásra és a depresszióra kaptam.
Itt járok egy pszichológushoz, elbeszélgetünk, de csak egyre jobban idegesít. Ürességet érzek mindenben, benne is. Valószínűleg magamból vetítem ki.

Most sajnos elég rendszertelenül szedem, de ha eszembe jut beveszem. De elég összemosódott minden, úgyhogy nehezen követem az eseményeket.

Igaza van, azt hiszem folyamatosan azt érzem, mintha valaki más bőrében lennék, s pont a minap gondolkodtam ezen, hogy a valódi önmagamat szégyellem, takargatom, titkolom, nehogy kiderüljön. Még magam előtt is. Valami rettenet lehet, nem tudom. Valószínűleg ezt tanultam meg.
Állás és kapcsolat terén is úgy tudtam szabadulni, hogy átkerültem egy másikba. Egyik börtönből a másikba.
Hát ez az én történetem.

Köszönöm a segítséget. Régóta dolgozom az önismereten, de pár éve, mióta komolyabb kapcsolatom lett, valahogy a felszínen kapirgálok csak, azt hiszem kalitkába kerültem, s mégegy szerepet fel kellett vennem, hogy megfeleljek. S talán ez a legnagyobb baj.
Érzem, hogy elítélnek, elbírálnak, megvetnek. Talán ezért is vagyok magányos. De közben ezek a szerepek megvédenek valamitől, talán hogy tartsam magam valamire.

Köszönettel,
Mária

Kedves Doktornő!
(véletlen rossz helyre írtam a problémámat, ezért újra összefoglalom itt, elnézést az esetleges kellemetlenségért!)
Eddig csak fiúkkal volt kapcsolatom, de már egyre jobban érzem egy ideje, hogy a lányok is vonzanak, aminek nagyon nem örülök, és próbáltam ezt elfojtani magamban, mivel nagyon nem elfogadó a családom és így is annyi mindenben különbözök másoktól, még ebben is… Én magam egy nagyon elfogadó ember vagyok, csak épp magam előtt nem tudom rendesen felvállalni a vágyaimat, érzéseimet. Egy piszkos, rossz dologként élem meg ezt a vonzalmat, de sokszor mintha magamon kívül lennék, úgy érzem elegem van, nem érdekel senkinek a véleménye, én igenis ilyen vagyok és jól szeretném érezni magam! De a realitás, a visszcsöppenés a valóságba mindig elveszi tőlem ezt az izgalmat, boldogságérzetet. Elkezdtem lányokkal is ismerkedni, de félek, hogy később undorítónak, taszítónak tartanám magam ezek miatt – miközben őszintén vágyom erre! Nem tudom elfogadni a saját vonzalmaimat, vágyaimat, mit tegyek?

Üdvözletem. 25 éves lány vagyok. A problémám az, hogy sehova nem illek. Soha egyetlen társaság sem fogadott el és én sem tudtam kialakítani barátságokat. Ezzel nem is volt eddig problémám ,viszont most, hogy munkát kellene találnom nagyon visszaköszön. Nem tudok megfelelően kommunikálni , nem tudok small-talkolni, nem tudok mosolyogni. Gondolkoztam saját vallalkozason grafikával is foglalkozom, de félek az sem működne, nem tudom hogyan kell ügyfélkört építeni/megtartani. Eletkeptelennek érzem magam igazából sokminden más probléma is van, ez jelenleg a legaggasztobb, mert a család lát el még mindig és én nem szeretnék ingyenelo lenni, viszont nem megy a beilleszkedés. Sehol. Soha. Kérem mondjanak valamit, hogy mit tehetnék …

Jó napot! Először is köszönöm a drága időt amit rááldoznak mások problémájára. Az én bajom a következő : Normális párkapcsolatban élek van egy gyerekünk. Egészében azt lehet mondani jó minden. De sajnos valamiért megtetszett valaki. Egy nagyon szép férfi. Látszólag én is tetszem neki. Annyiban érdekes az egész, hogy nem akarom megismerni nem akarom tudni a nevét… semmit! De mindig rágondolok, és hiányzik. Keveset látom és ezért szomorú vagyok. Ha viszont valahogy találkozunk nagyon boldog leszek. Bűntudat van bennem,hogy anya és feleség létemre ilyen felelőtlenül belebolundulhatok valakibe akinek a nevét se tudom… Tanácstalan vagyok mert eddig ilyen nem volt velem. Pedig minden erőmmel elmélkedek, hogy megismerjem saját lelkivilágom. De úgy látszik erre nem számítottam. Kérem adjanak tanácsot, hogy merre menjek tovább mert most megakadtam.

