Tisztelt Pszichológus!
Nem problémám van,inkább csak érdekelne a véleménye egy kérdésről.Konkrétan a párkapcsolati dominanciáról,ha jó egyáltalán ez a megfogalmazás. Normális e az, ha a nő intézi a nagyobb volumenű kérdéseket? Gondolok itt pl.egy házvétellel kapcsolatos hivatalos intézkedésre, esküvő/nyaralás megszervezésére. A cél közös megegyezésen és véleményeken alapulna,de a kezdő lépést és a “hivatalos”dolgokat a nő intézné.Testvéreméknél a felesége nagyon jól kézben tartja a dolgokat,ö teszi a lépéseket a céljaik megvalósításában,pedig testvérem határozott jellem,de az intézkedést és meglépést átadja, és nagyon jól működik ez a felállás náluk. Irigylem sógornőm határozottságát,magabiztosságát,olyan mintha emiatt lenne az életük megvalósítása gördülékenyebb,minden olyan szuperük alakul náluk…sajnos én a bizonytalanabb és “mi lesz ha..”, illetve ráhagyom a másikra- típus vagyok. Ezen szeretnék változtatni,úgy veszem észre párom is örülne ha én lennék a végső döntő bizonyos helyzetekben, és aki megteszi az első lépést. (Lehet hogy már mi is előrébb lennénk így a céljaink megvalósításában,ha bátrabb lennék?) Van véleménye mindenről, és férfias,határozott személyiség is egyébként. Nem akarom a “nadrágot hordani helyette”. Szeretik a férfiak az ilyen típusú( határozott) nőket? Elnézést ha kacifántos lett a megfogalmazásom a kérdésemről. Köszönöm előre is a választ.

Szép napot! 4 hónappal ezelőtt tudtam meg, hogy a párom megcsalt. Úgy döntöttem megbocsátok, azóta sokat fejlődött a kapcsolatunk és minden jó lenne, de nagyon nyomaszt a kíváncsiság a szerető iránt. Szívesen leülnék vele beszélgetni, de nem tudom mit tegyek. Kiválthat-e belőle újra valamit a párom iránt? Vagy ha elmondja mindenkinek, rólam mit gondolhatnak majd mások? Én ezt senkinek nem szeretném elmondani még a páromnak se, de úgy érzem csak úgy tudom maximálisan lezárni ezt az egészet ha beszélek vele. Illetve rám ez milyen hatással lehet? Most úgy érzem csak ez segíthet, de ha csak ront a helyzeten, akkor inkább nem tenném.

Köszönöm a választ.

Jó napot.
Eddig nagyon életvidám voltam, voltak céljaim, terveim, hosszútávúak. Érettségi után jött az első depressziós korszakom amiatt volt, hogy nem vettek fel az egyemre,romba dőlt minden amit akartam. Azóta nem vagyok a régi. 2018.01.15,kezdtem párkapcsolatba, alapvetően nagyon kedves fiú volt, voltak hibái de hiszen azok mindenkinek vannak,osztálytársak voltunk régebb óta ismertük egymást. Itt kezdődtek az igazi problémák. Egyszerűen nem éreztem iránta szerelmet azt hiszem amíg együtt voltunk egy év alatt egy hétig volt. Erős kötődést és imádást éreztem. Kevésnek éreztem magam mellette ezért minden erő feszítést meg tettem, úgy éreztem a depresszióm, és a hangulat ingadozásaim miatt jobbat érdemel nálam. Egyik nap ő volt mindenem, pár napra pedig egy nagyon furcsa érzés keltett uralmába, amin eddig végig aggódtam hogy, mivan ha nem ő az igazi, be érem én vele is, úgyse kellenék senkinek, ha mások is meg erősítették, hogy én milyen szerencsés vagyok vele akkor nagyon büszke voltam rá. November óta folyamatosan mentek el az érzelmeim szinte mindenki iránt, folyamatosan ürességet éreztem, szorongtam, és januárban mely depresszióba estem. Úgy éreztem, hogy a párom már nem szeret, ezért szakítottam vele, utána rossz volt egy ideig. De amikor be vallotta 2 hét után, hogy már ő nem szeret mert azzal az indokkal szakítottam vele hogy korlátozva éreztem magam a kapcsolatunkba, darabokra estem, öngyilkossági kísérletem lett. Hogy én már senkihez sem tartozom. A családom nem nagyon támogatott ezekben az időkben. Reménytelennek éreztem a jövőt, mindennap könyörögtem neki hogy béküljünk ki de ő nem akart. Öngyilkossággal fenyegetőztem, és fél is vágtam a karom egy kicsit hogy legalább kívül fájjon ne belül. Tegnap le írta nekem., hogy szeretne újra kezdeni a velem akkor nagyon örültem neki de így érzem már nem tudnék rá úgy nézni mint ezelőtt és ezek után nagyon félek a kapcsolattól. Folyamatosan öngyilkossági gondolataim vannak, mert bordeline személyiségzavarra gyanakszom. 🙁
Még két hét van a pszichiátria idő pontomra,de nem tudom ki bírom e addig.

