Van egy 22 éves barátom akivel együtt lakunk albérletben mert egy egyetemre járunk és így együtt is lakunk ám hétvégente hazajárunk mindketten és a barátom olyankor az anyukájával egy ágyban alszik ami engem eléggé nyugtalanít és furcsának találom. Vajon ezt csak én reagálom túl vagy tényleg nem normális dolog hogy egy felnőtt férfi az anyjával alszik?

Kezdem az elején, 2006ban megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki nagyon hamar megfogott. 200 km-es távolság miatt, távkapcsolatként kezdtük de mélyen legbelül nem igazán fűztem nagy reményeket a kapcsolathoz. Ahogy telt az idő és szépen megoldottuk a közénk álló távolságot, a középiskola végeztével felköltöztem hozzá és a családjához. Eleinte minden nagyon szépen ment, soha nem éreztem magam olyan boldognak és szabadnak, mint akkor. Majd lett egy nagyobb összegű megtakarításom a családom által, így hosszabb gondolkodás után az egy millió forintot befektettük arra, hogy a szüleinek a lakásának a legalsó szintjét felújítsuk és berendezzük magunknak és részletekkel visszafizetjük, majd ezt az összeget. Igen, ez túl szép volt és naiv voltam. Idővel rájöttünk, hogy nem tudunk sehogy se félretenni vagy legalábbis minimális összeget visszafizetni. Mind a ketten szép fizetéssel (fejenként 150et kaptunk kézhez körülbelül) nem tudtunk félrerakni. Semmilyen luxusterméket nem engedtünk meg magunknak. Fizettük a rezsit, havi 55ezret a lakrészért a szüleinek és persze a kaját, vegyszereket stb-ket. Idővel azon kaptam magunkat, hogy egyre kevesebb időt töltünk egyet és egyre jobban eltávolodtunk egymástól. Már 8 éve voltunk együtt, mikor megismerkedtem egy tőlem egy évvel fiatalabb férfivel. A kedves szavai és tettei miatt gyengéd érzelmeim lettek vele és bevallom őszintén megcsaltam a páromat. Ez a viszony fél évig tartott, majd el kezdtünk elhidegülni egymástól, így lezártuk. Próbáltam újra rendbe rakni a párkapcsolatomat mert mindeközben kezdett felőrölni a bűntudat is. Mindent megtettem, amit a párom óhajtott. MINDENT. De nem változott semmi. Az idő telt. Újra megismerkedtem egy pasival, aki tőlem 4 évvel fiatalabb volt. Fiatalos lendülete, érdekességei, helyessége és izgalma újra elcsábított és újra viszonyba keveredtem vele. A párom meg csak kérte, hogy emeljem meg a hitelkeretemet mert tartozásunk van a szülei részére. Naivan megtettem. Eltelt egy év. 9,5 éve voltam együtt a párommal, amikor kiderült, hogy nagyon régóta csal engem. Eleinte örömlányokhoz járt, majd rájött, hogy azért minek fizessen így már eljárt szórakozni, hogy hölgyekkel ismerkedjen meg intim módon. Addigra a mi szexuális életünk siralmas volt. Eleinte megbocsájtottam neki, de a végén már úgy ismerkedett lányokkal, hogy nem titkolta, hogy van egy állandó szeretője és mellette még hódít hölgyeket.
Idővel ez a megcsalás miatt egyre rosszabb volt a kapcsolatunk és állandóan vitáztunk. Eleinte csak szó váltások, majd kiabálások végül már annyira elfajult az egész, hogy fojtogatott, lökdösött, rugdosott, ráncigált, tépett és még a telefonomat is földhöz vágta párszor. El akartam menni onnan de féltem, hogy akkor nem kapom vissza a befektetett egy millió forintomat. De végül mikor már addig fojtogatott, hogy elájultam, majd mikor már teljesen kikészített a terror amiben tartott, találtam egy másik lakást, ahova elköltöztem. Úgy volt hogy fizet, de mindig volt kifogás, hogy miért nem teszi. Majd többször megjelent, volt hogy betört a teraszra, volt hogy fojtogatott az udvaron vagy a kapuban. Rettegtem. Állandóan azt néztem, hogy mikor látom meg a kocsiját, főleg hogy azt ígérte, hogy ki fog készíteni és addig nem áll le amíg bele nem halok. Majd év végén a munkahelyemen pánikroham lett úrrá rajtam. Nagyon nehezen hazakértem magam és onnantól kezdve indultam el a lejtőn. Elveszítettem az állásomat, mert állandó pánikrohamjaim voltak. A végén már a lakásból se mozdultam ki. Kialakult nálam az agorafóbia, ami még jobban beszűkült egészen addig, hogy nem lehetett egyedül hagyni engem a lakásban. A legvégén odáig fajult, hogy nem bírtam már elviselni a több hónapja tartó rohamokat így fel akartam vágni az ereimet. A művelet közben megakadályozott az egyik lakótársam, aki felhívtam az ügyeletes orvost, aki kiérkezve benyugtatózott, majd kirendelt egy mentőt, hogy vigyenek kórházba. Egy agórafóbiás nem mozdul ki. A mentő 40km-re vinne. Elhihetik, hogy ekkor jött egy kiakadás. Végül rendőrök kíséretében vonultam be. Mindez a szüleim fülébe jutott és rögtön elindultak felém. Amikor elengedtek a kórházból, akkor ők jöttek értem, majd a lakásba. Összepakolás és irány haza. Nem tudom, hogy a nyugtató injekció hatása miatt vagy mert tudtam, hogy jót akarnak beültem a kocsiba és megtettem a 200km-t. Eleinte nagymamámnál voltam addig, amíg a szüleim dolgoztak, majd megpróbáltam egyedül lenni a lakásban. Nagy küzdelem volt, eleinte a lakást szoktam meg, majd az udvart és a ház előtti részt.

