Nem erzem h szeret a férjem.8eve élünk együtt eleinte nagyon jó volt minden míg meg nem született az első gyerekünk.utana valahogy megváltozott minden nem ölel meg hiába kérem nem puszil meg hiába kérem .aztán megszületett a második gyerekünk meg roszaba fordult a dolog depresszióba éjt ez az erzes. Elválni nem szeretnék mert én szeretem de nem bírok így élni.ongxilkosagon jár az eszem döntőn.

Hát nemtudom akkor én éltem szociopaták között.
Mindennapos bántások, verbális, ez egy iskolában volt, középiskola. nyugtatóztam magamat, mert rettegtem. Ilyeneket mondtak “elvagdosom a torkodat te tárgy”. “a szennyvizet szoktad kiszívni a szippantós autóból azért lett ilyen fogyatékos fejed”. “te örökre ilyen selejt maradsz”. “mindig az áldozat a hibás, én meg az Isten vagyok és itélkezhetek”. “Olyan fejed van mint egy autista fogyatékosnak”. “az embereknek nincsenek érzéseik” “mit keresnek ezek itt menjenek kisegítőbe” “alkalmazkodjon hozzánk az áldozat”. “itt mi szabjuk a szabályokat”.
A hajléktalan ember szakállát égették le öngyújtóval. Marihuánát árultak.
a fél osztály így viselkedett a végén.
És azok a bullyk általában szándékosan csinálják és élvezik ha valakit felidegesithetnek, tehát tuti van valami mentális zavaruk. Ez is csak akarat nyilvánítás? Ez szándékos fájdalom okozás, azután is miután az egyik gyerek korházba került, mert nem birta elviselni tovább a bántásokat, de csak kiröhögték, mert beszédhibás volt. Az ilyen emberek nem betegek?
Mások mozdulatait utánozták, belém azért is belém kötöttek, mert furán futok, furán köhögök. ilyen fejed van és elkezdtek fejeket vágni és gügyögni.
Ha nincs semmi betegségük akkor én is megtehetem ugyanezeket másokkal. Mint egy birodalmi lépegető nyomhatok le másokat. miért ne tegyem? nekik szabad volt. A tanárt is kontroll alatt tartották, a tanár se fogta föl hogy mit kéne tenni. Kiváló manipulátorok voltak. Végülis 18 évesen már kialakult a személyiségük.

Tisztelt Doktornő!

A párommal 7 éve vagyunk együtt. Ő eléggé rossz passzban van mostanában, minden téren folyamatosan falba ütközik, valahogy semmi nem jön össze neki, emiatt még jobban előjött régóta tartó depressziója. Azt mondja, hogy már nem is tud érezni. Elköltözött több, mint egy hónapja, mert azt érzi, hogy valami nem stimmel a kapcsolatunkban sem, de nem tudja, hogy mi. Nem szoktunk veszekedni és nincsenek megoldhatatlan problémáink sem. Nagyon szeret és én vagyok neki a legfontosabb, de mégis időt kér. Azt szeretném megkérdezni, hogy lehetséges-e, hogy a depressziója váltotta ki belőle azt, hogy nem tudja velem szeretne-e lenni és ilyen esetben melyik a jobb megoldás, ha addig is tartjuk rendszeresen a kapcsolatot vagy teljesen megszakítjuk egymással pár hónapra? Ő mindenképp szeretne beszélni velem. Illetve meddig várjak? Én úgy gondolom, hogy másfél hónap után már éreznie kéne, hogy hiányzom-e annyira neki, hogy vissza akarjon jönni.
Köszönöm a segítségét!

