Üdvözlöm,
Abban szeretnék segítséget kérni, hogy miképpen tudnám a szégyenérzetemet leküzdeni?
Járok pszichológushoz, de egyszerűen azokról a problémáimról, amik miatt hozzá fordultam nem tudok beszélni, mert szégyenérzet van bennem. Másokkal is éppen ezért nehezen osztom meg amik velem történtek. Érzem, hogy sokkal könnyebb lenne miután elmondom, és én minden alkalommal úgy megyek az orvosomhoz, hogy majd akkor elmondok mindent, de mikor ott az alkalom egyszerűen nem megy. Tudom, hogy segítene és hogy ő nem ítélne el, de ennek ellenére sem tudok a számomra fájó emlékekről beszélni.
Mit tehetnék ez ellen?
Válaszát előre is köszönöm.

23 éves nő vagyok. Sok pszichológusnál jártam már az elmúlt években, most is járok. A problémám az, hogy nehezen nyílok meg az emberek felé, félek, amikor magamról kell beszélnem. Kiskoromban a nagybátyám többször megvert és kiabált velem, ha valamit nem tudtam. Ezek főleg az ő munkájához köthető dolgok voltak. Szinte minden nap elmondta hogy soha nem fogom semmire se vinni az életben. Anya meg erre mindig annyit mondott, hogy ne szóljak semmit, majd abba hagyja. De sose hagyta abba, akárhogy hallgattam. Az apámat soha nem ismertem, még egyszer se láttam, a születésemkor sokat ivott, és anya úgy látta jónak, hogyha azt mondja neki nem tőle vagyok és egyedül felnevel. A mai napig hiányzik nekem az apai minta, az apai szeretet. 18 évesen belementem egy olyan kapcsolatba, ahol a volt barátom 13 évvel volt idősebb nálam. Már volt egy lánya is. Túl naiv voltam és azt hiszem így vissza tekintve én nem is voltam igazán szerelmes inkább azt a szeretet kerestem benne, amit az apámtól kellett volna megkapnom. Ez a férfi kihasználta, hogy mindent megtudott rólam, és megerőszakolt. Egyszer találkoztam vele a négy hónap alatt, elcsalt hogy majd sétálunk egy jót meg beszélgetünk és én megbíztam benne. Úgy érzem ezt a mai napig nem tudom magamban normálisan elrendezi. A történtek után megpróbáltam öngyilkos lenni. Anya az egészből semmit nem vett észre, és a mai napig nem tudja mi történt és úgy érzem helyesnek, ha ez így is marad. Soha nem éreztem azt hogy igazán mellettem állna a nehéz helyzetekben. Olyan mintha egy külön világba élne, mindig megbánom miután beszélek vele. Mindig mond valamit amivel megbánt és észre sem veszi. Tavaly volt egy barátom, nagyon jó és őszinte volt a kapcsolatunk. Ha tehettem mindig vele voltam, mellette jöttem rá milyen a feltétel nélküli szeretet, milyen az amikor nem támaszkodunk egymásra, hanem egymásért vagyunk. Ő volt az első akinek teljesen nyíltan tudtam beszélni mindenről ami velem történt. Nagyon figyelmes volt és sokat segített. Várni akartunk fél évet miután elmondjuk másoknak is a dolgot. Mindketten úgy éreztük jónak, ha mások egy kicsit se szólnak bele az életünkbe. Áprilisban kiderült, hogy babát várunk. Nagyon boldogok voltunk, mindent elterveztünk. Már neveket válogattunk, álmunka játszottunk vele. Négy hetesen a pici úgy érezte jónak, ha nem születik még meg hozzánk. El sem tudtam képzelni hogyan lesz tovább. Mikor a volt barátom megtudta teljesen összeomlott. Egy hétig jóformán nem is beszéltünk. Valami utána teljesen megváltozott. Azt mondta jót fog tenni neki a levegő változás és kiment külföldre dolgozni egy éves szerződéssel. Nagyon nehezen tudtam feldolgozni a hiányukat. Azt hogy el kell őket engednem ha ők igy érezték jónak. Aztán eljött a novemberi hónap és minden amit azt hittem lezártam előtört belőlem. Akkora vártuk volna a babát, ami megváltoztatta volna az egész életünket. Teljesen összezuhantam és magamba forultam. Két hónap alatt olyan mélyre kerültem mint még soha. Egyszerűen azt éreztem a végére hogy az életemnek már semmi értelme. Ekkor mondta az egyik barátnőm, hogy ideje lenne pszichológust keresni. Neki hála most járok az orvosomhoz, és úgy gondolom valamennyivel könnyebb, csak a problémákról nehéz beszélnem. Úgy érzem ha most felemlegetném a történteket nem kellene sok hogy vissza zuhanjak arra a szintre hogy mindent feladjak. De már olyan nehéz folyamatosan azt mutatni hogy minden rendben van, annyira elfáradtam lelkileg. Tudom hogy beszélnem kellene ezekről, de nem tudom hogy tegyem hogy utána ne zuhanjak össze.

