Tisztelettel kérdezem, hogy mi állhat -e mögött. Nem tudom, hogy miért van, de 30 éves férfi létemre egyre gyakrabban érdekel,hogy milyen lehet az ágyban egy másik férfivel. Milyen lehet a passzív szerep. Azért lehet ez az érdeklődés,mert biszexuális lennék vagy azért, mert nincs dolgom nőkkel és a meg nem élt,ki nem élt szexualitás így tör utat magának? Ha nem tudom megélni nőkkel akkor a férfiak felé terelődik az érdeklődés, a vágy? Ennek van értelme? Lehet ez a hátterében? A nők vonzanak csak nem merek közeledni feléjük. Számtalan oka van. Kórosan negatív az énképem és önbizalmam sose volt. Ugyan most lenne lehetőségem összejönni egy kedves,okos lánnyal,de nem érzem azt a pluszt ráadásul külsőre sem vonz olyan rettentően,de más oka is van. Ő vallásos én meg kevésbé. A kérdés inkább az, hogy miért kezdhetett el érdekelni már vagy 1-1,5 éve,hogy milyen lehet a szex egy férfivel. Lehetőségem is lenne kipróbálni. Nem tudom, hogy merjem-e megtenni. Mi van ha nagyon nem lesz jó? Hogy fogom ezt feldolgozni? Milyen lesz amikor mások erről viccelődnek és én meg hallgatom? Mi lesz ha élvezem? Azt, hogy fogom feldolgozni? Ha kiderülne, hogy biszex vagyok. Nem tudom mi tévő legyek. Mitől lehet ez az érdeklődés? Honnan tudjam , hogy ki akarom-e próbálni vagy csak egy hiányt pótol ez az érdeklődés? Időről időre felmerül bennem ez az irányú kíváncsiság. Nyomjam el? Ne foglalkozzak vele?Majd egy nő feledteti? Vagy próbáljam ki? nem tudom mi tévő legyek.válaszút

Tisztel Doktornő!

A problémám a következő… Több mint egy hete már 30-35 fokos kánikula van… ami nagyon megvisel, vagy legalábbis eddig azt hittem az az oka, de kezdek benne kételkedni. Több mint egy hete kezdődtek a panaszaim… sokszor émelygek és annyira szédülök, hogy a lakást se tudom elhagyni, egy nap volt amikor dolgozni se jöttem (hozzátenném, hogy 50 méterre lakom a munkahelyemtől). A szédülés már nagyon aggaszt, főleg hogy ájulásérzetem van folyamatosan… van hogy úgy érzem, hogy kicsit jobb és elmegyek egy bevásárló központba és kezdődik minden előről… belépek és szorongok, szédülök. Nagy erőt kell vennem magamon ha bevásárolni indulok, mert már félek, hogy rosszul leszek esetleg elájulok. -hasonló eset, mikor a zebránál meg kell állni mert még pirosat mutat a lámpa… borzalmasan telnek így napjaim. Fáradtnak, kimerültnek érzem már magam.

Kérem segítsen, lásson el jó tanácsokkal mi tévő legyek!

