A halál, amiről szükséges beszélnünk

A halálfélelmet a legtöbben nagyon nehezen tudjuk elviselni. Inkább félretesszük a halállal kapcsolatos gondolatainkat, tagadjuk a halált, mintha nem lenne természetes dolog. Saját életünk véglegességének tudatától érzelmileg távol kell tartsuk magunkat, különben jelentős szorongást élnénk át. A halál tagadása megkönnyíti, hogy úgy éljük életünket mintha nem törődnénk azzal, mi vár ránk. Ez azonban mégis elszegényíti az életünket. Sok pszichológiai energiát használunk, arra hogy védekezzünk ez ellen az érzés ellen. Sokszor inkább más szorongásokat helyettesítünk a halálfélelem helyébe.

Miért kell jobban megértenünk a saját halálfélelmünket?

A halál annyira az élet szerves része hogy életünk egyes részeit is elzárjuk magunktól, hogy ha halállal kapcsolatos gondolatoktól elzárkózunk, a halált tagadjuk. Ezért részévé kell tennünk az életünknek és a saját magunkról való gondolatainknak. A halál tudata fokozhatja az élet iránti szeretetünket.
Saját életünk véglegességének tudata azonban aláássa személyes fontosságunk érzését, munkánk értelmét, értelmetlenné teheti próbálkozásainkat. Hiszen a számunkra legfontosabb dolgokat az átmenetiség tudatával fertőzi meg. Pedig az emberi lényeket a saját génjeik a halálra programozzak. Ez azt jelenti, hogy a testi sejtjeink élettartamának megvan a maximuma.
Ha a halálra gondolunk megrettenünk a megsemmisüléstől, az ismeretlentől, a túlvilági élettől, a végső szenvedéstől. A korábbi elszakadásaink adják nekünk a halál keserű előérzetét. A halált körülvevő tabukat az utóbbi időben sokan feszegetik. Sürgetik, hogy kezdjünk párbeszédet a végső stádiumban lévő emberekkel! Ők ugyanis hatalmas megkönnyebbülést élnek át, ha megoszthatják valakivel félelmeiket, szükségleteiket és mi is sokat tanulhatunk tőlük. 

Elisabeth Kübler-Ross a haldoklás 5 stádiumát azonosítja. Az első a tagadásé: „Ez biztosan valami tévedés lehet” A második szakaszt az orvosokkal, vagy a sorssal szemben érzett düh jellemzi. Az irigység azok iránt, akik nem haldoklanak. A harmadik szakaszban egy alkufolyamat jellemző. Kísérlet arra, hogy az elkerülhetetlen minél később történjen meg. A negyedik szakaszt a depresszió érzései hatják át. Ez a múltbéli és a jövőbeli végső veszteségre adott válasz. Ilyenkor szükségünk van arra, hogy valaki mellettünk legyen. Az utolsó szakasz az elfogadásé. Erre a szakaszra az érzések hiánya jellemző, hiszen a küzdelem már bevégeztetett. A haldokló nyugodt várakozással tekint a közelgő végre.

Milyen reakciókat adhatunk a halálra?

Nem mindenki akarja azonban tudomásul venni a saját halálát. Néhányan a végsőkig ragaszkodnak a tagadáshoz. Érdemes azonban tudnunk, hogy a haldoklók sem egyformák: érzelmeink és védekező mechanizmusaik éppen annyira eltérőek, mint azoké, akik nem haldoklanak! A legtöbb ember túl korán vagy túl későn hal meg, sok befejezetlen dolgot hagyva magában és maga után.

Az öregedéssel muszáj tudomást vennünk testünk korlátairól, ehhez alkalmazkodnunk. Különös kihívást jelent a nehéz helyzetben is önmagunknak maradni, kapcsolatainkat tovább ápolni. Sok orvos véleménye szerint az az igény hogy úrrá legyen a betegségén meghosszabbítja a haldokló szenvedéseit. Az élethez való viszonyulásunk, azonban igencsak szubjektív. Amiben egy orvos a fizikai szenvedést látja, lelkileg felemelő lehet a betege számára. Van aki nem akarja vállalni a harcot: sokszor jellemző hogy az öreg házaspárok együtt halnak meg. Nem ritka a halál várása sem: az a lemondó, beletörődő elfogadás, ami az idős kort jellemezheti.

