Kedves doktornő! Problémánk merült fel a 17 éves fiunkal kapcsolatban. Rockertársaságban van ,ez önmagában nem jelentene problémát,az viszont igen,hogy teljességgel kezelhetetlen és irányíthatatlan lett,amióta találkozott köztük egy 14 éves kislánnyal. Sajnos nehéz sorsú gyerekkora volt a kislánynak. Joggal alakult ki a kislánynál a lányokhoz való vonzódás. A fiam beleszeretett ebbe a leányzóba,annak ellenére,hogy esélye sincs nála, kapcsolatra. 1 hete szinte alig látjuk,mert a kislány szülei megengedték neki,hogy náluk aludjon. A kislány kezén karcolásokat láttunk. Fiunkkal megbeszéltük,hogy az esti busszal hazajön. Nem jött. Fenyegetőzik avval,hogy haza sem jön,mert a barátjával (a kislánnyal)szeretne maradni,mert mi miért tiltjuk,holott már átesett a ló túlsó oldalára és szinte őket tekinti családjának. Teljesen ellenséget lát az emberben, nem hajlandó ép ésszel gondolkodni. Tudom a tiltással az ellenkezőjét éri el az ember,de hogy próbáljuk kezelni ezt a helyzetet? Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Doktornő. 17 éves lány vagyok és már 2 és fél éve komolyabb kapcsolatban vagyok. A barátom egy nagyon rendes, megértő és nagyon hűséges fiu, bátran mondhatom, hogy minden lány álma. Nagyon szerettem és tiszteltem őt, visztont mára ezek az érzések sajnos elmúltak. Nekem ő az első szerelmem és az elmúlt években nagyon hozzánőttem, szinte mindent együtt csináltunk. Érzem hogy már nem szeretem annyira, mégis képtelen vagyok szakítani vele. Ha szóba jön a szakítas, összeomlok és az életemet értelmetlennek érzem, nagyon magányos és céltalan leszek. Nagyon sok emlék köt össze melyeket képtelen vagyok elengedni. Beszéltem vele is az érzelmeimről, viszont ő semmi képp sem szeretne elveszíteni ezért nagyon kűzd. Viszont én boldogtalannak érzem magam és szeretnék valami változást de képtelen vagyok dönteni. Se vele, se nélküle viszony alakult ki kettőnk között.