Üdvözlettel,

Bridget92

úgy érzem személyiségzavarom van.
Olyan ez hogy nem tudok munkahelyen megmaradni, alkalmazkodni. jogositványt szerezni.
Pályát választani. Tanulni.
Vagyis nem vagyok kitartó.
Nem tudok emberekkel kapcsolatot kialakitani ami normálism
Alapja az hogy azt érzem bántani akarnak és gúnyolnak. ilyen paranoid. Például ha családban is beszélnek a konyhában és hallok valamit akkor hallgatózok mert mintha engrm beszélnének ki bántóan pedig nemm
Zűrzavaros gyerekkorom volt. Iskolai zaklatásban is volt részem éveken át. Szüleim is ilyen furcsa személyek. Apám leginkább nárcisztikus vonásokkal rendelkezik.
Théta healinggal kezeltettem magam, ez ilyen spirituális öngyógyitás. Ennek hála kigyogyultam a szorongásból.
Kezdek rosszul lenni azért nert hétköznapi helyzeteket nem tudok megoldani.
hogyan lehetnék önálló és az életben helytálló ember ha még egy munkahelyen se tudok megmaradni 1 honapnál tovább mert mindig rossz valami és stressz hatására a paranoia megjobban felerősödik.
ugy érzem mint ha egy olyan ember lennék aki különbözik és figyelnek, tény hogy alacsony vagyok férfi létemre és nem vagyok olyan átlagos. Félek attól hogy munkahelyen leszidnak ha elrontok valamit és nem birom a kudarcot.
Ha valaki furán néz rám , már akkor beindul a fantáziám biztos azt gondolja “milyen buzi feje van ennek” “fogyatékos”. Főleg ha más férfiak között vagyok, akik ilyen nagyok. az osztálytársak mondtak ilyeneket, megkülönböztetett voltam. Pedig nem vagyok csunya, mert valakik szerint helyes pasi vagyok csak amikor valaki ott van akkor csunyának kezdem látni magam.
középIskolát is nehezen végeztem el.
akkor se tudtam megoldani a helyzeteimet.
viszont testileg egészséges vagyok.
Hiába mondogatom magamnak hogy semmi alapja ezeknek akkor is így van.
Munkahelyen is aranyosak voltak de akkor is beindult a fantáziám és sunyi voltam mindenféle gondolatom volt. ki fognak csinálni, mobbing áldozat leszek. biztos csicskáztat, mert megkért hogy csináljam meg ezt meg azt.
Autovezetés oktató felemelte a hangját többet nem mentem vezetni. mert úgy éreztem megsérültem. és nem merek szólni neki hogy máshoz megyek mert szidni fog és meg fogok sérülni és rossz lesz nekem utána és lehet hogy kapni fogok valami lelki stresszes betegséget.
Máskor fejben megvan hogyan fogok kezelni egy helyzetet de gyakorlatban nem megy.
Tényleg egyszerű helyzetek de bele bonyolódok.
Mindig ilyen világ közepe érzésem van engem néznek, bántanak, megitélnek. Amugy én is megitélek másokat, pedig egy szót se szólt de már elkönyveltem.
Nem birom ha elutasitanak.
Amugy zárkozottnak, hidegnek tartanak. Pedig belül nem vagyok az, de ha bekerülök emberek közé átveszi az irányitást az állapotom.
Csak suliban gyakran megkaptam mivan buzigyerek. Fiu létemre ilyen aranyos arcom van.
A tanár is megkülönböztetett mert jó fiú voltam és a kis szive csücske, de amugy nem csak azt mutattam mert azt várták el tőlem. A családom miatt is mert testvéreim is azokba az iskolákba jártak és aszerint figyeltek, itéltek meg a tanárok.
Felteszem magamnak a kérdést miért baj az ha kudarc ér? Mondjuk ha nem sikerül a jogsi elsőre: rosszul fogom magam érezni lelkileg szégyenérzetem lesz és leszidnak az emberek. butának és fogyatékosnak néznek és én is magamat. esetleg kiderül hogy nem vsgyok alkalmas autovezetésre.
kérdezném hogy ilyenek másnak is vannak? hogy az oktató kiabál velük. Vagy munkahelyen beszólnak nekik. Bénáznak, ügyetlenkednek.
Én attól is félek hogy poszttraumás stresszt fogok kapni. Verbális, érzelmi bántás hatására is kialakulhat azt olvastam és ezért is figyelek minden kis bántásnak tünő dolgot. ez igaz?

A verbális bántalmazás hosszútávú következményei

Jó napot kívánok !
Hogyan lehet meggyógyulni a pánikbetegségből meg a semmin is elkezdek sírni ez miért van mit lehet csinálni ,buszra nagyon félek felszállni mit tegyek ?

Kedves Pszichológus! Szeretném tanácsát, iránymutatását kérni a problémámmal kapcsolatban. 26 éves, dolgozó, káros szenvedélyek nélkül élő, egyetemi végzettséget szerzett nő vagyok, aki pár száz km-re él szülővárosától, szüleitől, családjától. A problémám forrása, hogy a szüleim szerint nekem sosem jó semmi, és mindig mindenben a hibát látom, és ők el vannak keseredve, hogy szerintük nem találom a helyemet a világban. Az a helyzet állt elő, hogy 3 év után elgondolkodtam a munkahely váltásán, mert rengeteget dolgozom, nincs magánéletem és hiába próbálom feltölteni különböző spirituális életszemlélettel az energia raktáraimat, azt a munkahelyen percek alatt leszívják. Sokszor késő estig, sokszor hétvégén is munka van, így tényleg nem marad idő semmire. Szeretnék ezen változtatni, egy kevésbé stresszes munkát keresni, amit szívvel-lélekkel, új erővel végezhetek. Ezt felismertem, és hiszem, ha ez a része az életemnek rendbe jön, akkor tudok helyet szorítani egy társnak is az életemben. Eddig a munka volt a prioritás, de ez változott. A szüleim teljesen ki vannak akadva, szerintük feleslegesen építettem fel a karrieremet az évek alatt és konkrétan azt mondták, hogy remélték, hogy a gyermekeik közül valamelyikből lesz valami, de ezek szerint tévedtek.. Ezt azért mondták, mert említettem, hogy talán a hobbimnak fogok élni, és mivel van egy kreatív szakmám is, azzal fogok foglalkozni (szakács/cukrász). A szüleim meglátása, hogy ettől a munkahelytől nem lesz sosem jobb, és bánni fogom és szerintük ki kellene itt bírnom , mert ez szuper lehetőség és nem megalkudni egy holmi kis cukrász inassal. Szerintük elegem lett, és elmegyek sütögetni, holott ez csak opcióként merült fel, mert nyilván nem ez lenne az első dolog, de ha ez a hobbim, miért ne!? Sírásig ment a vitatkozás. Úgy érzem, hogy tőlem annyit várnak el, mint a testvéremtől és tőlem együttesen, hiszen a testvérem más képességű, tőle jóval alacsonyabb szintet vártak el. Most jönne az, hogy felnőtt vagyok és csináljam ahogyan szeretném, de ilyen felemlegetik a múltból kapott javakat (pl taníttatás, anyagi segítségek,..). Úgy érzem, hogy ha innen, a munkahelyről eljövök, akkor nem fognak semmibe nézni, megfulladok a sok nyomasztó gondolattól amit nap mint nap a fejemhez vágnak, akár telefonon. Ez az én életem, én szeretnék dönteni, hogy miben érzem magam jól, de ezt nem értik. Mindig nekik van igazuk. Szerintük. Mit tehetnék? Nem vagyok egy senki.

