Üdvözlöm! Azzal a problémával kerestem fel Önt, miszerint rengeteg barátom van, nagyon sokan ismernek, de a hozzám legközelebb állókkal sem tudok olyan felszabadultan beszélgetni, mint ahogy azt kellene. Gyötrődöm, ha beszélgetnem kell, mert attól félek, hogy ha nem tudok újat mutatni rámunnak az emberek. Egyszerűen annyira zárkózott vagyok, hogy szinte mindenben gátol. Ha este, lefekvés előtt átgondolom a napomat görcsbe rándul a gyomrom, hogy nem azt kellett volna mondanom, amit mondtam és hogy másképp kellett volna cselekednem. Jelenleg párkapcsolatban élek, van egy barátom, akivel 3 hónapja vagyunk együtt. Már több mint 2 éve ismerem. Ennek ellenére vele sem tudok kommunikálni gátlások nélkül. Félek ránézni, nehogy észrevegye a rajtam lapuló hibákat. Ha mond valamit, amire tudnék frappánsan válaszolni írásban, de szóban nem, akkor inkább meg sem szólalok. Nem tudom, ha szemtől szembe vagyok emberekkel, leblokkol az agyam és nem tudok úgy beszélni, mint ahogy írásban. Rettenetesen zavar, hogy szinte 2 személyiségem van. Az egyik az írásbeli, a másik pedig a szóbeli. A másik oldala a gátlásaimnak pedig a testi kontakt. Hosszan kell magamat győzködnöm, hogy hozzáérjek egy adott illetőhöz. Nem azért, mert nem akarom megérteni, hanem azért, mert félek a másik fél reakciójától. Ez így van szexualitás terén is. Vágyom a nemi életre, ugyanakkor félek is tőle. Nem tudok úgy felszabadulni, ahogy én azt gondolnám. Teljes mértékben megbízom a partneremben, amit engednek a gátlásaim és önmagam, azt elmondok neki, vagy épp leírom.. Tehát fogalmam sincs mi a baj. A neveltetésem nagyon konzervatív. Mivel még a szüleimmel élek, mert még nem vagyok nagykorú ezért nagyban befolyásol az ő jellemük. Édesanyám előtt teljes másképp viselkedem, kell viselkednem a barátommal, mivel még egy csókot sem adhatok a páromnak, ha anya velünk van. Pedig nagyon jóban vannak, de anya egyszerűen utálja, ha valaki előtte “szerelmeskedik”. Akkor vagyok igazán stresszes állapotban, ha anyával és a barátommal vagyok egyszerre. Nem tudom önmagamat adni. Próbálkozom teljes erőmmel, de egyszerűen nem megy. Van, amikor annyira úgy érzem, hogy másképp kellett volna cselekednem, hogy gyomorgörcsöm lesz és összerándulok. Néha megfogadom, hogy minden gátlásom levetkőzöm és végre megmutatom, hogy milyen is az igazi énem. Eddig egyszer-kétszer sikerült. És nemcsak a barátom előtt vagyok ennyire zárkózott, hanem mindenki előtt, aki csak a környezetemben van. Folyton azon rágódom, hogy mások sokkal viccesebbek, felszabadultabbak, és hogy ez nekem miért nem megy. A külsőmmel sosem voltam megelégedve, pedig sok pozitív kritikát kapok. Megdicsérnek az emberek, de ezt inkább csak holmi udvariasságnak tekintem. Nem tudom elhinni, hogy mondjuk szép az arcom, mert én nem tartom annak. Hiába, ha csak egy apróbb hibát ejtek akármiben, amit lehet a másik észre sem vesz, de én igen, akkor már az van bennem, hogy hibáztam, ezért/és kevés vagyok. Túlságosan félek megtenni dolgokat, és iszonyatosan rástresszelek mindenre. Válaszát előre is köszönöm!
Kitti, 17 éves

Mit lehet csinálni a fiammal?
25 éves, nem csinál semmit,sose dolgozott, tanulni nem akar, pedig már tanfolyamokat is ajánlottunk neki, füvezik,
Régen még egyetemre szeretett volna menni. 11-ben otthagyta az iskolát
Ő azt mondja fél dolgozni, vagy iskolába járni mert attól fél hogy bántani fogják.

Kedves doktornő!

