Üdvözlöm!

A nevem Alex. És Vas megyében élek a családommal.
Nagyon hosszú lenne kifejeznem a gondolataimat, mert nem hinném hogy válaszolni a levelemre. De ha igen, akkor nagyon örülni fogok.

Köszönöm hogy válaszoltak az előző levelemre csak sajnos az a baj hogy nem tudok elmenni szakemberhez mert ahhoz sok pénz kellene. Nem tudom hogy segíthetnék magamon de nagyon rossz így élni hogy kapcsolatfüggő vagyok. Úgy érzem ebből nincs kiút. Már nagyon régóta szenvedek ebben a betegségben mert számomra ez beteges amit csinálok és érzek. Sok nőt irigylek hogy ők elvannak egyedül is boldogan férfi nélkül de én viszont nem tudok meglenni nélkülük. Muszáj éreznem azt hogy van mellettem egy társ mert egyedül nem szeretek lenni. Mindig is ragaszkodó és szeretethiányos voltam és ez már beteges tudom jól. De mit csináljak ha egyszer nem tudok egyedül lenni. Ha van kapcsolatom akkor érzem magam igazán boldognak. Csak ezzel meg az a probléma hogy az aktuális párom hamar rámun és kiszeret belőlem. Nem tudok egy férfit sem megtartani magam mellett hosszú távon de nem tudom hogy miért van ez. Megfojtom őket a szeretetemmel és ezért menekülnek el? Vagy mi lehet a probléma? Észrevettem hogy minél jobban akarom hogy működjön egy kapcsolat annál jobban nem megy. Mindig rágörcsölök mindenre. Nem tudok így élni nagyon szenvedek. Van ebből kiút? Azt is észrevettem magamon ha pl nem keres a párom nem ír nem hív 1,2 órán belül akkor már kétségbeesek és kombinálok hogy vajon hol lehet mit csinálhat biztos nem hiányzom neki meg hasonló dolgok. Csak magamat mérgezem a sok negatív gondolattal. De nem tudok urrá lenni a rossz gondolataimon ez jön belőlem és lehet ezzel rontok el mindent. Nem tudom mit tegyek hogy végre én is boldog nő lehessek. Adjanak tanácsot mert ezt nem bírom tovább!

Kedves Hölgyem/Uram!

Azért fordulok Önökhöz, mert az interneten nem találtam erről semmit, de úgy gondolom, talán nem egyedi precedensről van szó.
Bipoláris depressziót diagnosztizáltak nálam, ami önmagában nem egyedülálló eset.
Az epizódok igen gyakran váltakoznak, akár délelőttről délutánra is átélhetem szinte az egész skálát.
Viszont nagyon sokszor azon kapom magamat, még depressziós állapotban is, hogy gyakorlatilag BETEGSÉGFÜGGŐ vagyok. Egyszerre szabadulnék ettől a tehertől, és lenne kibírhatatlan fájdalom, ha elveszíteném az életemből. Sokszor van olyan érzésem, mintha nem is a valóságban élnék, hanem egy bizarr, groteszk hangulatú külön bejáratú világban, ami csak az enyém, ahol ugyan magányos vagyok, de ez mégis az én külön kis burkom, ami csak az enyém. Ezért is esik nehezemre sokszor, hogy társaságba menjek.
Úgy érzem, ha kiszakítanának ebből a “világból”, többé nem lennék képes igazán boldognak lenni. Mégis, ha itt maradok, úgy érzem, megőrülök, mert a tanulmányaimat is megnehezíti, hogy hol a zaklatott izgatottság, hol a szürke apátia miatt nem vagyok képes a tananyagra koncentrálni. Ráadásul sűrűn érzek égető vágyat, hogy tudatmódosító szereket alkalmazzak.
Hogy lehet, hogy valaki ennyire AKARJA, hogy beteg legyen, mikor nyilvánvalóan szenved tőle, és megnehezíti az életét?
Létezik, hogy függenék a saját betegségemtől?

Kedves Valaszado!