Kedves doktornő
Lassan 10 éve vagyunk együtt a párommal. Az idén töltötte be 40-et. Amióta megismertem mindig is féltékeny tipus volt, féltékeny volt mindenkire. Nem öltözhettem úgy ahogy akartam,nem szólhattam szinte senkihez sem, és hozzám sem szólhatott senki. Nem egy munkahelyemet veszíttem el emiatt. De az elmúlt 1,5 évben teljesen megváltozott. Teljesen közömbös lett, nem érdekli mit csinálok,kivel beszélek, teljesen eltünt az az ember akit megismertem. Már csak a haverok meg a kocsmázás van, nem csinál itthon semmit, még a gyereke sem érdekli. Amikor rákérdeztem azt mondta ő nem vette észre a változást. Azt is megkérdeztem tőle,hogy van valakije azért ilyen, de azt mondta nincs és nem is volt soha és nem is akar mást. Csak akkor nem értem mitől változik meg valaki ennyire 8 év után?
Kérem segítsen megértenem ezt az egészet.

Tisztelt pszichologus. A pàromal a személyünkel majdnem egy ével ezelött rá találtunk egymàs személyèbe az igaz szerelmre amit mind ketten ugy könyveltük el hogy erre vàgytunk mindketten. Teljesen jol müködött minden nagyon èreztettük egymàsal hogy mennyire szeretjúk egymàst de a problèmàk miatt ami fel merült a kapcsolatunkba szèp fokozatosan tönkre tettük.Egyre több lett a vitatkozàs a veszekedès ès most teljesen meg romlot mert a pàrom meg csalt amit ő is nagyon meg bànt Èn ezt abba a pillanatba traumakènt èltem àt ès olyan dolgot ill. dolgokat tettem ami a tàrsadalmi ès pàrkapcsolatba nem törtènhetne meg. Amikkor tudatosult bennem akor bàntalmaztam szidalmaztam mert nem tudtam fel dolgozni ès csak a bevilanó kèpek voltak elöttem ahogy hozzà èrnek stb. Nem tudtam kontrolàlni a viselkedèsemet sajnos. Amit iszonyatosan meg bàntam ès napok ota azon vagyok hogy tegyük jovà ès hogy mindketten bocsàsunk meg egymàsnak. Szeretnèk töle kèrni csak egy esèlyt amivel be tudnàm neki bizonyitani egy èleten ât hogy èltem a lehetőségel ès annyira fontoss a szàmomra hogy mindent elkövetnèk azèrt hogy azt a szerelmet amit èrzett iràntam ujbol a fel szinre hozzuk. Mind ketten egy rossz kapcsolatbol szàltunk ki sok mindent el èrtünk egy èv alatt ès nagyon szeretük egymàst.Ès èn mèg mindig szerelmes vagyok belè ès fontoss hogy nàla is elöjöjön az amit a szive leg mèlyèn mèg èrez iràntam az el mondàsa szerint. Kèrnèm a tanàcsàt hogy mit kène azèrt tennem hogy meg bocsàjtson nekem ès csak egy esèlyt adjon arra hogy be bizonyitsam neki hogy szeretem ès hogy soha többet nem fordul ilyen elö. Most teljesen idegenkènt kezel bànt minden egyes szoval ès bàrmit probàlok a kedvébe tenni mindent ellenem forditt.Pedig csak egyetlen egy esèlyt szeretnèk töle hogy be bizonyitsam szàmàra hogy èn is meg bàntam szeretem őt ès a gyermekeit is akik nem tudjàk hogy ez történt.Vàrom a vàlszàt elöre is köszönettel Gellèn L. Tamàs

Kedves Pszichológus!
Én egy 20-as éveiben járó lány vagyok. Egy kérdésre szeretnék csak választ kapni. Volt már több srác is az életemben,azonban komoly kapcsolatom még sosem volt,ami nagyon bánt. Az utóbbi időben több emberrel is találkoztam,és volt aki megfogott. Sajnos ilyenkor hajlamos vagyok arra,hogy nagyon belelkesüljek,még akkor is,ha túl sok komoly dolog még nem történt. Nálam sajnos ez olyanba megy át,hogy konkrétan a mindennapi cselekvéseimben “akadályoz”,állandóan az illetőn rágódok,visszapörgetem az eseményeket,a tevékenységeim, pl. sportolás közben,vele álmodok,a hangját hallom/azt érzem a szobában van álom és ébrenlét között és ezáltal még jobban elmélyülnek bennem az érzések,úgy,hogy nem is találkoztunk még azóta. Nagyon fárasztó így “működni” és szeretnék valamit csinálni ennek,mert tényleg nagyon kimerít az,hogy nagyon beleélem magam valamibe,elkezdek rágódni rajta,aztán nem lesz belőle semmi és szomorú leszek. Mit tehetnék ebben az esetben?
Nagyon szépen köszönöm a választ!
A.