Üdv!
Párkapcsolati és főleg személyiség problémával kapcsolatban írok Önnek. Nagyon el vagyok keseredve és nem látok kiutat a problémák alól. A párkapcsolataimra egy ismétlődő forgatókönyv jelelmző,nem tudok megnyílni,túlzott féltékenység lakozik bennem,folyton fennakadok mindenen,sokszor követelező vagyok,aki felesleges hisztiket generál. Sajnos 22 éves fejjel összvissz ez a második alkalom,hogy szerelmes vagyok,de nem akarom elveszíteni a páromat és szeretnék megoldást találni a problémákra. Nem tudom,hogy azért viselkedek így a kapcsolataimban,mert szeretem fontosnak érezni magam és ha napi szinten kimutatják,hogy szeretnek,vagy pedig ez egy elfojtott teher,amit gyerekkorom óta cipelek. Amióta Apám levelezni kezdett egy másik nővel Anyám mellett,megrendült a férfiakban vetett hitem és attól félek,hogy rám is az a sors vár,mint Anyára. Nem csalta meg fizikailag Anyát,de lelkileg igen. Eddig mindig én szakítottam a férfiakkal,sosem hagytam,hogy velem szakítson valaki. Ezt sosem tudtam megbocsátani Apámnak és mint apa,leszerepelt számomra. Mindig ellenpélda volt számomra a szüleim házassága,mert Anya kiszolgálta Apámat készségesen,és neki semmit nem kellett segítenie a házimunkában,egy tányért,ha el kell mosnia,már egyből agresszív lesz,mint egy elkényeztetett kisgyerek. Sajnos Anyát Apám cselédként kezeli és túl jó dolgában már nem tudja mihez kezdjen. A párkapcsolataimban mindig egyenlőségre törekedtem,de mivel féltem,hogy velem is az történik,mit Édesanyámmal,egy idő után szakítottam,vagy követelőztem,hogy rajongjanak körbe,állítsanak piedesztálra,éreztessék,hogy milyen szerencsések velem…Ha ez nem történt meg,akkor felesleges hiszti vagy veszekedés lett a vége. Sajnos Anyától meg nem kaptam elég szeretetet gyerekkoromban,így a párkapcsolataimban napi szinten igénylem a szeretetet,de sokszor túlzottan is és lehetetlen elvárásokat támasztok a másik fél elé. Nem szándékosan próbálom szabotálni a párkapcsolataimat,de lehet,hogy tudat alatt ezt művelem. Viszont nagyon hűséges,őszinte vagyok és mélyen tudok érezni,nagyon tudok szeretni. Sajnos nagyon ritkán engedek bárkit is magamhoz közel és annak is egy védelmi rendszeren kell átverekednie magát. A mostani párkapcsolatom hirtelen jött,mint derült égből villámcsapás,mégis itt is fennállnak a problémák és hiába próbáltam rajtuk változtatni,ideig-óráig megy csak és tisztelem és becsülöm a páromat annyira,hogy magam és ő miatta is változnom kell. Rendkívól empatikus és megértő,elfogadó velem szemben és elhalmoz szeretettel,őszinteséggel. A gyerekkoromat olyan légkörben töltöttem,ami tele volt vitával,konfliktussal,balhéval és lehet,hogy ez már a természetes számomra,de nem akarok így élni és hogy drámáznom kelljen. Ma volt egy vízválasztó veszekedés párom és köztem és egyszerűen 2 hónapból majdem minden héten volt felesleges hisztim,vagy követelőztem,féltékenykedtem,bizonygatnia kellett állandóan,hogy szeret. Nem vagyok rossz ember,és ezért is próbáltam változtatni ezen,de segítség nélkül nem megy. Félek a kudarctól is és szeretek halogatni mindent,amit lehet. Párom mondata volt ébresztő számomra,hogy ezek a problémák miatt nem tudja átadni magát a szerelemnek és ezért nem tud nekem úgy megnyílni és ezért nem alakult ki olyan mértékű bizalom a részéről. Alapvetően pesszimista ember vagyok és rengeteget idegeskedek,agyalok,viszont