A tema,melyben szeretnek kerdezni,osszetett,a sajat neha irracionalis viselkedesemre keresem az okokat. 40 eves vagyok,ferjemmel 15 eve elunk egyutt,2 gyerekunk van, 4 es 6 evesek. A sajat hazunkban elunk,jo korulmenyek kozott,anyagi gondjaink nincsenek. A kapcsolatunk nagyon jo,most is tudunk egymasra ugy tekinteni,mint 15 evvel ezelott,szexualisan is vonzonak talaljuk egymast. Nem rozsaszin azert minden,nyilvan mindkettonknek vannak hibai,ezeket megtanultuk kezelni. A gyerekeket en hozom-viszem oviba,ferjem keson,altalaban 7 korul er haza es a teljes haztartas legtobbszor ram marad. Sokszor vagyok a gyerekekkel turelmetlen,azt vetttem eszre,hogy mar elsore is emelt hangon szolok es olyanokat mondok,amiket kesobb megbanok. Erre probalok figyelni,de nem mindig megy,en is teljes munkaidoben dolgozom. Szeretnek felejuk tobb turelemmel fordulni,hogy lehet ezt megtanulni?
A masik pedig a hazassagunk. Nagyon szeretem ot,el se tudom kepzelni az eletemet nelkule,megis van egy ferfi, akivel neha nem kifejezetten barati uzeneteket valtunk egymassal. O egyaltalan nem vonz semmilyen modon,megis olyanokat irok neki,mintha megis vonzana.. mindig hodol,azt hiszem inkabb az tetszik,ahogy o lat engem,nem pedig o maga.. mindig megfogadom magamnak,hogy nem irok neki soha tobbet,de aztan talalkozunk egy bulin,aztan megint jonnek az uzenetek. Miert csinalom ezt?! Minden rendben van az eletemmel,miert kell mas? Vagyis nem is kell igazabol,mert a valosagban egyaltalan nem vonz.

Koszonom elore is a segitseget!

Munkakerülés ellen mit tudok tenni?
Azt csinálom, hogy jelentkezek munkákra, elmegyek felvételi elbeszélgetésre és miután felvettek dolgozni már nem megyek be. Utána megint jelentkezek ugyan oda, de nem vagyok megbízható azt hiszik.
A felvételi elbeszélgetéseket szeretem amúgy.
Nincs semmi végzettségem, ezért betanított munkákat tudok csak végezni. De nekem az is megterhelő, mármint lelkileg.
Végzettséget se tudok szerezni, mert nem tudom mi érdekelne, sose érdekelt semmilyen szakma. És mindig ügyetlenebb voltam a gyakorlati dolgokban mint mások már suliban is. Fejemhez vágták sokszor, hogy nem értek semmihez.
Autóvezetés is hatalmas stressz élmény volt amikor tanultam. Meg is buktam háromszor és többet már nem próbáltam.
24 éves vagyok. Csak ámulok amikor látom, hogy korombeliek milyen sikereket érnek el a szakmájukban. Én meg segédmunkánál többre nem tudom vinni, azt is nehezen látom el, előjönnek a tikkelős tüneteim(erős pislogás) ennyi a személyiségem tűrése. és szorongok a többi embertől.
A szociális kapcsolatokkal is problémáim vannak, konkrétan nincsenek is.
Fogalmam sincs mi a gond velem, de biztos valami komolyabb fejlődési zavar. Hol tudom kivizsgáltatni?

Kedves Lili!
Tanácsot szeretnék kérni. Lassan egy éve már, hogy először voltam a pszichológusomnál. Az utóbbi időben foglalkoztat egy kérdés, egy gondolat. Megszeretném tőle kérdezni, hogy miért választotta ezt a szakmát, miért tanult pszichológiát.
Az eszemmel tudom, hogy ezzel a kérdéssel még nem lépem át a személyes határt.
Viszont van bennem egy kis félsz. Pedig amúgy eddig semmilyen félreértés vagy nézeteltérés nem volt köztünk. Kialakult egy bizalmi kapcsolat.
Igazából már az jelzés értékű lenne számomra,hogy mit reagálna a kérdésem hallatán.Nyilván azt is elfogadnám, ha kikerülné a kérdés megválaszolását. De ha igazán elkötelezett segítő (szeretem ezt a kifejezést a pszichológusra), akkor élből tudnia kell válaszolni egy ilyen kérdésre. Igazából lehet attól félek, hogy csalódni fogok a válaszban. Vagy hogy nem is válaszol. Egyáltalán feltehetek egy ilyen kérdést? Köszönöm a válaszát.