Üdv. Azert tettem egyéb jelző alá a problémámat, mert összetett dologról van szó. Először is a csaladomban állandó veszekedes van a szüleim között, ami rám is kihatással van. Külön élek, de anya mindig szidja nekem apát, aztán ugyan ez fordítva, és egyszerűen nem birom elviselni, fulladni kezdek, ilyenkor vissza tér a pánikrohamom.
Apa szerencsejáték függő, semmi pénze sincs, amit szerez, azt egyből eljátsza. Múltkor tönkre ment neki a telefonja, és megkerdezte, hogy kb mennyi lesz a javítás.. Hogy tudom e? Amikor mondtam neki, hogy kb 40ezer,olyan arca volt, amit meg sosem láttam rajta azelőtt. Teljes kétségbeesés es tehetetlenség rajzolódott ki az arcán. 2napja volt, de nem birom kiverni a fejemből egyszerűen.
Egyre kevesebb barátom van, sokat ülök itthon magamnak most így, hogy szeptemberig szünet van a suliban es a munkahelyemen is. Egyre inkább kezdek bele bolondulni a gondolataimba, rosszul vagyok már a bezártságtól.
A kezembe újra visszatért az az időszakos rángatózás, mint kiskoromban, és egyszerűen nem tudom kezelni, nem birom abba hagyni.
A fejem tele van kérdésekkel, miértekkel, de úgy érzem senkivel sem tudom megosztani, pedig muszáj lenne kiadni magamból.
Az egyik pillanatban még boldog vagyok es pörgök, a másikban pedig nincs kedvem semmihez, senkihez.
Mi a baj velem? 🙁

Üdvözletem!
Régebben elkezdtem félni, de most már rettegek a hangos zajoktól és hajlamos vagyok kisebb pánikrohamot kapni tőle, esetleg sírva is fakadni. (Pl. már a porszívót sem tudom használni)Mitől lehet ez? Mit tehetek ellene?
Válaszát előre is köszönöm: Dóri

Egy éve vagyok egyedülálló nő, eleinte jól viseltem, de már nehezebben, vágyom egy társra. Vannak férfiak, akik érdekesnek találnak, de sosem hívnak el például randizni. Mindig nekem kell megtennem az első lépést, és néha úgy érzem, hogy taktikáznom kell, hogy fenntartsam a figyelmet. Most megismertem egy férfit, akivel nagyon jól sikerült az első találkozó, megvolt az összhang, de már az elején lefektette, hogy érzelmileg zárkózott, ezért nem voltak hosszú kapcsolatai, nem tud kötődni senkihez. Ő szeretne velem találkozni legközelebb is (még tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egy másik országban él). Nagyon szép este volt, de másnap értékelve a dolgot megijedtem attól, amit mondott: érdemes-e belemenni ebbe, ha ott a fizikai távolság, ami mellett érzelmi hidegtartásra is számíthatok a jövőben (ha úgy alakul) – esetleg érdemes türelmesnek lenni, és adni egy esélyt ennek a dolognak? Az elmúlt évben nem voltak túl sikeresek a próbálkozásaim, és félek az újabb sérülésektől. Összességében nem tudom, hogy érdemes-e “sérült” emberrel belemennem bármibe, mert számomra ez a kötődési nehézség annak számít. Hajlamos vagyok anyai példát látva a megmentő szerepet játszani, félek, hogy megint ez a minta működik nálam.

Azt miből lehet tudni hogy képes vagyok e elvégezni egy egyetemet?
Meg van e hozzá az eszem ahhoz hogy jó érettségit tegyek amivel felvesznek és utána elvégezzem az egyetemet?
mennyire nehéz egy főiskola?

Tisztelt Doktornő!

