Segítséget szeretnénk kérni! A férjemmel 11 éve vagyunk együtt, ebből 5 éve házasok, és van egy 3 éves kisfiúnk. A kapcsolatunk alatt rengeteg mély hullám volt, összekötözésünkkor súlyos depressziós voltam, később nőgyógyászati betegségek, műtétek nehezítették a szexuális életünket. A nőgyógyászati műtétek után azt tanácsolta a nőgyógyász, hogy azonnal kezdjünk el gyereket csinálni, ha szeretnénk, mert nem sok esélyt adott a gyermek áldás lehetőségére. Gyorsan teherbe estem, de végig veszélyeztetett terhes voltam, szülés óta pedig a kisfiúnk igényli, hogy vele aludjunk. A szexuális életünk folyamatosan romlott. A családi, egészségügyi es rengeteg más problémát végre magunk mögött hagyva, szerettem volna a házas életünkre koncentrálni, de a férjem közölte, hogy túl késő. Nagyon szeret és tisztel, de nem tud rám nőként nézni, nem tart vonzónak szexuálisan, csak barátként szeret. Az amúgy is padlón levő önbizalom hiányomat ez csak tovább fokozza, teljesen összeomlottam. Nem tudom mit tegyek. Szeretnénk hinni abban, hogy a párterápia segíthet rajtunk, mindketten szeretnénk megtartani a házasságunkat, de intimitás nélkül úgy érezzük csak elsorvadnánk és így nem tudunk együtt élni. Tényleg csak a válás lenne az egyetlen kiút ilyen esetben? Ha a másik azt mondja csoda kell, hogy történjen ahhoz, hogy újra érezen irántam nőként vonzalmat, akkor milyen reménnyel áltassam magam?

Jónapot! Egy olyan problémával küzködök pár napja , hogy mikor megpróbálnék elaludni elkezd valahogy a halálon járni az eszem és odáig fajul ez a gondolatmenet hogy egy pánikroham játszodik le bennem de nem értem miért…
Egyszerűen félek a haláltól… most ezt a levelet hajnali 1óra után írom és közben sírok…
Már azon is kattog az agyam.,hogy mi lesz ha szüleimet vesztem el… vagy ha én föld alá kerülök mi lesz tovább….
Kérem.segítsen! Rettegek
Egy 15.életévében járó lány

Drogproblémákkal küzdök ! Családom van jó állásom szeretnék megszabadulni tőle. Addig amig amit eddig elértem és felépítettem teljesen tönkre nem teszek

Üdvözlöm! A férjemmel 4 éve vagyunk házasok. Van egy 2 éves gyermekünk. Mióta megszületett a kicsi nincs, illetve nagyon kevés a nemi érinkezés köztünk. Azt mondja nincs szüksége rá, mert szerinte nem ebből áll egy kapcsolat. És a kicsi fogantatása elött azért volt sürübb, mert baba projekten voltunk. Én nagyon elkeseredett vagyok, mert nekem hiányzik, hogy összebújnunk és szeretkezzünk. Úgy érzem, hogy kezdek depressziós lenni ettől. Nagyon rosszul esik, hogy kegyet kell gyakorolni nála a szexért és ha rá veszem akkor a részéről jön az essünk tul rajta. Így már nem is élvezem. Amúgy mint kapcsolat müködünk,szeretjük egymást, megtudunk mindent beszélni. A problémákat közösen megoldjuk.
Tanácsot szeretnék kérni hova forduljak, vagy mit tegyek?
Köszönöm válaszát!

Az előző levelemből lemaradt dizájner drogokrol van szó . És Semmilyen rehabilitációs intézmény nem lenne jo mert így elveszíteném az állásomat . Arról nem beszélve hogy a csaladom anyagilag tönkre menne és én is mivel a hitelemet sem tudnám törleszteni . Ezért valami más módszerre lennék kiváncsi ami segitene a leszokásban , amit már többször is elkezdtem hosszabb rövidebb időre sikerült is alkalmanként . De többször is vissza estem és egyre nehezebbek ezek a próbálkozások a leszokásról . Másszóval hamarabb vissza térek az anyaghoz mint az eleinte.