26 éves lány vagyok, kinek semmilyen élete nincs jelenleg. Nincsenek barátaim, a szüleimen kívül nincs senkim se. Ők is mondják, hogy már újra normálisnak kéne lennem, dolgozni, ismerkedni, de nem megy. Próbálkoztam ismerkedni, de mivel a lakást nem tudom elhagyni, így egyedül maradtam. Ki akarok törni ebből, de egyszerűen nem bírok egyedül tovább jutni, mint a sarok (az a házunktól 7 háznyira van) vagy a másik irányban úgyszint 7 háznyira. Párszor voltam a szüleimmel nagyapámnál aki két utcányira van. De ez nem haladás. Újra élni akarok, újra élvezni azt, amikor a párommal lehetek. Mikor utazok. Mikor belekap a szél a hajamba, vagy megmossa a lábamat a tónak vagy a tengernek a vize. Boldog szeretnék lenni és látni azt a tavat, amire mindennél jobban vágyok pedig csak 30kmre van tőlem. Barátokat szeretnék, kimozdulni, biciklizni, sportolni. De bárhogy próbálkozok. Egyszerűen nem megy. Szedtem növényi nyugtatókat pl valeriánt de nem használt.

Mit tehetnék még?

Jó napot! Az lenne a problémám, hogy a családommal nem vagyok annyira jóban. Apukám és anyukám elvált még 13 éves koromban, apum alkoholizmusa miatt. Én meg a bátyám elköltöztünk egy panellakásba 10 kmrel arrébb a lakóhelyemtől, a nővérem meg maradt apukámmal . Mindig azt éreztem hogy sosem figyel rám igazán a családom, háttérbe szorulok, és nem foglalkozik velem senki. Igazából ezeket a testvéreim is érezték, de még is azt érzem hogy amióta anyával élek, kb 4 éve) a testvéreimmel kivételezik. Egyikünk sem volt tervezve igazán, de én vagyok a legkisebb, és gondolkozott azon hogy elvetet, csak mégis megtartott. A bátyámmal mindig együtt tévéznek, együtt csinálnak mindent, szinte mindent tud a bátyámról rólam meg alap dolgokat, de talán annyit sem. Nővéremmel is ugyanez. Mindig hallom hogy azt mondja neki hogy milyen szép, puszilja, ölelgeti. Én sosem hallottam ezt. Ha mutatok neki egy ruhadarabot akkor nem mond rá semmit, meg úgy sosem mond rám semmit. Pedig nem vagyok sokkal másabb mint a nővérem. Pl nem vagyok kövér, meg csúnyának sem mondanám magam. Volt már hogy beszéltem vele erről, és be is vallotta hogy tudja hogy nem foglalkozott velem sokat, ilyenkor két hétig változik a helyzet aztán újra a régi. Nővéremmel hasonló az érdeklődésünk, ezért mondhatni ő az egyetlen aki megért, de úgy igazán senki sem a családból. Aztán elkerültem kollégiumba, mert sokkal jobban érzem magam máshol, meg van egy barátom akivel két éve együtt vagyok és vele is sokkal jobban érzem magam, mert tudom hogy valaki törődik velem. Ja és még hozzátenném hogy van hogy odamegyek hozzájuk beszélgetni de akkor is süket fülekre találok, és nem reagál a mondanivalómra senki bármit mondok, úgyhogy elmegyek és mindig a szobámban vagyok. Egy ideig sokat sírtam emiatt, de már megszoktam, még most is nehéz, de már nem annyira mint régebben. Szóval felköltöztem budapestre, 50 kmre a lakóhelyemtől és a barátom is koleszos, de valamiért tökre hiányzik a családom, és maga az otthonom, a cicám, anyám főztjei, meg talán ők is. Pedig amikor itt laktam, alig vártam hogy elmenjek, mert annyira sokszor kivételezett mindkettőjükkel hogy már gyűlöltem. Dühös voltam rá nagyon. Mintha most sikerülne úgy leválni róla, de mégsem megy így sem hogy szinte külön élek, ahogy van alkalmam haza szeretnék menni, sőt ha kevés óráim vannak még innen is szoktam bejárni. A koleszt is szeretem, a szobatársaimmal sincs baj, de mintha túlzottan ragaszkodnék hozzájuk, pedig ők cserébe semmit nem adnak nekem ha szeretetről van szó. Hogy tudnám ezt elfogadni, és nem az ő szeretetükért rajongani?