Kisfiús pasi vagyok.
Szeretnek a lányok de nem akarnak komoly kapcsolatot. Megkapom a jajj de cuki vagy és stb. gügyögés.
Buliban is mindig engem cirógatnak, megengedik hogy az ölükbe feküdjek. Szex is gyorsan bekövetkezik.
lány megemlitette hogy anyukának érzi magát mellettem és gondoskodnást váltok ki de nem tud rám férfiként nézni. ez rosszul esett. Nem vagyok kisfiú!!!
Alapból alacsony vagyok. 171 cm.
De amikor a 10. lány is le cuki mukiz.annyira szörnyű nem?
Nem volt még hosszú kapcsolatom.
Annyira rossz hogy csak szexre kellek és babusgatni való vagyok a nőknek.
Azt még hozzá tenném hogy a tizenéves és a 30-40 feletti nőknél egyaránt.

Kedves Pszichológus!
Egy diagnózisra lennék kiváncsi. Megismertem egy fiatelembert. Németo-ban élek, ö meg svájcban. (A fiatal ember,- pozitivan gondolkodik, vannak csodák vagy nincsenek, hirtelen ismerkedés a neten, van aki agykontrollal, vagy NLP vel gondolkodik- az most mindegy. Szerintem ö tudatosan egyiket sem alkalmazza, haszonelvüséget, extrém vallási megfontolásból történö reakciót kizárok, csak pszicho problémát látok a háttérben) A fiatal ember majdhogynem látatlanban szerelmes, sebtiben akar nösülni. Megvannak a konkrét elképzelései – na végre egy férfi, aki nem csak idötlen idökig vacakol- igen ám, de nagyon furcsamódon gyerekesen viselkedik a társaságomban 835 éves, normál karrier, kereskedelmi, zenél is).
Fogalmak, mint autista, infantilis nem segitenek… ha a szülökkel, munkatárssal látom kommunikálni akkor elsö pillanatra minden ok.
De nem látok szexuális kivánalmat nála, szexre gondolhatnám manapság hihetetlen tapasztalatlan (mert alig képes valamire), de valami más van a háttérben. Mint egy óvodás gyerek, aki egy 18+ filmböl megtanulja a mondatokat és a robotikus, félszemmel ellesett imitáló , de nem igazi mozdulatokat alkalmaz. másrészt a testiségnél nem hajlandó pl. nemi szervek kézzeli érintésére. Folyton csak a családalapitásról beszél, évekig nem volt társkapcsolata kb. 8 éve, viszont a szülökkel nagyon erös a napi kontaktus. Nem is érdekli a másik, csak a saját terveinek véghezvitele, és meg van gyözödve, hogy az a másiknak ugy jó lesz, tényleg gondoskodó. na de a nagyobb kenyér, vagy az utolsó,, amiért még oda lehet kapni, neki jár, nem a vendégnek- – ezt csak a cselekedeteiben csiptem el. szóval udvariatlan is… ha arról van szó, hogy nem épp az összeillö partner, akkor zokog, vagy kitör. hajtogatja a szeretleket különösebb ismerettség nélkül.
Ez átmeneti “megkattanás”- amig tényleg nincs egy partner? vagy a “minden konkréten ahogy elterveztem, ugy kell lezajlania” kissé akár hisztériás jelenségnek és semilyen szexualitásnak mi a diagnózisa? Vagy milyen kifejezéseknek olvashatok utánna? Egyszerüen szeretném legalább tudományosan megérteni… Egyszerüen, mintha egy fogyatékossal lenne dolgom, más szituációkban pedig normális.
Köszönöm a segitségét, üdvözlettel
A