Jó napot kedves doktornő!
Az én problémám nagyon összetett és nem is tudom,hogy fogalmazzam meg. A lényeg az,hogy megismertem egy srácot akivel már hivatalosan is együtt vagyunk 1 hónapja. A kapcsolatunk nagyon jó és már az összeköltözést tervezzük ha minden igaz húsvét után. De viszont nekem van egy nagy problémám vagyis félelmeim. Amióta az eszem tudom mindig is szorongó pesszimista negatív ember voltam aki mindenben csak a rosszat látja és nem tudok bízni hinni senkiben. Nagyon sok csalódáson vagyok már túl mindig elhagytak egy pasi se tudott mellettem megmaradni. Pedig a mostani párom sokkal másabb mint az előzőek ő tényleg szeret igazán tiszta szívéből ezt látni rajta meg érzem is. Sőt már sokszor be is bizonyította,hogy szeret engem. Így még senki nem volt oda értem mint ő. Szabadidejében is mindig rám ír amikor csak tud. Azt mondta neki én vagyok a főnyeremény meg mindig dicsér,hogy milyen szép vagyok meg gyönyörű stb. Kezdettől fogva oda volt értem. Na mindegy most nem akarok belemenni a részletekbe és elmesélni az elejétől a dolgokat. De viszont a kétségeimet szeretném elmondani vele kapcsolatban. Az első a korkülönbség ugyanis ő még csak 24 éves én meg már elmúltam 30. Kora ellenére egyes dolgokban nagyon komolyan gondolkodik. Minden áron össze akar velem költözni azt mondta. Én korainak tartom még ezt a dolgot de szeretném megpróbálni vele a közös életet és ha nem megy akkor visszaköltözök szerintem nem veszítek vele semmit. Viszont vannak dolgok amikben még egy kicsit gyerekesen gondolkozik vagyis viselkedik. Az első ilyen pl az,hogy nem tudja megfogni a pénzt hamar elkölti. Nekem azt mondta ha összeköltözünk akkor nekem fogja adni az összes pénzét,hogy vigyázzak rá én mert ő nem tud. Szóval közös kasszát akar majd. Ez szerintem nagyon jó felfogás. Aztán ott van sajnos a másik nagy probléma,hogy dohányzik 🙁 Arról szeretném leszoktatni őt minden áron. Így is azt mondta amióta megismertük egymást nem cigarettázik annyit. Egyre kevesebbet szív és ennek én nagyon örülök. Alkoholt már 1 hónapja nem iszik ugyanis ő amíg nem ismertük egymást napi szinten megivott 12-13 doboz sört ami nagyon sok. Bevallom az igazat az elején ezért utasítottam el őt mert dohányzik és iszik is. Akkor megmondtam neki,hogy nekem olyan pasi nem kell aki iszik meg cigizik is. Na és utána fogadta meg,hogy nem fog többet inni miattam letette az alkoholt. Vagyis ezt állítja,hogy már 1 hónapja nem ivott. Ez a másik nagy félelmem vele kapcsolatban. Attól tartok ha össze költözünk akkor megváltozik más lesz minden újra rászokik az italra vagy esetleg parancsolgatni akar majd nekem egyszóval megismerem a valódi arcát. Mind a ketten skorpió jegyben születtünk és szinte egyformák vagyunk mindenben. Vannak hasonlóságok ő is pl hamar felkapja a vizet hirtelen haragú lobbanékony akárcsak én. Attól félek,hogy együtt élve nem fogunk jól kijönni egymással. Nagyon sok félelem van bennem. De viszont vannak dolgok amiben nem értünk egyet ilyen pl a család mert ő nagyon szeretne gyereket én viszont nem akarok. Meg akar győzni,hogy ha együtt élünk majd,hogy legyen egy közös gyerekünk meg el akar venni feleségül. Engem most ez a közös élet foglalkoztat nem tudom,hogy bele merjek e vágni a dologba. Mert így sem jó,hogy nem tudunk mindig találkozni mivel ő nem lakik közel 160 km választ el minket egymástól. Meg ugye ott van a munka az miatt sem tud jönni mindig. Ön mit tanácsol próbáljam meg vele? Amit leírtam róla arról mi a véleménye?