Járok pszichológushoz, de ő annyit mondott hogy ahogy egyre idősebb leszek majd sikerül ez, de ha távol vagyok , pl nyaraltam a párommal, akkor is magányt éreztem, és sokszor felhívtam minden hülyeségért, pedig tudom hogy ő egyszer sem hívott volna fel, vagy talán egyszer. Azt tudni kell hogy anyum depressziós is, szóval semmihez nincs kedve, biztos ez is benne van a dologban. MIntha folyton megalázkodnék nekik, pl volt hogy megkért valamire amit megcsináltam volna de fordítva sosem segített, és megtehettem volna hogy akkor oldja meg egyedül, de neki tök mind 1 hogy segítek e vagy sem mert akkor segít más, én meg örülök ezeknek a pillanatoknak hogy segíthetek, mert legalább addig tudunk beszélgetni , és legalább rámfigyelnek. Úgyhogy mindig én járok rosszabbul. A nővérem 24, a bátyám 20. Előre is köszönöm a választ.

Járok Pszihologushoz és neurologus hoz is. sok problémám van. Van két fiaim azokból a nagy fiúval van bajom. Ő kicsi kora óta mindig a rossz társaságba járt sose jött haza mindig csavargott rendörök hozták haza . volt idő mikor meg húzta magát. közbe megnősült egy Pusztavámi nőt vett el. de ott elváltak a szülök egyik Pusztavám másik Mosonmagyaróvári. Nos van egy kis unoka kivel 1 évet voltunk részben mivel ha hozták velünk voltak és mindent megtettünk értük. idő közbe fiam ugy gondolta hogy közelebb költözne apósomnak Pátkán volt gyümölcsöse rajta kis házzal mondtuk hogy ott lakhatnak ami megterem az övéké lehet. Erre menyem és az anyja irogattak egymásnak szerintünk férjem és szerintem fiam semmit nem tudodtt. egy szép nap jött sms. hogy mi éheztetjük a gyerekeket meg nem érzi jól magát menyem mivel unatkozik a kis unoka mellett. így éjjel elvitték őket Mosonba, és jött még egy telefon férjemnek hogy fizessük ki a 3 hónapi albérletet a gyerekeknek. persze nem fizetük ki közbe terhes volt menyem a másik unokával róla semmit nem tudok csak ismerős álltal mert le tiltott minden honann. ennek 3 éve. fáj.. nagyon fáj mert nem eszt érdemeltük még házat is néztünk nekik ők akarták. én egy nagy boldog családról állmodtam mondván nekem nem lehetett mivel szüleim autó balesetben kicsi koromba meghaltak azokról se tudok sokat. nevelő szülök neveltek fel. és igy pláne karácsonykor szép nagy családi asztalt gondoltam el de ez nem fog menni. kisebbik fiam nem rég ment külön most van barátnője ő 28 éves a nagy fiam 30 éves. se levélbe se neten se sehogy nem tartjuk kapcsolataot minden honann letiltottak képeket és a másik unokát is ismerős álltal tudom. közbe jöttek betegségeim le vagyk % lékolva de dolgozom. 4 órában. hát sok sok minden van még ami nyomaszt. Köszönöm hogy le írhattam.

