Jó estét kívánok!

A járványhelyzet miatt középiskolás diákként online oktatásra kényszerültem. Egy idő után éreztem, hogy motiválatlanná váltam. Tisztában vagyok a feladataimmal, nyomasztanak a határidők, mégsem tudom rávenni magam, hogy leüljek és mindent megcsináljak, ezután pedig rosszul érzem magam, rengeteget sírok, éjszaka nem alszom, vagy ha igen, fáradtabban ébredek, mint előtte voltam.

Ezt említettem a szüleimnek is, de ők csak lustaságnak fogják fel, kiabáltak velem, hogy ez mind az én hibám, mert csak lusta vagyok, és csak “meg kellene erőltetnem magam”. De ha egyszer nem megy? Tudom, mit kéne tennem, de nem megy, főleg nem támogatás nélkül.

Már a pandémia előtt is tapasztaltam ilyen érzést, azonban most, hogy nincs napirend, amihez szigorúan ragaszkodnom kell, egyre nehezebben találok okot arra,hogy felkeljek az ágyamból és valami produktív dologra fordítsam az időm. Elkezdtem az interneten kutakodni, hogy hogyan tudnék javulni, és észrevettem, hogy a tapasztalt tüneteim egyeznek a figyelemzavar és a depresszió bizonyos tüneteivel.

Hol tudnék szakértőtől segítséget kérni a szüleim tudta nélkül?

Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Cím!

Orsi vagyok 24 éves, pesti fiatal és tanácsot szeretnék kérni.

A családom mondhatni “átlagos”, dolgos szülők és két gyerek. Jól élünk, telnek a mindennapok, húgommal egyetemre járunk, a szüleim pedig a munkájukban igyekeznek helytállni nap, mint nap.

A családi dinamikánk nem a legjobb. Édesapám nagyon robbanékony típusú ember, nagyon könnyen mondhatni a ” plafonon van”, a legkisebb probléma megoldása is általában ordítás és átkozódás kíséretében zajlik. Édesanyám és én erre általában szintén agresszívan reagálunk, beleállunk a konfliktusba, és sajnos sokszor nem a legszebb stílusban beszélünk egymással. A húgom talán az egyetlen, aki próbálja kvázi kizárni a szituációt, és nem törődni vele. Úgy gondolom ő valahol sokszor érettebb mint én és ő csinálja jól, hiszen tudja, hogy értelmetlen vitába szállni, csak várni lehet, hogy vége legyen.

Ezek a viták naponta többször is előfordulnak. Sosem fordul durvaságba vagy fizikai dolgokba, viszont lelkileg nagyon megterhelő. Sokszor előre idegeskedünk, sokszor feszült otthon a helyzet, hisz nem tudni, hogy most épp miért fogunk kapni. Úgy próbáljuk valahogy elkerülni ezeket a konfliktusokat, hogy egyre kevesebb dolgot osztunk meg egymással, vagyis igazából leginkább édesapámmal, hisz mi hárman lányok majd megoldjuk valahogy magunk ha probléma adódik és így megúszok a vitákat is. Nem gondolom, hogy ez túlságosan egészséges megoldás, hisz egyrészt sosem jó titkolózni, másrészt pedig úgy érzem ilyen szituációkban magam mintha a családunk két külön, önálló csapatra oszlana, akik között nem alakul ki egy közös tér.