Valamilyen úton-módon a párom felkeresi az exeit, akiknek magadja a telefonszámát, illetve olyan időpontot, amikor nem vagyok otthon. Elmondása szerint baráti érdeklődés, mert a szeretői viszonyból barátság lett. A párom tanárként 13 óráig dolgozik, én 16 óráig és az exeinek “jó férfi barátoknak, akikkel már régóta nem tartotta a kapcsolatot” ezt a 13 és 16 óra közötti időpontot adja meg, ha esetleg jár felénk. Aggódom ez miatt, amelynek már hangot is adtam, amelynek a következménye veszekedés lett. Állítása szerint engem szeret, viszont nem értem meg, hogy miért kell neki olyan időpontban személyes találkozó “beszélgetés keretében”, hogy megtudja mi van vele, hol és hogy él. Veszekedik velem, hogy ne nézzem k…nak. Lehet, hogy régi módi vagyok, de én az exeimről nem szoktam érdeklődni, nem akarok személyes találkozót, elég, ha annyit tudok róluk, hogy megtalálták a boldogságukat és pont. Ezek miatt az okok miatt szexuális zavarok jönnek rám (libidó csökkenése, aktus közben az említett dolgok ugranak be és a merevedés megszűnik) Állítása szerint akivel mostanában beszél (az iskolája pszichológusa) volt jó néhány nemi aktusa, majd barátok lettek. 3 évig nem igazán tartották a kapcsolatot, most pedig a párom érdeklődést mutat felé. Sajnos ez nem az egyetlen eset. A volt párját is meghívta már, aki igaz akkor jött, amikor otthon voltam, mert akkor ért rá. Engem csaltak már meg 2 alkalommal és sajnos bizalmatlan vagyok, amire azt mondja, hogy mások bűne miatt ne őt büntessem, viszont az említett dolgok valósak, mivel olvastam a facebookján (nem lépett ki az oldaláról).
Van okom félelemre? Megbeszélni nem tudom vele, mert azt mondja, hogy a privát szférájához semmi közöm, valamint nem k….va ő, illetve a barátait, barátságát nem fogja feladni miattam.

Mit tegyek?

Tiszteltettel:
Szabó Sándor

Kedves Doktornő! Köszönöm ha szán rám egy kis időt. Mostáni gondom oylan ami régebben is volt már csak eddig pozítívan álltam a dologhoz hozzá. Továbbra is úgy fogok. Az apám konkrétan lenéző velem és anyámmal is. Egyke gyerek vagyok. Számára tragédia az élwt minden. Ez a negativizmusa kihat rám,szomorú leszek h tudom nem segitthetek neku. Ha próbálok vele időt tölteni akkor jó meg kedves. Amúgy elég egy pár óra h mindenen cirkuszoljon. Ilyenkor távolság tartó vagyok. Nem tudom hogy legyek így a közelében mikor ezzel a magatartásávak csak eltaszít magától. Próbaltam vele erről már beszélni,de nem változott sehogysem a helyzet. Nen fudok vele mit csinálni már. Már csak egy évem van a gimiből azt ugyekszem jó jegyekkel elvégeuni és valahová tovább menni. De addig az idegeimnem van. Ahogy olvasgattam internetem a “tüneteiről” meg viselkedéseiről úgy nevezném őt hogy ő olyan mint egy mérgező szülő. Lelki terrorral. Kérem ha van valami pozitív jó tanácsa ez ügyben akkor kérem segítsen. (Vagy hogy hogy lehet jobban ezeket az embereket kezeli)