Tisztelt Hölgyem!
A segítségét és a javaslatát szeretném kérni, súlyos problémával fordulok Önhöz. 31 éves miskolci férfi vagyok és egy furcsa és ritka fóbiától, emetofóbiától szenvedek immáron több mint két évtizede. Nem az interneten megtalálható leírások szerinti “típusos” formájától. Korábban akkor is szorongtam, ha valaki rosszul volt mellettem, ez azonban többszöri expozíció nyomán szinte teljesen megszűnt. Pánikbeteg is vagyok, tulajdonképpen szinte minden gastrointestinalis kellemetlen folyamattól szorongok. Hányinger esetén pedig nagyon bizarr pánikrohamot tudok produkálni. Ilyenkor minden erőmmel, ösztönösen (tudattalanul) az ingerek (öklendezés, expulsio) ellen küzdök és próbálom visszafojtani és/vagy a figyelmemet elterelni. Tekintve, hogy a pánikom pontosan ilyen tüneteket generál, egy öngerjesztő folyamatba csúszok bele. A sors fintora, hogy sajnos gyakran vannak ilyen tüneteim, azonban szerencsére az inger nem mindig olyan erőteljes, hogy az öngerjesztő folyamat beindulhasson és a pánikroham kiteljesedhessen. Sajnos ezidáig nem tudtam megfigyelni, hogy ez minek a függvénye, a psyches izgatottság meggátol abban, hogy a folyamatot vizsgálhassam. Korom előrehaladtával a tünetek még gyakrabban jelentkeztek és egyre intenzívebben, ezért három alkalommal is gastroscopiát javasoltak, melyek minden alkalommal negatív eredménnyel zárultak. Így a panaszaim hátterében psychés eredetet állapítottak meg és ebben az irányban javasolták a további diagnosztikus vizsgálatokat és kezelést. Tekintve, hogy ezt nem tudtam elfogadni, önkényesen további invazív vizsgálatoknak vetettem alá magamat, melyek mind negatív eredményt hoztak. Mostanra magam is beláttam, hogy az esetek többségében psychés folyamatok okozzák a tüneteimet. Azonban abban az esetben is ugyanúgy reagálok, ha a panasznak valamilyen vegetatív oka van (pl. ételabusus, vagy infectio). Tehát gyakorlatilag “nem tudok” hányni, bármennyire szürreálisan hangzik is. Tágabban összefoglalva, a saját szomatikus folyamataimtól félek, leginkább azoktól, amelyek valamilyen formában a gastrointestinumot is érintik. Ezzel így nagyon nehéz egészséges, normális felnőtt életet élni. A probléma mostanra oly mértékben súlyosbodott, hogy a mindennapi élet korábban triviálisnak tűnő feladatainak elvégzése is komoly problémát okoz. A megoldást mindenképpen két fronton szeretném keresni, az egyik, hogy mi váltja ki a tüneteket, a másik pedig, hogy miért így reagálok rájuk, hiszen a fentebb említett fizikai kiváltó okok esetében ez is nagyon fontos lenne. A szakemberek többsége ezt a másodikat figyelembe sem vette, nem hallgatták meg az érveimet. Keresem tehát a hányingerre, öklendezésre hányásra jelentkező pánikreakcióm okát. Nagymater elmondása szerint, édesanyám kisgyermekkoromban többször hagyott magamra veszélyhelyzetekben. Gyakorlatilag megijedt ezekben a szituációkban és próbált belőlük kimenekülni, ahelyett, hogy rólam gondoskodott volna. Ilyen esetekben, állítólag több alkalommal előfordult, hogy sikítozva menekült a szoba másik végébe, ahol becsukott szemmel, befogott füllel a sarokba guggolt. Édesanyám psychés problémáiból adódó megnyilvánulásai egyéb kritikus helyzetekben, sajnos más, biztonságérzettel kapcsolatos, ill. személyiségfejlődési problémát okoztak. Egyértelmű caracteropathias jegyeket mutatok, melyeket én magam is felismerek a viselkedésemben. A kezdetektől fogva, szociális, beilleszkedési problémáim voltak, vannak. Ezek megjelennek a baráti- és párkapcsolatokban, kollegális- illetve minden más emberi kapcsolatok vonatkozásában. Ezt azonban jelenlen másodlagos problémának tartom. Az elsődleges a fentebb leírt. Úgy vélem, hogy sokkal jobban tudnék fókuszálni a másodlagos problémára, ha az elsődleges megoldódna. Számos szakembert felkerestem már, több alkalommal feküdtem hónapokat a MISEK Pszichoterápiás Rehabilitációs Osztályán, de az alapprobléma perzisztens, ezen nem tudtak segíteni. A hagyományos, feltáró jellegű terápiák nem váltak be a problémára, véleményem szerint bármilyen hosszú távon lehetne folytatni, de nem járnának eredménnyel, mert az alapproblémával kapcsolatos konfliktusok non-verbális korból származnak. Amennyiben már találkozott hasonló problémával és/vagy tud bármilyen javaslatot tenni, hogy hova fordulhatok ezzel, kérem tegye meg.
Köszönettel,
TH

2,5 éves leányunokám már kicsi baba kora óta “retteg” a férfiaktól. Ha liftbe beszáll egy férfi, felveteti magát és elbújik, ha üzletben férfi vásárló mellénk lép, vagy a biztonsági őrt meglátja sírva fakad, fel kell venni, és el kell menni mert sír. Ha az utcán a kismotorjával előre hajt és észrevesz egy bácsit, vagy ha a szomszéd bácsi szól hozzánk ugyanez a reakciója. Az unokám a szüleivel él együtt, gyakran találkozik velem a nagymamával is. Az elmúlt hetekben elkezdett köpködni, látszólag ok nélkül, jön-megy és köpköd. Mi lehet az oka a viselkedésének, mit tudok tenni, hogy segítsek rajta.

