Tisztelt Doktorno!
A kerdesere valaszolva a parom megerteserol a velem tortentekkel kapcsolatban, az igazsag az, hogy felek.
Ha elmondanek neki mindent, azon lenne, hogy o es en kulonkoltozzunk edesanyamtol. Egy olyan negativ viszony venne kezdetet, ami visszafordithatatlan lenne koztuk, felnek meghozni ezt a lepest, egyszeruen nem birom a feszultseget. Raadasul amikor azt mondom anyam elmenne a vegletekig, hogy magamellett tudjon, a lehetosegek tarhaza vegtelen, kivetelek nelkul a legrosszabbig amit ellehet kepzelni, hiszen egy “allitolag” panikbetegseggel rendelkezo szemelyrol beszelunk, aki szint ugy “allitolag” pszichiatrian is volt. De persze a betegseg, csak az en tavozasom otletenek hatasara “neheziti az eletet”. Olyan hazugsagokkal allt elo eletem soran amiket elkepzelni se tudtam volna, masokat regi filmekbol vett. Sejtettem, hogy gond lehet vele, de orvosrol nem akar hallani. Mas is javasolta mar a csaladbol.
Igy hat a koltozes nem lehetseges opcio, ezert nem akarom a parom beavatni, hiszen biztos nem akarna ezek utan egy fedel alatt lenni vele es a kapcsolatunk menne ra.
Ha pedig kezelesre adnam a fejem, nem tehetnem hisz anyam nem engedne, kerdezne “minek az? Csak a penzt viszi, nem mesz te sehova” felfogassal es amugy is hasztalan lenne amig egyutt elunk, hiszen a lelki bantalmazasok folyamatosak. Ha nem tetszik neki valami a testiek is, csak azota nem miota terhes vagyok. Sarokban erzem magam, nincs olyan lepes ami bolcs vagy kivitelezheto lenne a reszemrol. Kerem mutasson valami iranyt, mert en nem talalok…

Tisztelt
Gyermekünk(lány) egy kb.3-4 hónapja ,amióta elkezdte a 6.osztályt folyamatosan hazudik,lerontotta a jegyeit,elhallgat dolgokat.Folyamatos megvonás,beszélgetés,büntetések után sem változott a helyzet.Tanácstalan vagyok.Tisztelettel kérem válaszát

Kedves Doktornő.

Nagyon, számomra fontos problémával küzdök.
Adott egy “élettársi forma”, 4 évet együtt éltünk a párommal, jelenleg külön vagyunk, függetlenül attól hogy szeretjük egymást és folytatnánk tovább. A kérdésem az lenne, hogy ebben a gyönyörű életben mi a legfontosabb? A szüleim, családom vagy a párom akivel leélném az életemet. Sajnos párom és a családom(leginkább édesanyám) mögött fél éves vita áll. Nem tudják egymást elviselni és nem tesznek semmit ebben az esetben. Nagyon zavart engem ez, hogy két tűz között kell élnem, hogyha szüleimnél vagyok akkor csak azt hallom h milyen rossz a párom, ha a páromnál vagyok akkor ugyanez a szituáció.
Kezdek megbolondulni, mert nem tudom mi a helyes, megbántani a szüleimet, mivel nem akarok csalódást okozni nekik vagy a páromnak akitől sajnos nem tudok elszakadni, fáj mindkettőnknek hogy külön kell lennünk. Mindig arra gondolok, hogyha mégis a páromat választom, később mikor házasság, gyerek lesz, milyen lesz!?
Ennek tudatában, csak annyit kérdeznék, hogy a szüleimet vagy a páromat válasszam!?
Köszönöm Szépen a válaszát, nagyon fontos lenne a Ön véleménye számomra.

kedves doktornö/ur
nekem egy olyan.problémám van hogy van egy 17 honapos kisfiam és néha olyan erzesem van hogy megbantam hogy megszultem… idegesit hogy nem fogad szot nem akar enni ha velem van..
hiaba szolok neki szeoen asse jo..beha mar oda kell csapnom neki de azt is tudom h az nem.megoldas.. neha nár a siro gorcs jon ram.. miert van ez? miert van az hogy undorodom néha tole??
de legmelyen meg imadom..