Segítségét szeretném kérni, mint szakértő.

10 éve elváltam. Akkor 2 kis gyermekkel egyedül maradtam. Hamar megismerkedtem az új párommal. És lett közös gyerekünk.
Két nagyobbik fiam nagyon nehezen viselték ezt a sok változást és az apukájuk is csak támadott minket. A legnagyobb fiam és az új párom viszonya nagyon megromlott. Olyannyira, hogy el is költözött az apukájához 3 éve. Az apukája azóta is ellenünk neveli őt és a másik fiút is. Ez sajnos a mi kapcsolatunkra is nehéz terheket rak.
Most 18 éves elmúlott a nagy fiam és látogatóba jött hozzánk egy hétre. Aztán még egy hét. Most már 1 hónapja van itt. Párom válaszút elé állított, hogy most már döntenem kell! A fiam vagy Ő? Meddig tűröm, hogy ezt csinálják velem, velünk!

Gyermekem édesapjával Olaszországban él. Ritkán látom.

Nem szeretném elveszíteni a párom. Úgy érzem az elmúlt idők miatt nagyon sokat szenvedett miattunk. A gyerekek viselkedése és az apukájuk viselkedése miatt.

Viszont tanácstalan vagyok, most hogyan tovább?

Mit és hogyan mondjak a fiamnak? Mi most már külön család vagyunk… De ő akkor is a fiam!
Hogy lehet ezt kezelni?
Hogy lehet előbbre jutni?

Kétségbe vagyok esve. Nem tudom hogyan tovább?

Megértését és válaszát előre is köszönöm

Üdv.
5 éve vagyunk együtt a párommal. Két év után kezdődtek a problémák. Akkor egy másik lánnyal beszélgetett, találkozgatott és szakítottunk is, majd újra kibékültünk. Aztán 2 évvel ezelőtt szakitottunk és rá egy honapra lefeküdt az egyik barátnőmmel, majd kb. 3 hét múlva újra megkeresett és elmondta hogy soha többet nem tesz velem ilyet és később megint kibékültünk. Tavaly novemberben pedig megint rajta kaptam, hogy egy lánnyal beszélget messengeren. Természetesen ezt is kimagyarázta és én is úgy voltam vele, hogy annyira komoly dolgokról nem beszélgettek ezért adok még egy esélyt a kapcsolatunknak. Most pedig megint láttam a telefonjában, hogy beszélget egy lánnyal és ezt már nem tudtam tovább tolerálni. Szakítottunk, de ő is nagyon szeret engem és én is őt. Sokat könyörgött, hogy bocsássak meg neki, de így nem tudok. Azt mondja, nem tudja miért csinál ilyeneket, pedig engem szeret.
Az utóbbi időben nagyon jó volt a kapcsolatunk, sok idôt töltöttünk együtt és sok idő után éreztem is, hogy valóban szeret engem és nem csak úgy mondja.
Azt látom, hogy őt nagyon megviselte a szakítás és tényleg próbálja helyre hozni, és én is nagyon szeretném, de nem tudom, hogy ezek után érdemes-e.
Ön mit tanácsolna? Érdemes ezt folytatni vagy hagyjuk egymást?

Nem olyan régen történt, hogy elájultam egy bevásárlóközpontban, azóta folyamatosan félek, bárhol vagyok, hogy rosszul leszek..