19éves lány vagyok,a párom 31!
1,5éve vagyunk együtt,és nagyon szeretem,ő is,engem.
Viszont van egy probléma a kapcsolatunkban,szerinte ok nélkül vagyok féltékeny,és akadok ki dolgokon!
Kapcsolatunk elején állandóan az exéről beszélt,ami eléggé azt az érzést ébresztette bennem,hogy én soha nem leszek neki elég jó!aztán kiderült más nőkkel is irogatott.Ebből volt egy nagy vita,ahol megígérte többet nem teszi,és ez így is lett.
Viszonz azota nem bizom a megingathatatlanságában,hogy tényleg én kellek neki. Bármilyen nővel beszélget,és látom hogy röhögcsélnek,és hogy tetszik a másik nőnek,borzaszto mély fájdalmat érzek,elönt a düh,a kétség,a bizonytalanság.
Ezeknek a vége mindig az,hogy nagyon összeveszünk,nem egyszer volt már,hogy úgy végződött szakítunk.De mindig kibékültünk.

Esetleg tudna ajánlani valami megoldást a bizalom ujraépitesere,és a féltékenység legyözesere?
Megköszönöm válaszát!

19éves lány vagyok,a párom 31!
1,5éve vagyunk együtt,és nagyon szeretem,ő is,engem.
Viszont van egy probléma a kapcsolatunkban,szerinte ok nélkül vagyok féltékeny,és akadok ki dolgokon!
Kapcsolatunk elején állandóan az exéről beszélt,ami eléggé azt az érzést ébresztette bennem,hogy én soha nem leszek neki elég jó!aztán kiderült más nőkkel is irogatott.Ebből volt egy nagy vita,ahol megígérte többet nem teszi,és ez így is lett.
Viszonz azota nem bizom a megingathatatlanságában,hogy tényleg én kellek neki. Bármilyen nővel beszélget,és látom hogy röhögcsélnek,és hogy tetszik a másik nőnek,borzaszto mély fájdalmat érzek,elönt a düh,a kétség,a bizonytalanság.
Ezeknek a vége mindig az,hogy nagyon összeveszünk,nem egyszer volt már,hogy úgy végződött szakítunk.De mindig kibékültünk.

Esetleg tudna ajánlani valami megoldást a bizalom ujraépitesere,és a féltékenység legyözesere?
Megköszönöm válaszát!

Tisztelt Doktornő! Tudom, hogy butaság és a múlttal nem kellene foglalkozni, hiszen az élete része és hozzátartozik az emberhez akit szeretek és ő is viszont szeret engem. De még is zavar a párom múltja és őt az enyém. Megbeszéltünk dolgokat hiszen barátok és társak is vagyunk egyben de mégis féltékeny vagyok olyan dolgokra amik időben jóval előttem történtek. Ott van a fejemben. Miért lehet ez? Ilyen még nem fordult elő velem, és nem értem az okát. Ebben szeretném a segítségét kérni, hogy lehetne ezt feldolgozni, elfogadni mi lehet egyáltalán az oka?

