Jónapot! Igazság szerint csak össze vagyok zavarodva és jó lenne ha valaki útba igazitana. A párommal sokat veszekszünk olyanok miatt, hogy szerinte sokat kérdezek, nem bízom benne. 3 éve vagyunk együtt és mindig közénk akart valaki állni és nagyon megterhelő volt ez számomra. Megbízom benne valamilyen szinten de állandoan beképzelem, hogy hazudik és ezt ki is mutatom, mert nem tudom kontrolálni és össze veszünk. Ilyenkor elmondja mennyire elege van belőlem és nagyon betegnek érzem magam ilyenkor, lelkileg is meg vagyok törve. Ilyenkor tiltja a hívásokat és el se tudom érni és csak kétségbe esek. Szerinte hagynom kéne. De annyira rosszul esik amiket hozzám vág, hogy órákig csak sírok és könyörgök nekk, hogy hagyja abba. Néha úgy érzem igzaságtalan velem. Azt akarom, hogy minden megoldódjon de nem tudom mit tegyek. Most is ebben a helyzetben vagyok és bánatoban már nem tudtam kihez forduljak.
Köszönöm, hogy ön meghallhatott.

Tisztelt doktornő!
17 èves làny vagyok ès az a kèrdès vetődött fel bennem, lehet, hogy depressziós vagyok. Tudom, nem a legokosabb döntés ez alapján ítélni, de az interneten írt tünetekkel könnyen azonosulni tudtam. Az elmúlt időben a koncentráció nehézségeket okoz, ez a jegyeimen is vissza tükröződik, a hétvégéken csak alszom, 12-14 órákat egyhuzamban. Sokszor a legapróbb problémák 20-30 perces zokogást eredményeznek. Egy aggasztó alkalommal ki kellett hagynom az egyik óramat ami alatt a wc-ben zokogtam megállás nélkül. Vigasztalhatatlan sírásról beszélek amit eddig sosem tapasztaltam magamon az elmúlt pár hónap előtt. Azok a dolgok amik régen mindig örömet okoztak most változó, hogy mennyire tudnak felvidítani. Ellenben általánosságban nem érzem magam sokkal kedvtelenebbnek, (az iskolát leszámítva) amikor a szeretteimmel vagyok (inkább barátok) jól érzem magam, talán hangulatváltozások jellemzőek rám de összegezve a nappali időszakban nem érzem máshogy magam. Össze vagyok zavarodva, mit tudna tanácsolni? Ezek már a depresszió jelei vagy túlreagálom?