Kedves Doktornő!
Több mint egy éve vagyunk együtt a barátommal. Elég stresszes a munkája, és mellette tanul is,ritkán van időnk kikapcsolódni. Mikor együtt vagyunk,mindig elmegyünk a nyaralójába. Régebben még nem tulajdonítottam neki jelentőséget de mostanában furcsállom mennyit iszik ilyenkor. Azt mondja,csak így tudja feloldani azt a mérhetetlen stresszt ami a jelenlegi életét jelenti. Én is szoktam olyankor alkoholt fogyasztani,de közel sem annyit amennyit ő…sokszor úgy leissza magát hogy elalszik ott,ahol éppen van,ülve vagy a földön akár…egészen addig nem foglalkoztam ezzel,ameddig el nem mondta,hogy egyik alkalommal munka közben is kibontott egy üveg sört,mert másképp nem bírta (emberekkel foglalkozik). Alapvetően nagyon szorongó természetű,a körmeit is folyton rágja,nagyon -nagyon maximalista típus,aki mindig mindent tökéletesen csinál-emiatt sokszor nem tud aludni,csak forgolódik.Volt hogy ilyenkor is ivott,hogy utána jobban tudjon aludni. Ezenkívül mindkettőnk apja alkoholista volt. Sokat beszéltünk erről,azt mondta ő tanult az apja hibájából és nem tenné tönkre magát. A gimnáziumi éveit is végigitta,azt mondta a családi helyzete miatt belül sosem volt rendben és valahogy ebben akart kitűnni…de már 30 éves és félek hogy el fogja veszíteni a kontrollt. Milyen kilátásaim lehetnének mellette hosszútávon,ha állítása szerint nem válna alkoholistává,de gyakorlatilag nem ez látszik…arról nem szólva hogy a maximalizmusából fakadó szorongása csak olaj a tűzre?
Köszönöm válaszát!

Tisztelt pszichológus! 5,5 éves kisfiamról szeretnék beszélni és segítséget kérni.gyakran kötekedő és durva az óvódában.Piszkálja és provokálja a társait ha rászól az óvónő gyakran belevigyorog a képükbe (óvónőket idéztem).Nyüzsök zizeg állandóan.Itthon nincsen ilyen probléma tévézik épít és autókkal játszik.Attól tartok hogy nem lesznek barátai ha így viselkedik.Meghívtak minden gyereket a csoportból szülinapozni de félek elvinni nehogy balhézzon ott is.Egyébként nagyon okos értelmes jó megfigyelő és jó a memóriája is.De magatartásilag siralmas.Mit tudnék tenni hogyan tudnék neki segíteni?Várom válaszát.Rita

Köszönöm a válaszokat !
De sajnos heves megyében (Eger környéken )nem tudok róla,hogy lenne valahol hasonló csoportterápia,konzultáció

Tisztelt Doktornő!

Október végén szakítottunk a párommal (31 éves férfi) 2 év párkapcsolat után, mert neki elmúltak az érzései. A kapcsolatunk nem volt kiegyensúlyozott, és az eszemmel nagyon jól tudom, hogy nem lettem volna boldog vele – ivott, nagyon sokat dohányzott, és sokszor a viselkedésével is bántott, illetve gyakran kitűnt, hogy nem ugyanazok a dolgok motiválnak minket -, mégis, amióta február elején megtudtam, hogy új barátnője van, akit imád és nagyon boldog vele, teljesen mélypontra kerültem. Hiába tudom, hogy nem lett volna vele kiegyensúlyozott és harmonikus a kapcsolatom, most mégis minden percben úgy érzem, hogy belehalok a hiányába, és hogy ezerszer jobban kellett volna csinálnom a dolgokat. A szakításunkkor azt mondta, hogy “én öltem ki belőle” az érzéseit (nem dühből mondta!), és ez rettenetes fájdalmat okozott. Megállás nélkül ostorozom magam amiatt, hogy miért voltam olyan “hisztis”, miért nem voltam megértőbb vele, miért viselkedtem olyan kiábrándítóan… miközben tudom jól, hogy máskor meg csodálatosan figyelmes voltam hozzá, és elhalmoztam kedvességgel, amit viszont ő egyáltalán nem tudott értékelni.
Egyszerűen nem akar múlni a szenvedésem. Amikor eltelik egy nap úgy, hogy kevesebbet gondoltam rá, és már azt hiszem, elkezdtem túllenni rajta, akkor másnap jön egy újabb hullámvölgy, és csak sírok megállíthatatlanul. Ismerkedem, randizgatok, teljesen nyitott vagyok, sőt vannak is férfiak, akik valamilyen szinten érdekelnek, tetszenek… de azt érzem, hogy amit az exem adott meg nekem, azt képtelen lenne megadni bármelyikük is. A kapcsolatunknak folyamatosan a szép és boldog pillanatai járnak a fejemben, már mindennel elterelem a figyelmemet, hogy ne legyen időm gondolkodni, és mégis teljesen váratlanul rám törnek újabb és újabb szép emlékek, amik valósággal belém hasítanak, és megint összeroppanok. Hiába ismételgetem magamnak mindazt, ami nem volt jó a kapcsolatunkban, hiába ismételgetem, hogy teljes mértékben az alkoholista-láncdohányos apja viselkedésmintáját követte, és ez engem mennyire aggasztott az egész kapcsolatunk alatt (az apja 2 éve meghalt tüdőrákban), hiába szajkózom magamnak, hogy mi minden volt rossz a kapcsolatunkban, egyszerűen nem használ, csak azt érzem, hogy meghalok nélküle, és meghalok a tudattól, hogy ő valaki mást szeret.
Mit tehetnék azon kívül, hogy terápiára járok, amire jelenleg nincs pénzem? Tudna írni pár technikát? Mindenfélével lekötöm magam, tornázom, utazom, szociális életet élek, rendszeresen kiírom magamból a gondolataimat, és semmi sem használ…
Előre is nagyon köszönöm!