Üdvözletem!
Problémám igazából ténylegesen az egyéb kategóriába illik.
Minden szerettünk ugye eltávozik, bár igazából ez a helyzet nem gyakorol hatást rám. Nem tud megviselni egyetlen szerettem távozása sem és pont ezért kerestem fel Magukat. Nagyon sokat keresgettem az interneten, egy alexitímia nevű dolgot találtam, viszont ez nálam csak úgymond részleges. Tudok boldog és szomorú lenni is bármilyen dologtól, de ettől nem. Igazából sem távoli sem közeli ismerős távozásakor sem. Továbbá érzékeltem, hogy ha a mama beszél a papa haláláról felhúzom magam, hogy hogy lehet ennyi gondolni rá, mintha már gyűlölném, de bármit megtennék értük. Ezért is nem értem, hogy most mi is van. Ugyan akkor hozzátennék, hogy elképzelhető a családi háttér befolyása, 8 éves koromban váltak el szüleim, azóta egyedül élek anyával volt neki kb. 10 barátja az évek alatt, pluszban alkoholista napi 2 liter kannáskor. Körülbelül olyan mintha szeretteim felé nem lennének érzéseim és elhanyagolom őket, mert ha ők beszélnek a problémáimról felhúzom magam rajta.

Tisztelt Dr nő! Fél éve tetszik egy nálam 2 évvel fiatalabb fiú. Voltak vitáink kisebb nagyobb,viszont most már augusztus óta nagyon jól kijövünk egymással.Ha rossz a kedvem mrglep valamivel néha átölel.Többen is látják és mondták is,hogy látják,hogy néz rám..Napi 10 órát találkozunk(közös munkahely miatt),illetve néha kettesben is találkozunk ha időnk engedi. Tetszem neki,viszont nem szeretne többet tőlem a barátságnál,én viszont nem tudom hogy engedjem el,ugyanis nem éreztem ezelőtt ilyen erős érzelmet mint most. Illetve mint előbb említettem egy helyen is dolgozunk. Sajnos már étvágyam sem nagyon van illetve nem igazán tudok aludni sem.

Mikor válik egy ember érdemessé a halálra? Mikor ölheti meg magát az ember? Mikor érdemes szakemberhez fordulni? Akkor érdemes, ha csak olyan piti érdektelen dolgok vannak ,mint az életem? Vagy csak akkor menjen az ember, ha már próbált öngyilkos lenni? Mikortól számít egy öngyilkossági kísérlet öngyilkossági kísérletnek? Mikortól számít az ember betegnek? Kinek az érdeke az, hogy éljek? Miért ne öljem meg magam éppen most?
Hogyan szerezzek rá elég bátorságot? Mikor tudom, hogy eljött az ideje? Mennyire számít e bármennyit is? Ki tudna erre válaszolni?

Üdvözlöm!

Szerelmes lettem. Öt éven át vártam valakire, aki képes minden kétség nélkül kinyitni a szívem. Az illető 15 evvel idősebb nálam, de megismerkedésünk során olyan 8 evet mondtam volna. Az első perctől kezdve megnevettetet, és éreztem, biztonságban vagyok. Hozzá költöztem, egy szobát béreltem nála, aztán úgy alakult a helyzet, hogy össze jöttünk. Nőként kezelt, felnőtt párkapcsolatban voltam. A problémákat könnyen kiküszöböltük, amikor voltak. Minden úgy tűnt számomra, hogy van közös jövőnk. Hittem és bíztam.

Aztán elutazott üzleti útra két hétre. Nem féltekenykedtem, nem kerestem megállás nélkül. és úgy éreztem, a távolság minket most még jobban épít. Én legalábbis sokat fejlődtem. Mindketten alig vártuk, hogy haza jöjjön.
Aznap, mikor megérkezett, időeltolódás miatt ledőlt aludni, ledőltem mellé, atolelt, majd mondta, hogy nagyon nagyon hiányoztál. Ő nem ez a szívesen beszélek az erzeseimrol típus. Őszinte volt. Majd szeretkeztünk, fantasztikus volt. Majd ezután elindultunk a lejtőn lefelé.
Veszekedtunk, alig kereste a tarsasagom. Volt barátnőkkel találkozott, hogy nekik segítsen, vagy veluk ünnepeljen például születésnapot. Az üzleti életében most nem a legjobb minden, szóval sokat dolgozott. Hozzám alig ért, meg sem csókolt. Pár nappal kesobb látta, hogy szomorú vagyok, és megkért hogy őszintén beszéljek arról, mi bánt. Mondtam neki, hogy az, hogy visszajött és mindenki sokkal fontosabb nálam. Nem kérem, hogy velem töltse a napot, mert megértem hogy dolgozik. Azt sem kérem, hogy ne menjen el egy szulinapi vacsorára, csak amikor hazajön legalább oleljen meg.
Úgy tűnt, megértette. Belátta, hogy nem helyesen viselkedett. De aznap este mikor egy fantasztikus nap után meg akartam csókolni, elhúzta a fejét. Csúnyán osszevesztunk.
Olyan dolgokat mondott, hogy nem hittem a fulemnek. Például, hogy vallásos lesz (mert ő zsidó), vagy hogy az exei miatt, mert hogy engem zavarnak. Meg hogy nem kivan, pedig vele ilyen sosem volt, Es a többi. Minden szavával bántott, mégis tudom, hogy nem ellenem szól.