Nagyon el vagyok keseredve és nem látom a helyes megoldást. 1 éve mentem férjhez, de sajnos idő közben felkeltette az érdeklődésemet egy másik személy. Egy munkatársamról van szó, akivel február óta napi szinten beszélünk, és egy ideje már testi kontaktus is van köztünk (nem feküdtünk le, de nem állunk távol tőle és szinte minden nap csókolózunk). Ezzel párhuzamosan úgy érzem, hogy már nem szeretem a férjemet, nem vonzódom hozzá testileg, nem akarok tőle gyereket és nem szeretnék belevágni közös házvásárlásba, de nem tudom, hogy a munkatársam hatására érzem ezt, vagy máshonnan gyökerezik a probléma (egyébként éppen február környékén hasított belém ez a felismerés, de utólag belegondolva már korábban is voltak erre utaló jelek, amelyeket csak most ismertem fel). Én úgy gondolom, hogy ha szerelmes lennék, akkor nem tudnám megcsalni, és talán a munkatársam iránt már többet érzek, mert bármennyire is tudom, hogy nagyon rossz amit teszek, nem akarok, nem tudok vele “szakítani”. Miután találkozom vele, borzalmas lehangoltság lesz rajtam úrrá, úgy érzem, vele akarok lenni és nem bírom már tartani a jelenlegi helyzetet. Az én hátteremhez hozzátartozik, hogy a szüleim elváltak és az apukámat 12 éves korom óta nem láttam. A férjemnek elmondtam, hogy úgy érzem, már nem szeretem, és ő arra gyanakszik, hogy talán azért nem vonzódom hozzá testileg, mert apa nélkül kellett felnőnöm és az apámat keresem benne.

Ön mit gondol erről, valóban ez lehet a probléma, hogy nem férfiként tekintek a férjemre hanem az apámat keresem benne, vagy azért múlhatott el a szerelem, mert beleszerettem a munkatársamba? Esetleg a két dolog együtt? Érdemes lenne megpróbálni feléleszteni az érzelmeket a férjem felé, vagy lehetséges, hogy tényleg beleszerettem a munkatársamba és jobb döntés lenne elválni? Nem tudom, mit tegyek, mert ha ez az érzés a munkatársam felé csak fellángolás és csak valamit kompenzálok vele, azért nem szeretném feladni a házasságomat. Ugyanakkor lehet, hogy mégsem a megfelelő emberhez mentem hozzá (hiszen képes vagyok megcsalni…), és talán most találtam meg a szerelmet, amit elveszíthetek ha nem merek kilépni a házasságomból.

Előre is nagyon hálás vagyok a tanácsáért.

Üdvözlettel:
egy elkeseredett lány

Tisztelt Doktornő!
Elég bonyolult családi légkör állt fent mindig is otthon, viszont durvábban sosem viselt meg. Nem régiben viszont elég tújhajszoltam magam mind egyetem + munka+ feldogozatlan otthoni illetve párkapcsolati gondok. Ezek utàn történt egy rosszullétem, magas pulzus + vérnyomás, szédülés, végtag zsibbadás ájulásérzés. Voltam teljes vérképen kardiologiai kivizsgàláson egy nagyobb szívfrekvencián kivül nem találtak semmit, így kaptam egy bétablokkolót illetve azt hogy sportoljak. Úgy éreztem kezd lezárodni ez a rettegős időszak, a több rosszulétemre azt mondták valószinűleg pánik betegség. Sikerült kicsivel több mint egy hónapig elfeljteni megnyugodni mindezt. Viszont az utóbbi 3 napban mindennap ugyanolyan rosszullét gyötört felugrott a pulzusom és a vérnyomásom a mentő is elvitt, de nem találtak semmit. Már magam sem tudom hogyan tudnék rendbejönni esetleg tudna valamilyen célzott kezelést ajánlani? Mert már nagyon elkeseredtem , úgy érzem nem bírom, így élni ilyen fiatalon! Nem tudom már eldönteni hogy pszichikai alapon vannak a rosszullèteim? Nem tudom milyen irányba induljak el? Nagyon sokat szorongok mi lesz ha megint el kap a rosszullét? Mire kiér a mentő általában elmúlik a vérnyomás liftezés is viszont a szédülès napokig tart!