Jó Napot!
Nem igazán tudom hol kezdjem.
24 éves vagyok, 1,5 éve vagyok férjnél, és van egy 1,5 éves közös gyermekünk. Minden annyira jó lenne, az élet minden területén szép lenne minden..ha.. sajnos a férjem anyukájával már a kezdetek ota rossz a kapcsolatom, konkretan utáljuk egymast.sokaig turtem a sok beszolast, megvetest stb, de a ferjemre valo tekintettel visszafogtam magam. De a helyzet csak sulyosbodott a kislanyom megszuletese utan. Orakig lehetne errol beszelni, nagyon askalodott korulottunk, feltekeny volt mindenkire aki a kislanyhoz ert. Uj hazba koltoztunk , amit a parom az apukajatol kapott ( elvaltak a szulei mar nagyon reg, haragban voltak es a fiait is az apja ellen nevelte a nö) itt borolt ki a bili, ennek mar fel eve, azota heti szinten zaklattak minket , egy olyan dologgal amibe mi nem mentunk bele. Az elozo lakasunkat hitellel vasaroltunk amihez az o lakasa volt a fedezet.meg egy ev mire a bank leveszi rola a kezet, de az anyos kitalalta,hogy eladnae.ehez pedig szerzodesmodositas kellene plusz egy milliot kellene belefizetni a hitelunkbe.amit o felvenne nekunk es havi szinten torleszthetnenk neki vissza. Na ezt nem irtuk ala, mert nagyon gonosz egy no.mindenhol kibeszelt minket, elhordott mindennek. Birosaggal fenyegette az amuhy bipolaris depresszioban szenvedo fiat. Parom ennek hatasara a meglevo gyogyszerei melle ujakat is kert a dokitol, egsszoval teljesen kiborult.fel ev telt el, az anyos nem keresett mimket, csak masokon keresztul uzengetett.de parom mgbocsatana neki,elvitte hozza a kislanyunkat a tudtom nelkul. Azota mintha semmisem tortent volna jopofizik neki az anyja, smsekkel bombazza mennyire imadja stb stb.ez nekem nagyon nem tetszik mert rengeteget bantott minket az egesz csalad, es tudom, hoy ido kerdese es ujra mgbantjak a ferjemet.viszont annyit vitazunk emmiat,hogy sajnos az is megfordult a fejemben,hogy elvalok. Kijelentettem hogy a jelenletem nelkul nem lathatjak a kislanyt, ha kivancsi ra az anyos+ csaladja akkor el kell jonni megnezni nem lesz cipelgetve. A parom nem all ki mellettem, titkolozik, es ugy erzem inkabb az anyjat valasztana helyettunk. Mi tevo legyek? Voltak mar probalkozasok az egymast valo elviselesre az anyossal de ot keptelenseg, nagyon gonosz egy no. Koszonom elore is a valaszat. Koszonottel,Vivien

Kedves pszichológusok! “Párkapcsolati” problémáról lenne szó. Már ha ezt még lehet párkapcsolatnak hívni. Én és a párom együtt élünk. Ő viszont néhány héttel ezelőtt “bedobta a törülközőt”, elegel lett mindenből, belőlem, a kapcsolatból… Legalábbis ezt mondta. Úgy döntött nem hajlandó tovább hozzám szólni, és rám nézni, és ehhez azóta is tartja magát, habár annyira már rájöttem, hogy ez azon is múlik épp milyen hangulatban találom. Ha olyan a kedve, akkor hozzám szól, vagy mutat valamit, még a szemembe is néz – eleinte azt hittem, hogy ez egy pozitív jel, a feszültségek enyhülésének a jele, de ahogy telt az idő rájöttem, hogy ez az egész vólaszűnel csak arról szól, hogy ő azt hiszi, kénye-kedve szerint bánhat velem… Ha én szeretnék vele szóba elegyedni, vagy akárcsak a szemébe nézni, ezt mindig megtagadja tőlem! Nem tudom, hogy szándékosan vagy tudat alatt csinálja-e, de mindig az ő irányítása alatt megy minden, még a kommunikáció is. A fölényeskedés egyébként is mindig jellemző volt rá. Szóval mereven maga elé néz, soha nem néz a szemembe, mintha dominancia harcot folytatna rajtam. Kérdéseimre nem válaszol, néha nem is köszön. Ha együtt fekszünk le aludni, direkt háttal nekem fekszik, pedig tudom, hogy ezzel csak szivatja magát, mert neki így kényelmetlen. Ha elalszik akkor természetesen visszafordul vagy a hátára, vagy teljesen felém…. És néha még közel is bújik hozzám, vagy rám teszi a kezét álmában, és egyszer rajta kaptam, ahogy motyogott valami olyasmit “szeretlek”… Szóval még az is lehet, hogy még mindig érez valamit irántam, csak szándékosan elnyomja magában…. Még akkor is, ha ezzel engem bánt… Minél több idő telik el, annál nevetségesebb ez az egész. Nem értem, miért nem lehet normális emberként viselkedni? Nem rég több telefonos “rábeszélós” munka próbanapján voltam, ott a visszajelzésekből, és saját magamat figyelve rájöttem, hogy nem vagyok elég határozott és gondjaim vannak a beszélgetések irányításával. Valószínűleg itthon is ugyanez a helyzet, hiszen itt sem tudom irányítani a dolgokat, és még ha van is egy jó lehetőség, akkor se tudom átvenni a gyeplőt. Elegem van ebből. Kérem segítsen, hogyan tudnám ügyesebben irányítani a helyzeteket, főleg a párbeszédeket? Nagyon szeretném, ha kicsit le tudnék cseppenteni párom büszkeségéből, dominancia érzetéből, és rá tudnám venni, hogy most már rendesen viselkedjen velem! Hogyan tudnám ezt elérni?