20 éves egyetemista lány vagyok. Viszonylag izgalmas életet élek, olyan értelemben, hogy azt tanulom, amit mindig is szerettem volna, sosem unom meg, amit csinálok, rengeteg kihívást, kudarcot, de sikerélményt is jelent nekem. Az utóbbi időben ezeknek köszönhetően több helyre is eljutottam, új élményekkel gazdagodtam. Tulajdonképpen folyamatosan elfoglalom magam olyan dolgokkal, amiket általában véve szeretek, a környezetemben lévő emberek is jó hatással vannak rám. Sok nehézségem a családi problémákból eredeztethető, de az édesanyámmal és a testvéremmel nagyon erős és szeretetteljes viszonyom van, ami rengeteget jelent és azt érzem, ha ők vannak nekem, nem is panaszkodom másért.
A jelenlegi problémám az, hogy évek óta erős szorongással küzdök, ami pánikba is átcsap olykor, hol erősebb, hol gyengébb, de jelen van általában. Ezt viszonylag mindig jól tudtam kezelni. Mióta egyetemen vagyok, ez egy hosszabb időszakra meg is szűnt, aztán idén megint előjött, de már olyan formában, ami megijeszt és rettegek tőle.
Kicsi korom óta nagyon élénk a fantáziám (aminek most, a tanulmányaimban, hasznát is tudom venni), mindig az aktuális álmaim, vágyaim alapján kitaláltam egy saját kis álomvilágot, amiken gondolkoztam elalvás előtt, ettől tudtam elaludni. De olyan részletesen kigondoltam mindent, hogy sokszor napközben is lefeküdtem, csak azért, hogy ezeken képzelődjek, pedig mindig el tudtam foglalni magam ezzel-azzal, jó barátokkal, nem voltam magányos, vagy legalábbis nagy általánosságban nem. Egyszerűen az elképzelt világom mindig izgalmasabbnak tűnt, akármennyire is volt mindig elfoglaltságom. Mire nagyobb lettem, nagyjából leszoktam erről és épp eléggé lefoglalt a valóság, vagy ha álmodoztam is, elérhető dolgokról. Viszont most, kb. 2 hónapja valamiért újra előjött. Megláttam egy ismertebb férfit egy műsorban, amit azelőtt is ismertem, de most valamiért nagyon megakadt a szemem rajta, és elgondolkoztam, hogy hú, milyen vonzó, de csak annyira, amennyire a barátnőimmel is kibeszélünk egy-két hírességet, hogy ilyen meg olyan jól néz ki, de semmi komoly rajongásról nem szól. Akkor este, elalvás előtt elképzeltem, hogy milyen lenne, ha találkoznánk, vajon én tetszenék-e neki és megint elkezdtem építeni egy kis világot, de belealudtam. Félig-meddig ezzel is álmodtam és reggel, mikor felébredtem, azt éreztem, hogy valami nincs rendben. Egyszerűen elszakadtam a valóságtól. Mintha az agyam hátuljából néztem volna, amiket teszek, mondok, szinte egyáltalán nem tudtam befogadni a külvilágot. Tizenkét-tizenhárom éves koromtól már voltak ilyenek, de nagyon ritkán (mikor belegondoltam, az univerzumba, meg végignéztem a testemen, hogy ki is vagyok én, stb.) de csak pár másodpercig tartottak, és akkor is majdnem elájultam, mikor rám tört. Most viszont két hétig folyamatosan tartott, borzasztó nehezen tudtam megküzdeni vele és nyilván rögtön azt hittem, ez egy súlyos mentális zavar, előjöttek a pánikolások, a szorongásom az ötszázszorosára nőtt. Aztán elutaztam tanulmányi okokból és az ottani dolgok szép lassan enyhítették, sokat fejlődtem szakmailag, sok emberrel találkoztam és tudtam (tudok) érezni szerelmet, tudtam vágyakozni hús-vér, valóságos férfiak után is (nem csak egy álomkép után). De amíg tartott ez az ,,elszakadás”, semmit nem tudtam érezni, érzékelni sem a külvilágban, sem magamban, belül, az agyam alig működött, minden gondolattól féltem és idegennek éreztem. Egy közeli rokonom is pontosan ezzel küzdött, az ő pszichológusa azt mondta, ez a deperszonalizáció, amennyire utána tudtam járni még ezen kívül, azt hiszem, nekem is ez volt, bár nem akarok öndiagnózist felállítani. De mikor tudatosítottam magamban, hogy lehet, hogy ez az én problémám is, sikerült leállítsam a kezdődő pánikrohamokat, tudtam, hogy nincs fizikai bajom, így a halálfélelmem is elmúlt ilyenkor, ma már nem is jön elő. De pl. színházi előadásokat nem tudtam végigülni az utóbbi hónapokban, mert 10 perc után az ájulás és a pánik kerülgetett. Most elég stabil a helyzet, de jön a vizsgaidőszak, a nyári munkák, stb. és rettegek, hogy megint előjön, akkor is, ha elfoglalom magam és már nagyon nehezen tudok vele szembenézni, akármennyire tudom, mi ez. Simán álmodozni már nem is merek, semmiről, pedig ez az álomvilág alig jut eszembe (de azért akaratlanul is elő szokott jönni, csak nem tudom, mekkora problémának gondoljam) Tudom, hogy kézenfekvő lenne pszichológushoz menni (már csak az évek óta tartó szorongás miatt is), de sajnos anyagi okokból nem tudok jelenleg. Arra lennék kíváncsi, hogy így tudok-e magamért tenni valamit? És, hogy van-e összefüggés a két hónappal ezelőtti álmodozásom és a rögtön utána következő, valóságtól való elszakadásom között? (azóta azt a műsort alig merem nézni, mert mindig arra emlékeztet, hogy utána milyen elviselhetetlen volt az a két hét, akaratomon kívül is összekapcsolom a kettőt) Legalább egy időleges megoldást szeretnék találni, amíg úgy alakul a helyzet, hogy el tudjak menni személyesen szakemberhez. Elnézést a hosszúra sikeredett levélért, a válaszát előre is köszönöm!