Kedves Pszichológus!
Szakítottam a barátommal novemberben, amit nem tudott elfogadni akkor. Utána pár napig normális volt, irogatott majd megint bekattant. 2 hónapja hónapja az utolsó pillanatban mondta h másnap sütögetés lesz. Mondtam, hogy nem jó, oktatásom van, 3 vizsgám lesz, állásom múlik rajta, besértődött, hogy nem akarom megismerni a barátait. Aztán hív hajnal 5körül, hogy átjön. Mondtam, hogy ne jöjjön olyankor, akkor találkozzunk délután, utána meg mehet sütögetni. Ezen úgy kiakadt, hogy azt mondta, ő egy szar értéktelen ember és mindenkinek az lesz a legjobb, ha megöli magát és felmegy a lakásba fog egy kést, elvágja a torkát. Egész nap hívtam. Nem értem el, felhívztam a szüleit, ezen kiakadt, hogy sohatöbbet ne keressem. Mégis átmentem, Mire kiderült, hogy ő csak “büntet”. Ott ült mellettem és sírt, hogy mennyire rossz ember és mindenkinek csak rosszat okoz… Egy hétre rá, mondtam neki, hogy tudom, hogy haverokkal vagy, de nagyon nem szeretnék egyedül lenni, kivagyok teljesen, mert apukám rosszul lett. Mondta, hogy nyugodtan menjek át, elkészültem. Hívtam, hogy akkor mégis hova kell menni, ezen teljesen kiakadt, ordított velem a telefonba. Majd akkor ő még hajnalban felhívott, hogy átjön. Nem jött, másnap szakítottunk. Hétfőn már írt, hogy túlreagálta, velem akar lenni, fontos vagyok, nem akar elengedni. Majd jöttek a kattanások. Addig csinálta, amíg átmentem hozzá, és mondtam, hogy nem bírom, vagy szakítsunk, vagy béküljünk ki, de azzal amit csinál tönkretesz. Kis időt kért, mondtam, hogy jó, türelmes leszek. Megbeszéltük, hogy együtt vagyunk, tiszta lap, pár napig megint minden jó volt, aztán megint bekattant. Volt, hogy átjött, néztünk egy filmet, kérdeztem valamit, leordított. Mikor elsírtam magam megkérdezte, hogy mi a f.szért sírok, majd oldalra fordult és aludt. Másnap reggel, mintha mi sem történt volna. Mindig a fáradtságra fogta. Többször mondta, hogy mostanság folamatosan ideges, de engem nem akar bántani. Az utolsó csepp az volt, mikor betegen főztem neki, majd azt mondta az neki nem jó, neki hús kell, süssek azt. Majd nem jött, mert megint bebaszott. Akkor szakítottam vele. Sírt, hogy nem akar elengedni, szeret, neki nem kell más. Könyörgött, hogy aludjak ott, mondtam nem. Lementem a taxihoz, utánam szalad, hogy jön velem. Másnap is, hogy ő nem akar elveszíteni, meg szeret. Mondom én is szeretlek, erre ő, hogy akkor miért nem adok egy esélyt. Mondtam, hogy ennyi esélyt már nem tudok adni. A szakítás után 2 hétre mondta a telefonba, hogy sajnálatból volt velem. Elfogadom, legyen így. Sokszor mondtam neki, hogy ha nem szreelmes belém, ne legyünk együtt.,ha nem boldog velem, vagy neki egyedüllét kell, megkapja, ha úgy gondolja ismerkedjen másokkal?!. Beszéltünk arról is, hogy jót tenne neki a pszichológus ő is mondta, hogy gondolkodott rajta. 7 évig volt egy kapcsolatban, ahol a másik fél nem becsülte meg, az utolsó 1 évben hozzá sem szóltak egymáshoz. Régen drogproblémái voltak. Sokszor mondta, hogy a barátai kihasználják, nem becsülik, otthon is csak a rosszat kapja. Most én vagyok beállítva rossznak, mindenki a környezetéből “utál” és nem tudom mit tettem. Ön szerint mit hibáztam? Előre is köszönöm a válaszát!

Tisztelt Cintia!

A problémám igazából a 18 éves lányommal van, és hogy őszinte legyek már nem tudok mit tenni, tehetetlen vagyok.
Volt egy kapcsolata, 16 éves kora óta együtt volt egy sráccal, aki 5 évvel volt idősebb nála. Ez nem okozott igazából gondot, de már az elején figyelmeztettem a lányomat, hogy ezzel a fiúval még lesznek gondok. Rossz a családi háttere, ennek köszönhetően az életvitele is. A lányommal viszont jól bánt mindig, szerették egymást, és amúgy sem vagyok olyan szülő aki beleszól a felnőtt/majdnem felnőtt gyereke életébe.
Viszont másfél hónappal ezelőtt beigazolódott, amitől féltem. Nem tudjuk mi történt, de feltehetően belekeveredett valamibe, ugyanis eltűnt. Egyik napról a másikra. Ennek már másfél hónapja, és semmi életjelet nem adott magáról. Nyomozott a rendőrség is, és nem részletezném a dolgokat, de azok alapján amit kiderítettek azt mondták, kicsi az esélye hogy élve előkerül. Na most, azt hiszem, tudjuk ez mit jelent.
Érthető módon a lányomat ez nagyon megviselte, hiszen imádta ezt a fiút. Azóta nem önmaga. Nem eszik, (fogyott is nagyon sokat) nem alszik, és sokszor sírógörcsök törnek rá, vagy pánikrohamok. Habár úgy tűnik ezek alapján, hogy belenyugodott, és elfogadta a feltételezhető halálát, a felszín alatt azonban nem képes rá. Folyton felhozza, hogy mi lesz majd ha a srác hazajön, tervezget, agyalgat, én meg aggódom érte. Ennyi idő elteltével nem kellett volna már belenyugodnia abba, hogy valószínűleg soha nem jön haza? A srác szülei belenyugodtak, egy temetésszerű búcsúztatót is tartottak neki, de a lányom oda sem volt hajlandó elmenni, mondván nem fog olyat temetni, aki él. Na, de ha élne, már nem jelentkezett volna? Én mint szülő hogy segíthetnék neki? Mit tegyek, hogy könnyítsek a lelkén?
Előre is köszönöm a válaszát. – Egy aggódó édesanya