Tisztelt Doktor!

Szakítás utáni gyászidőszakban mennyire jó ötlet hobbival, programokkal és elfoglaltsággal tölteni a napunkat azért, hogy hogy ne gondoljunk a fájdalomra és problémákra, vagy hogy elmeneküljünk a problémák elől?
Mást mit lehetne tenni?

Jónapot!
Az utóbbi másfél évben nagyon rákattantam a nyerőgépekre és a sportfogadásra. Rengeteg pénzt vertem el amiket a szüleimtől kapok,és sajnos már az is többször előfordult,hogy édesanyámat vagy a testvéremet megloptam,hogy kielégitsem a játékszenvedélyem. Eleinte kisebb összegeket vettem el,de egyik kutakodás után rátaláltam anyukám félretett pénzére,és akkor elkezdtem nagyobb összegeket elvenni tőle. A nagyobb pénzösszegeket anyukám észre is vette,jól le is szidott,de hát igaza is van. Nem olyan rég egy társaságtól pénzt kértem,arra,hogy játszhassak,persze kamatostól kell visszafizetnem a társaságnak a pénzt ami már 300 euronál tart. Hogyan lehet ebből a szerencsejátékból kilábalni? Sűrgösen beszeretném fejezni,mert nem szeretném,hogy majd a jövendőbeli családom(feleség,gyerekek) kárára menyjen.

Előre is köszönöm a választ!

A be nem fejezett tanulmányt be lehet írni az önéletrajzba?
Olyat amit végig jártam például okj-s képzés ,de nincs róla vizsgám, magánéleti okok miatt, amiket nem részleteznék, pszichés betegség, családi problémák.
Nincs róla vizsgabizonyítványom csak ennyi a gond, csak az év végiek vannak meg. + az érettségi.
Nagyon szigorúan veszik ezt a bizonyítványos dolgot?
Csak nem szeretnék kihagyni egy 2 évet és aztán kérdezik, hogy addig mit csináltam.
Mondjuk egy olyan munkára, ami nem vág ebbe a szakmába, nem is akarok abban a szakmába dolgozni.
Jelenleg ez hátráltat abban, hogy magabiztosan munkát keressek.