Sokszor tartottunk már családi kupaktanácsot, hogy ezen kellene változtatni, de igazán sosem jutottunk semmire, nem változik soha semmi. Nem akarunk, vagyis én legalábbis nem szeretnék tovább így élni, de sokszor úgy érzem, hogy én vagyok az egyetlen, aki nyitott a változásra ( a húgomról gondolom még ezt, de az ő nevében én nem beszélhetek). Én többször próbáltam beszélni a szüleimmel, hogy talán egy család terápia, vagy édesapámmal, hogy ők keressen valakit vagy valamit, akinek vagy aminek a segítségével le tudja vezetni ezt a rengeteg feszültséget, ami benne van. Ne a családján töltse ki, mert az ahol mi tartunk, az nem egészséges. Hogy félünk elmondani dolgokat, nem kérünk segítséget, mert félünk a szidástól, hogy a húgommal bizonytalanok vagyunk mindennel kapcsolatban, mert mi “úgy sem tudok semmit sem elintézni”. Viszont a szüleim egyáltalán nem nyitottak ilyesfajta megoldásokra, viszont mi magunktól meg nem tudunk változtatni és egy kiegyensúlyozottabb családi működést kialakítani. (Oldalakat tudnék írni arról, hogy szerintem mi – miért úgy történik ahogy a mi családunkban. Szerintem a szüleim, főleg édesapámon láttam ezt, önmagukkal sincsenek kibékülve. Édesapám elégedetlen és negatív, és ezeknek az érzéseinek sokszor hangot is ad. Úgy szeretném, hogy ha találna valamilyen megoldást arra, hogy feloldja a saját maga konfliktusait, és azt lássam, hogy boldogan éli meg a mindennapokat. Nem mondom azt, hogy minden konfliktus tőle indul ki, de a legtöbb konfliktus igen, nagyon stresszes ember és ezáltal minket is stresszel, és már el is kezdődik valamin a vita. Viszont én nem tudok rá hatni és már nem tudom mitévő legyek)

Abban szeretnék tanácsot kérni, hogy ilyen helyzetben mit lehet tenni? Fogadjuk el, hogy ez már csak így lesz és kész, gyomorideggel ülve otthon tudva azt, hogy idővel csak rosszabb lesz, vagy van fény az alagút végén és létezik egy olyan csoda praktika, ami tud nekünk segíteni, hogy egy egészségesebb család legyünk?

Válaszát előre is köszönöm,

Orsi

Tisztelt Túri Márta Dóra!
Egy különleges esettel kapcsolatban fordulok önhöz. Megpróbálom lehető ldgjobban leírni mi lenne a gond. 4 éve együtt vagyok a párommal, akinek az apja bipoláris depresszióban szendved. Eddig amikor gond volt párom anyja intézte a dolgokat, de sajnos ő már belefáradt. A probléma elég nagy mert melyik nap (Attila-párom apja) majdnem felgyújtotta a házát. A betegségét tagadja és a pszichiáternek is azt hazudta hogy minden rendben van mert nem akar kórházba menni. Teljesen össze van zavarodva ami a betegségének a tünete. Ez a betegsége már kb 15 éve van. Az lenne a kérdésem, hogy ilyen esetben én is tudok hívni pszichiátert és elmondani mi a gond, vagy csak közeli családtag tudna segíteni? (Párommal nem vagyunk házasok, de együtt élünk, külön a szülőktől) Párom anyja belefáradt, párom próbálta rábeszélni hugát hogy ők ketten közössen cselekedjenek, de huga úgyszintén nem hajlandó. Párom egyedül szintén nem akar.

Jó napot kívánok. Életembe nem jártam még Pszichológusnál. Kicsit félve jőttem idde. Nagyon jó lenne beszélgetni a gondjaim rol problémáimrol. Segítséget szeretnék kérni. Űdvőzlettel. Lovasi Zsanett.

Iszonyatosan szorongom mások előtt legyen ez családtag akár barátok vagy új emberek az életemben.
Nem tudok meg szólalni mások előtt és nem tudok beszélgetni sem velük.
Az utóbbi időben a hozzám közel álló személyektől is teljesen el zarkoztam akaratomon kívül.
Mikor egy új emberrel kell beszélnem vagy olyan személlyel akit nem régóta ismerek el kap egy nagyon rossz érzés és teljen el uralkodik rajtam.
Alvás zavaraim is vannak, van, hogy csak egy két napig tart de van, hogy 3-4 hétig is.
Valami segítségeg szeretnék kérni!