Köszönettel,
Violett

Tisztelt Doktor/Doktornő!

Van egy három éves kisfiam, aki nagyon síros és nagyon félős. Megijed bizonyos hangoktól (utcaseprő gép, gyümölcscentrifuga, motor, de pár dologtól viszont nem, mint pl. a porszívó és a hajszárító ), fél az állatoktól (még a kiscsibéktől és a galamboktól is ha közel jönnek hozzá), írtózik pl. a kézsszárítótól is és nyilvános helyen nem is hajlandó mosdóba menni, mert ott lesz a “gonosz kézsszárító”.
Néha csak sír és ölbe kell venni, mert mondja, hogy ő nagyon fél, de rengetegszer előfordul, hogy pánikroham jön rá, és egy helyben toporog és űvölt, és hiába próbáljuk lenyugtatni, úgy tűnik, hogy nem is hallja mit mondunk. Akkor nyugszik meg, ha távol megyünk a hangtól vagy az állattól. Nem tudok semmi kiváltó okról, nem emlékszem, hogy valami először esetleg nagyon megijesztette volna, és nem is erőltetjük, hogy menjen közel valamihez amitől fél. Sokat sír az óviban is.
Esetleg tud valamit tanácsolni, hogy milyen megoldás lehet?
Köszönettel!
Annamária

Augusztusban egy hosszú kapcsolatom után megismerkedtem egy férfival, 30-as, intelligens, rendkívül hasonlítanak egymásra az életcéljaink, minden passzol, ami az előző kapcsolatomban problémát jelentett. Ő úgy tűnt komolyan gondolja, bemutatott a családjának, barátainak, hamar úgy alakultak a dolgok, hogy szinte minden napot és estét együtt töltöttünk. Tökéletesen alakult minden, talán feltűnően túlságosan is. Szánt rám időt, energiát, őszinte érdeklődést mutatott. Majd kijelentette egy hónappal később, hogy elbizonytalanodott, nem tudja mit akar, nem érez szerelmet, szeret, kedvel, de valami hiányzik. Azóta is folyamatosan beszélünk, néha találkozunk, van, hogy úgy tűnik kezd ismét alakulni köztünk valami, majd amikor már érezne valamit ismét falat húz és visszahúzódik… Közben kiderült, hogy komoly lelki sérülést okozott neki egy 3 évvel ezelőtti kapcsolata, azóta nem bízik egy nőben sem, fél szeretni. Mi a teendő ebben az esetben? Én őrlődök, beleszerettem, ő folyton meghúzza a határt, állandóan eltűnik, majd amikor szüksége van rám megjelenik, rettentően egyoldalúnak érzem ezt és kellemetlen várakozással tölt el, mikor jelenik meg ismét, emellett képtelen vagyok odafigyelni az életemre, a munkámra, igyekszem minél többet kikapcsolódni, hogy a lehető legkevesebbet gondoljak rá. Ha olyanja van nem keres, nem érdeklődik felőlem. Van esélye annak, hogy ebből alakul valami, vagy tovább kellene állnom?