Kedves pszichológus!
Normális hogy ilyen vagyok vagy valami baj van velem? Lassan 20 éves leszek és már hónapok óta ezek a gondolatok járnak a fejemben,egészen pontosan amióta elkezdõdött az egyetem. Abban se vagyok biztos hogy ez az utam amit most tanulok, de ez a legkisebb baj. Én mindíg is csendesebb, visszahúzódóbb voltam. A legjobb barátnõmön, családomon, nagymamáimon és uncsitesóimon kívül mások elõtt nem tudok önmagam lenni. Barátaim vannak, de félek hogy az én hülyeségeim miatt elvesztem õket. Miért van ez? Az egyetemen a csoporttársaim elõtt miért nem tudok önmagam lenni? Mostanában nagyon érzékeny vagyok, nyílvános helyen is képes vagyok sírni. Egyik nap teljesen magam alatt vagyok másik nap meg megtudnám váltani a világot. Ebbõl adódóan félek a jövõbeli munkahelyemtõl is. A másik dolog ami foglalkoztat hogy nem volt még barátom és ha pl. találkozok egy regi ismerõssel mindíg elõkerül ez a téma ráadásul a messzirõl jött rokonok is ezzel foglalkoznak. Ez lehet hogy bután hangzik,de attól is félek hogy egyszer el kell költöznöm otthonról, ugyanis annyira jó a kapcsolatom a szüleimmel hogy nem akarok elválni tõlük, holott ez a természetes. A jövõmmel foglalkozok és nem tudom megélni a jelent. Ezen ilyenkor mindenki átmegy? A felnõtté válás tényleg ilyen nehéz? Sokszor gondolok vissza a gyerekkoromra hogy milyen jó volt semmi gondom nem volt, illetve a gimis éveimre. Pedig már tervezem a jövõm szeretnék majd gyerekeket is. Menthetetlen eset vagyok? Fel kéne keresnem egy pszichológust vagy ezek a kérdések a bizonytalanság ebben az idõszakban normális? Kérem segítsen és köszönöm a mielõbbi válaszát!
Üdv, E

Kerem segitsenek rajtam nem tudom mi lehet a probléma velem de felek hogy a parom elhagy pedig sehova sem jar van egy gyermekünk is … folyatosan veszekszem a ferjemel értelmetlen dolgokon vitazok vele kerem segitsenek en ma tovább nem birom

Tisztelt Pszichológus!

Milyen okai lehetnek a felnőttkori ujjszopásnak?

Jo napot,
3.5 eve vagyok hazas. Szeretem a ferjem de nem szerelembol mentem hozza. A gondok hazassag elott kezdottek. Nem tudom tultenni magam az exemen pedig annak mar 10+ eve vege. Kozben eskuvot is csinaltunk, mar az eskuvo datumaval megvolt a gond, mivel a ferjem azert akarta surgosen az eskuvot mert hazajott latogatoba a testvere 15 ev utan az allamokbol. Ez nekem nem tetszett de akkor azt mondtam, hogy rendben van. Az elmult 3 evben eleg sok minden volt ami nekem nem felelt meg de ugy tettuk, ahogyan o akarta (valahogy mindig kedveben akartam jarni az exem miatt) na de most szoba jott a gyerek. Nem szeretnek gyereket egyaltalan, csaladi allapotom miatt (szuleim alkoholistak), testverem nagyobb 9 evvel mint es de meg mindig tizenevesnek lat es vezetni akarja az eletem (az is meglehet, hogy az o csaladi gondjai miatt), a ferjem nagyon szeretne es felek elmondani neki, hogy en egyaltalan nem szeretnek csak mind halogatom, hogy majd a nyaron, majd jovore. Emiatt a nemi kapcsolatunk is tonkre ment. Karacsony kornyeken viszont felbukkant ujra az ex, valahonnan megtudta, hogy a hazassagom 1 hajszalon all. Azota is napi szinten beszelgetek vele es mondta, hogy o megvarja a dontesem es ha ugy dontok, hogy elvalok akkor ott lesz.
Nem tudom mit kellene tegyek. Minden teren elgondolkodtam de nagyon 50-50% az egesz, hianyozna a ferjem meg nem is, szeretnem megmenteni a hazassagom meg nem is. Egy a biztos az az, hogy nem akarom bevallalni a gyereknevelest.
Koszonom

13 éves korom óta szexuálisan zaklattak 16 éves koromig , már vége van de nem bírok túl lépni rajta és azóta az életem katasztrófa.