Üdvözlöm!
EGY olyan kérdésem lenne mivel szakított velem a párom, nagyon szeretem őt és valószínűleg sok idő is kell mire túl tudom tenni magam rajta. És az a legfájdalmasabb hogy már el terveztem vele a jovomet.
Szeretnék segítséget kérni öntől, hogy hogyan tudnam magamat túl tenni a paromon?
Köszönöm válaszát!

Tisztelt Hölgyem!

Ez egy eléggé szokatlan probléma de próbálom minél érthetőbben elmagyarázni.
Az utóbbi néhány évben jött elő.Amikor valami intim dolgot csinálok főleg akkor szokott előjönni,hogy oda nem illő dolgokra gondolok.Például olyan dolgok jutnak eszembe akaratlanul mint egy családtagom vagy ismerősöm de nem ritkák a teljesen elvont vallással kapscolatos dolgok sem.Próbálok nem gondolni rá de mindig valahogy előjön és ezért bűnösnek érzem magam utána és undorodom magamtól. Nem szeretek megérintő dolgokat látni vagy hallani mert tudom,hogy később elő fogja hozni az agyam a legrosszabb pillanatokban. Semmi önbecsülésem emiatt és nem tudom kól érezni magam.Megtenné,hogy segít?

Apósommal kapcsolatos a problémánk. Szakembernél sohasem járt ezzel a problémával tehát csak sejtjük, hogy milyen betegség lehet ez, de ahogy interneten tájékozódtunk, féltékenységi paranoiáról van szó. Már 68 éves, anyósommal már több mint 40 éve házasok, de anyósom elmondása szerint az egész kapcsolatukat elejétől fogva kísérti ez a betegség. Ez akkor kezdett el rosszabbodni, amikor nyugdíjas lett. Azóta állandóan zaklatja az anyósomat azzal, hogy „összehozza” a szomszéd fiúval, a sógorával. Tudomásom van arról is, hogy volt alkalom, amikor meg is verte mindenféle indok nélkül. Ugye mondanom sem kell, hogy soha nem volt példa arra, hogy anyósom megcsalja apósomat. De apósom szülei is ilyen problémával küzdöttek, szóval úgy vélem ez a betegség gyerekkorból is adódik. A gond az, hogy bár 100 km-re laknak tőlünk, nemrégen született két gyermekünk és az utóbbi időben többet jöttek látogatni minket illetve sok felújítás is volt a lakás körül, amiben sokat segítettek. Egy ideje azonban elkezdett féltékenykedni az apukámra és engem is belekevert. A rögeszméje most az, hogy apukám kavar anyósommal és pedig falazok nekik. Nem tudom ebben a helyzetben hogyan kellene helyesen cselekedni illetve viselkedni. Sajnos nem lehet vele megértetni, hogy elrugaszkodott a valóságtól és hogy beteg, tehát az hogy őt orvoshoz vigyük saját akaratától fogva nem lehetséges. Anyósomat sem tudjuk meggyőzni, hogy próbáljon kitörni ebből a helyzetből mert ez csak rosszabb lesz, ő próbálja elfogadni hogy beteg és kitartani mellette. De akkor erre a helyzetre mi a megoldás? Én félek attól, hogy ez rosszabbodni fog idővel és veszélyt fog jelenteni a környezetére és a gyerekekre is. Van alapja a félelmeimnek? Rá kellene hagyni ezt a viselkedést vagy minden alkalommal próbálni meggyőzni hogy ő beteg? Köszönöm előre is a válaszát.
Üdvözlettel,
AB