Tisztelt Túri Márta!
Körülbelül általános iskola 6. osztályától kezdve érzem magam kevesebbnek,értéktelenebbnek másoknál,mindenkinél.Tisztában vagyok vele hogy ez nem így van ,de valahogy mégsem tudom elhinni.A kapcsolatom a külön élő szüleimmel egyáltalán nem szoros. Lassan egy éve hogy a nagymamámhoz költöztem, azóta kicsit stabilabb az érzelmi világom. Édesanyámmal a férjével, és a féltestvéremmel éltem együtt ezelőtt de mindenhol megtűrt személynek érzem magam. Gyakran folytom el az érzéseimet,nagyon nehezen tudom kiadni a feszültséget.Akkor sem tudok sírni ha egyedül vagyok,csak nagyon ritkán akkor viszont órákon át nem tudok megnyugodni és alig kapok levegőt.Egész fiatalon elkezdtem szerelmi kapcsolatokban keresni azt a kötődést amit a családtól kellett volna korábban megkapnom. Folyamatosan megerősítést kell kapnom arról hogy szükség van rám és fontos,szerethető vagyok ahhoz,hogy valamelyest biztonságban érezzem magam,legyen szó baráti,vagy szerelmi viszonyról. Ez sajnos a munkámon is meglátszik,akármennyire is próbálom nem tudom annyira kontrollálni az érzelmeimet mint ahogy azt szeretném, a kollégáktól,felettesektől is folyamatos visszajelzésekre van szükségem hogy tudjam jó e amit csinálok. Évek óta próbálom leküzdeni ezt a felesleges szorongást hiszen mindenben hátráltat,és lépni akarok,fejlődni.Kicsit változott a gondolkodásmódom az idők alatt,de azt kell észrevennem hogy a főbb érzések megmaradtak,a lényeg nem változott. Ugyanazokat a köröket futom újra és újra. Kérem segítsen ezt megtörni és továbblépni.
Köszönöm válaszát: Horváth Laura

Kedves Segítőm!
Adott AZ anyós. A nagybetűs, a rém, aki megkeseríti a mindennapokat. Mindannyian ismerjük ezt a sémát. Viszont az én esetemben nem ő a mumus, hanem a vőlegényem öccse. Kapcsolatunk elején azt gondoltam, hogy milyen kedves a páromtól, hogy állandóan gondokodik az öccséről(apjuk halála után úgy gondoltam, hogy természetes), azonban egy ideje kezdett kibújni a szög a zsákból. Az öccs részéről a kapcsolat annyit jelent, hogy ha gond van, előveszi a bátyját, megoldatja a problémáját és tovább áll. Mindez a báttyban úgy vetődik le, hogy “a kisöcsém bajban van, segítenem kell neki”. Bár nagyon zavar ez a hozzáállás az öccsétől, de tiszteletben tartom, hogy a párom segíteni akar. Az utóbbi időben gyakran voltak családi konfliktusok, amelyekben a párom kivétel nélkül az öccse mellett foglalt állást, egyedül hagyva engem a konfliktus helyzetben. Mondanom sem kell szerintem, hogy nagyon fáj ez nekem. Emellett persze az öcsike szava szent. Egy példát hozok csak: rá szerettem volna venni a páromat, hogy oltassuk be magunkat a vírus ellen, hiszen ez a helyes magatartás. A válasz persze a nem volt. Pár nappal később a párom megtudta, hogy az öccse már be van oltva, rögtön kellett neki is az oltás.

Nagyon nehezen viselem ezt a helyzetet. Minél jobban ragaszkodik a párom (szerintem beteges módon) az öccséhez, én annál távolabbinak érzem őt. Nem segít a dolgon az sem, hogy az én kapcsolatom sem túl jó a tervérrel, jóformán nem is szólunk egymáshoz ha nem muszáj. Ez a kezdetektől így volt. Más a személyiségünk, nem értünk egyet túl sok mindenben. Ezért nyilván minél jobban ragaszkodik a párom az öccséhez, én annál jobban utálom az öccsét.