Tetszik nekem egy lány de félek odamenni hozzá és elmondani neki,mert félek ,hogy elutasít. Nem egy iskolába járunk, nem ismerjük egymást. A hetente kétszer szokott kézilabda edzésekre jönni az iskolánkba.
Hogyan szerezhet én egy kis bátorságot, önbizalmat?

Miért zárják börtönbe a bűnözőket, ha bent csak még rosszabbak lesznek?
Ott is ugyanúgy bandába szerveződnek.
Mennek a hatalmi harcok. Amikor végre kijut, akkor pár hónap, év múlva visszakerül, mert a bebörtönzés nem ér semmit, ugyanúgy lelki beteg marad. Biztos azért lett ilyen, mert gyerekkorában verték a szülei, vagy traumák érték. Azzal, hogy bezárják és fegyelmezik, csak még jobban lázadni fog.
Mintha a bűnözők rossz gyerekek lennének, közben nem azok, csak fáj a lelkük, vagy szegénységben nőttek fel és máshogy nem tudnak pénzt szerezni.
Drogot én is csempésznék. Jó pénz van benne.
Akik “bűnözők” miért kell rossznak nevezni őket, attól csak még rosszabbak lesznek.
Ennek van értelme? Ez a rendszer egy empátia mentes, diktatórikus szar.
Nézek ilyen műsorokat, Amerikában hogyan megy ez, hát semmit nem ér.

Kedves szakértő! Unokám 4 éves kisfiú, nagyon eleven, nagyon mozgékony, korának megfelelően hisztis, de nagyon értelmes, vidám gyermek. Óvónői nem bírnak vele, nem találták meg hozzá a hangot, kiemelik a csoportból és a vezetőnő irodájában egyedül kell lennie, (felügyelettel) napjában többször is.Eljutottunk odáig, hogy maguk az óvónők egyértelműen kiközösítik a gyermeket, nem szeretik, mert problémásabb. A gyerek viszont mostanra már verekszik is. Nem agresszíven, inkább játéknak gondolja. Őt is sokszor megverték a nagyobbak. A kisfiú ennek ellenére szívesen megy az óvodába, nem sír, nagyon akarna játszani a többiekkel, mert imádja a gyereket. Viszont az óvodában töltött idejéről egyáltalán nem mesél soha, hiába faggatjuk. Kétségbe vagyunk esve. Hova, merre induljunk? Az még fontos lehet, hogy neki ez a 3-dik óvodája, mert magán óvodába járt, de sajnos nem bírtuk anyagilag, pedig ott nem voltak vele ilyen problémák. A nevelési tanácsadóba a szülei maguktól vitték el, de még csak 2 találkozó volt a pszichológussal.

Tisztelt Pszichológus!
Férjemmel(32 éves, vezető beosztású) 2,5 hónapja külön élünk, azzal indokolta döntését, hogy nem érez már irántam semmit. Csak a munka létezik számára még hétvégeken is, semmi kikapcsolódása nincsen. Gyakori fejfájással kűzd, mindig fáradt. Mindennemű emberi kapcsolatot kerül, nem áll szóba sem a családtagjaival, sem a barátaival. Elmondása szerint a gyerekeinkkel szemben is csak ürességet érez és nincs olyan dolog, ami érzelmet váltana ki belőle. Nagyon aggódok érte. Hogyan lehetne segíteni neki, mivel nem látja be, hogy baj van vele.

Üdvözletem!
30éves 2gyerekes anyuka vagyok. Férjemmel és gyermekeimmel élünk családi házban. A kicsivel gyesen vagyok otthon. Úgy érzem a házasságom csak anyagiaktol és gyermekeimtől függ..Férjemet pornó nézésen kaptam, kiderült 4 hónapja folyamatosan nézi.. Ez eléggé lehengerelt és csalódtam saját magamban pedig úgy éreztem hogy jó feleség vagyok, házimunkát elvégzem többet mint kellene, főzök mosok takaritok, de úgy érzem elfáradtam lelkileg, nem érdekel különösen semmi nincsenek céljaim és az az életvidám nő aki mindenben a pozitívat látta meg eltűnt..