Kedves Doktornő!
A párommal 10éve vagyok együtt, ebből 6éve lakunk együtt albérletben, egyetemista korunk óta. Egy éve úgy alakult, hogy a lánytestvérével egy albérletbe költöztünk, persze külön szobába. A testvére semmi közös takarításból vagy vásárlásból nem veszi ki a részét, én helyette is megcsinálom a dolgokat. Már szóltam neki ezért de nem változott semmi. A párom nem szól neki hiába kérem. Én 26vagyok,ő 28.Igazából a problémám az, hogy látom,más velem egy korban lévő társaim (volt osztálytársak pl) már mind házasok, valakinek gyereke is van…és ugyan az életükbe nem látok bele,de azt tudom, hogy nincsenek együtt annyi ideje mint mi, nem állt ki annyi mindent a kapcsolatuk,mint a mienk… mindennap sütök, főzök, takarítok, jól fizető munkahelyem van, ezek mellett le is diplomáztam. Úgy érzem, kiérdemelném azt, hogy legalább eljegyezzen a párom, de ő azt mondja, majd ha meg lesz a saját lakásunk… ez a projekt meg már ott tart, hogy épül már a lakás amit leszerződtünk, kifizettünk, fél év és beköltözhető lesz. Részemről úgy gondolom, hogy már itt a saját lakás, hát akkor meg miért nem vagyok még mindig eljegyezve? Mit kéne még tennem, hogy kiérdemeljem ezt? Tudja a párom is, hogy màr nagyon szeretném… mindezek mellett meg közlben olyan érzésem van, és ezt komolyan mondom, hogy soha nem fogom megélni azt, hogy fehér ruhába az oltár elé álljak. Nem tudom miért, de úgy érzem, idő előtt valami baj fog történni velem… és nem látom azt, hogy én megházasodom valaha is, azt meg főleg nem, hogy majd gyereket szüljek. Miért ez a kettősség? Annyira szeretném már, hogy megkérjen, közbe meg halál érzetem van, mintha az “én időm” soha nem jönne el. Mit tegyek? Mit tegyünk? Miért nem kéri már meg a kezem, én mindent megteszek kettőnkért, és mindent el is tűrök! Hiába hozom fel a témát, felháborodik, azt mondja mindig másokkal foglalkozom, és hogy ettől én nem tekintem őt igazi férfinak…?Pedig ez nem igaz… csak hát a 10 év, az 10 év…
Segítségét előre is köszönöm!

Üdv!

Távkapcsolatban élünk. Ő szociális, extrovertált, mindenkivel barátkozik, kapcsolatokat épít, én pedig nagyon-nagyon megválogatom még azt is, hogy kivel beszélek (tudom, hogy ez nem túl jó tulajdonságom, csak vázolom a különbségeket, pl.: ő öleléssel köszön és puszit ad az ellenkező nemű feje tetejére úgy, hogy nincs benne semmi aggodalomra okot adó, én meg kényelmetlenül érzem, ha emberekhez kell érnem, általában esetlenül integetek, mintha aspergeres lennék, mikor találkozok valakivel).
Minden nap szoktunk telefonálni. Kb egy hete az egyik női barátjának meghalt a volt párja, ami miatt a lány szomorú volt, és átment a barátomhoz párszor (azelőtt nem találkoztak túl sokszor, a lány nem igazán hagyta el a szobáját, leginkább az interneten élt, bármikor hívta a barátom, nem ment el csak nagyon ritkán). Amikor tegnap közölte, hogy már nála van a lány, én gyorsan leraktam a telefont, mert kényelmetlenül éreztem magam, hogy hallja más, amit beszélünk, vagy nem is tudom talán tudat alatt így akartam nem venni tudomást a helyzetről. Rosszul éreztem magam, és átmentem az egyik (majdnem) barátomhoz, akinél ezelőtt még soha nem voltam. Nagyjából egy órát voltam ott, csak történelemről meg politikáról beszélgettünk, semmi izgalmas nem történt. Nagyjából éjfélre kerültem ágyba, de nem akartam hívni barátomat, mert gondoltam majd hív, hogyha elmentek (később mentek még át hozzá más barátai is). Szoktuk egymást hívogatni amúgy ilyenkor. Hajnali négykor felkeltem, és láttam, hogy nem hívott, és hogy írt, hogy hát azért felhívhattam volna, amikor hazaérek. Felhívtam, és mondta, hogy még playstationöznek, én meg ugye megint kényelmetlenül éreztem magam, és leraktam. Ami ezután történt, az ijeszt meg igazán. Nagyon-nagyon rosszul éreztem magam, kivert a víz, hasmenésem volt, nem bírtam visszaaludni, mindenfélére gondoltam, azt kellett magammal elhitetnem, hogy amúgy csúnya és kövér a lány, pedig amúgy nincs így. Nagyon megijedtem magamtól, hogy ennyire féltékeny vagyok, és ez egészen biztos, hogy nem normális. Utána ilyen félálomban azt képzelődtem, hogy meglepem, meglátogatom, de ők együtt alszanak, én meg összepakolom a cuccomat, és hagyom őket aludni. Ami lássuk be, egy elég szomorú kép.
Azt nem tudom, hogy ezt le lehet-e győzni úgy hogy nem szakítunk, és mellette fejlődök, vagy muszáj elvonulnom és fejlesztenem a személyiségemet, önkontrollt gyakorolnom.
Most telefonáltunk nemrég, és ugye rossz volt a hangom, hallotta, hogy bajom van, és nem mondom el, én meg tudom, hogy ezekből mindig az van, hogy változtassak, meg fogadjam el, hogy ő másmilyen, aztán ideges lesz. De amiatt is ideges volt, hogy nem mondtam el, hogy bajom van, mi a bajom, ami jogos, csak nagyon OSTOBÁNAK érezném magam, ha elmondanám. Tudom, mert legtöbbször elmondom. Most felhívtam, és mondtam, hogy elmegyek hozzá az utolsó vonattal.
Túl gyerekesnek érzem magam, olyannak aki nem bírja elfogadni, hogy a másiknak más a jó, máshogy él.
Ez így amúgy eléggé úgy tűnik, mintha ellene beszélnék, de én tényleg nagyon szeretem őt, tudom, hogy nem csalna meg.