Szia! Olyan problémám akadt hogy beleszerettem a barátom testvérébe.Jelenleg a barátommal 1éve vagyunk együtt. 2-szer a testvére miatt szakítottunk mert bevallottam hogy szerelmes vagyok belé.De ez már 3.-jára is megakar történni ami szerintem nem normális. A testvérével már 1 éve találkoztunk legelőször,akkor is láttam rajta hogy zavarba van a környezetembe. Akárhányszor elmegyek a barátomhoz egyértelmű hogy találkozunk,egymáshoz szólunk ha úgy van. Én nagyon megszerettem, úgy érzem mintha már több éve ismerném.Csak a testvérének mindig rosszat mondd rólam (ami egyértelmű). De amikor velem van vagy a közelembe van olyan boldog vagyok és eleven. De azt is tudom hogy ez nem helyes és nem lehetünk együtt,deúgy érzem mintha az univerzum már 3.-jára is hozzám akarná lökni.Egyszerűen nem tudok mit tenni,mit hogy gondoljak,csináljak.Nagyon bonyolult ez az egész helyzet,de nagyon nagyon megköszönném ha valami tanácsot kaphatnék!

Tisztelettel kérdezem, hogy mi állhat -e mögött. Nem tudom, hogy miért van, de 30 éves férfi létemre egyre gyakrabban érdekel,hogy milyen lehet az ágyban egy másik férfivel. Milyen lehet a passzív szerep. Azért lehet ez az érdeklődés,mert biszexuális lennék vagy azért, mert nincs dolgom nőkkel és a meg nem élt,ki nem élt szexualitás így tör utat magának? Ha nem tudom megélni nőkkel akkor a férfiak felé terelődik az érdeklődés, a vágy? Ennek van értelme? Lehet ez a hátterében? A nők vonzanak csak nem merek közeledni feléjük. Számtalan oka van. Kórosan negatív az énképem és önbizalmam sose volt. Ugyan most lenne lehetőségem összejönni egy kedves,okos lánnyal,de nem érzem azt a pluszt ráadásul külsőre sem vonz olyan rettentően,de más oka is van. Ő vallásos én meg kevésbé. A kérdés inkább az, hogy miért kezdhetett el érdekelni már vagy 1-1,5 éve,hogy milyen lehet a szex egy férfivel. Lehetőségem is lenne kipróbálni. Nem tudom, hogy merjem-e megtenni. Mi van ha nagyon nem lesz jó? Hogy fogom ezt feldolgozni? Milyen lesz amikor mások erről viccelődnek és én meg hallgatom? Mi lesz ha élvezem? Azt, hogy fogom feldolgozni? Ha kiderülne, hogy biszex vagyok. Nem tudom mi tévő legyek. Mitől lehet ez az érdeklődés? Honnan tudjam , hogy ki akarom-e próbálni vagy csak egy hiányt pótol ez az érdeklődés? Időről időre felmerül bennem ez az irányú kíváncsiság. Nyomjam el? Ne foglalkozzak vele?Majd egy nő feledteti? Vagy próbáljam ki? nem tudom mi tévő legyek.válaszút

Tisztel Doktornő!

A problémám a következő… Több mint egy hete már 30-35 fokos kánikula van… ami nagyon megvisel, vagy legalábbis eddig azt hittem az az oka, de kezdek benne kételkedni. Több mint egy hete kezdődtek a panaszaim… sokszor émelygek és annyira szédülök, hogy a lakást se tudom elhagyni, egy nap volt amikor dolgozni se jöttem (hozzátenném, hogy 50 méterre lakom a munkahelyemtől). A szédülés már nagyon aggaszt, főleg hogy ájulásérzetem van folyamatosan… van hogy úgy érzem, hogy kicsit jobb és elmegyek egy bevásárló központba és kezdődik minden előről… belépek és szorongok, szédülök. Nagy erőt kell vennem magamon ha bevásárolni indulok, mert már félek, hogy rosszul leszek esetleg elájulok. -hasonló eset, mikor a zebránál meg kell állni mert még pirosat mutat a lámpa… borzalmasan telnek így napjaim. Fáradtnak, kimerültnek érzem már magam.