Üdvözlöm,

kommunikációs problémáim vannak a párkapcsolatomban. 7 hónapja tart a kapcsolatom a párommal. A problémánk, hogy én sértődékenyen, érzékenyen reagálok egyes megjegyzésekre, cselekdetekre. Régebben többször elsütött ő általa viccesnek vélt mondatokat a külsőmre, amikor szóvá tettem elnézést kért, jelezte, hogy nem gondolta komolyan, teljesen elégedett velem, szeret engem. A legutóbb azon vesztünk össze, hogy a nővéremet egy nagyon dekoratív nőnek állította be, kicsit alpári stílusban. Ezen szintén megsértődtem, rosszul esett, egyrészt mert nem szeretnék féltékeny lenni a saját testvéremre, másrészt én ettől csúnyábbnak, értéktelenebbnek éreztem magam, azt gondoltam, hogyha lett volna a nővéremnél esélye, akkor biztosan nem engem választott volna. (A nővéremmel szoros a kapcsolatunk, de nem szívesen beszélgetek vele az utóbbi időben, mert féltékeny vagyok rá, de ezt nagyon szégyellem, de rossz érzés vele beszélgetnem, illetve inkább meghallgatnom őt, mert ő beszédesebb, mint én. Én többnyire csak meghallgatom, de már ehhez sincs kedvem.) Az összeveszéseink a párommal úgy néznek ki általában, hogy én befordulok, nem szólok hozzá, nem nézek rá. Ő pedig vár, amíg megnyugszom és elmondom, hogy mi a problémám, ha sokáig elhúzódik ez az állapot akkor nyilván megkérdezi és olyankor megpróbálom elmondani neki. Amióta együtt vagyunk nagyon megcsappant az önbizalmam. Sok olyan helyzet van, hogy görbe tükröt tart elém, felhívja a figyelmet a hibáimra akaratán kívül, olyan dolgokra, amin én is szívesen változtatnék, de nem megy. Frusztrált leszek ettől. Próbáltuk ezt megbeszélni, őszintén elmondta, hogy soha nem érezte ezt még senki iránt, amit én irántam érez. Nem akar nekem fájdalmat okozni a bunkó viselkedésével, próbálja mérsekelni, de nem mindig sikerül neki. És sokszor keltek benne olyan érzést, hogy fél megszólalni, úgy érzi, mintha tojáshéjon járna – így fogalmazott, mert nem tudhajta előre, hogy éppen mivel okoz bajt, fájdalmat nekem. Nekem fáj a bunkósága, pedig állítja, hogy nem szándékosan teszi, próbál változni, de nem akarja teljesen feladni az egyéniségét. Úgy érzi, hogy a bunkóság, amit ő viccesnek tart a személyisége része. Most abban egyeztünk meg, hogy bár mind a ketten félünk a változástól, de mind a kettőnknek változtatnia kell a viselkedesén valamilyen szinten, mert szeretnénk együtt maradni. Ő próbálja mérsékelni a bunkó beszólásait, én viszont tanácstalan vagyok, hogy mit tegyek akkor ha megbánt. Nem akarok magamba fordulni, de nem tudom, hogyan fejezzem ki magam, illetve félek attól, hogyha minden egyes sértődést hangoztatok akkor még inkább azt fogja érezni, hogy nem szólalhat meg mellettem, nem lehet mellettem önmaga. Viszont ha elfojtom a fájdalmam az sem megoldás. Mit tanácsolna? Előre is nagyon szépen köszönöm.

Jó napot ! Segítséget szeretnék kérni. A szüleim bizalmát szeretném visszaszerezni,amit tudom nehéz lesz. 2-szer hazudtam nekik amit tényleg megbántam teljes szívemből. Soha többet nem hazudnék nekik ha bíznának bennem újra. Beszéltem már velük de ez nem ilyen egyszerű. Kérem segítsen! Hálás lennék.

Kedves Válaszoló!