Üdv , egy 42 éves nő vagyok! Van egy 22 éves fiam , viselkedésén mai napig nem látszik , 1 hónapja állt elém , azzal , hogy a saját neméhez vonzódik. Volt neki kiskorában sok barátnője , szebbis , csunyább is. 2 évvel ezelőtt volt neki egy komolyabb kapcsolata , de mivel külföldre költöztünk ennek vége lett. Nővérem lányáról 3 éve derült ki , hogy lezbikus , fiamat sokat foglalkoztatta az érdeklősés ez iránt, amit nekem elmondott , mivel kiskora óta szorosabb kapcsolata volt vele , mindenhova együtt mentek . Elmondta , hogy próbálta elnyomni , már régóta , hogy emiatt tudta , hogy depressziós volt , és a szamitógépesjátékban élt , azt mondta . Azt is mondta , hogy nem tudja mitől , csak ez érdekli, meg próbált felnőtt tartalmó filmeket nézni is de mindig vissza ment a másik fajtához, de már 15 éves kora körül , jött ez az egész , és azóta hazudik magának ,amit én egyáltalán nem vettem észre,mivel mindig csak a lányokról beszélt , ő most azt mondja , hogy ez csak egy álca akart lenni , hogy ki ne derüljön, és nem merte elmondani , csak most úgy ki jött belőle , de nem akarta most is elmondani , csak a helyzet úgy hozta . A viszonyom a gyerekkel jó , mindent megbeszéltünk .Most megismerkedett egy 30 év körüli emberrel , akivel lehet szorosabb a viszonya , de előtte is beszélgetett , találkozott más emberekkel , de eddig nem gondolkodott , olyanról , hogy kapcsolat is , mert egész életében el akarta nyomni , de egy jó féléve , nehezen elfogadta , hogy ezt nem lehet elnyomni ezt mondja ő magáról, és ha elnyomja akkor egész életében ez jár a fejében és boldogtalan ha bele kéynszeríti magát egy heteró kapcsolatba. Nekem folyamatosan arról beszélt , hogy lány a lánnyal elfogadhatóbb , mint fiú a fiúval ,ezt ő mondta utólagosan , mert őt zavarta , ami benne zajlott , de most már nem mondja , hogy fúj , csak én. Én nem tudom elfogadni , megérteni ezt a zavart helyzetét ,mert mióta fiúkkal társalog , azóta szerintem próbálja erősíteni magában ezt a dolgot ,a körülötte lévő külső hatásokkal. Gyermekkorában semmilyen tragédia , vagy hasonló dolog nem érte ,de ezt ő is így látja és mondta , egyszeűen , ez vonza. Ő mondta , hogy már régóta olvasgatott , és mindig ugyanaz jött ki , hogy nem vagyunk egyrészt be állítva , hogy mi “jöjjön” be , egyrészt genetika is akár , meg befolyásolhatja , gyerekkorban történő trauma(de neki traumája 100% nem volt , ezt biztosra mondja)
Kérem a segítségét , hova tudnék vele fordulni , ezt meg lehet e gyógyítani/kezelni ?

Tisztelt Doktornő!
A párommal 11 éve élünk eggyütt én 34 ő lassan 40 éves lesz. Eleinte harmonikus kapcsolatban éltünk mindaddig amíg az édesanyja hazaköltözött külföldről. Egy fedél alatt élünk azóta, és rengeteg konfliktussal fűszerezve. Akárcsak a párom, anyósom se képes a kompromisszumra, nekik csak egy járható út van. Az, ami az övék. Én festőművész vagyok, és itthon dolgoztam. De a kedves mama minden nap talált okot, hogy veszekedjen a fiával miattam, aki úgy döntött, menjek dolgozni és így nem leszek szem előtt. Anyósom nyugdíjas, és gyakorlatilag semmi dolga, ezért volt ideje egész nap velem foglalkozni. Havi 240 órát dolgoztam, plusz a túlórák minimálbérért. De bebizonyítottam elsősorban magamnak, hogy igenis megállom a helyem. Túl önálló lettem. A kávézó, ahol dolgoztam gyakorlatilag az én vezetésemmel működött. Rám jobban hallgattak az alkalmazottak, mint a főnöknőre. Ő ezt nem nézte jó szemmel, főként mert semmit se ėrtett az üzlethez és kezdődött a rivalizálás. Hiába bérelte a helyet a páromtól, és még fizetni se akarta, mégis megkeserítette a mindennapjaimat. Három ember munkáját végeztem. A páromnak se tetszett a késő éjszakába nyúló túlórák, és úgy döntött legyen gyerekünk. Én nem akartam eleinte. Ő a megkérdezésem nélkül egyszercsak “elfelejtett” vigyázni. Majd lassan én is megbarátkoztam a gondolattal. Azért tiltakoztam annyira, mert 8 éve már volt egy nem tervezett terhességem, és nem akartam átélni újra a borzalmakat. A párom nem akarta a gyereket. Meg kellett harcolnom érte. Veszekedett velem, hogy nem lennék jó anya, holott én nem tartottam őt alkalmasnak az apaságra. Sajnos mire elfogadta, hat hónaposan meghalt a méhemben a kisfiam.
Két évig jártam terápiára, nehéz volt feldolgozni. És most úgy éreztem ideje belevágni újra. De valahogy nem jött össze. Mivel a munkában sok stressz ért a főnöknőm miatt, a párommal úgy döntöttünk, hogy felmondok és a családtervezésre koncentrálok. Azóta lassan 5 hónap telt el. És én csak várok. Akkupunktúrát kipróbáltam, orvosokhoz jártam. Velem minden rendben van, de a páromat nem tudom elküldeni vizsgálatokra. És havonta csak egyszer “van ideje” a gyerekgyártásra aztán várjuk a csodát. Nekem meg az idő telik. Régen türelmes voltam, de most csak gyűl a harag bennem. Úgy érzem én túl sokat tettem ezért a kapcsolatért. Túl sokat alkalmazkodtam most már rajta a sor.
Haragudtam azért is, hogy annyi lakása van, miért épp maga mellé kellett költöztetni az anyját? Aztán a sok munka miatt megszabadulok anyóstol és kapok egy másikat a főnöknőm személyében. Az évek során megtanultam távolságot tartani, hogy anyósom is kevesebbet tudjon megbántani.
Hiába vagyok sikeres a festészetben, mégis hiányzik a munkám. Ott naponta oldottam meg feladatokat, irányitottam a munkásokat. Erősnek éreztem magam, és az volt a tervem, hogy átveszem a vállalkozást, mert én jobban tudnám csinálni. Már régóta lemondtam a gyerekről és a munkába menekültem, aztán a páromnak kellett feltépnie a régi sebeket. Kellett adjon reményt, hogy én is anya lehetek. Állandóan azt hallom legyek önálló, oldjak meg mindent egyedül. De ezt az egyet nem tudom egyedül megoldani. Még nem találták ki hogyan lehet utódot nemzeni egyedül férfi segítség nélkül. Ő sokat dolgozik és állandóan ideges. Mivel befele forduló még a stresszt se tudja kezelni csak úgy ha egy hétig elmegy fesztiválra és alkoholizál. Az igazság az én nem tartom őt alkalmasnak a családalapításra. Aki 40 évesen egyedül jár fesztiválra az milyen apa akar lenni? És dühös vagyok amiért mégis az én alkalmasságomat kérdőjelezi meg. És ilyenkor ordítanék legszívesebben. Az ő anyja mennyire volt alkalmas két fia felnevelésére? Elmondta többször próbálta elvetetni a páromat. Nem akarta őt. Hiányzik az ősbizalom, a szülei csak veszekedtek és a szülők problémáit is ők kellett megoldják. A párom volt a családfő, és nehéz körülmények között nőttek fel. Az egy évvel fiatalabb testvére szülőértekeztetére a párom kellett elmenjen. Az ő anyját a legpocsékabb anyának tartom az egész világon, ő mégse merne egy rossz szót se szólni rá, mert a vagyont tőle örökölte. Sokszor úgy érzem ha az nem lenne soha az életben nem találkoznának. Mert csak felnőtt korukra értesültek a visszaszolgáltatásról és azóta élnek mind egymás mellett. Az zavar nagyon, hogy gyakran az anyja hibáit az én fejemre olvassa, mert ott kisebb a rizikó.
Nem tudom mit tegyek, van esély egy ilyen sérült ember gyógyulására, vagy menjek el és kezdjek új életet?