Tisztelt Pszihológus!
Segítséget kérek egy dilemmában. Öt éve elvált anya vagyok két kamasz gyerekemet nevelem. A lányom 13 éves vele volt kevesebb gondom válás után , mert talán még kicsi volt. Mostanában egyre többet beszélgetünk az egészről , hogy megértse igazábó most kezdi felfogni. Nagyon szeretett volna egy kiskutyát de mivel van már kutyánk és cica is így fölöslegesnek találtam. Édesapja megvette neki két hete reménykedve , hogy Evelin majd többet látogatja , mert a kutya ott lesz és bármikor oda mehet hozzá játszhat vele és viheti sétálni. Együtt vitték oltásra nagy volt a boldogság. Sajnos a kiskutya tegnap éjszaka meghalt rohama volt és nem lehetett megmenteni. Nem tudom mit mondjunk mit ígérjünk Evelinnek?! Mivel teszünk jót ha újabb kiskutyát kap vagy ha még várunk vagy egyáltalán ne legyen? Nagyon nehéz lesz neki feldolgozni, hogy újra elveszített valakit, valamit ami a szívéhez nőtt. Tanácsát kérem ebben a helyzetben. Köszönettel Tünde

Tisztelt Cím!

Azzal a kéréssel fordulok, Önökhöz, hogy adjanak tanácsot, nekem.
Társkereső oldalon ismerkedtem meg ezzel a férfival, személyesen 4 alkalommal találkoztunk, randiztunk vele. Nagyon jól éreztük magunkat egymással, sokat beszélgettünk, nevettünk, zenei izlésünk is szinte ugyanaz. Most kint van külföldön, mert ott dolgozik. Amióta kint van, ha nem is mindennap, de elég gyakran beszélgettünk telefonon, messengeren, video telefonon és mindig sokat nevettünk. Mindig azt mondta, hogy tudnom kell, ô komolyan gondolta velem és hogy még milyen sok közös élmény vár ránk. Múlt vasárnap még jókat nevettünk és mondta, hogy szerdán folytatjuk. Hétfőn még délután viccelődtünk, de sajnos este 8rtam neki egy neki talán sértő levelet, pontosabvan ezt: “Én csak arra kellek neked, hogy néha mikor ráérsz legyen kivel beszélgetni, nevetgélni vagy tényleg szeretnél közelebb kerülni hozzám?”
Ez így igaz, mert mi még nagyon az elején jártunk még nem fogtuk meg egymás kezét sem és még puszi sem volt, mert míg itthon volt akkor sem jutottunk közelebb egymáshoz, mert egy hónapig szinte nem is találkoztunk sokat dolgozott. Mielőtt kiment volna azt mondta, akar velem találkozni, de nem sikerült, mert beteg lett és utána mikor meggyógyult, már másnap menni kellett ki külföldre. Sajnos, ha beteg volt vagy valami személyes próblémája volt, azt soha sem osztotta neg velem, csak mindig amikor már helyrejött akkor árulta el, hogy mi baja is volt. De ezt elfogadtam, hogy