Jónapot!
Nem tudtam az oldalon írni,ezért remélem nem gond ha itt írok!
Középiskolába járok,Általános iskolában is elég sok olyan problémám volt hogy kedvtelen voltam és semmi nem érdekelt,mivel mem szerettem az Általános iskolát,az osztálytársaim,volt barátaim lelkileg bántottak és alig vártam hogy eljöhessek,sokszor fel is hívtam a telefonos lelkisegélyt akkor mikor rossz érzésem volt,ezért elég sokat is hiányoztam az iskolából,azóta nem is tartom a volt barátaimmal vagy osztálytársaimmal a kapcsolatot,nem is fogom,és mivel kollégiumba jelentkeztem Budapesten ezért csak hétvégén kell oda vissza mennem,de szeretném apát rávenni hogy minél hamarabb költözzünk el onnan mert nem akarom látni többet azt a várost,de csak akkor fogunk elköltözni mikor az öcsém elballag 2 év múlva,addig meg nem szeretnék ott lenni,ezért is jobb a kollégium.
Mostanában elég sok problémámon töröm a fejem,az önbizalmam pár fokkal jobb lett mint Általánosban volt,de azért lehetne több is,nagyon félénk vagyok az Általános iskola miatt,mivel ott mindig piszkáltak,nem szóltam semmit,nem mertem szólni,mert azt gondoltam akkor még rosszabb lesz és ez bennem maradt,ezért nincsen igazi barátom aki megértene,emiatt elég sokszor rosszul érzem magam és úgy gondolom hogy nem szeret senki.
Olykor azzal is szokott problémám lenni hogy anya elmebeteg,azért százalékolták le mert depressziós,ezért elég különcnek érzem magam a többiek mellett,hogy normális szüleik vannak,nem tudom feldolgozni az összes problémámat,de apának nem szeretnék ezekről beszámolni,mert nem szeretek neki komolyabb dolgokról beszélni,soha nem is beszéltem meg vele ilyen dolgot,mindig magamba folytok mindent.
Mikor haza megyek hétvégén akkor elég érzékeny is vagyok már,mert az iskola is elég sok nekem,ezért ha otthon valamiért kiabálnak velem vagy akármi akkor már sírni tudnék,és mivel az öcsémmel elég sokat veszekszünk,ezért ha csinál valamit akkor rögtön ideges leszek és elég nehéz lenyugodnom,maga szerint érdemes lenne pszichológushoz fordulnom?

Tisztelt pszichológus!
A beszélgetés irányítása inkább arról szólna, hogy rávegyem, hogy válaszoljon, ha kérdezem, vagy egyáltalán, hogy szüntesse be azt a viselkedését, hogy nem hajlandó velem kommunikálni párom. Hogyan érjem el, hogy szemembe nézzen, ne játszon süketet, meghalgasson, megcsinálja amit kérek tőle, stb… Ne csináljak hülyét magamból azzal, hogy ötször elismétlem ugyanazt és ötödjére is nulla reakciót kapok.
Hogyan lehetnék jobb az önérvényesítésbe?
Ezen kívül, mint írtam, néha-néha ha olyan kedve van, mégis kommunikál felém, bár ezek semmi komolyak, inkább csak viccelődések, vagy egy-két megjegyzés a tv-ben látotakról, és hajlandó a szemembe nézni…
De ez nem tartós másnap megint csak direkt megvonja a szemkontaktust, és a beszédet tőlem. Aztán később megint gondol egyet és meg akar nevetettni, szemembe néz, mintha békülési szándéka volna, de aztán…
Az egész kezdődik előről.
Bele fáradtam abba, hogy azon agyaljak “már megint mit rontottam el”.

Üdv.
Violett

Kedves Doktornő! 15 év házasság után elhagytam a férjem egy velem egykorú, volt osztálytársam miatt. Az új párom nős, 12 éve nem nyúl a feleségéhez, annyira elromlott a kapcsolatuk, cetliken kommunikálnak, a két gyerek miatt lelkiismereti okokból nem vált még el. Nagyon szerelemes vagyok, és azt látom, (egy éve vagyunk titokban együtt) hogy egyre jobban ragaszkodik hozzám. Sajnos szintén titokban a férjemmel is van kapcsolatom, aki nagyon szeret, visszavár, ráadásul a főnököm is, és a munkaadóm. Rettenetesen érzem magam, egy éve ezt a kettősséget csinálom, szerelmes vagyok a barátomba, de függök a férjemtől, aki szerelemes belém, de már én alig bírom ki az együttlétet, pedig nagyon rendes velem. A lelkiismeretem is kikészít, nem mehet így tovább! Eddig szerencsém volt, de ha le fogok bukni, végem van! Már szakítottam kétszer is az új barátommal emiatt, de az utcán is sírva mentem, annyira hiányzott! Erre már nem számítottam az én koromban. Két férfi szeret! Én egyet szeretek, de Ő bizonytalan, csak emlegeti a válást, a férjem biztos, a létem, a munkám függ tőle, és már nem bírok vele lenni, minden zavar benne. Az én esetemben most nagyon nehéz dolog a szerelem, mert ha arra gondolok, hogy szakítunk, elindulnak a könnyeim az arcomon. Nem tudom, mi a megoldás, persze nekem kellene ezt megoldanom, eddig határozott nő voltam az életben mindig, de most megállt a tudományom! A barátom csak azt sajnálja, hogy akkor nem vettem Őt észre, amikor gimibe egy osztályba
jártunk, és nagyon tetszettem neki. Köszönöm, ha bármit is válaszol. Minden jót kívánok: Pandora Kovats