Iskolai piszkálás hatására kialakulhat stockholm szindróma? Vagy trauma?
Már óvodában is csúfoltak gyakran, késöbb is, de mást is, egymást is,ez ilyen “normális”dolog volt.
Általánosban Volt egy agresszor osztálytársam(illetve több), aki mindig vert az általános iskolában és hagytam magam, sőt az elején még élveztem hogy ütöget, olyan volt mint egyfajta törődés, mert gyakran jó fej volt és mindig meghívott a szülinapi bulijára játszani és az anyukája jóban volt az enyémmel, de mindig tőlünk kérték el a leckét. Mellette ültem annak ellenére, hogy bántott, de közben rossz volt, de jó is, gyakran sírt, mert őt is bántották. Mindig csúnyán beszélt hozzám.
Később már felvettem vele a harcot, de nagyobb és erősebb volt és mindig lenyomott. Akkoriba nagyon szorongtam, de nem tudtam miért. Középiskolában is osztálytársam lett és ott is folytatódott, plusz volt még egy pár verbális agresszor, akik kinéztek maguknak és csúfoltak, röhögtek rajtam folyamatosan a tanórán is, mert “furán beszélek” stb. mindig mondták, hogy “nézz már ide” és én automatikusan odanéztem, reflex szerűen. Védekezni nem tudtam, mert lefagytam, elvörösödtem és ez volt a normális. Valamiért vonzottam az agresszorokat és “megéreztem” őket és ők is engem. Konkrétan úgy hogy amikor megláttam őket automatikusan lehajtottam a fejemet, vagy rájuk néztem, ők meg belém kötöttek, éreztem hogy itt vannak és leblokkoltam. Próbáltam megfelelni nekik és abban a hitben voltam hogy majd jövőre megváltoznak, de ugyanúgy folytatódott. Amikor pont kedvesek voltak velem, mert kellett nekik valami, akkor nagyon jó érzés volt, boldog voltam. A végén már a fél osztály piszkált. De valamiért kerestem az agresszorok társaságát, mintha a szagukat is éreztem volna, olyan nagynak és erősnek láttam őket.
Folyamatos félelemben telt az iskola. Nem mertem erről szólni senkinek. Amikor kérdezte a tanár, mert látta hogy ütöget az a gyerek én felmentettem őt, hogy nem is. Rettegtem attól hogy ezek kiderülnek és fenyegetésnek láttam a segítséget.
Általános iskolában voltam rendőrségen, mert az a gyerek hozzám vágta a kajáját, jött egy másik gyerek és pofon verte őt, mert engem akart megvédeni, agyrázkódása lett, de én mellette tanuskodtam, holott végig bántott.
Középiskola 3. évben már annyira beteg lettem hogy elkezdtem lógni az iskolából. és nagyon féltem az emberektől, ilyen szociális szorongásom volt, pszichiáternél is voltam, miután kiderült a lógás.
kevert szorongásos-depressziós zavart írt. és súlyos pszichotikus depressziós epizódot. Felmerült az iskola váltás, de én maradtam, mert féltem hogy a másik iskolában is megtalálnak majd. Közben fantáziáltam, hogy majd egy másik közösségben befogadnak és megmenekülök.
Voltam kineziológusnál. Ott kiderült: megfelelési kényszer, önértékelési zavar, és azért bántottak, mert megérezték, a szemembe látták, én meg azért féltem tőlük, azért fagytam le, mert az apámat láttam bennük, ő is agresszor ember volt. És kialakultak bennem ilyen tudattalan reakciók, lábaimat keresztbe tettem, összegörnyedtem, a fejemet lehajtottam, fél szemmel néztem őket. És ezt a sok rosszat ami történt velem elfojtottam,azt mutattam kifele, hogy minden oké. Érdekes módon a kezelés után nagyjából békén hagytak,jobban is lettem a kezelésektől, az osztályfőnök is beszélt velük és a szüleim is próbáltak segíteni.
Volt amúgy hogy iskolán kívül is belém kötöttek csak úgy emberek.
Már nincs iskola, de nehezen alakítok ki kapcsolatokat.