még nem avat be az életébe, mert még nem kerültünk olyan bensőséges kapcsolatba egymással. Tehát hétfőn este átküldtem egy hosszú levelet, és abban írtam egy két talán számára bántó dolgot, de ezt is kérdezten, ha hazajössz találkozzunk, mert én már nagyon szeretnék veled személyesen találkozni, és ő : ezt mondta, hogy ha hazajön nem biztos, hogy letud jönni hozzám, ezen nagyon megsértődtem és kérdeztem tőle, hogy csak beszélgetésre kelkek vagy komolyan gondolja.
Mert mindig azt mondta, hogy közelebb kellene kerülnünk, hogy összeillünk-e? De, mikor még itthon volt akkor is csak egyszer közeledett többször nem, pedig én nem elleneztem volna, ha tényleg közeledni akart volna.
Szerintem semmi bántot nem írtam és ő, szerdán nem hívott, csütörtökön valami fogászati problémája volt, azt nem írta meg nekem, csak a facebookon láttam. Próbáltam érdeklődni telefonon hogy van, de egyszer nem vette fel, és egyszer meg üzenetrögzitőre kapcsolt. Írtam neki még kedden egy
levelet, melyben kértem, bocsásson meg.
Lehet, hogy kicsit elvetettem a súlykot levelemmel, de azóta nem válaszol semmire Maguk szerint csak ennyi volt? Ennyit érdemlek tőle, hogy nem tudja még azt sem a szemembe mondani nekem, hogy akkor vége, vagy csak egyszerűen fogja magát és se szó, se beszéd és nem ad nagyarázatot, hogy miért csinálja ezt velem? Azt még tudniuk kell, hogy ő kint lakik , a volt nejével bérelnek egy lakast így olcsóbba kerül a rezsi. Én is a volt férjemnel lakok egy lakásban, mert még ezt a részét nen tudtuk megoldani. Ő azt mondta mindig a vokt nejére, hogy lakótárs, és hogy nagyott csalódott benne, mert kihasználta és nem adta meg neki amire vágyott. Mindig azt mondta, hogy mint nő már nen érdekli, csakis kizárólag én kellek neki.
De akkor nem értem, miért nem magyarázza meg, hogy mi történt vele, miért nem akar velem beszélni, miért nem kéri beszéljük meg.
Úgy néz ki marcius 15-ke körül hazajön a kocsiját visszi szervízbe, de 2-3 napot marad, utána majd húsvétkor jön, akkor egy hétig lesz itthon. Egy kolléganőm azt tanácsolta, hgyjam kicsit békén és majd ha hiányzok, akkor majd keres vagy üzen nekem. De mi lessz, ha soha többé nem keres és még magyarázatot sem ad.
Vajon mi történhetett vele, hogy ezt tetts velem? Kérem, adjanak valami tanácsot. Most mit tegyek? Várjak, rá hátha jelentkezik? Vagy ne reménykedjek? Ennek itt van vége? De nekem nagyon fáj, hogy nem kér tőlem magyarátatot, nem beszéli meg velem ezt a gondot.

