Káosz a gyermeknevelésben

A fogyasztói társadalomban nehéz a gyermekeknek nemet mondani, hiszen a minket körülvevő média szüntelen azt sugallja, hogy a különféle szolgáltatások, termékek és tárgyak feltétlenül szükségesek a jó közérzetünkhöz.
Ki ne akarná tehát boldognak látni a fiát vagy a lányát és megvenni neki azt a játékot, amire vágyik?!
Optimális esetben anyagilag megfelelő körülményeket teremthetünk és minket is elégedettséggel tölt el, hogy ‘mindent’ megadhatunk gyermekeinknek. A kérdés az, hogy ezzel tényleg mindent megadunk!? Vajon érzelmileg is meg tudjuk adni a gyermekünknek, amire szüksége van? A válasz, hogy csak ha értjük, mik ezek!
Erre fókuszál a mai írásunk.

Mire van szükségük  a gyermekeknek?

Erre a kérdésre, ahány ember, annyi féle választ létezik, mindenki mást emel ki, tart lényegesnek. Sokfélék vagyunk, sokmindenre törekszünk – a gyermeknevelésben is. Ezért itt csak néhány tipikusan előforduló nehézséget taglalunk. Már az elején érdemes azonban tisztáznunk, hogy egy családi konfliktus az egyik legerősebb stressz forrás, ami érhet bennünket. A szeretteivel rosszban lenni senki sem szeretne, de mégis fontos, hogy felvállaljuk önmagunkat, akaratunkat és vágyainkat. Ez a helyzet ezért zsigeri működésmintákat aktivizál. Ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel mi is úgy fogunk viselkedni gyermekeinkkel, ahogy minket neveltek, és ahogy ránk egy hasonló helyzetben reagáltak a szüleink.
Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy ha például a szüleink gyermekverők voltak, akkor mi is azok leszünk?
Nem feltétlenül, hiszen az ösztönös minták érzelmi munka segítségével megváltoztathatóak!
Ehhez azonban nem elég hogy nem ütjük meg csemeténket, ha feszegeti a húrt, ugyanis szülőként tudnunk kell, hogy neki ez a dolga! Viszont fontos, hogy számára egyértelmű határokat és követhető szabályokat állítsunk fel. Sok szülő, akit vertek gyerekként hajlamos arra, hogy több mindent hagyjon rá a csemetére, mint kellene, hogy ezzel elkerülje a konfliktust. Ezzel óvja gyermekét a nehézségektől, ezzel tudattalanul még több nehézséget teremtve a számára. (Hiszen honnan tanulhatnánk meg gyermekként a konflitkuskezelést, ha nem a szeretteinktől?)
Jó, ha tudjuk, hogy a gyermek mindenre reagál, ami körülötte történik! (Még a szülők nem tudatos benyomásaira, érzéseire is!) Ha nem kap elég elfogadást és pozitív visszajelzést, a személyisége károsodhat. Elfogadást és érzelmi biztonságot azonban csak az tud nyújtani, aki szülőként és minden egyéb szerepében jól érzi magát a bőrében.
Mivel minden kisgyermek függ az anyjától és az apjától nem csak fizikai, hanem érzelmi értelemben is, hajlamos szinte automatikusan magára venni a szülők boldoggá tévő szerepét. Amikor a szülő túl feszült megnyugtatni, vigasztalni próbálja, hiszen egy erős támaszra van szüksége. Így aztán ha a szülőt gyengének érzi, a gyermek elveszti önmagát és ösztönösen megmentő szerepbe kényszerül.
Például ha egy anyuka negatívan, vagy kritikusan látja a világot, akkor a gyermek is észrevétlen kialakít magában egy belső kritikust. Hiszen ő még nem tudja megkérdőjelezni azt, hogy a szülei reálisan látják-e őt, vagy a külvilágot. Ha nincs mellette olyan szülő, akire felnézhet, akire támaszkodhat, a világ is félelmetessé válik a számára. Amikor az anya nem tud megfelelően reagálni egy olyan helyzetre, amelyben a gyermeknek vigaszra van szüksége, vagy nem vállalja fel a konfliktust, akkor elképzelhető, hogy a szülő korábbi traumája akadályozza a szülői szerepben való helytállást.
Tudnunk kell azt is, hogy az érzelmek elfojtása épp olyan káros, mint a mindennapos dühkitörések. Mert ha egy szülő nem tudja elviselni a gyermeke felé áradó indulatát, akkor ezt a gyengébbek, vagy valami miatt mások felé, illetve saját maga ellen fordítja, esetleg elfojtani pórbálja. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez nem működik tartósan, a meg nem élt lelki feszültségek egy idő után testi tünetbe, pl. valamilyen betegségbe fordulnak.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az agresszió a gyermek lelki fejlődésének természetes velejárója. Szükséges az anyától való eltávolodáshoz, az önállósodáshoz, hogy anyánkat „eltaszítsuk”. Ha ő erre haraggal reagál, akkor a gyermek vagy elveti az önállósodási törekvéseit, vagy kerülő úton próbálja kibontakoztatni azokat. Az agresszió lehet azonban tanult viselkedés is. Például ha a szülő rácsap a gyerek kezére, amikor az rosszat csinál, azzal azt tanítja, hogy a verekedés elfogadott konfliktus megoldási mód. Így a gyerek számára természetes lesz, hogy közösségben is ütni fog, ha valamilyen sérelem éri. Ráadásul az agresszió a szülő-gyermek kapcsolatunkat is rombolja, hiszen a gyerek haragudhat ránk, amiért bántottuk.