Tisztelt Pszichológus!
A kislányom holnap lesz 5 éves. Középső csoportos, vidám, pajkos, jó eszű, minden hájjal megkent. A leghuncutabb kisfiúkkal barátkozik – nem egy Barbi típus.
Az Anyák napi mesében “üldögélő kisvirág” szerepet osztottak rá. Majd egyik naptól szarka lett – a szerepe szövegét ill. a mese teljes szövegét (beleértve az óvónő narrátor mondatait is) ő tudta a legjobban a csoportban a dadus néni elmondása szerint.
Egy hétig volt szarka, amikor is “visszajött” az eredetileg szarkának kinevezett csoporttársa és így visszavették a kislányomtól a szerepet, aki igen elkeseredett, mivel nem szerett volna már kisvirág lenni, “mert az nem mond semmit” – és ő szeretne nekem szépen szerepelni.
A következő napon ismét boldogan jött haza, hogy ő lett a 4. kiscsirke – a csirkék főszereplők, sok szövegük van. Több napig volt csirke, ami örömmel töltötte el.
Az anyáknapi készülődés idején szarkaként majd kiscsirkeként “mesemámorban” éltünk, reggeltől estig verselte a kislányom a mesét, a fürdőkádban este el is játszatta a fürdőjátékokkal.
Az ünnepet megelőző nap a kiscsirkém már teljes lázban égett.
De mikor Anyák napján beléptem a terembe, a kislányom ült a székén és sírt keservesen. Meglátott és odarohant hozzám, alig tudtam megyugtatni. A dadus mondta, hogy a kislányom nem akarta felvenni a kisvirág jelmezt . Gondolom azért, mert tegnap még kiscsirke volt – válaszoltam.
A kislányom a mesejáték ideje alatt végig az ölemben ült szégyenkezve… kértem, hogy menjen vissza a többiekhez – erőt is vett magán, visszament, és 1-2 percen belül felvette a ritmust, mondta a közös verseket, részt vett a közös körtáncokban.
Az óvónők mai napig sehogy sem kommentálták a helyezetet. Én a kislányomat kérdezgettem, próbáltam rájönni, hogy mi történhetett. Elmondása szerint nem viselkedett rosszul, amiért a “kisvirággá visszaminősítést” kaphatta volna (annyira őszinte ugyanis, hogy mindig elmondja, ha rosszat csinál, ha jót…)….. az is kiderült, hogy csak 3 db csirkejelmez volt az oviban…. ha ezt tudom, biztosan szerzek valahonnan egy negyediket….
Az ünnepség óta nem zeng otthon a mese, nincsen szarka, nincsenek kiscsirkék…..
Szeretném valamiképpen a helyzetet az óvónőkkel megbeszélni, de nem tudom, hogyan kezdjem és hogy jót teszek-e vele, ha felhozom a témát, hiszen még 1 évig odajárunk….
Az én felnőtt lelkem Anyák napján megsérült – és attól félek, hogy a kisányomé is…
Előre is köszönöm a tanácsát a helyzet kezelésére.
Üdvözlettel,
Csilla

Kedves Dr.nő.Az óvodából folyton csak azt hallom,hogy a gyerekem aki most kezdte az ovit szeptemberben,egyre agresszívabban viselkedik a társaival.Lelöki a székről,megrúgja,ma pl.fejbe ütötte a társát egy székkel.Persze lett is nagy púp.a mi óvónénink úgy bünteti ezért meg,hogy kiveszi a közösségből,leülteti maga mellé,és kirakoznak,rajzolnak.de ha valaki odamegy hozzájuk akkor azt már megböki.Itthon egy 11 éves testvére van,könnyen beszokott az óvodába,kb.1 hónapja szóltak elsőnek,hogy már nem csak lökdösődik hanem egyre agresszívabb.Itthon semmi nem történt amire rálehetne fogni,hogy lehet az miatt.Én arra gondolok,hogy ő nem büntetésnek veszi amit az óvónőtől kap,hanem jutalmazásnak mert akkor csak vele foglalkoznak.Ez miatt most kérik,hogy vigyem pszihológushoz.Vigyem vagy megvárjam a szeptembert,hogy addig hátha változik?hozzáteszem itthon nem csinálja ezeket a dolgokat amikor esetleg eljön valaki játszani hozzánk.Köszönöm a válaszát:Anita