Köszönöm a segítséget!

Tisztelt Szakértő!
22 éves fiú vagyok, és az alábbi meglehetősen komplikált problémám adódott, amit sajnos nem igazán tudok megbeszélni senkivel(szüleimmel sem, hiába van meg a feltétlen bizalom és megértés köztünk erről akkor sem beszélhetek velük, és a probléma jellegéből adódóan barátaimmal sem) és az utóbbi időben egyre inkább nyomasztóvá válik a helyzet, mert az idő előrehaladtával mindinkább kihatással van a mindennapi hangulatomra és a hozzáállásomra mind emberi kapcsolatok mind feladatok terén (persze nem súlyosan rossz értelemben, de érezhetően mindenre rányomja a bélyegét).
A szituáció a következő:
Harmadéves egyetemista vagyok, és van egy csoporttársam, Szilvi. Az elmúlt két évben is nagyon jó barátok voltunk, akár úgy is fogalmazhatnék hogy legjobb barátok lettünk, nagyon sokat beszéltünk, szinte folyamatosan kapcsolatban voltunk és mindent megosztottunk egymással. Már ebben az időszakban is előfordult, hogy gyengébb pillanataimban úgy gondoltam már többet érzek mint barátság, de ekkor mindig elhessegettem a gondolatot. A gondok ott kezdődtek hogy az aktuális félév elején (szeptember közepén) elkezdtünk közelebb kerülni egymáshoz. Az egész egy komolytalan, teljesen ártatlan tapizással kezdődött (enyhén illuminált állapotban kötött fogadás alapján), viszont ezzel nem maradt abba a dolog csak egyre komolyabbra fordult, és majdnem konkrét szexuális együttlétig fajult a dolog. Egyre több időt kezdtünk együtt tölteni, de nem a régi formában hanem privát helyeken csak kettesben, és végül(körülbelül egy hónap alatt) egymásba szerettünk.
Ezzel eddig semmi baj nem is lenne, viszont itt kezdődnek a gondok. Én már több mint 3 éve többé-kevésbé stabil kapcsolatban élek a barátnőmmel, viszont közel sem mondanám tökéletesnek a kapcsolatunkat, de azért kifejezetten rossznak sem, viszont tény hogy nem vagyok elégedett és feltétlenül boldog sem, illetve nem tudom a jelenlegi párommal elképzelni a jövőmet…egyáltalán nem. Szilvi viszont már közel 5 éve van a barátjával, és össze is költöztek, valamint (amennyire belelátok, és a hallottak, látottak alapján) kis súrlódásoktól eltekintve boldog, egészséges, kiegyensúlyozott kapcsolatban élnek. A helyzetet az is tovább rontja hogy a párja, Zsolti is elég jó barátom.
Az elmúlt időszakban mindkettőnket eléggé meggyötört a lelkiismeretünk, és többször(hatszor) (teljesen normális keretek közt veszekedés nélkül) megbeszéltük, hogy ez az egész ilyen formába, ilyen körülmények között nem vezet semmi jóhoz , és be kell fejeznünk mindent és visszaállni az eredeti (baráti) állapotba. Ez működött is néhány napig, viszont utána ugyanott kötöttünk ki mint ahonnan indultunk. Persze én nem erőltettem rá semmit szóval nyilván ő is akarta. Azt hiszem egyikünk sem gondolta komolyan hogy tényleg be szeretnénk fejezni, mivel a pár nap kihagyás után, amint lehetőség adódott rá úgy ugrottunk egymásnak mint aki évek óta nem találkozott a szerelmével. Néhányszor előfordult emellett hogy kicsit tüzesebb hangulatban zajlottak le hasonló megbeszélések, ekkor elhangzottak például olyanok hogy „nem fogom úgysem elhagyni Zsoltit, mert vele akarom leélni az életem” , „nem értem miért kockáztatom a normális kapcsolatom ezért az egészért” , és hasonlók.