És végre elérkeztem a kérdéshez: mit tegyek? Hogyan kellene én hozzáálljak ehhez az egészhez, mert azt érzem felőröl ez a helyzet. Tudom, hogy fel kellene hoznom a szavak szintjére ezt az érzést a párommal, de mégsem mondhatom meg, hogy rosszul vagyok ha azt hallom, hogy átjön a testvéred. Valamiféle megoldást mégis kell keresnem erre a helyzetre, hiszen mostmár tovább nem mehet így. A gond az, hogy azt érzem velem van a baj, amiért ez nagyon zavar engem…

Válaszát köszönöm!

Üdvözlöm!
Azzal a kérdéssel fordulnék Önhöz, hogy mit tudok tenni a túlzott féltékenységgel szemben?
Jelenleg boldog párkapcsolatban el(n)ek ha nem lennek ennyire féltékeny. A páromban nem bizom és nem akarom engedni sehova pedig ő semmit sem tett ami miatt ne bizhatnek benne. Az előző kapcsolatomban ért egy trauma. Gondolom ez lehet ennek az oka amit kivetitek sajnos erre a kapcsolatra. A trauma az volt, hogy megcsalt és minden amit az akkori párom tett a szemem előtt van és ha a Szerelmem valami ahhoz hasonlót cselekszik vagy ha épp köze sincs hozza én bele képzelem és bele beszelem, hogy biztosan Ő is meg akar majd csalni és olyan gondolatok vannak a fejemben, hogy engem nem lehet szeretni velem nem lehet kibírni csak 5-6 hónapot velem nem lehet igazán jó senkinek. Alapvetően én egy kapcsolatban tökéletesen viselkedem Kiveve ezt a dolgot amit sajnos nem tudok kezelni. És ezzel a sok jót szerintem semmivé teszem. Ha valahova el szeretne menni én egybol vagom a fejeket nem akarom hogy menjen. Ha nem akar menni mondom neki hogy menjen persze ezt csak kompenzálásaképpen, hogy ne utaljon túlságosan és ne gondolja, hogy elviselhetetlen vagyok. Én 24 éves vagyok a Szerelmem pedig 30. Nem szeretnem tonkre tenni ezt a kapcsolatot, de jelenleg azt erzem ezzel a nagy feltekenyseggel ami bennem van csak efelé haladok.
Köszönöm!
Üdvözlettel: Szirota Evelin

Tisztelt Hölgyem.

Egy honappal ezelött covidos lettem.És ekkor jelentkezett elöször pánikrohamom.Nagyon rossz volt.Halàl félelmem volt..Szinte minden nap ràmtört 1x 2x..Azóta kicsit jobb lett.Egyik ismerősöm adott 25mg frontint.Eszt szedem néha igy elviselhetőbb.Félek hogy mikor kap el a pànikroham megint..Aludni màr csak csak tudok.De reggel kedvetlenül és fàradtan kelek.5 gyermekem van sajnos nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget.Màr nagyon megviselnek ezek a tünetek.

Jó napot! Hogyan tudnám megnyugtatni a külföldön dolgozó párom hogy nem csalom meg? Azt gondolja hogy lefeküdtem valakivel,pedig ez nem igaz. Próbáltam megnyugtatni de nem akar hinni nekem.

Kedves Cintia ! Tudna nekem ajánlani egy
szexuálterapeuta hölgyet ! A 4.kerületben lakom Újpesten ! Köszönöm !