Kérem segítsen, lásson el jó tanácsokkal mi tévő legyek!

Üdvözlettel,

Bridget92

úgy érzem személyiségzavarom van.
Olyan ez hogy nem tudok munkahelyen megmaradni, alkalmazkodni. jogositványt szerezni.
Pályát választani. Tanulni.
Vagyis nem vagyok kitartó.
Nem tudok emberekkel kapcsolatot kialakitani ami normálism
Alapja az hogy azt érzem bántani akarnak és gúnyolnak. ilyen paranoid. Például ha családban is beszélnek a konyhában és hallok valamit akkor hallgatózok mert mintha engrm beszélnének ki bántóan pedig nemm
Zűrzavaros gyerekkorom volt. Iskolai zaklatásban is volt részem éveken át. Szüleim is ilyen furcsa személyek. Apám leginkább nárcisztikus vonásokkal rendelkezik.
Théta healinggal kezeltettem magam, ez ilyen spirituális öngyógyitás. Ennek hála kigyogyultam a szorongásból.
Kezdek rosszul lenni azért nert hétköznapi helyzeteket nem tudok megoldani.
hogyan lehetnék önálló és az életben helytálló ember ha még egy munkahelyen se tudok megmaradni 1 honapnál tovább mert mindig rossz valami és stressz hatására a paranoia megjobban felerősödik.
ugy érzem mint ha egy olyan ember lennék aki különbözik és figyelnek, tény hogy alacsony vagyok férfi létemre és nem vagyok olyan átlagos. Félek attól hogy munkahelyen leszidnak ha elrontok valamit és nem birom a kudarcot.
Ha valaki furán néz rám , már akkor beindul a fantáziám biztos azt gondolja “milyen buzi feje van ennek” “fogyatékos”. Főleg ha más férfiak között vagyok, akik ilyen nagyok. az osztálytársak mondtak ilyeneket, megkülönböztetett voltam. Pedig nem vagyok csunya, mert valakik szerint helyes pasi vagyok csak amikor valaki ott van akkor csunyának kezdem látni magam.
középIskolát is nehezen végeztem el.
akkor se tudtam megoldani a helyzeteimet.
viszont testileg egészséges vagyok.
Hiába mondogatom magamnak hogy semmi alapja ezeknek akkor is így van.
Munkahelyen is aranyosak voltak de akkor is beindult a fantáziám és sunyi voltam mindenféle gondolatom volt. ki fognak csinálni, mobbing áldozat leszek. biztos csicskáztat, mert megkért hogy csináljam meg ezt meg azt.
Autovezetés oktató felemelte a hangját többet nem mentem vezetni. mert úgy éreztem megsérültem. és nem merek szólni neki hogy máshoz megyek mert szidni fog és meg fogok sérülni és rossz lesz nekem utána és lehet hogy kapni fogok valami lelki stresszes betegséget.
Máskor fejben megvan hogyan fogok kezelni egy helyzetet de gyakorlatban nem megy.
Tényleg egyszerű helyzetek de bele bonyolódok.
Mindig ilyen világ közepe érzésem van engem néznek, bántanak, megitélnek. Amugy én is megitélek másokat, pedig egy szót se szólt de már elkönyveltem.
Nem birom ha elutasitanak.
Amugy zárkozottnak, hidegnek tartanak. Pedig belül nem vagyok az, de ha bekerülök emberek közé átveszi az irányitást az állapotom.
Csak suliban gyakran megkaptam mivan buzigyerek. Fiu létemre ilyen aranyos arcom van.
A tanár is megkülönböztetett mert jó fiú voltam és a kis szive csücske, de amugy nem csak azt mutattam mert azt várták el tőlem. A családom miatt is mert testvéreim is azokba az iskolákba jártak és aszerint figyeltek, itéltek meg a tanárok.
Felteszem magamnak a kérdést miért baj az ha kudarc ér? Mondjuk ha nem sikerül a jogsi elsőre: rosszul fogom magam érezni lelkileg szégyenérzetem lesz és leszidnak az emberek. butának és fogyatékosnak néznek és én is magamat. esetleg kiderül hogy nem vsgyok alkalmas autovezetésre.
kérdezném hogy ilyenek másnak is vannak? hogy az oktató kiabál velük. Vagy munkahelyen beszólnak nekik. Bénáznak, ügyetlenkednek.
Én attól is félek hogy poszttraumás stresszt fogok kapni. Verbális, érzelmi bántás hatására is kialakulhat azt olvastam és ezért is figyelek minden kis bántásnak tünő dolgot. ez igaz?