Kedves pszichológusok!
Mivel máshol nem tudom, itt kérdezem meg.
Munkát keresek, de az a gond hogy jártam egy ilyen okj képzésre, de otthagytam felelőtlenségből vizsga előtt, mert felidegesítettem magam és nincs róla vizsgabizonyítványom, csak egy érettségim. Na már most baj ha belehazudom az önéletrajzba,hogy elvégeztem, mert amúgy végigjártam csak nem mentem el vizsgázni, az van a papíromon, hogy javítóvizsgát tehet, de szerintem nem fogom befejezni már. Már nem is lehetne szerintem.
munkahelyen el szokták kérni a bizonyítványokat? valaki azt mondja nem, valaki azt hogy igen. Nem ilyen hú de nagy munkahelyekre akarok menni, csak hogy dolgozzak.
amíg nem találok olyan szakmát ami érdekel és meg is csinálom, közben dolgozni akarok, de ha csak érettségit írok az elég szegényes, inkább hazudnám azt hogy elvégeztem azt a okj-t és így azt se kérdezhetik mit csináltam eddig. De ha elkérik a bizonyítványt akkor nem lesz jó.
Már bánom, hogy nem hallgattam anyámra és nem fejeztem be, így most ennyivel hátrányba vagyok. Lenen egy szakmám, még ha nem is dolgozok benne, legalább jól mutat. és nem kellene feszengeni ilyeneken.
Mindig kérdik állástalálkozón, hogy mit csináltam, mindig hazudok.

Tisztelt Válaszadó!
Az unokahúgom pedagógusként dolgozik. Sokszor úgy el van keseredve, hogy a szívem szakad. Pedig szereti a hivatását, 10 éve dolgozik, minden vágya ez volt már kiskorában is. De mostanában olyan hatások érik, hogy elgondolkozik néha, hogy inkább elhagyja a pályát, mert ezt nem lehet idegekkel bírni.
A gyerekek viselkedése úgy általában is sokat változott az első évek óta. Szófogadatlanabbak, motiválatlanabbak mint korábban. Nem könnyű, de azért meg lehet birkózni a feladattal. De sajnos vannak az iskolájában roma tanulók is. Egyszerűen megkeserítik a mindennapjait. A tanórát zavarják mindenféle zajokkal, énekléssel, egyéb viselkedéssel. A többi gyerekkel durvák, verekszenek, ezt nem lehet szó nélkül hagyni, hiszen sok esetben meg is félemlítik társaikat, a szüleikkel fenyegetőznek, van, amelyiktől a fél iskola retteg. Nyilván a többi gyerek a pedagógusban bízik, hogy majd védelmet biztosít azzal, hogy rendre utasítja a kötekedőt. Csakhogy olyan szinten nem fogad szót, visszabeszél, szidja a tanárt, időset, fiatalt egyaránt, gúnyos vigyorral nézi a tanárok erőlködését, azzal a tudattal, hogy semmi eszköz nincs a kezében vele szemben. A kisujját sem mozdíthatja felé még azért sem, hogy kitessékelje a teremből, ha az nem akar kimenni, pl szünetben az udvarra. Unokahúgom mesélte múltkor, hogy az anyához fordult, hogy beszéljen vele fia viselkedéséről, kérte, hogy segítsen, mert nem lehet vele bírni. Na, amit ezért kapott az anyától, azt nem tette zsebre. Az, hogy a más gyereke is rossz, azoknak miért nem szól, ez csak az eleje volt, aztán elmondta mindennek, a végén tehetetlenül hagyta ott őket, mert képtelenség volt normálisan elmondania is a problémáját.
Az emberi méltóságában sértik meg naponta, és nem tud semmit tenni ellene. Ha beír az ellenőrzőjébe, odavágja elé az asztalra azzal, hogy írjon be egyszerre kettőt!
Kérem, adjon tanácsot, hogy mit lehet ilyenkor tenni a helyzet valamiféle normalizálásáért?
Köszönettel: Gabi

Kedves Válaszadó!
Amióta az eszemet tudom önbizalomhiánytól szenvedek. Gyermekként sokat bántottak az osztálytársaim, ismerőseim és idegenek az utcán. Sok fájdalmat kellett elviselnem, emiatt nagyon zárkózott lettem. Kevés barátom volt mindig. A családom körében érzem a legjobban magam,mert úgy érzem, ők nem fognak bántani engem. Volt egy barátom,majd 10 évig voltunk együtt. Másféle éve szakítottunk,de azóta is kapcsolatban maradtunk. Nem mertem mással találkozni azóta, nehogy csalódjon az illető,ha találkozik velem. Meglehetősen vékony vagyok, egy baleset miatt az egyik szememre teljesen vak vagyok, emiatt kancsal vagyok arra a szememre. A családom mindig azt mondja nem vagyok csúnya, de soha életemben nem kaptam más visszajelzést csak azt,h az vagyok. Szeretnék megbékélni a magánnyal, elfogadni,hogy csúnya vagyok és nincs bennem semmi értékes, de nem tudom hogyan csináljam.
Hogyan tudnám elfogadni,hogy ronda vagyok és értéktelen és soha senki nem fog majd családot alapítani velem?
Kérem szépen, segítsenek rajtam.
Köszönöm szépen.
Üdvözlettel

Tisztelt Szakértő(k)!