Jo napot!
Párommal 3honapja vagyunk együtt! 2-3hete mindig ha együtt alszunk “fel kel” vadul csókolni,símogatni,vetkőztetni kezd aztan dologvégezrtlenül vissza alszik!
Elmondása szerint ilyenkor olyan mintha álmodna és mintha először érne hozzám!
Mi lehet ennek oka???

2éve voltam se veled se nélküled kapcsolatban egy (szerintem nárcisztikus )férfivel.Aki közben tartotta a kapcsolatot az exével(akivel 20 éve ismerik egymást)elmondása szerint mindig visszatérnek egymáshoz.Múlt héten kiadta az utamat ‘ez már sokszor előfordult de én mindig visszakönyörögtem magam.De most töröltem a facebookról.és semmit nem kommunikálok.ő sem.de belepusztulok úgy hiányzik.Semmi mással nem tudok foglalkozni lehangolt feszült szomorú dühös depressziós vagyok.Hogy tudnék kilábalni ebből.Nem kell más csak ő!

Kedves Pszichológus válaszol! 46 éves lányom több mint 20 éve diagnosztizált generalizált szorongásban szenved. Ez az állapota hol jobb, hol rosszabb. Most, több mint egy éve erős agórafóbiával küzd, dolgozni és bárhová elmenni kísérettel, -leginkább az enyémmel – tud. Ezenkívül enyhe hipochondriás tünetei vannak, gyógyszerfóbiás, önbizalomhiányos, sértődékeny. Természetesen anyaként ott állok mellette, segítem ahogy tudom. A problémám az hogy most már úgy érzem, hogy nem is az én életemet élem, hanem az Övét és ez most már időröl időre bennem hatalmas frusztrációt, dühöt kelt. Úgy érzem szét tudnám zúzni a világot, fáradt vagyok testileg lelkileg. Már nem tudom mit kellene csinálnom, milyen álláspontra kellene helyezkednem hogy segíthessek is és az én életem is elfogadhatóbb és “nyugalmasabb” legyen. Erre nézve szeretnék tanácsot kérni, ha lehetséges. Köszönöm.

Tisztelt Doktornő!
Párommal nagyon szeretjük egymást. Bár kapcsolatunkat a kezdetekkor többen megpróbálták tönkretenni, a nehézségeken együtt túljutottunk. Jól működik köztünk a kommunikáció, a szex is zökkenőmentes. Készülünk a házasságra is.
Párom nagyjából öt éve vált el a második feleségétől, ebből a kapcsolatból egy kisgyermeke van. Az első feleségét emiatt a fiatal nő miatt hagyta el hosszú évekkel ezelőtt. A második kapcsolatban a nő tette ki a szűrét, mint utóbb kiderült, részéről ez nem szerelem volt, hanem az anyagi biztonságát és a társadalmi státuszát akarta megteremteni. A bíróságokon a mai napig küzdenek, úgy vagyoni kérdésekben, mint a gyermekkel kapcsolatban.
Ami engem zavar, hogy mind a mai napig igen heves érzelmi reakciókat vált ki belőle az ex. Korábban a tárgyalások előtt szinte alig aludt, ha pedig a tárgyaláson megjelent a volt felesége, utána bár bújt hozzám vigaszért, de nőként nem ért hozzám. Bár mióta ezt szóvá tettem, erre figyel, de a perek előtt változatlanul feszült, és a köztes időben, ha szóba kerül az ügy, vagy készülnie kell a tárgyalásokra, esetleg más aspektusban – pl.hogy másként kellett volna kezelni a kapcsolatot, milyen hibákat követett el, mit nem vett észre – sokszor csattan fel, kel ki magából. Kvázi a mai napig igen erős érzelmi hatást tud belőle kiváltani nem csak a volt feleség látványa, hanem akár említése – bármelyikünk részéről, bármilyen aspektusban – is.
A saját, valamint ismerőseim válásai alapján nekem ez eleve furcsa, hiszen az úgynevezett gyászidőszak, a düh, harag és gyűlölet érzései nagyjából 2 év alatt fokozatosan ugyan, de elmúltak. A volt férjemmel szemben semmilyen érzelmi reakcióm nincs, ha összefutunk, köszönök neki, és még az általa elkövetett rémségek ellenére sem érzek már semmit iránta, még gyűlöletet sem. Nála viszont úgy érzem, ez még nem történt meg. Normális ez, vagy valóban képtelen elszakadni az exétől, ráadásul hogy közel öt év elteltével sem csillapodnak ezek az érzelmi reakciók?