A verbális bántalmazás hosszútávú következményei

Jó napot kívánok !
Hogyan lehet meggyógyulni a pánikbetegségből meg a semmin is elkezdek sírni ez miért van mit lehet csinálni ,buszra nagyon félek felszállni mit tegyek ?

Kedves Pszichológus! Szeretném tanácsát, iránymutatását kérni a problémámmal kapcsolatban. 26 éves, dolgozó, káros szenvedélyek nélkül élő, egyetemi végzettséget szerzett nő vagyok, aki pár száz km-re él szülővárosától, szüleitől, családjától. A problémám forrása, hogy a szüleim szerint nekem sosem jó semmi, és mindig mindenben a hibát látom, és ők el vannak keseredve, hogy szerintük nem találom a helyemet a világban. Az a helyzet állt elő, hogy 3 év után elgondolkodtam a munkahely váltásán, mert rengeteget dolgozom, nincs magánéletem és hiába próbálom feltölteni különböző spirituális életszemlélettel az energia raktáraimat, azt a munkahelyen percek alatt leszívják. Sokszor késő estig, sokszor hétvégén is munka van, így tényleg nem marad idő semmire. Szeretnék ezen változtatni, egy kevésbé stresszes munkát keresni, amit szívvel-lélekkel, új erővel végezhetek. Ezt felismertem, és hiszem, ha ez a része az életemnek rendbe jön, akkor tudok helyet szorítani egy társnak is az életemben. Eddig a munka volt a prioritás, de ez változott. A szüleim teljesen ki vannak akadva, szerintük feleslegesen építettem fel a karrieremet az évek alatt és konkrétan azt mondták, hogy remélték, hogy a gyermekeik közül valamelyikből lesz valami, de ezek szerint tévedtek.. Ezt azért mondták, mert említettem, hogy talán a hobbimnak fogok élni, és mivel van egy kreatív szakmám is, azzal fogok foglalkozni (szakács/cukrász). A szüleim meglátása, hogy ettől a munkahelytől nem lesz sosem jobb, és bánni fogom és szerintük ki kellene itt bírnom , mert ez szuper lehetőség és nem megalkudni egy holmi kis cukrász inassal. Szerintük elegem lett, és elmegyek sütögetni, holott ez csak opcióként merült fel, mert nyilván nem ez lenne az első dolog, de ha ez a hobbim, miért ne!? Sírásig ment a vitatkozás. Úgy érzem, hogy tőlem annyit várnak el, mint a testvéremtől és tőlem együttesen, hiszen a testvérem más képességű, tőle jóval alacsonyabb szintet vártak el. Most jönne az, hogy felnőtt vagyok és csináljam ahogyan szeretném, de ilyen felemlegetik a múltból kapott javakat (pl taníttatás, anyagi segítségek,..). Úgy érzem, hogy ha innen, a munkahelyről eljövök, akkor nem fognak semmibe nézni, megfulladok a sok nyomasztó gondolattól amit nap mint nap a fejemhez vágnak, akár telefonon. Ez az én életem, én szeretnék dönteni, hogy miben érzem magam jól, de ezt nem értik. Mindig nekik van igazuk. Szerintük. Mit tehetnék? Nem vagyok egy senki.