Feleségemmel, közös óvodáskorú és általános iskolás, a feleségem előző kapcsolatából származó gyerekkel élünk. Számos dologban más az elképzelésünk, és ha jól értem a feleségemet, akkor ezek egyedüli megoldásaként azt látja, ha megváltoznék, nagyjából olyanná válnék, amilyennek ő szeretne.
Néhány dolog, ahogy a feleségem és ahogy én látom:
– Szeretné, ha “szebben beszélnék” elsősorban a nagyobb gyerekekkel. Ehhez képest én úgy látom, hogy olykor (sajnos valóban nem minden esetben) magam is meglepődöm azon a türelmen, és visszafogottságon, amit olyan esetekben is tanúsítani tudok, amikor már
akár megalázva érzem magam. Átmeneti megoldásként azt próbálom megvalósítani, hogy lehetőség szerin nem megyek bele olyan helyzetekbe, amik így végződhetnének. Így persze felmerül a következő probléma:
– “Nem csinálok semmit, amit meg mégis, azt minek”. Ehhez képest a házimunkából lehetőségeim és képességeim szerint maximálisan kiveszem
a részem (ha látom, hogy a fürdőszoba/szőnyeg/mosogató/hulladéktárolók/stb. tisztaságával gond van, akkor nem a feleségemnek/gyerekeknek szólok, hanem megcsinálom magam). Szülői értekezletre/fogadóórákra járok (iskolai/óvodai), bevásárlok, a gyerekekkel napi szinten játszótérre, ha amikor csak lehet színházba/kirándulni járok, a programokat is magam nézem ki. Sokáig igen aktívan igyekeztem a tanulásban is segíteni, de ott az volt a probléma, hogy a nagyobbak minden lehetséges eszközt megragadtak volna a szabotálásra, ha ezt engedem. A kicsiket és nagyokat különböző rendszeres heti programokra vittem/viszem, és sportolni is vinném, de ebben nem támogat senki. Otthon próbálom lekötni a gyerekeket valamivel, a ház körüli kisebb-nagyobb munkákat (kerítésfestés/polckészítés/duguláshárítás) elvégzem, bár ezen a területen valóban tetemes az elmaradásom. De ennek sem a semmitevés, hanem az az oka, hogy rosszul viselem, ha fúrás/faragás közepette a kicsik egymást, vagy éppen a nagyokat “ölik”. A nagyokat nem tudom bevonni a barkácsolásba, mert szeretném, ha nem a végleges munkadarabon szereznének gyakorlatot, és amúgy sem igen fogadják meg a szerszámok használatára vonatkozó tanácsaimat, amivel saját magukat, és másokat is veszélyeztetnek.
– “A gyerekeink jólneveltségét, mindenki dicséri, tehát én mindent jól csinálok, ezért te ne szólj bele a nevelésükbe, és ha lehet másba sem.” Amikor a gyerekek viselkedésével mégis probléma van, akkor annak én vagyok az oka. Számomra az egyik legelkeserítőbb, amikor azt látom, hogy sem a kicsik, sem a nagyok – az igen ritka kivételtől eltekintve – nem képesek lekötni magukat higgadtabb időtöltéssel, pl. rajzolás, papírral, ollóval történő
barkácsolás, társasjáték, gyurmázás, stb., vagy ha igen, akkor azt csak akkor, ha felnőtt is van velük. Persze a konyhában minden gyerek szeret
segíteni. Erre az is lehetne magyarázat, hogy én durván, méltatlanul bánok velük, míg az anyjuk kedvesen. Ezzel csak az a gond, hogy időnként
Zsuzsától is kapnak olyan oktalan szidalmat, vagy nehezen minősíthető hangnemet, mint tőlem.
– “A gyerekek jól neveltek, ha nem teljesítik a kérésedet, az azért van, mert a múltban nem a megfelelő módon viszonyultál hozzájuk és most már ezért sem fogadnak szót.” Valóban zavar, hogy időnként a legelemibb dolgokat is többször kell kérnem, viszont én úgy látom, hogy a feleségem sem eredményesebb ezen a téren. A különbség talán inkább csak annyi, hogy ezt eltűri, amiből a gyerekek szerintem azt láthatják, hogy igazából nem kell elsőre megtenni azt, amire anya többnyire a konyhából bekiabálva, vagy apa közvetlen közelről megkér.