tudok örülni az apró dolgoknak is és tudom élvezni az életet is. Attól is félek,hogy egy férfi elnyom vagy megaláz,ezért tudat alatt az első szerelmemet terrorizáltam,manipuláltam,ellenőrizgettem, nem bíztam benne,és sajnos el akartam nyomni. Pedig mindent megtett értem,és hihetetlenül szeretett,megértő,elfogadó volt,de besokallt a dolgaimtól és elmartam magamtól. Nagyon sok terhet cipelek a hátamon és szeretnék ezektől is megszabadulni,de nem tudom,hogy hogy. Mint szomjazó,úgy vágyok az igaz szerelemre,folyton kapcsolatban voltam,de mégis az igazit keresem,aki mellett le akarom élni az életemet. Rettegek attól,hogy nem vagyok elég jó nő,ezért nagyon odafigyelek a külsőmre,mégis próbálom az eszemet és a lelkemet előbbre venni a fontossági sorrendben. Ezek a problémák visszatartanak attól,hogy boldog,elismert,sikeres legyek és hogy harmonikus,egészséges legyen a párkapcsolatom. Nagyon el vagyok keseredve,mert nagyon szeretem a páromat,boldog szeretnék lenni,boldoggá akarom őt tenni és közös jövöt tervezünk,de mindez akadályoz ebben. Nem tudom,hogy mitévő legyek,de nem érzem jól magamat a bőrömben sem és nem tudok kiegyensúlyozott lenni. Szeretnék minden problémát megoldani és a régmúlt terheit hátrahagyni,mert mintegy csontot,rágom őket és a múltban is élek. Édesanyám szerint nekem semmi problémám nincsen,csak túl jó dolgom van. Anya sosem magam miatt szeretett,sosem dicsért és még ölelést,puszit is ki kellett érdemelni nála. Nem szeretnék a múltam árnyékában élni,mert úgy érzem,hogy felemésztenek ezek a lelki problémák. Türelmetlen is vagyok nagyon,azonnal akarok mindent,főleg a párkapcsolatban,pl bizalom . Mindig olyan férfiakat hozott az utamba az élet,akik nem voltak olyan erősek,mint én,akik nem tudtak elnyomni,jobban ragaszkodtak hozzám,mint én hozzájuk,aztán jött a mostani párom és vele minden más lett,egyenlő felek vagyunk,egyenlően erősek és jobban ragaszkodok hozzá,mint ő hozzám. Sohasem gondoltam volna,hogy lesz ilyen és ilyen hamar elkezdek neki megnyílni,hogy életemben leszek többször is szerelmes. Nem akarom a szüleimet hibáztatni,azért amivé lettem,nem keresek kifogásokat,de én már máshogy,másmilyen szellemben nevelném a gyerekeimet. Több probléma is van itt,nemcsak egy,amin változtatni kell.és önsegítő könyvek is csak ideig-óráig segítettek. Nem szeretnék többé második sem lenni senki életében,épp elég volt,hogy Anya nővéremet megkülönböztetett figyelemmel és törődéssel szerette és akármit elértem,mindig csak második lehettem nála. Önbizalmam van,de inkább látszólagos,47 kg vagyok,mégis sokszor kövérnek látom magam és attól félek,hogy párom talál jobb nőt nálam. A szüleim nem bíznak bennem,Anya minden dolgomat ellenőrzi,kutat utánam,gyerekként kezel,meglepődik,hogy éretten viselkedek,manipulál érzelmileg,nem fogad el olyannak,amilyen vagyok,nem érdekli a véleményem,lelki és szellemi dolgaim,mindig a hibát keresi bennem és akármikor találkozunk,veszekedés alakul ki és legtöbbször felesleges hisztivel párosítva. Mindig azt mondja,sőt letagadja,hogy rá hasonlítok,de szerintem nagyon hasonlítok rá. Mind abban,hogy idegeskedek,agyalok,féltékenykedek,ellenőrizgetek,bizalmatlan,bizonytalan vagyok és még sorolhatnám. Szeretnék megváltozni és mivel nem szeretném a páromat sem elveszíteni,ezért kérem,segítsen nekem,itt már csak drasztikus lépés a megoldás.