Alapesetben ha másról lenne szó, ilyen megjegyzések után már rá sem néznék az illetőre, viszont most nem így történt azt hiszem teljes mértékben belebolondultam. Volt már dolgom néhány lánnyal, és a jelenlegin kívül volt már több hosszabb-rövidebb kapcsolatom is, de egyik lány iránt sem éreztem még hasonlót sem. Két és fél év ismertség utána azt mondhatom hogy Szilvivel eddig sosem látott mértékben egy hullámhosszon vagyunk, és úgy érzem ő is így vélekedik erről. Jelen pillanatra odáig jutottam hogy kerül amibe kerül, de meg akarom őt szerezni magamnak( persze normális keretek közt, például nem akarok cirkuszt csinálni köztük vagy ilyesmi), de egyáltalán nem bánnám ha a jelenlegi kapcsolatomat fel kellene adnom érte. Továbbá így pár hónapnyi közelebbi kapcsoalt után már a „pillanatnyi fellángolás” esélyét is elvetettem.
A beszélgetések során tőle is számos alkalommal elhangzott hogy szeretne velem lenni, és hasonlók, viszont nem akarja felrúgni a jelenlegi kapcsolatát.
Akárhogy próbáltam nem tudok kiábrándulni belőle…próbáltam lebeszélni magam és bebeszélni magamnak különböző mondvacsinált és valós érveket is, illetve ottvoltak a feljebbi megjegyzései is, próbáltam szánt szándékkal távolságot tartani, és még a jelenlegi barátnőmmel mikor el is mentünk nemrég néhány napra kirándulni akkor is kissé mesterkélt módon ugyan, de megközelítőleg idilli állapotot összehozni kettőnk között, de ez sem működött, ekkor is folyamatosan Szilvi járt a fejemben.
Egészen addig, amíg bele nem csöppentem ebbe a helyzetbe Undorítónak tartottam az ilyen és hasonló „megcsalásos, félrelépős dolgokat” ,de most kezdem megérteni őket, de ettől függetlenül már magamtól is rosszul vagyok néha, mindezek tudatában amiket számomra fontos emberek háta mögött elkövettem, de mostanában egyre gátlástalanabbnak érzem magam és egyre inkább csak arra tudok gondolni hogy Szilvit akarom, vele akarok lenni és semmi más nem érdekel.
Persze tudom hogy az egyetlen helyes lépés az lenne ha egyszer és mindenkorra befejeznénk mindent, viszont ezt egyáltalán nem szeretném, és nem is szívesen gondolok rá. Egyszerűen nem akarom elengedni ezt az egészet, és nem akarom elveszíteni Őt.
Szóval a kérdésem a következő lenne:
Mit tehetnék ezzel a helyzettel hogy megoldódjon, de lehetőleg olyan formában hogy számomra kedvező legyen a végkimenetel? (Tudom ez nagyon önzőnek hangzik, de tényleg nagyon szeretnék vele lenni.)
Segítségét előre is köszönöm!
Üdvözlettel: Marci