– “A családban egy hangos szó se essen, a vita, veszekedés pedig megengedhetetlen”. A feleségem számára a vita azonos veszekedéssel, viszont számomra lényeges a különbség, és mindig a vitára törekszem. Problémák megbeszélésénél a feleségem vagdossa a fejemhez a 4-5 éve elhangzott/megtörtént, félreértett, időnként sajnos valóban nem szerencsés, esetenként kifejezetten rosszindulatú mondataimat, míg ha én fogalmazom meg az 1-2 nappal ezelőtt történt eseménnyel kapcsolatos észrevételemet, akkor azt kapom, hogy felhánytorgatom a múltat.
– “Ha úgy hozná kedved, anélkül is megtennél bármit, hogy egyezetnél velem”. Ehhez képest régóta nem tudjuk megbeszélni (“idő híján”), hogy milyen
szolgáltatást, viszont ő a megkérdezésem nélkül döntött egy másik szolgáltatással kapcsolatban, mondván “biztos nem egyeztem volna bele” (pedig de).

Sajnos egyre inkább úgy látom, hogy alapvetően két megoldás lehet: “papuccsá” válás, vagy elválás. Előbbi szerepre viszont nem vágyom.

Köszönettel venném, ha valaki rá tudna mutatni, miben látom rosszul a kettőnk kapcsolatát, illetve hogy lehet módosítani, vagy egyáltalán lehet-e,
érdemes-e, vagy elkerülhetetlen a válás.

Tisztelt Online Pszichológus

Tavaly előtt volt egy kapcsolatom, a volt barátnőm nagyon szélsőséges volt. Ha normális volt, akkor a tenyerén hordozott, viszont havi rendszerességgel valamilyen mondvacsinált ok miatt cirkuszolt, amit később ő is elismert, hogy fölösleges volt, és mindig arra hivatkozott, hogy éppen valami problémája. Egyszer már akartam vele szakítani, mert akkor is ilyen műsort adott elő, de aztán bocsánatot kért, és folytattuk tovább Viszont az i-re az tette föl a pontot, amikor szenteste ügyeltem, és akkor is elkezdett féltékenykedni, meg azt mondta, hogy olyan a kapcsolatunk, mint egy sál, amit elkezdtek fölfejteni. Viszont a legdurvább az volt, amikor azt mondta, hogy addig nem lesz se esküvő, se gyerek, amíg lelkileg rendbe nem jövök. Bipoláris beteg vagyok, amit akkor még nem tudtam, csak nemrég állapították meg, és karácsony előtt összevesztem a szüleimmel, és megvagdostam magam, ő meglátta a sebeket, és ekkor mondta ezt. Akkor úgy voltam vele, hogy ha szenteste ilyeneket mond, ahelyett, hogy támogatna, akkor tényleg nincs miről beszélnünk. Még megvártam, hogy lemenjen a karácsony, és akkor szakítottam vele. Viszont utána mégis nagyon hiányzott, mert szembe jutott a sok szépe emlék, ami elhalványították a negatív dolgokat. Újra akartam vele kezdeni, de a szüleim nem engedték, mert hogy akkor a bolondok házába juttatna. Szép lassan elhalványult az emléke, de sose tudtam túltenni magam rajta. Most viszont szerdán láttam az új barátjával, ami nagyon fölkavart, azóta nem tudom kiverni a fejemből. Az eszem azt mondja, hogy jól tettem, hogy szakítottam vele, mert úgyse lett volna belőle semmi, viszont a szívem még mindig őérte dobog. Az lenne a kérdésem, hogy nem tudom jól döntöttem-e akkor, amikor szakítottam vele?