Tisztelt Hölgyem!

A betegségek felsorolásnál említett mentális problémáim körén kívül eső témával kapcsolatban kérném a tanácsát / segítségét.
36 éves “férfi” létemre alig rendelkezem arc és testszőrzettel, melyből leginkább az arcszőrzet hiányát fájlalom. A szóhasználat, hogy fájlalom, nem szándékos ez jutott először eszembe, ami számomra kielégítő kifejezőerővel bír. Ez a szőrtelenség már 21 éves korom óta foglalkoztat, változó intenzitással, jelenleg ott tartok, hogy akár napi 2 órát is forognak a gondolataim e körül a -számomra- probléma körül és bizony mérhetetlen dühöt érzek ezen hiányosságom (fogyatékosságom) miatt. Frusztrál és kínzó elégedetlenséggel tölt el, hogy miért nézek ki egy “taknyos kölyöknek”, holott én külsőleg is érett és tiszteletreméltó férfi akarok lenni!
Endokrinológiai szakrendelésen jártam, szervi bajom nincsen, a tesztoszteron szintem megfelelő, háziorvost, pszichiátert, pszichológust zaklattam már eleget ezen irányú kérdéseimmel. Minden alkalommal annyival le lett zárva a téma, hogy: – Alkati sajátosság, genetika…
DE én ennyivel nem elégszem meg, egyre jobban forrongok magamban és csak tovább rombolom az amúgy sem túl acélos önbecsülésem! Továbbá nem igazán hiányzik a meglévő és már diagnosztizált mentális betegségem mellé pluszba ilyen erősen nyomasztó tényező!
A kérdésem / felvetésem egyszerű. Amennyiben bizonyítható, hogy ez a “babarcúság” nekem mennyire komoly lelki terhet jelent, abban az esetben kaphatok-e hormonpótóló kezelést?
Itt óhatatlanul eszembe jut és bosszant, hogy nemet változtató, “átoperált” hölgyek, akik férfiúi identitástudattal rendelkeznek ezt megkaphatják.

Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelettel:
Norbert

Tisztelt doktornő!
Kérem segitsen nekem. Miért van az hogy mindig én vagyok aki jobban ragaszkodik a párjához. Mert akárhány kapcsolatom volt eddig soha nem tudtam elhagyni senkit általában mindig engem dobtak. Az a baj hogy nagyon ragaszkodó típus vagyok és ha elhagynak akkor képes vagyok belebetegedni a bánatba és magamba őrlődni ami nagyon fájdalmas. Mit tudnék tenni ez ellen? Hogy könnyebben eltudjak engedni valakit. Mit tanácsol nekem? Meg sajnos arra is rájöttem hogy társfüggő vagyok ha nem megy egy kapcsolat én akkor se szállok ki belőle inkább szenvedek benne csak ne legyek egyedül. Miért van ez nem tudom megérteni de nagyon rossz és csak szenvedek.