én voltam az aki kb par honapja irt 2x is. A masodikban arrol hogy a szuleimet nem erdekli hogy szarul vagyok es nm akarnak pszhiologushoz vinni. Nos
tegnap sztem volt egy panikrohamom
csak ugy elkezdtem sirni es nem tudtam abba hagyni ilyen mar volt aztan egyre nehezebben tudtam levegot venni es nemis kaptam par percig
aztan elmult de meg mindig rosszul erztem magam. Remegett a kezem fajt a fejem a nyakam szurt mind ket szemembe melegem vol es ez kb 1 oraig. Zenevel le tudtam magam nyugtatni de ugy hogy kozbe halkan dudoltam a dalszoveget. Nagyon ideges voltam furan ereztem magam. Lehet hogy csak azert volt ez mert tul sokat sirtam? bar nem olyan sokat mert csak par percig. Es lehet nem vagyok normalis de a skizofrenia tunetei kozul igaz par ram. Neha ugy erzem mas vagyok hogy mas lehetnek hogy ket enem van az egyik a csenes a masik a meno. mindig ugy erzem figyelnek es bantani akarnak. Es nagyon felek a horror filmektol. Tudom hogy kitalacio de akkorsem tudom magam meggyozni. Mindenki ugy erzem hogy kinevet es hogy engem neznek. Nagyon erzekeny vagyok a szuleim idegesitenek. Nemtudom hogy most mi van velem. Mindennek utanna neztem es kb lindegyikbol van 1-2 ami igaz ram. De az gondolom nem jelent semmit. Mert mostanaban pl tegnap is kis ideig jol voltal meg par napig es utanna mint a bipolarisoknal erzekeny vagyok ideges es stb.. kerem ne nezzen hulyenek

Kedves doktornő!
2 éve vagyunk együtt a párommal és folyamatos veszekedéseknek van kitéve a kapcsolatunk. Minden veszekedés a féltékenységemből adódik. Egyszerűen nem bírom elviselni ha a barátnőm férfiakkal beszélget. Őt ezzel az őrületbe kergetem és lassan magamat is. Történtek már elég durván elfajult viták is. Ő mindig azt mondja hogy én mindenkire féltékeny vagyok, szerinte már a lakásból sem teheti ki a lábát mert én mindenben a rosszat látom és róla is csak a rosszat feltételezem. Nagyon sok mindent tudok a múltjáról és félek velem megtenné ugyanazokat a dolgokat amit az előző párjával. Folyamatosan ellenőrzöm a telefonját, ha csinosabb ruhában megy el dolgozni akkor kérdésekkel bombázom, ha parfümöt fúj magára megkérdezem miért. Ha ráköszön az utcán egy hímnemű akkor teljesen kiborulok hogy biztosan hozzá is köze volt. Nagyon sokszor váltott műszakban dolgozunk, én akkor figyelem a telefonom hogy éppen hol van. Nem tudom mitévő legyek de már kezdem magamat is az őrületbe kergetni azáltal hogy nem tudom mi a valós és mi nem a hűségével kapcsolatban. Folyton ezen kattogok. Várom válaszát! Köszönöm!