Tisztelt doktor nő! A nevem … (admin által törölve) olyan problémával fordulok önhöz a kislányunk 3 és fél éves már pár hónapja folyamatosan leoltozik neki nem jó a bugyi a nadrág stb. Tehetetlen vagyok sportcipőt apszolult nem is vesz föl mit tehetek ? Válaszát nagyon meg köszönöm tisztelettel Mariann

Jó napot kívánok.
Lenne egy problémám amiről / amivel kapcsolatban tanácsot szeretnék kérni.
A párom akivel 6 hónapja vagyok együtt úgymond “betegesen” féltékeny. És képtelen bízni bennem… Nem tudom, mit tudnék tenni hogy a bizalmába ferkozzek és hogy elérjen nála hogy ne legyen féltekény.
Sok ember mondta hogy fél év kevés idő ahoz, hogy a bizalom kialakuljon. Én ezt igazából nem hiszem el. Egy éve ismerjük egymást… Láttunk már egymás rossz oldalát…
Nem akarom emiatt elveszíteni hogy lelkileg kicsinál azzal, hogy féltekény és nem bízik bennem… Tanácsot kérek. Segítséget hogy hogyan érhetném el nála hogy bízzon bennem.
Köszönöm.

Van egy nő az életemben, lassan nyolc éve vagyok belé szerelmes, viszont ő csak barátként tekintett rám mindeddig, illetve voltak egyéb kapcsolatai eddig is… A problémám, hogy most elindult valami, de nem tudok vele együtt lenni, mert nem működnek lent a dolgok.
Amióta ismerem, rengetegszer ért hideg zuhany, mert az a fajta lány, aki fűvel fával elvan, és nem túl hűséges fajta, emiatt eddig nem akartam tőle semmit, mert úgy voltam vele, hogy majd elmúlik az érzés, de nyolc év alatt sem múlt el. Viszont most, hogy itt a lehetőség, bár jelenleg csak szexről beszélünk, mégsem megy. Mi lehet az oka? Létezik, hogy annyi ideig tiltakoztam fejben ellene, hogy most fizikálisan is megmutatkozik? Mit tehetnék? Nagyon szeretem, szeretnék vele együtt lenni, és ilyen módon is örömet okozni neki, de nem megy, és ez így nagyon nem jó.

Van egy barátom, akinek valami évek óta nyomja a lelkét (nekem úgy tűnt, hogy az exével kapcsolatos dolog), és senkinek sem beszél róla, nekem is csak néha-néha mond el pár dolgot. Segíteni szeretnék neki, azt találtam ki, hogy felhívom, és megmondom neki, hogy én hogy látom kívülről a dolgokat, hogy fontos nekem és nekem bármikor elmondhatja, mi a baj, és szerintem jobb lenne, ha kiadná magából, mert akkor már egy fokkal jobban érezné magát. Annyit biztosan tudok, hogy szenved ettől a dologtól, és nekem is fáj ezt tehetetlenül nézni, éppen ezért jutottam erre a következtetésre, hogy valamit tennem kell. Ön szerint mennyire jó ez az ötlet és mennyire működhet? Vagy mi az, ami hiányzik még ebből az ötletből? Vagy ha nem jó az ötletem, mit csináljak ehelyett? Előre is köszönöm a válaszát! 🙂