Nem mondja, hogy vége. Csak hogy van köztünk probléma. Az anyukája születés után szülés utáni depresszióban szenvedett, és sosem volt köztük jó kapcsolat. Sosem volt igazán szeretve. Egyszer volt egy hét éves kapcsolata.

Mikor megismerkedtünk, láttam, hogy fontos vagyok neki. Éreztem. O is mondta, hogy amíg nem találkoztunk, nem tudta, mi hiányzott az életéből, Es változtatni fog rajta. El is kezdett lezárni egy csomó olyan üzletet, ami csak időt és energiát vett el tőle.

Aztán nem tudom, mi tortent vele. Valami nagy gond van az üzletben. Az egyik barátja azt mondja, hogy ezzel csak védeni próbál. De együtt élünk, Es megoljuk egymást.

Minap mondtam neki, hogy nem akarom elhagyni, Es magára hagyni sem ebben a helyzetben, viszont nem szeretnem, ha kellemetlenül érezné magat a társaságomban, így jobb, ha külön költözünk most. Másnap felkelt, azt mondta gondolkozott azon, amit mondtam és segít találni helyet még aznap, és minden egyéb dologban maximálisan a rendelkezésemre áll.

Ennek pár napja, semmi haladás. A szobája ajtaja minden este nyitva van (van külön szobank, mert ugye először csak béreltem) ami azt jelenti, hogy örömmel venné, ha ott aludnék. Tegnap ott aludtam. Ő általában csak ugy tud aludni, hogy nekem háttal. Az a kényelmi póz, de mellettem olyan nyugodt, hogy elkezdett velem szemben aludni. És néha ugy aludt el. De aztán mindig átfordult. Tegnap este felem fordulva aludt egész éjjel. Pár napja megoleltem, ki akartam lepni az olelesebol, de jo szorosan magához húzott. Egyik nap nagyon törődik, másik nap irtó bunkó. Az érzéseiről nem beszél. Afta alakult ki a szájában. Egyik vita során elmondtam neki az Afta pszichés okát, akkor nagyon kibukott. Majdnem leharapta a fejem. Ma megkérdeztem, hogy van, készítsek e neki oblogetest rá, akkor megint jött azzal hogy nem akarok róla beszélni.

Szoval látom, hogy szenved ő is. Én igyekszem kedves lenni. Nem nyomulni. Reggel csinálok neki kávét, ha épp a konyhában vagyok. Ilyesmik. De nem nyaggatom. Ő mindig megkerdi, kerek e enni, vagy elmegyek-e vele enni, főleg ha a kedvenc éttermeimben van üzleti megbeszélése. Szóval törődik, csak valami mégis van.

És nem tudom, mit csináltam, hogy hirtelen így megváltozott. Egy hét alatt a mennyországból a pokolba jutottunk. Hogy lehet, hogy Azokutan hogy kimondta, hogy hianyoztam neki, pedig ő tényleg soha nem mond ilyeneket, hogy lehet, hogy ennyire ellok magátol. Ugyanakkor, miért alszik felém fordulva, és miért húz közel magához, mikor én ki akarok lépni az olelesebol. Azt se tudom, hogy most akkor költözöm, vagy sem. Hogy most akkor együtt vagyunk, vagy sem. És végképp fogalmam nincs, hogyan viselkedjek vele. Az biztos, hogy faggatni nem fogom, mert nem nyílik meg az istenért sem, de hogyan tovább? Hogy éljünk így egymás mellett, és mit tegyek, hogy visszakapjam?
Vagy engedjem el?

Koszonom!