Tisztelt Pszichológus!
25 éves nő vagyok, végzős orvostan hallgató. Több életterületen is van problémám, amik néha átmenetileg elsimulnak,de vissza-visszatérnek. Ezek a problémák jelenleg pedig tetőznek, ezért is vagyok egy ördögi körben úgy érzem. Az elmúlt 3-4 évben kezdtem meg önismereti fejlesztésemet, ugyanis nagyon el voltam keseredve a helyzetemet illetően. Keresni kezdtem mi a baj magammal, mi zajlik bennem. Akkoriban voltam 4-5. éves az egyetemen és mind szellemileg, lelkileg mind fizikailag a padlón éreztem magam. Ugyanis az egyetemre úgy iratkoztam be, hogy életem legjobb formájában voltam, stabil kapcsolattal, karcsún, életvidáman, kíváncsian mi vár rám, plusz szellemileg is akkoriban voltam a csúcson. Ehhez képest 4-5 év múlva híztam 30 kg-ot, a kapcsolatom véget ért másodévesen, magányos voltam, a barátaim is lemorzsolódtak az évek alatt, hisz nem jártam a közös programokra, mert én mindig csak tanultam. A sok idegeskedés, stressz oda vezetett, hogy használtam az anyukámtól jól ellesett evésbe menekülök stratégiáját és a korábban sem helyén lévő önértékelésem a béka segge alá zuhant. Nem éreztem jól magam a bőrömben, tudtam, hogy baj van velem. Folyton csak tanultam, és ha néha volt valami szabadidő rádöbbentem, hogy egyedül vagyok, otthon élek a szüleimmel, akikkel nem tudok beszélni, nem beszéltünk otthon sosem érzelmekről. Folyamatosan csak a teljesítményt várták el, az nem számított, hogy mibe kerül.. mert párt meg barátokat később is tudok majd szerezni szerintük. Egy idő után viszont annyira szenvedtem ettől, hogy azon kaptam magam, hogy esténként alkoholba fojtom a kétségbeesésem és sírással sajnáltatom magam. Ezután olvasgattam utána hogy hogyan is vegyem kézbe az életem. Elkezdtem mozogni, fogyókúrázni a suli mellett, aminek az eredménye így lassan mutatkozott csak, de végre bekövetkezett, persze a tanulás rovására ment. Az állandó edzésektől folyton fáradt voltam, nem tudtam sokáig fenn maradni vizsgaidőszakban tanulni, így először tanulmányaim során nem voltam ösztöndíjas ekkoriban. De ez engem nem zavart, mert tudtam, hogy fontosabb az egészségem. Elkezdtem ismerkedni online, hisz nem tudtam kivel eljárni szórakozóhelyekre, hogy ott ismerkedjek. De túl korán ugrottam bele egy kapcsolatba annyira ki voltam éhezve a szeretetre, így hamar vége is lett. Ezután közöltem otthon szüleimmel, hogy albérletbe akarok költözni az egyetem utolsó évében. Bele mentek, bár nem értették minek erre a kevés időre már,viszont én nagyon vágytam már a külön életre tőlük. Ekkor indultak be a változások. Amint nem köztük éltem nap mint nap, észrevettem, hogy egyre nehezebb tanulnom, csinálnom a sulit. Nehezemre estek olyan dolgok is, amik a csoporttársaimnak és régebbi énemnek is gyerekjáték volt. Nem találtam a helyem, mindenki csak azt kérdezgette, hogy tanulok-e, mikor vizsgázom, és hogy milyen orvos leszek, hova megyek dolgozni? .. Már menekülhetnékem volt/ van az egésztől. Kínlódtam a vizsgákkal, nagyon izgultam a vizsgák előtt, olyan szinten ami régebben nem volt jellemző rám. Továbbra sem voltak nagyon barátaim és ugye ismét nem volt párom sem. Nagyrészt ugye csak ültem az albérletben és ” csak” annyi dolgom volt hogy tanuljak, de nem ment… Minden mást csináltam, csak azt ne kelljen csinálni, pedig tisztában voltam/ vagyok vele, hogy a képességem megvan hozzá hogy megcsináljam és már a végén vagyok, csak pár vizsga és vége.. de nem ment. Vágytam másra, mind emberi szinten, másokat megismerni, más szakterületet megismerni, másban dolgozni.. Nem mertem otthon elmondani a szüleimnek hogy mik járnak a fejemben, hisz mi, a testvéremmel vagyunk a tökéletes kislányok, nem okozhatunk csalódást. Úgyhogy hazudtam, abban a hitben ringattam őket, hogy már levizsgáztam, és minden rendben.. de valójában nem volt., nagyon nem. Továbbra is ismerkedtem online és megismertem a mostani párom. Megváltozott minden ekkor. Kitárult előttem a világ úgy éreztem, kirándultunk, utazgattunk, megnyiltunk egymásnak, elmondtam neki a kétségeim, hogy mit érzek és ő megértett, támogatott