Már óvodás koromban utáltam a testem és azt kívántam bárcsak ne lennék ilyen. Az önutálat tovább fokozódott és végigkísért az általános iskolán is. Felső tagozatos koromban kezdett komolyabbá fordulni, amikor már élni sem akartam, nem mentem emberek közé, mert féltem hogy ők is úgy fognak engem látni ahogy én saját magamat. A gimnázium első éve maga volt a pokol, minden és mindenki arra emlékeztetett, hogy soha nem leszek elég jó. Ha felmegyek az Instagramra az arcomba tolják a tökéletes lányokat és még jobban utálom magam, ha arra gondolok, hogy én soha nem leszek ilyen. Én próbálok tenni azért, hogy olyan legyek mint ők de nem megy. Igazából a probléma amivel Önhöz fordulok, hogy saját magam ellensége vagyok. Mindent megteszek annak érdekében, hogy változtassak magamon és boldog legyek, de valamiért folyton megerősítem magamban a tudatot, hogy nem vagyok elég jó. Valamiért akkor érzem jól magam ha fáj, úgy érzem megérdemlem a fájdalmat. Próbáltam betudni ezt egy ilyen kamaszkori dolognak, ami egyszer majd elmúlik. Az én korosztályomban minden második lány küzd önbizalomhiánnyal és most ezzel szeretném megerősíteni magam, hogy nem lesz ez mindig így. Ezek az érzések normálisnak számítanak?

Üdv,Alapbol mindig valahogy bekerul az eletunkbe a parom exe,és nagyon nem vieselm jol.legutobb szuletesnapon voltunk és az egyik legjobb baratja ugy itelte meg hogy elhivja az exet is mert szerinte fel kellene melegiteni a kapcsolatukat,én erre teljesen megsertodtem,és szemet modon viselkedtem.eltelt par nap,most ismet egyutt bulizik a sráccal de én nem tudtam elmenni és folyton azon pörgök hogy elhivja ismet az exet a buliba berugnak és ellenem askalodik a srac vagy pedig exevel megcsal…nem gondolom hogy megcsalna a párom,de egyszeruen rettegek ettől ,és almodtam is ezzel azota nem tudom kiverni a fejembol,és görcs van a gyomromban.nem tudom ezt kezelni mit tegyek? szakitsak felelembol?

Tisztelt dr ur a felesegem szoszerint megeseriti az eletemet es a csaladomet is en ugygondolom paeziv agresziv es meg sok mindenbalhat mogotte tor fenyeget ragalmaz aljas hazugsagokat terjeszt emberek elott amibol nagyon komoj proplemaim is szarmazhatnak kessel fenyegget tobdzor meg utoot nememberhez melto aljas szinte bhihetetlen dolgokal vadol a gyerekeim elott sott tobb ember elott nagyon nehez az elet 12 eve elunk egyutt 2 gyerekunk van de egyvfeleve oljan agresziv hogy azt mar nemlehet elviselni szornyu kegyetlen hazugsagokkal fenyeget el sem akarom hinnimondani hogyan kepes iljen alhas dolgokkat kitalani es vadolbi mert akar bortonbe is kerulhetek erte mind ezt a gyerekeim elott megalaz sarbatipor minden o akar irantitani pillanatok alatt jihozz a sodrombol efuszeruen lehetetlen az elet vele es egyre roszabb fojtonos fenyegetes testvereivel rendorseggel alvaskozben megol stb kerem a leirtak alapjan on mit tanacsol es mijen lehetosegem van nagyon szeretem a csaladom 13 dolgozom amit tudok mindent megteszek de ezt a hejzetett nemtudom tovabb elviselni feltem a gyerekeim egezsseget is rrengeteg veszekedes eroszak a reszerol es egyszereuen nem tudunk semmit megbeszelni mert mindenbek ugy kell lennie ahofy o elkepzeli probalok turelmes lenni de melette lehetettlen szeretnem a szakmai tanacsat kerni koszonom. Szepen

Tisztelt szakerto!