Tiszteld doktor nő/úr!
Párommal 10éve vagyunk együtt.
Mikor össze jöttünk én 16 ő 18éves volt.
Boldogok voltunk,nagyon szerettük egymást. 1év után elkellett költőznöm otthonról,mert az anyám ki tett az utcára. Nem volt semmim és senki akihez fordulhattam volna segitségül. Ő felajánlotta,hogy költőzek hozzájuk még akkor a szüleivel élt. Teltek az évek és külön költöztünk a szüleitől elég hamar belecsöppentem a “házas életben”.
Jártam iskolába minden jó volt de azonban valami megváltozott. Elkezdet féltékenykedni először csak lelkileg bántalmazott aztán már testileg is. Mindig azt mondta,hogy megbántta és bocsájtsak meg neki,nagyon szeret stb. Én elhittem a szüleim is folyton bántalmaztak örültem,hogy ő legalább szeret és megbocsájtást tanusít. Még sem változott semmi,foltokkal jártám iskolába az osztály társaim kiszúrták de én tagadtam mindent. 18évesen teherbe estem az elején nagyon örült aztán ahogy teltek a hónapok kijelentette ő nem akarja aztán hat hónaposan meg kellett szülnöm,mert komoly rendellenesége volt a babának és életképtelen volt. Bennem minden összetört depressziós lettem bezárkoztam a szobámba és csak feküdtem enni alig ettem. Teltek az évek a viták egyre több lett sokszor kimaradozott éjszakánként állítólag a barátaival lógott. Rászokot az alkoholra. Félre érthető üzenetek amit mindig kimagyarázott. Úgy két hónapja elzavartam otthonról a szüleinél volt kb.1hetet és könyörgött,hogy fogadjam vissza engem szeret családot szeretne stb.. én adtam újabb esélyt,hogy bizonyítson de mostanában éreztem van valami baja nem őszinte alig mer a szemembe nézni nehezen de kiszedtem belőle,hogy van egy nő akivel jól megvan a munkahelyén ő ellakar költözni de nem miatta hanem a viták miatt és én jobbat érdemlek nála, mert ő egy semmire kellő lusta ezeket mondta magáról. Állítólag egy hónapja ismerte meg de nem csalt meg vele nem tenne ilyet,mert már a kapcsolatunk elején megígérte,hogy sosem tenne ilyet inkább kiszállna a kapcsolatból. Mit tegyek? Szenvedek! Nagyon fáj de még is itt fekszik mellettem és mondja,hogy szeret de most egyedül akar lenni. Amikor meg megkérdezem mikor meddig maradsz akkor azt mondja nem tudja még.Én visszafogadtam aztán egy hónap után talál valaki mást és bejelenti,hogy költözni akakar.
Mit tegyek? Sosem tudnék ezek után senkibe sem megbízni,vágytam az átlagos szerettel teli családi élethez és a hab a tortán kétnap múlva oda megyek dolgozni ahol ők vannak. Nem tudom,mi lesz elfáradtam a lelkem összetört.
Válaszát előre is köszönöm!

Jó napot! Segítséget vagy tanácsot szeretnék kérni.Őszíntén szerintem szorongok.Nem igzán tudom mi tévő legyek.

Tisztelt Pszichológus!

Huszonévesek vagyunk a barátommal, 1 éve vagyunk együtt. Sajnos egyre több dolog kezd szó szerint halálra rémiszteni, olyan érzésem van, mintha fulladoznék, mintha egy súly agyonnyomna. Róla tudni kell, hogy elhanyagolt, bántalmazott kisgyerek volt és ezek miatt olyan, amilyen. Én ennek az ellenkezője vagyok, velem rengeteget törődtek és segítettek, sőt már rám erőltettek dolgokat, sosem tudtam magam kellőképpen önállónak vagy felnőttnek érezni. Írok pár példát a páromról:

– Nem tud nélkülem aludni. Hívták a munkahelyén többször csapatépítőre, de nem hajlandó elmenni emiatt. Sőt, még olyat is mondott, hogy nem bírná ki ha én elmennék vagy ha olyan munkám lenne, hogy utaznom kéne valahova

– Azt mondta nem bírná ki, ha nem lenne home office és minden nap 8 órát külön kéne lennünk, igazából pár órát is alig bír ki

– A családjával megromlott a kapcsolata, a régi barátságait se ápolja, pedig szoktak neki írni, de nem érdekli. 1-2 kollégával jóban van, de ha felmerült, hogy velük találkozzon (amiből persze nem lett semmi), még akkor is azt mondta, hogy vinni akar engem is