engem és teszi a mai napig. Szüleimmel egyre ritkábban beszéltem, egyébként sem beszéltem velük sokat, csak mindig annyit mondtam nekik amennyit muszáj volt tudniuk, ez mindig is így ment, amióta az eszemet tudom. De ezután sokkal kevesebbet beszéltem velük, ritkán jártam haza. Egyrészt azért nem beszéltem velük mert úgy éreztem nem értenek meg, másrészt hazudtam nekik és emiatt szégyelltem magam, és kerültem őket. Egy idő után kibuktak a hazugságaim következményei.. nem úgy haladtam ahogy ők tudták, ezért amikor államvizsgáznom kellett volna, nem tettem meg. Innentől már teljesen megváltozott a szüleim hozzáállása mind a kapcsolatunkhoz, mind hozzám. Mindenért a páromat kezdték el hibáztatni, azt gondolják ő vezet meg engem és hogy én egy buta liba vagyok amiért hagyom magam megvezetni. Mindez engem felháborít, hiszen nem ismerik őt jól, mégis elítélik, plusz megmondtam nekik hogy neki ehhez semmi köze, ez miattam van, mert én akarom így, de nem hisznek nekem. ( bár erről én is tehetek nyilván) de a legszomorúbb, hogy a legjobban őket az bántja, hogy nem végeztem még az egyetemen.. Édesanyám lényegében közölte velem, hogy őket nem érdekli már semmi, hogy mit csinálok utána, de vizsgázzak le. Megkérdeztem tőle, hogy ő csak azért szeret e engem mert orvosira járok, hogy tud velem büszkélkedni másoknak? Azt mondta nem, de több megnyilvánulása is ezt tükrözte.. a viták odáig fajultak, hogy azt mondta nem vagyok a lánya. Édesapám pedig közölte velem, hogy hatalmasat csalódott bennem. Elmagyaráztam nekik hogy sokáig úgy éreztem orvos sem akarok lenni, hanem valami mást szeretnék csinálni, amit tudom hogy ők sosem fogadnának el. ( meg is mondták hogy így van, és folyton azt mondják hogy nem értik miért nem viselkedek úgy mint más normális ember akit ismerünk és miét nem megyek el dolgozni egy egyetemi kórházba ) Szerintük az élet értelme a munka, én viszont nem így szeretnék élni. Én nem vágyom karrierre és nagy hírnévre. Én egy nyugodt kis állást szeretnék, és boldogan élni a párommal, gyerekeket vállalni stb.. Ezért most az a helyzet áll fenn, hogy párommal összeköltöztünk egy városban, a szüleimmel nem igazán beszélek, nem járok haza, az egyetemet be akarom fejezni. Bár nem tudom mihez kezdjek vele. Jelentkeztem radiológus rezidensi állásra, fel is vennének ha végeztem, de azt érzem, hogy nem lesz hozzá kitartásom, hogy a rezidensképzést végigcsináljam, ugyanis ígyis szenvedek azzal is hogy befejezzem az egyetemet.. és ha belegondolok hogy még 5 évet végigtanuljak tanfolyamokon, továbbképzéseken, szakvizsga, ügyeletek stb.. hááát.. nem vágyom rá őszintén szólva, és tudom, hogy ahhoz hogy végigcsinálja valaki motiváció és elszántság kell.. nekem meg az híján van. Utána néztem mi mást dolgozhatnék, de lényegében Budapesten lennének lehetőségek, de nem szeretnénk felköltözni Pesre.. más területen meg 25 évesen pályakezdőként egy orvosi diplomával .. nem tudom ki alkalmazna.. vagy túlképzett lennék, vagy nulla tapasztalattal semmi esélyem egy területen sem. Diplomásan meg persze nem szeretnék “alja” munkát végezni.. Néha én is úgy érzem, hogy hülye vagyok ha nem használom ki a diplomám, ugyanakkor meg legtöbbször azt érzem, hogy bármi más boldogabbá és szabadabbá tenne, csak ne ezt kelljen csinálnom. Ha aláíroma rezidensi szerződést 5-6 évre meg van kötve a kezem, ha felveszem az ösztöndíjat akkor még tovább muszáj benne dolgoznom, vagy vissza kell fizetnem a képzést, szóval fogalmam sincs mit tegyek.. Attól is félek, hogy ha belevágok és nem fogom szeretni, de muszáj csinálnom akkor kihat a magánéletemre is és a páromat emiatt végképp nem akarom elveszíteni. Ez az idegeskedés pedig kihat ismét a teljesítőképességemre és a súlyomra, ismét stressz okozta falási rohamok jönnek rám, és már híztam ismét. Nem tudom eröltessem inkább az orvosi pályát vagy kezdjek bele valami újba, hátha kialakul valami. Összességében abban kérném a tanácsát, hogy Ön objektív szemmel mit gondol, hogyan oldjam meg szüleimmel a problémát és mit javasol pályaválasztás szempontjából?