Hatalmas dilemmam miatt irok Onnek, mivel szeretnem megtudni egy szakerto velemenyet. Elnezest kerek az ekezetek hianya miatt, de a telefonomrol nagyon hosszadalmas ekezeteket hozzaadni. Nos a helyzetem az, hogy 23 eves vagyok es par evvel ezelott beleszerettem egy nalam 20 evvel idosebb ferfiba, akinek felesege es ket gyermeke is van. Az egesz csaladbarati kapcsolatbol indult, majd a kettonk szala titokban rendesen osszefonodott es teljesen racionalisan is gondolkodva egymasba szerettunk. Tudom kozhelyesen hangzik es szegyellem is magam miatta, de nem tudom mitevo legyek. Az o hazassaga mar azelott tonkrement hogy en egyaltalan kepbe kerultem volna. Felesegevel elhidegult a kapcsolat es csak formalitasbol, meg persze a gyermekek miatt nem valtak el. A mi kapcsolatunk kezdetekor meg egyikonk se gondolta, hogy a kettonk dolga ennyire komolyra fordul majd, viszont mostmar mindketten ott tartunk, hogy nem tudjuk elkepzelni az eletunket a masik nelkul. Nagyon komoly no vagyok, igy a butasag es a gyerekesseg nagyon messze all tolem, a korombeliekkel nem is erzem magam jol, csak a nalam idosebekkel es a szoban forgo ferfivel abszolut mindenben egy huron pendulunk mar evek ota, es ahogy telik az ido, ugy meg egyre inkabb, bar mar mi se tudjuk meddig tud ez meg fokozodni. O mar 3 eve felajanlotta, hogy megkeri a kezem, csak rajtam mulik a dontes. Azota ugyanugy all hozza. Csak a dontesembe kerulne es kilepne a hazassagabol, persze a gyerekeivel szeretne apolni a kapcsolatot azutan is. Nekem viszont messze sem megy ilyen konnyen a dontes, hiszen nem akarom azt, hogy az en boldosagom miatt ket gyermeknek akkora fajdalmat okozzak, illetve a szuleim es a csaladom rokonaimban egy vilag omlana ossze ha kiderulne mi a helyzet kettonk kozt. Az egeszet az is fokozza, hogy rettentoen erkolcsi csaladbol szarmazom, akik meg ennek fejeben odaado Istenhivok is, illetve en es a szeretett ferfi is az, aki jo barati viszonyban van a csaladommal. Plusz a 20 ev kulonbseg…ami most csak kivulallok szamara annyira szembetuno, viszont a kesobbiekben mikor mar 50 leszek es o 70, kicsit megijedek a gondolattol hogy hamarabb elkoltozne a foldrol, ami persze benne van akkor is ha egyidosek a felek, de igy meg inkabb. Nos en ezeket mar szamtalanszor atragtam, minden heten vagy napon, es ezek fenyeben mar probaltam felhagyni ezzel a bunnel teli elettel, probaltam szakitani is es kilepni is a kapcsolatbol, azonban egy napnal sem birtam tovabb, mint ahogy a ferfi sem. Elkepzelhetetlen szamunkra hogy ne osszunk meg mindent egymassal, mikor napi szinten rengeteget vagyunk vonalban, smsezunk, messezunk es 1-2-3 naponta talalkozunk. Ugyanakkor eddig is nagyon nehezen viseltem ezt a kettosseget es bujkalast, de ahogy telik az ido es mar teljesen “ferjemnek” erzem a ferfit, egyre elviselhetetlenebb ez az allapot. Nagyon is jol tudom, hogy nem helyes az egesz igy, es valtoztatni szeretnek, de kilepni keptelenek vagyunk, es hogy egybekossuk az eletunket ugy hogy masoknak eletreszolo csalodast es fajdalmat okozzunk az en reszemrol rettentoen nehez dontes. Kisse hosszura nyult az irasom, es persze nem valaszt varok Ontol, csak azt szeretnem, ha figyelembe veve a leirtakat megirna mi az On velemenye es mit latna jobb dontesnek, mert akarmerre lepunk is, jol sehogyan sem tudunk kijutni ebbol. Koszonom elore is a valaszat es kellemes unnepeket kivanok!

Kedves Melinda!