Üdvözlettel: Zoltán

Nemis tudom hol kezdjem.. Kb 1 es fel eve haladok rossz iranyba. Mindig is megfelelesi kenyszerem volt az utcan a rokonoknal es mindenhol de ez kisse enyhült egy ideje. Nehezen baratkoztam mert feltem h hulyeseget mondok vagy nem szeretnek ugy ahogy vagyok. Ezert elkezdtem olyanna formalni magam amilyen szeretnek hogy legyek. Baratnommel mult nyaron ittunk eloszor. Mivel mindig elegge szorongtam elveztem h végre leszarhattam mindent es ebbol rendszer lett. Mindig inni akartam mert szerettem azt aki akkor voltam es masok is szerettek akkor. Masok azt mondjak tul sokat iszok es volt mar h kiborultam mert nem hatott vagy nem vehettem. Es ezert is volt aki eltavolodott tolem. Nem tudom mit csinaljak csak próbálok beilleszkedni. Folytonos hangulatingadozasim vannak hamar leszek ideges es nap mint nap sirok. Nem erzem magam eleg jonak barmit csinalok hiaba mondjak h szép vagyok mert ha kimegyek az utcára ugy érzem mindenki azért nez mert lenéz es mert annyira ronda vagyok es folyton azt erzem h rajtam röhögnem. Szüleim nem akarnak elvinni egy pszhiologushoz mert nem veszik komolyan barmit mondok. Vagdosom magam mert ugy erzem amiert ilyen vagyok ezt érdemlem. Utalom magam. A tanulasra se tudom magam ravenni tudom h többre lennek kepes de nem megy. Nem a megtanulasa hanem h ravegyem magam. Ugy erzem h semmit se erek mert ezt ereztetik velem. Szeretnek mas lenni. De nem megy. Folyton inni akarok mert ugy erzem h az a valodi enem csak nem tudom elohozni. Sajnalom ha ugy hangzott mint egy elkenyeztett tini traumaja mert nem kapott iphoneot.. En magam sem tudom mi van velem lenne meg mit irnom de most semmi mas nem jut eszemben. Es 13- 17 ev közötti vagyok. Ugy tudom az “egyéb”-be rakom mert nem csak egy problemakkore szeretnek tanácsot kerni..

Tisztelt Pergel-Száraz Cintia!

A betegségemmel rendszeresen járok pszichiáterhez, Btintellixet, Lamolepet, és Spitomint szedek, ezek mellett nagyjából egyensúlyban vagyok.

Üdvözlettel: Zoltán

Tisztelt Válaszadó!

A problémánk a következő: kisfiam 1,5 éves kora után nem sokkal elkezdte visszatartani a székletét. Különösebb dolog (válás, testvér születése, bölcsibe szoktatas, veszekedés, halál eset stb) nem történt! Az okát tehát nem tudom. Eleinte nem is gondoltuk, hogy tartogatja (elég nehéz volt megállapítani mert “kakilok” felkiáltással elbújt)…de a lényeg, hogy ez elhúzódott egy teljes évig. Ez idő alatt 3-4 naponta kakilt, mindenféle hashajto illetve szekletlazito szerek segítségével. (Kúp, beontes hal isten nem kellett sosem)… Aztán úgy döntöttem elég ebből a helyzetből és vettem mesekönyveket, amik a kakival foglalkoznak, emellett kitaláltam egy jutalmazasi rendszert (ajándékot kap a kakiert, általában gumicukrot), ezeknek köszönhetően vegre elkezdett minden gond nélkül naponta kakilni. El is játszotta a jatekaival, hogy azok nem tudnak kakilni, de segítenek egymásnak és végül sikerül. Úgy láttam valamiféle szorongás vagy gát átszakadt nála és végre felszabadultan kakil. Ez 4 hónapig működött is de sajnos elkapott egy hasmenős vírust, és akkorát kakilt hogy kifolyt a pelusbol. Olyan lett a lába. Azóta nem akar megint kakilni, látom ,h vissza tartja, fél h megint kakis lesz. Kérdezgeti is, h kakilt e, nem kakis e? És mondja is, hogy ő visszanyomja a kakit. Hiába beszéltünk vele, h nem folyik ki újra, ne féljen, meg ha ki is megy, semmi baj stb. Most megint ott tartunk ahol az elején, pedig azt hittem már túl vagyunk ezen az időszakon. Látom, h megviseli őt is, ill persze ezáltal minket is. A kakival kapcsolatban egyébként is szokott álmodni, sokszor azt álmodja h kakis lett vagy h kakis palusban van. Volt h azt álmodta, h az apja kakis. 3 éves de egyébként a WC vagy a bili szoba se jöhet egyáltalán, hevesen tiltakozik. Hogyan oldjam a szorongást, félelmet a kakival kapcsolatban? Koszolunk, gyurmazunk, labdazunk, trambulinozunk, olvassuk a kaki könyveket. Beszéljünk róla egyáltalán vagy szóba se hozzuk? Vagy mostmár vigyem el pszichológushoz mindenképp? Minden építő javaslatot nagyon köszönök!

Kedves Pergel-Száraz Cintia!

Az egész onnan indult, hogy szerdán láttam őket az új barátjával, ez nekem olyan volt, mint amikor a parázsra olajat öntenek, és fellobban ismét a tűz. A jövő héten megyek kontrollra, természetesen elmondom a történetet, csak úgy voltam, hogy több szem többet lát alapon megkérdezem Önöket is.

Üdvözlettel: Zoltán