Kedves Doktor Nő/Úr!

Enyhén értelmi fogyatékos nővéremnél “egyéb akut döntően paranoid pszichotikus zavar”-t állapítottak meg. 10 napos kezelésen vett részt a pszichiátrián ahol Parnassan-t kapott, és azt azóta is rendszeresen szedi (napi 10 mg). De olyan mintha semmi változás sem történt volna. Úgyanúgy megvannak a téveszméi.

Kérdésem az lenne, hogy esetleg több idő kell a gyógyszernek ahhoz, hogy kifejtse hatását? Kb egy hete engedték ki a kórházból és a zárójelentésen is rajta van, hogy téveszméi továbbra is fenn állnak.

Mit tudunk tenni amikor próbálja elhitetni velünk is, hogy a szomszédok “terveket szőnek ellenünk”? Ha azt mondom, hogy hülyeség, akkor inkább nem is akar kommunikálni velünk.

Válaszait előre is köszönöm!

Katalin

Mikor pici voltam az óvodában egyik szociális tevékenység sem izgatott fel. Anyum elvitt egy pszichológus cucclihoz mert a csoport vezető túl csendesnek ítélt meg,nem játszok másokkal, biztosan autista vagyok,basszus gyerek voltam miért akkor cimkèznek fel mikor azt sem tudom, hogy ki vagyok csak bedobnak egy közösségbe és tegye azt a pici ahogy a könyv szerint van írva,ma már 25 éves vagyok és szociális függő ha nem chatelek valakivel aznap tuti értéktelennek éreztem magam. Szóval mikor pici voltam azt mondták rám ,- nah anyuka ezt úgy hívják autista – azóta egyfolytában cipelt anyum mindenhová mert biztos az vagyok pedig emlékszem mennyi időt töltöttem az akkori barátnőimmel,mennyit voltam az unoka tesómnál,de nem én akkor is enyhe autista vagyok ha maga a királynő bizonyítaná be,hogy igenis szociális vagyok akkor sem hiszik el. Elég korán érő típus vagyok már óvodában pasizáson járt az eszem. Mikor alsos voltam már akkor néztem pornót ,meg ki próbáltam a cigit. Akkor az egyik osztálytársam megkèrdezte óra alatt,hogy leszek e- a barátnője és én igent mondat,ez annyiban merült fel,hogy orálisan kényeztettem az iskola területén,de le buktunk. Mikor közép sulis lettem csak egy barátnőm volt és ő pont elég is volt azóta is barátnők vagyunk vagy 10 éve. Ő vett rá arra,hogy elmenjek discoba vagy le feküdjek az ismerősével. Mikor 18 múltam enyhén obszcén képeket raktam fel magamról a netre ennek hála zaklatoim lettek. Kis naiv lány voltam és hormonzavaros. Utóbbi kapcsolataim tettek tönkre , egyfolytában valami lelkileg sérülttel jöttem össze és lett is böjt belőle. Múltkor voltam pszichológusnál ahol anyum és a doki lehazudtolta az életem, szerintük az elmúlt 5 évben otthon gubbasztottam,pedig jártam discoba, barátnőmnèl is aludtam meg az eddigi párjaimmal is csináltam ezt azt ,de semmi a múltkor a doki rám üvöltött, hogy nem érdekli a szociális életem anyám meg simán mosolyogva hallgatott, kicseszès az életem . senkit nem érdekli a múltam a jelenem a jövőm, mindenki akivel kapcsolatban voltam bármilyen formában, sosem érdekelte mi van velem. egy beteg világban élünk és én ezt nem birom,baromira szar érzés tűrni és nézni ahogy az életem kisiklott, nem tudom felfogni miért nem képes senki sem elfogadni és éreztetni igenis is számít a létezésem. Ahhoz képest,hogy memnyire tönkre ment az önértékelésèm egy dologban minden helyzetben bátor maradók a szolnoklásban. Vagy mások fejéhez vágni azt, hogy nem csak fizikailag lehet fájdalmat okozni mással hanem szavakkal is ugyanis hiperèrzèkenynek látom magam,mert konkrét megijedek és sápadni kezdek mikor éreztetik,hogy csesznek rám. Minden egyes alkalommal mikor mindent tőlem telhetőt megakartam tenni önmagámèrt, jön valaki és kimagasló erővel szét cseszi a maradék önbizalmam és elkezdek lassan emiatt egyre jobban kétségbeesett lenni,mert végig nézem másoknak milyen könnyen talál szociális társat, én meg nem mert egyszerűen ha mondjuk kiskoromban egyfolytában a tanulmányaimra figyeltek volna nem a szociális életemre akkor most jól alakult volna az életem,de nem bele kellett mindig mindenkinek kötnie mit, hogy csinálok. Pedig csak megakartam ismerni magam és azért akartam több éven át egyedül lenni mert számomra a saját magam ismerete fontosabb volt,mint a buli,ugyanis általános iskola felső tagozatban a többiek már discoztak és középsuli első évében több,mint a fele kapcsolatban voltak már és nem voltak a szüzek sem.
Valamiért mindig mikor megpróbálok magamról beszélni, anyám ideges lesz és le hülyèz, mások meg elutasítóak mert oldjam meg egyedül, de én nem akarok egyedül lenni, létezni, lélegezni, számomra fontos ,hogy érezzem fel nézhetek valakire és büszkèvè tudjam tenni. Miért ennyire elcseszett minden? Mindenki elítél azért mert képtelen vagyok független lenni,mert nem akarok egyedül lenni…… Középsuliban sokszor lógtam a barátnőmmel,mintha muszály lett volna,soha nem figyeltek rám igazán,de azt minsenkit érdekelte,hogy viselkedek, hogy számukra előnyös képem mutassam,de rájöttem,soha nem tudok megfelelni senkinek még magamnak sem. Nem érzek semmit,hogy ösztönözne affelè,hogy jobb legyek egyszerűen úgy érzem, nem érdemlem meg,hogy éljek……….. stb