Mit tudunk arról ki hogyan hal meg?

Egyesek szerint a korábban elért eredmények megkönnyítik a halál elfogadását. Aki elérte az életében amit el akar, azt könnyebben hal meg. Kaufmann szerint így bizonyos értelemben győzedelmeskedünk a halál felett, hiszen a végére értünk annak a tervnek, ami életünket jellemezte, ami bennünket egyedivé varázsolt. Azok szoronganak tehát legkevésbé a haláltól, akik úgy érzik, hogy teljes életet éltek. Sok szerző állítja, hogy ugyan úgy halunk meg, ahogyan éltünk. Aki életében sztoikus, az a halált is tiltakozás nélkül fogadja el. Aki tagadja a valóságot, az halálában is folytathatja ezt. Akinek az élete a függetlenségről szól, annak haldoklását a függőség miatti szégyene határozza meg.

A haldoklás az élet vége, de valami új kezdete

A haldoklás néha új lehetőségeket kínál, hiszen az érzelmi fejlődésnek egy olyan új szakaszát teszi lehetővé, ami korábban meghaladta a lehetőségeinket. Alázattal szemléljük ugyanis saját magunkat és életünk fontos kérdéseit. Máshogy tekintünk korábbi küzdelmeinkre. A közelgő halál tehát rendkívüli változásokat hozhat. Nem mindenkinek adatik meg, hogy megélje a saját haldoklását. Különféle betegségek és balesetek azonnali halálhoz vezetnek, melyből kimarad a lelki tényező. Régen a tudatos, várt, rituális halált tekintették jó halálnak. Ma ennek ellentéte jellemző: az emberek leginkább arra vágynak, hogy álmunkban ragadja el őket a halál. Ebben az esetben azonban nem jut időnk saját halálunk átélésére.

A vallás másféle képet kínál a haldoklásról: saját életünk egy nagyobb dolognak a része ami tartós, talán örök. A halállal tehát nem elveszítünk, hanem megtalálunk valamit. Freud szerint a vallás célja ezzel elviselhetővé tenni a tehetetlenségünket. Sokféle módon megélhetjük a halhatatlanságot: a Föld tovább forog a halálunk után is. Részévé válunk a végtelenségnek. Vannak, akik abban a találják meg életük értelmét, hogy az eljövendő generációkra hatást gyakorolnak: alkotnak, tanítanak. Nem csak a civilizációt megváltoztató munkásság tesz azonban halhatatlanná. Biológiailag ugyanis folytatódunk a gyermekeinkben. A másokkal való egység élményét életünkben is megélhetjük: többek közt szeretkezés során, a művészet, a természet vagy az Istenhit is adhat hasonló élményt.

Létünk azonban véges. Amiért olyan sok erőfeszítést tettünk, egyszer el fog veszni. Együtt kell tudnunk élni az átmenetiség érzésével. Ha szeretjük az életetünket, a halál mindenképpen veszteség. Ha jobban belegondolunk, éltünk során sok mindent fel kell adnunk abból, amit szeretünk. Elhagyunk és bennünket is elhagynak. Meg kell értenünk hogy a veszteségeink hogyan kapcsolódnak a nyereségeinkhez. Csak akkor válhatunk tudattal bíró egyedi emberré, ha elhagyjuk édesanyánk biztonságot adó karjait. Autonómiánk ára pedig a szorongás. Csak akkor tudunk jól szeretni másokat, ha feladjuk túlzott elvárásainkat: lemondunk a tökéletes barátságról, szerelemről. Gyászoló, alkalmazkodó énünk életünk minden szakaszában képes a változásra! Gyarló emberi életünk részei az ellentmondások: ugyanazt a személyt egyszer gyűlöljük, máskor szeretjük (sőt ez a két érzés egyszerre is élhet bennünk). Az élet folyamatát egyszerre jellemzi az ismétlés és a folyamatosság. Senkit sem szeretetünk mélyen anélkül hogy sebezhetővé ne válnak  a veszteséggel szemben. Nem várhatunk önálló, felnőtt emberré veszteségek nélkül!

További olvasnivalók a témában

Viorst, J (2002) Szükséges veszteségeink. Háttér Kiadó