3-an élünk egy családban, a gyerekem a férjem és én. Sokszor felbillentik a harmóniámat, Sok fejtörést okoz, hogy az én alapvetően érzékeny személyiségemnek köszönhető, vagy inkább az ő furcsaságuknak. Nem akarnak rosszat, de néha élményhiányosnak érzem az életet velük. A férjem ( 53 ) a fiam ( 11,5 ) , én 51 de legtöbbek szerint 40-nek se látszom.
Mindketten jól elvannak magukban, én pedig többet mennék új helyekre, többet találkoznék másokkal is stb. Balatonon 2 hónapig lent voltak én egyet velük, a vízhez csak 6 körül mentek, mert ők úgy szeretik ha nincs túl meleg már, én meg 4-kor mennék, és mentem is.Állandó győzködés minden, a családi ünnepeken a fiam, aki az osztálytársai körében népszerű, az unokatestvéreivel többnyire hűvös.
Ha mondom menjünk el majd a Family Parkba akkor ők egyáltalán nem lelkesednek, mert sokan vannak. Zalakarosra gondoltam elmennénk, a férjem meg azt gondolja gyógyfürdőbe gyerekkel? Ha meg is történik mégis a program, akkor meg nem teljesen érzem jól magam, mert hát ők nem annyira akarták,nem örülnek úgy mint én.
Ha jönnek az anyósék akkor gyerekem szerint minek jönnek annyit, ami nekem szintén rosszul esik. A Balatonon a szomszéd gyerekkel nem akar focizni, csak a férjemmel,ez is kellemetlen, Sokszor szemtelen is az apjával ez a ‘szerencsétlen’ rá se szól, hanem még védi hogy hát csak harcias mint egy focista.
Nem tud mit tenni, mert már kiskorában jól elcseszte a nevelését,amivel kettőnk között is konfliktusokat szült.
Most meg már úgy be van a személyisége drótozva, hogy
nehezebb módosítani.
Lehet hogy idealizált világot képzelek velük, de mostanában tele a hócipőm.
Szóval úgy érzem kevés a közös felhőtlen öröm.miközben lehetne mert nem szegénység miatt kell visszafogni magunkat.
Mit tegyek, mert itt tuti hogy valami nem normális velük ?

Köszönöm válaszát

Tisztelt szakemberek, olyan problémában kérném a segítségüket, ami elsősorban a barátomat érinti, de akár sok más embert is, egyfajta élethelyzet. Barátom 29 éves fiatalember. A nagymamája nevelte tulajdonképpen, voltak évek gyerekkorában, mikor szó szerint is, tehát nála lakott, de enélkül is mindig szoros volt a kapcsolatuk, bizalmas volt hozzá, illetve az egész családot a nagymama támogatta anyagilag. Most már a párom 29 éves, a nagymama 82. Egymáshoz közeli lakásban laknak és most is majdnem minden nap találkoznak. A nagymama még jó erőben van, ellátja magát, főz, egyedül jár boltba, orvoshoz stb. Mégis, azért bizonyos dolgokban segítségre szorul. Illetve mind fizikailag, mind értelmileg lassan mégiscsak hanyatlik. A barátom amúgy is hajlamos az indulatos viselkedésre. Holott egy nagyon is jólelkű és érzelmes férfiról van szó, aki soha nem bántana meg senkit. A nagymamáját sem, akinek sokat köszönhet. Mégis, ha valami terhes neki, bosszantja az értetlenség, a kérések, az alkalmatlankodás, a beleszólás, sokszor kíméletlen vele, szavakkal is, viselkedésben is. Amit persze megbán, bocsánatot kér, vádolja magát, szörnyen érzi magát, és igyekszik jóvá tenni mindent. Nekem is elpanaszolja utána. Én mindig türelemre intem, és emlékeztetem, hogy egy idős emberrel már nehezebb és örüljön, amíg együtt lehetnek. De tudom, mivel évekig gondoztam beteg embert, hogy sokszor nincs meg az a türelem, ami kellene. Ha a barátom türelmetlenség miatt undok a nagymamájával, ez két embernek is fáj: neki magának is és természetesen az idős néninek is. Sajnos az idősödő vagy beteg, gondozásra szoruló családtagjainkat sokszor teherként éljük meg. Ez nem szép, de sajnos ezt látom. Magamon is, rajta is, sok mindenkin. Hogy lehetne ezt jobban csinálni? Köszönöm a segítségüket.