– Mondta, hogy neki csak én vagyok a stabil pont

– Állandóan azt mondja, hogy nekem akar jót és engem figyel, de olyan dolgokat hoz fel, amik teljesen triviálisak. Pl. nála töltöttem pár napot mikor még nem éltünk együtt és találkoztam egy barátnőmmel közben, mondogatta, hogy ez a közös időnkből megy el, de ő csak engem figyel, hogy jól érezzem magam

– Ezerszer elmondta, hogy tökéletes vagyok szerinte. Többször hozzátette, hogy szerinte ő férfiként kevesebb, mint én nőként. Mondtam neki, hogy ez nem igaz és hogy sajnos én sem vagyok tökéletes, ezen csak kiakadt, hogy miért nem örülök ennek hogy így látja

Mit gondol? Kezdek teljesen összeomlani, szeretnék keresni egy szakembert neki és magamnak is, mert irreális dühöt érzek folyamatosan. A legkisebb normális gesztus is feldühít már (pl. ha rám adja a kabátot vagy ha főz valamit), tudom, hogy részemről ez se normális dolog. Egyikünk se dolgozta fel a gyerekkori sérelmeit és így ez tragikussá kezd válni. Kezdem azt érezni, hogy részéről van valami komoly mentális betegség (tudom, nem vagyok képzett annyira, hogy csak úgy diagnosztizálgassak, de a gyerekkori traumák és a ragaszkodása, idealizálása miatt felmerült bennem a borderline személyiségzavar gyanúja is)

A legszörnyűbb, hogy mindezek mellett rengeteg pozitív tulajdonsága is van, intelligens, figyelmes, a munkájában elhivatott, annak ellenére, hogy nem tartja a kapcsolatot senkivel, mégis nyitott és sokat tud beszélni, sok közös dolgot szeretünk, és sosem tiltott meg semmit vagy sosem parancsolt. De egyre jobban látom mennyire sérül és ezzel egyedül nem tudok/tudunk megbirkózni. Milyen lehetőségeink lennének Budapesten? Kit, milyen helyet tudna ajánlana?

Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Doktor/Doktornő!

Már nagyon sokat megtudtam a nárcisztikus szülőről és arról, hogyan hat ez a gyermekre. Viszont az lenne a kérdésem, hogy hogyan lehet segíteni egy ilyen gyermeknek?
Az én párom bántalmazó családban nőtt fel, nárcisztikus apa mellett, aki gyakorta bántotta, mind a feleségét, mind a gyermekét verbálisan és fizikálisan is. Az én párom, amiatt, hogy Ő abban a szelemben nőtt fel, hogy “Sosem lehet elég jó” maximalista. Pár éve lett csak vállalkozó és ezalatt az idő alatt hatalmasat fejlődött, szinte hihetetlen. Sajnos pillanatnyilag nagyon jó, ha megvesz valamit, amire régen vágyott, de sosem elégedett. Sosem elégedett azzal, ahogyan a munkáját végzi, mert lehetne jobb is, illetve sosem elégedett azzal, amije van, mert csak pillanatnyi a boldogság. Sajnos nem nyitott szellemben nőt fel és nem is foglalkozik a saját lelkével. Nem tudom rávenni arra, hogy meghallgasson, ehhez kapcsolódó előadásokat, olvasni abszolút nem szeret és pszichológusról hallani sem akar. Valószínűleg fél szembenézni és én olyat is érzek benne, hogy talán nem tartja magát ehhez elég intelligensnek, mert mi az Anyósommal és új párjával rengeteg ilyen “vita estet” tartunk és nagyon szeretünk ehhez hasonló dolgokról beszélni.
A probléma mára vált kritikussá, hiszen közel hét év után válságossá vált a kapcsolatunk is. Nem igazán beszélgetünk, elhanyagoljuk egymást és körülbelül két hete teljesen magába van fordulva, nagyon csendes. Igazság szerint megnyílt pár napja egy kicsit és éreztem, hogy lehet vele a múltról beszélni, de nem igazán tudom, hogyan kellene elkezdeni, úgy, hogy utána esetleg hajlandó legyen ezzel felkeresni egy szakembert.

Őszintén köszönöm!