Üdvözletem!
Már kétszer írtam, érdemes lenne visszaolvasni, hogy a hátteret megértse! Kérem szépen tegye meg a Krízishelyzetek kategória alatt: 2017-03-30 16:08:37, 2017-06-27 09:16:30 és 2017-09-19 13:33:35 (válaszadási időpontok).
Azóta sok minden változott. Kezdtem újra beszélgetni vele, kicsit jobban nyitni felé. Október elején megkérdeztem, hogy mi a helyzet köztünk, még haragszik-e. Azt mondta ő nem akarja, hogy újra jóba legyünk, neki jó hogy a suliba találkozunk, s ennél nem szeretne többet. Azt mondta próbálkozhatok, de hiábavaló. Megint az ambivalens személyisége mutatkozik meg, hiszen az elmúlt 3 évben minden téren így viselkedett. Mindig tiltakozott, azt mondta ez kizárt, majd idővel mégis ellenmondott magának, s fontossá vált az a dolog. Jelenleg is ezen az úton haladunk, lassan, kissé bizonytalanul, de jobb mint a semmi.
Elértem, hogy újra együtt mennyünk suliba, és onnan haza. Segít a tanulásban, ha megkérem. Néha nagyon jókat beszélgetünk, máskor észre sem vesz.
A suliban attól próbál kerülni, inkább a egy másik barátjával tölteni az időt. Láthatóan, még messze vagyok attól, amit régen elértem. Fél év alatt új barátokra tett szert, akik sokkal fontosabbak nálam (legalább is a látszat szerint). De mindezek ellenére, velem is halad elő a kapcsolat.
Ugyanakkor úgy érzem, soha nem fogom tudni ezeket a személyeket felülmúlni, már soha nem leszek olyan fontos neki. Talán csak illedelmességből nem utasít vissza. Nem tudunk úgy beszélni mint régen, ő meg se szólal nagyon, ha én nem hozok fel semmit témát, csönd van. Bezzeg másokkal folyton nevet, kezdeményez és keresi őket. Egyértelműen látszik, hogy a többi kapcsolata kölcsönös érdeklődésen alapszik, míg az enyémet csak én tartom fent. Amennyiben azt a tanácsot fogadtam volna meg hogy várjak amíg kezdeményez, a mai napig még 1 sziát se kaptam volna tőle.
Nem értem ezt az ambivalenciát, és hogy miért romlott így el a kapcsolatunk. Én nem tudok túl lenni rajta. Próbálkoztam, de a szívem szakad meg, nem tudom másra koncentrálni. Féltékeny is vagyok, szomorú és ideges. A suliban is folyton stressz… Egyre rosszabb állapotba kerülök, fogalmam sincs hol a kiút.
Egyedül az nyugtatott meg, hogy egyetemre közös albérletbe mennénk, s akkor nem szakadna meg végleg a kapcsolatunk. Ezzel elég bizonytalan vagyok. Nem hinném, hogy a jelenlegi viselkedés alapján esélyem lenne, hogy velem akarjon lakni évekig. Már csak azért sem, mert a 2 srác akivel nagyon jóba lett ugyanazon egyetemre akar menni. Szóval adott hogy ők béreljenek valamit ki 3-an. És még ha 4.-ként csatlakozhatnék is, egy kész szenvedés lenne köztünk, mert egy felesleges személy lennék, akit figyelembe se venne(ének).
Tudom, hogy az lenne a legjobb elengedjem, fél éve ezzel próbálkozok, de egyre jobban hiányzik, s egyre inkább vele akarok lenni. Egyre jobban haragszom magamra hogy tönkretettem ezt a kapcsolatot.
Ön szerint mi lenne a megoldáshoz vezető út ebben a helyzetben?
Nagyon szépen köszönöm, nagyon sokat jelent a segítsége!

Tisztelt Hölgyem!
Jelenleg 20 éves vagyok. Körülbelül 2-3 éve jelentkeztek nálam szorongási tünetek egyes helyzetekben. A leggyakoribb az volt, ha bementem egy nagyobb üzletben, vásárolnom kellett(leginkább egyedül), de legtöbbször amikor sorban kellett állnom. Egy kis városban laktam, havi 2-3 alkalommal fordult elő nálam viszont 3 hónapja felköltöztem Budapestre és ez a mai napra minden napos lett. Már nem merek boltba menni vagy plázába hiszen tudom, hogy amint beteszem a lábam rám jön ez az érzés. Ilyenkor úgy érzem magam, hogy nincs biztos talaj a lábam alatt, lever a víz, szédülök, kerülget a ájulás, szaporán ver a szívem. Hiába mondom magamnak, hogy nincs semmi baj az állapot addig nem változik míg ki nem megyek a levegőre. Csak akkor megy a sorban állás ha meg tudok kapaszkodni, mert ez biztonsági érzetet ad. Tanácsot szeretnék kérni öntől, hogy ez mégis mi nálam? Egyfajta fóbia? Kezelhető? Nem tudom mit tegyek, még jobban aggaszt, hogy már nem merek elmenni nagyobb üzletekbe akár bevásárolni. Előre is köszönöm válaszát!