Válaszát előre is köszönöm

Mónika

Üdvözlöm! A tanácsára lenne szükségem.
20 éves lány vagyok, egyetemre járok a szüleim kiskoromban elváltak. Édesanyám nevelt, édesapámmal sosem álltunk egymáshoz túl közel, mindig próbált irányítani és szinte soha semmit nem engedett meg mikor nála voltam. Mikor közeledett az érettségi édesanyám és édesapám is folyamatosan azzal nyaggatott, hogy válasszak valamilyen egyetemet, mert muszáj egyetemre menjek. Tanácstalan voltam nem tudtam mit is szeretnék és valamit csak úgy muszájból választottam. Emellett nem engedték, hogy kintlakásba menjek, hanem bentlakásba kellett költözzek a költségek, illetve főleg a barátom miatt. Édesanyám úgy vélte 20 éves fejjel nem koncentrálnék a tanulásra a barátom mellett, jelzem mindig lelkiismeretesen tanultam, hogy sose csalódjanak bennem. Apámnak elmondta, hogy én a barátommal akarok lakni és jött is köztem és apám között a veszekedés, minden rosszat rám mondott, és hogy soha semmit nem mondok el neki, pedig sosem álltunk olyan viszonyban hogy lelki tanácsokat kértem volna tőle. Nagyon megviselt az a veszekedés és nem volt erőm ellent mondani neki. Eltelt egy félév az egyetemből és egyre jobban éreztem, hogy nem szeretném folytatni, de ezt a szüleimnek nem mertem elmondani. A bentlakásban utáltam élni, nem jöttem ki a szobatársakkal és magányos voltam. De tudtam, hogy nem engednék, hogy kiköltözzek, ezért titokban költöztem össze a barátommal. Édesanyámnak folyamatosan mondtam, hogy milyen rossz az egyetem és a bentlakás is és idő közbe valahogy belenyugodott, hogy a barátommal szeretnék lenni és elmondtam neki az igazat. Elmeséltem, hogy másik egyetemre szeretnék jelentkezni és nagy nehezen ebbe is belenyugodott. A gond apámmal van, neki nem merek semmit sem mondani. Közbe felhív, legutóbb megemlítettem neki hogy ki szeretnék költözni a bentlakásból, erre persze megkaptam a magamét, pedig meséltem, hogy mennyire nem szeretek ott lenni. A kifogás a pénz volt, hogy a kintlakás sokkal drágább, nem mertem elmondni hogy a barátommal szeretnék összeköltözni, csak annyit mondtam, hogy nem kellene többet fizetnem. Persze erre bűntudatot keltően annyit mondott hogy az én bajom. Ezután pedig jött a meggyőző érvelő szövegbe rejtett parancs, hogy nehogy ott merjem hagyni az egyetemet, mert mikor ő volt egyetemista akkor ő is ezt csinálta és legrosszabb döntés volt, most IS fogadjak szót s nehogy otthagyjam. Erre nem tudtam mit mondani, csak hogy jó.. El sem tudom mondani mennyire tartok tőle, hogy hogyan fog reagálni, ha kiderül az igazság. Közbe meglátogatom apámat, de mostmár muszájból, mindig szorongok, hogy előkerül ez a téma és akkor végem. Egyszerűen ahogy felemeli a hangját könnyes lesz a szemem és egy hang sem jön ki a torkomon. Most mit tegyek? Csak nem hagyhatom hogy más irányítsa az életem..