Párommal 6 éve vagyunk együtt. Az első 3 évben a szüleinél laktuk, aztán különköltöztünk. Különköltözésünkkor kiderült, hogy terhes vagyok. Ikerlányaink születtek, most 2,5 évesek. Párom előtt nem volt semmilyen kapcsolatom, ő az első így nem tudtam semmihez sem hasonlítani. Nehéz volt vele, nagyon sokat bántott lelkileg, de próbálta kompenzálni kedveskedésekkel. A lányaink születése után döbbentem rá, hogy mérgező személy. Akkor nyílt fel a szemem, azóta hiába is akar manipulálni és megbántani, mindenért hibáztatni és bűntudatot ébreszteeni bennem, nem veszem a szívemre a próbálkozásait. Most viszont azt vettem észre, hogy a lelkileg érzékenyebb lányunkat próbálja teljesen magaköré édesgetni és manipulálni. Úgy látom élvezi, hogy ez a lányunk az ő szavára egyből vigyázba áll és ezzel mások előtt kérkedik. Néha szegényt bünteti a szeretetmegvonással és haraggal. Közben én persze pajzsként próbálom hárítani ezeket a dolgokat. És nyugtatni a lányunkat, hogy mérges, de nem rá (ilyenkor valóban nem rá mérges, csak a lányainkon tölti ki). Elhagyni nem akarom, mert így legalább a felügyeletem alatt történik és közbe tudok lépni. Viszont különválva nem lennék ott, hogy megvédjem. A kérdésem csak az lenne, hogy az én stabilitásommal és szeretetemmel megtudom védeni a lányomat a lelki terrorral szemben? A segítségemmel megtud erősödni lelkileg, hogy ő is figyelmen kívül tudja hagyni a sértéseket?

Kedves Cintia!
Anyukám 30 éve beteg. Pszihésen gondja van Apukám a mai napig mellette van, csak az a probléma hogy idegileg kikészíti őt. Mindenért okolja mindenbe beleköt. Nagyon rossz beteg. Pedig apu nélkül nem tudna megélni.Csak aput sajnálom mert rámegy az egésszége. Nagyon lefogyott. Mit lehet ilyenkor tenni? Nagyon félek hogy mind a kettőjüknek baja lesz. Köszönöm.

Kedves Pszichologus!
Edesanyam /64/ eves sulyos beteg-nem tudjuk mi a baja, mert nem hajlando orvoshoz menni-de ami a baja sajnos mar nagyon latszik rajta, segitsegre szorul. Nem tudjuk meggyozni, hogy elvigyuk vizsgalatra, hogy megtudjuk mi a baja es lehet olyan van, amin meg lehet segiteni. O meg akar halni, azt mondja, neki ennyi volt az elet es tartsuk tiszteletben a donteset. Ez nagyon megvisel, nem tudom elfogadni a donteset. Mit csinaljak, hogy meggyozzem, hogy van meg ertelme az eletenek, ne haljon meg csak igy. Koszonettel.

Jó napot !
Az alábbiakban kérem a segítségét. Amint azt jeleztem 72 éves, napi rendszerességgel 2-3 órát intenzíven sportoló, azt mondják rólam, hogy jó humorú vidám, értelmiségi férfi vagyok. Rendszeresen veszek részt átfogó orvosi vizsgálaton és az orvosaim szerint – magam is így érzem- kiváló fizikai állapotban vagyok. Csodálatos gyermekem és gyönyörű 7 éves leány unokám van akik tőlünk kb 120 km-re laknak, de heti rendszerességgel találkozom velük ill. a kis unokám sokat van velünk. Mindezek ellenére egy idő óta szinte óránként törnek rám a szorongások, amelyek úgy jelentkeznek, hogy előjönnek az elmúlt évekből a vele töltött emlékképek és sajnálom, hogy azok az évek elmúltak. Még az elmúlt napokban a kerti medencében együtt töltött vidám órák is szorongással töltenek el. Mint mondtam sokat voltam vele, rendszeresen hordtam lovagolni, sokat sportolunk együtt, mégis állandóan szorongok, mintha vissza akarnám fogni az idő múlását.. Látom a játékait amivel a jövő héten is játszani fog mégis szorongások, sötét gondolatok gyötörnek. Nem tudom érthető e a problémám. Mint mondtam a pályámon sok sikert megélt több diplomás értelmiségi vagyok de soha még így nem voltam, de most úgy látom, hogy lassan már depressziós leszek.
Megértő segítségét előre is köszönöm.