Megismerkedtem egy 33 éves férfivel, minden tökéletesen alakult köztünk. Korábban csak olyan barátnői voltak akik semmibe se néztèk, vagy a pénze miatt szerették őt… legutolsó párja úgy próbálta házasságra kényszeríteni, hogy gyermeket szült neki (holott azt mondta fogamzásgátlót szed) mielőtt a gyermek megszületett volna külön mentek, már előtte is voltak külön. A férfi szerette volna, ha működik a kapcsolat, de belátta sokadjára sem megy. Sajnos a gyerekét nem nevelheti, ez nagyon kiakasztja őt, szeretne egy rendszert kialakítani ezért csak szerdánként találkozik kislányával (1,5 éves ), az anya állandóan csak a pénzt követeli és gerjeszti a stresszt. Mivel azt sajnos nem tudom, többről sosem beszélt nekem. Végül bevallotta a párom, hogy depressziós.Jàrt már korábban pszichológusnàl, de azt mondta nem segít. Egyik napon szakított velem, azt mondta a lánya miatt nem tud kapcsolatot létesíteni. Nem áll készen egy kapcsolatra, de nem akar elveszíteni fontos vagyok neki és szeret, de nincs energiája egy barátnőre. Nincs kedve találkozni, telefonálni, írkálni…egyszerűen csak a munkába temetkezik. A depresszióról sokat olvastam és korábban én is tanultam pszichológiát tehát azt kijelenthetem, hogy tényleg depressziós. Szakítás után két hétig irkáltunk..eljutottunk oda, hogy újra elkezd pszichológushoz járni és fejleszti korábban szerzett zongora tapasztalatait, ezzel is valami újat csinál ami lefoglalja. A minap beszéltünk annyit, hogy talán valamikor összefutunk és beszélgetünk, mint barátok. Azt mondja jobbat is találok és nem akarja, hogy rà várjak nekem az lesz a legjobb ha elfelejtem őt, bár elmondása szerint ez neki nagyon fáj. A kapcsolatunk tökéletes volt, mindketten úgy éreztük mintha ezer éve ismernénk egymást, már az első pillanattól fogva. Azt mondta az exével semmit nem akar már, csak a gyereke érdekli és az zavarja, hogy nem látja felnőni, de szerintem idővel jobb lesz, hisz a gyermek is biztos több időt fog vele később eltölteni. Tanácsra van szükségem, tényleg ne várjak rá ?Vagy álljak mellette még ha csak barátként is, annak reményében, hogy észreveszi nem kell egyedül végig mennie ezen az úton? Elore is köszönöm a segítségét!

Martina

Hatalmas hulyeseget csinaltam. Egy sraccal.. Aki egyebkent a baratom unokatestvere, rengeteget ittunk. Es odaig fajult az egesz, hogy lefekudtunk. Mar tudja a baratom, mivel elmondtam neki.. Mit tegyek hogy megbocsasson nekem es a sracnak is? Hogy tegyem ezt jova? Nagyon ketsegbe vagyok esve. Elore is koszonom a segitseget.

Üdvözlöm Önöket! Van egy 8 és fél éves lányka unokám, aki 32 hétre született császárral, ugyan is akkor 36 éves lányomnak terhességi mérgezése volt/lett. Az utóbbi időben észrevettem hogy unokám csak az anyját imádja, csak azt csinálja és csak az a jó amit anya mond.. stb. Állandóan ajándékot készít neki, mindig meg akarja valamivel lepni. Tegnap !24-én/ csak is az anyjának készített rajzot karácsonyi ajándékként. Összegezve: mintha a külvilág, legalább is a család nem is lenne, csak is az anyja. Apukája is van, de vele is úgy viselkedik mint velünk /nagymama,nagyapa, unoka testvérek/, pedig ő még elnézőbb, türelmesebb vele szemben mint a lányom. Azt szeretném kérdezni, hogy ennek mi lehet az oda, vagy mit tehetünk hogy megváltozzon, mert félő később ez csak súlyosbodhat, és a gyerek önállóságát is veszélyezteti. Így is állandóan komoly, nincsenek barátai, pedig jó szívű, bár néha kicsit nyers. Kérem segítsenek, akár annyival is hogy majd kinövi a gyerek, tehát bármilyen tanácsot, véleményt megköszönök. Nem beszélve arról, hogy kicsit nekem is rosszul esik az amit csinál, hisz meg teszek érte mindent amit lehet. Válaszukat tisztelettel köszönöm. Üdvözlettel: 1 nagymama

Tisztelt Doktornő!A tanácsára lenne szükségem!Van egy majdnem 3 éves kapcsolatom de eléggé eltávolodott tőlem(fiatalabb mint én)a párom általában már csak akkor találkozik velem ha szeretkezni akar de mikor ezt felvetem neki azt mondja h kíván ne vegyem sértésnek meg hogy szeret.Csak már én ezt nem tudom elhinni.A tudtam nélkül felregisztrált nemrég egy közösségi oldalra és más nőket szokott likeolni.Ami nekem nem fér bele egy kapcsolatba.Ha szeretek valakit úgy vagyok vele azon nem osztozok..Ön mit tanácsol nekem erre a helyzetre?
Válaszát előre is köszönöm!