Mire figyeljünk oda szülőként?

Szülőként jól tesszük, ha reagálunk a gyerek érzelmeire, de nem vesszük át azokat, hanem határokat szabunk. Egy hisztiző gyermeknek ne akarjunk rögtön az eszére hatni, az legyen az első, hogy megvigasztaljuk! Aztán segítsünk neki legközelebb máshogy megoldani a konfliktusokat. A mi dolgunk, hogy formáljuk a gyerek viselkedését, de előbb kapcsolódnunk kell hozzá, megértenünk és elfogadnunk a fájdalmát. A hisztinek is mindig oka van! Keressük meg mi az! Aztán gondoljuk át, mire akarjuk megtanítani. Például, ha azt szeretnénk, hogy kimondja az érzéseit, vagy szépen tudjon kérni, akkor tegyünk mi is úgy. (‘Megértem, hogy nagyon mérges vagy, amiért Pistike elvette a játékodat. Gyere, kérjük vissza tőle!’) A gyermekek figyelnek, nyitottak minden rezdülésünkre, mint egy szivacs mindent magukba szívnak, így a példamutatás az egyik leghasznosabb nevelő eszközünk lehet.
Fontos hogy a szülőpár összeegyeztesse a neveléssel kapcsolatos elképzeléseit. Ne neveljünk a félelmek mentén (pl. fenyegetés az orvossal, vagy bármi mással kerülendő)! Egyrészt ezzel szorongóvá tehetjük a gyermeket, másrészt, ha el is érjük a nem kívánatos viselkedés abbahagyását, nem adunk útmutatást. Mit tegyen legközelebb a rosszalkodás helyett?
Kihívást jelenthet az is, hogy a gyermek igényein kívül, a saját szükségleteinkre is figyelnünk kell szülőként, mert így nevelhetjük őt alkalmazkodásra. Tehát, ha mi magunk meg tudjuk fogalmazni, hogy mit érzünk, akkor tudjuk megtanítani neki is, hogy miként fejezze ki magát, mit kezdjen a heves érzelmekkel. Ehhez viszont tudnunk kell azt is, hogy mit érez a gyermekünk, tudnunk kell érzelmileg is kapcsolódnunk hozzá. Hiszen, ha nem tudjuk, hogy dühös, vagy szomorú éppen, nem tudjuk kellőképp megvigasztalni sem.
Pedig érdemes ezt megtanulnunk, ugyanis a szeretet (megértés, elfogadás) a viselkedés változtatás iránti legfőbb motiváció. Akkor tudjuk jól kezelni a gyermekeink érzelmeit, indulatait (félelmeit), ha a sajátunkat is értjük és kontrolláljuk.

Összességében elmondható, hogy a gyermeknevelés igen nehéz feladat, sok mindenre oda kell figyelnünk szülőként. Javarészt ösztönös módon zajlik, de ha mi magunk tudatosak vagyunk, higgadtan és megfonoltan kezeljük a társas helyzeteket, kimondjuk érzelmeinket és megfogalmazzuk vágyainkat, emellett figyelembe vesszük másokét, akkor jó úton járunk. Minden gyermekneveléssal kapcsolatos nehézség, konfliktus felfogható ugyanis fejlődési lehetőségként is.

Felhasznált irdalom:

Majoros A.: Káosz a családban – káosz a nevelési elvekben című workshopja a Magyar Családterápiás Egyesület XXXII. vándorgyűlésén, Szegeden, 2017. április 15-én