Evelin vagyok 14 éves, 8.osztályos. Nem tudom mi a baj velem de az utóbbi fél évben nagyon meggyengültem. Olyan emberek vesznek körül akiket szeretek, és most kéne a legboldogabbnak lennem de nem megy!
Hiányzik a régi életem, otthonom és a régi én! A boldog a felszabadult és gondgalan. Jelenleg rosszul érzem magam a bőrömben, nem vagyok magammal elégedett!
Esténként mikor egyedül vagyon rengeteget sírok és próbálom magamból kíűzni a szomorúságot de nem megy Csak szomorú, síros filmeket nézek már mert máshoz nincs hangulatom. Az utóbbi 2 hétben már a hajam is elkezdett hullni és tikkel a szemem a nap 24 órájában. A szüleim a legjobb szülők, segítenek mindenben de elveszettnek érzem magam! A a legjobb barátnőm is hatalmas leli támasz!
Nem tudom mitévő legyek. Félek hogy mit hoz a jövő, hova vesznek fel, a rengeteg pattanásom mikor múlik el. Rondának, kövérnek, boldogtalannak, kilátástalannak és remény vesztettnek érzem magam.
Nem vagyok jól!

Szép napot!
Már korábban is sejtettem, hogy a testvérem meleg, sőt, kb egy éve édesanyámnak be is vallotta. Ő azt hiszi, hogy én nem tudok róla, ezért most, sok idő elteltével tervezi nekem is bevallani. Ezt szintén anyukám mondta. Elfogadom, hisz nem tudok jobbat tenni, de fogalmam sincs, hogy mit reagáljak rá. Ön szerint egy ilyen helyzetben, mikor face to face bevallja, hogy meleg, mi a megfelelő reakció?
Válaszát köszönöm előre is!
Lili

Kedves Doktor Úr/Nő!
Megprobalom probelmamat roviden leirni.
Van egy mezogazdasagi cegem a ferjemmel kozosen, ahol tobb alkalmazott mellett a sogorom es sogornom is dolgozik. A problemam vagyis inkabb a problema veluk van. Sokszor ugy viselkednek, mintha tulajdonkeppen ők lennenek a vezetok. Szembe szallnak az allitasaimmal, a kiadott munkat a sajat gondolataik alapjan vegzik vagy epp teljesen mast csinalnak. En mar probaltam szepen, probaltam veszekedve de egyszeruen annyira makacsok es onfejuek, hogy lassan azt erzem en alazkodok meg nekik, csak hogy nekik jo legyen. 42 eves felnott emberek, es ugy megsertodnek dolgokon, hogy 2-3 ora hosszaig nem szolnak hozzam. Kerdezek akkor egy vallranditas a valasz. En megertem hogy nagyon jok a szakmajukba, de a mezogazdasagi technikumot en vegeztem el, a ceg fele az enyem, egy kis tiszteletet elvarnek attol fuggetlenul, h semmire nem tartanak. Igazabol sosem fogadtak el, en voltam a szemukbe a varosi kislany, nem gondoljak h meg tudom allni a helyem ezen a teruleten (is), hiszen amugy kommunikacios foiskolat vegeztem annak ellenere, hogy 11 eve a mezogazdasagban dolgozom, tehat tapasztalatom az van boven, kulfoldon is csoportvezeto voltam ugyanebbe a munkakorbe.
Elbocsajtani nem szeretnem oket, mert amihez epp van kedvuk azt tisztessegesen megcsinaljak. A segitseget inkabb abban kernem, hogyan lehet kezelni az ilyen tipusu embereket? 20 eves felnott gyermekuk van, mar azt is kerdeztem h őt is erre tanitjak? Vallranditas es lekezeles?
Remelem sikerult erthetoen leirnom a problemamat veluk.
Valaszat es segitseget elore is koszonom
Udv: Lara