A húgom új párja beszédközben minden második szava a -hallod,-hallod,eleinte válaszoltam,hogy -Igen hallak.Ő nagy szemekkel bámult vissza.Amint kiderült nagyon hirtelen és agresszív! És van négy gyereke meg vannak unokái de egyetlen egy családtagjával sincs beszélő viszonyban!
Szeretném kérdezni,hogy van e okunk a (testvéreinkkel)aggódni a húgunkért? Mert most akarnak összeköltözni. Mi idős emberek vagyunk jómagam 68 éves. a húgunk is özvegy és ő 61 éves.Féltjük Előre is köszönjük a választ.Maradok Tisztelettel Balla József .nyg Kőműves mester

Udvozlom Ildiko vagyok es 51 eves! Masfel eve elek egyutt a parommal aki 37eves. Szeretjuk egymast megis nagyon sok negativ dolog van amivel bombaz! Nekem nem megy jol az angol nyelv( angliaban elunk) es mast se hallok: ezt sem tudod ,miert nem tudod, stb..Nem batorit, ledegradal. Lenezoen beszel velem sokszor. Ha ittas akkor meg jobban. En nagyon turelmes vagyok sokszor nem szolok vissza. Azelott nem voltam beteges de amiota egyutt vagyunk mindig van valamilyen problemam,legutobb vesegorcsom volt korhazban is voltam. Ugy erzem lehuz. Kerdesem az..lehet hogy a sok negativ dolog amit tole kapok az okozza ezt nalam? Lehetseges hogy vannak ilyen emberek ? Mit tegyek? Szakitsak vele amig nagyobb gond nem lesz? Szinte mar felek emiatt vele lenni! Kerem segitsen! Koszonom mielobbi valaszat! Udvozlettel Ildiko

Kedves Cintia! Koszonom valaszat! Kerdesere valaszolva..nem nem volt meg ilyen parkapcsolati problemam. Mindig tudtam önmagam adni de az is igaz soha nem bantak meg igy velem. Ellenben az is igaz hogy gyenged figyelmes is velem talan ezert is nehez a döntès. Leültem vele elmondtam hogy a sok negativ hatas betegge tesz ès kèrtem ne bànjon igy velem. Azt mondta nagyon sajnàlja nem gondolta hogy ilyen hatàssal van ràm ès nem akar elvesziteni. Megigerte hogy megvaltozik es nem fog bàntani. Ez mèg nehezebbè teszi a döntèst. Èn is megfogadtam hogy nem leszek türelmes többè ès kifogok àllni magamèrt ahogy règen is tettem. A kèrdèsem az hogy jòl teszem e ha adok mèg neki egy kis időt vagy lèpjek mielőbb? Az is igaz hogy most màr màskèpp nèzek,gondolok rà mint eddig. Tudom hogy Ön nem dönthet helyettem de tanàcsàval sokat segithet. Köszönöm mielőbbi vàlaszàt! Üdvözlettel Ildikò

Kedves Cintia,
Lassan már 2éve vagyunk együtt a párommal, viszont az elején történt egy aprócska probléma, mivel véletlen rátaláltam a másik facebook profiljára, ahol más nőkkel chatelgetett, kommentálgatott, amikor erre rákérdeztem, teljesen nyugodtan annyit mondott, hogy neki ez egyáltalán nem számít, s csakis azért csinálja ezt, hogy rámutasson az egyes nők könnyűvérűségére, s ez csak puszta szórakozás. Nos, mivel úgy gondoltam ebből probléma nem lehet, hiszen tényleg nem csinált semmi mást. Második alkalommal azonban már egyre személyesebb üzeneteket találtam, ahol már képküldözgetések is mentek. Engem ez nagyon rosszul érintett, hiszen tudom, hogy nem csinált semmit mégis megalázva éreztem magam, nem is kicsit. Engem csupán az érdekelne, hogy ez az egész mögött mi van? Miért jó neki idegen lányokkal chatelni? Miközben semmi más problémánk nincs, harmonikus kapcsolatban élünk, ha lehet egy kapcsolatot annak nevezni ilyen aprócska hátulütőkkel. S ami fontos, hogy szexuális téren sincs semmi problémánk. Legnagyobb veszekedésünk is csakis ennek a profilnak volt köszönhető. Miért teszi ezt? Vagy mit tegyek én? Nagyon nehezen tudom ezt megérteni, sajnos!
Válaszát előre is köszönöm!
Üdv,
Klaudia