Soha nem volt önbizalmam. Nem tartom magam sokra. Szeretnék más ember lenni. Úgy érzem a fura álmaim oldják a napi feszültségem egy részét mely egy idő után átvált lelkiismeret furdalássá. Kérem legyen szíves segíteni. Néha azt érzem megbolondulok. Segítségét előre is köszönöm szépen

Kedves Ádám!
Lassan egy éve lez, hogy először jártam a pszichológusomnál. Bízom benne, eredményes a közös munkánk. Egy ideje érlelődik bennem egy gondolat. Szeretném tőle megkérdezni, hogy miért választotta ezt a hivatást. Érdekelne, hogy miért tanult pszichológusnak. Egyébként fiatal, 30 éves. Nem tudom, hogy megkérdezhetem-e tőle. Vagy ez már túl személyes kérdésnek számít-e. Nem szeretnék kínos helyzetbe kerülni, esetleg csalódni benne, ha kikerüli a válasz adást.

Jó napot! Az lenne a problémám, hogy bármilyen doktornál nem tudok normálisan kommunikálni. Ez alatt azt értem, hogy például nem kérdezek vissza, ha nem értem amit mond a doktor, vagy ha nem pontosan mondja az információt. Például nem kérdezek vissza, hogy mikorra kell vissza jönni és hasonló probléma. Az lenne a kérdésem, hogy hogyan tudnék ezen javítani vagy ez a probléma mitől alakulhatott ki?

Jonapot szeretnék tanácsot kérni hogy mi a helyes vagy mit mondjsk rvvel kapcsolatban a szüleimnek hogy úgye 16 éves vagyok és anyáék el mentek nyaralni a 24 éves bátyámmal maradtam itthon a fium írt anyának és hívta is hogy jöhet e de nem válaszolt és eljött a fium mert anyánál az azt jelenti és ugye haza jöttek és mondta tesommnak is szólt de ő nem mondta nekem és tudom szólt volna aztán apukám el kezdet fenyegetőzni hogy hivja a rendőrséget pedig mondta a fiumnak anya meg apa hogy bármikor jöhet és aztán olyanokat mondta a fiumra hogy ha ide jön megveri meg ilyeneket ha anya beengedi el vall anyatól és anya azt hiszi nem szeretem meg ő akarja meg mondani hogy rossz uton vezet .

Nem vagyok megelegedve magammal félek hogy a párom másba bele szeret ezért
Nyugtalanul alszom
Mindenen stresszeskedem
Nincs önbizalmam
Megváltozott a párkapcsolatom a férjemmel meg akarok szabadulni ezektől a problémáktól

Azzal a problémával szeretnèk kèrni tanácsot hogy fèrjemmel anyósom miatt megromlott a házasságunk 3 fiú gyermeket nevelünk a problèma ott kezdődött, hogy gyermekünket meg csípte egy mèhecske allergiás reakció lèpett fel nála elvittem az orvoshoz adott neki egy injekciót belázasodott hatalmasra dagadt a lába felhívtam az anyosomat hogy tudna e vigyázni rá mert sajnos nekem menni kellett dolgozni erre ő azt mondta hogy nem mert ott van a másik unokája nehogy elkapjon tőlle valamit könyörgöm egy csípèstől mit lehet elkapni tudni kell hogy anyósom nem dolgozik otthol van anyukámhoz nem tudtam vinni mert ő dolgozott a problèma hogy a fèrjem odáig van az anyjáeèrt ès nem foglakozik vele azt mondja hogy èn gondolok mindent rosszul az ő anyukája maga a tökèj nem is mert neki szólni semmit ès mindenèrt engem hibáztat

Kedves Pszichológus!
Olyan problémával keresem, hogy kb 1 évvel ezelőtt megismertem egy férfit, de akkor kiment külföldre dolgozni. Az utóbbi időben elég sokat beszélgettünk, majd mikor hazajött találkoztunk is. Viszont tett egy olyan dolgot ami nekem nem tetszett, és eléggé összevesztünk. Ő nem értette a problémámat, majd utólag visszagondolva rájöttem, hogy túlzásba esetem.
Bocsánatot kértem tőle, de semmi reakciót nem kaptam rá. Tudok még valamit tenni? Tuok még neki mondani valamit? Eléggé bánt a dolog.

Előre is köszönöm a válaszát!

Elöljáróban van néhány dolog amit, érdemes tudni, talán köze van a dolgokhoz. Apám alkoholista volt, verte anyámat, mikor 7 éves voltam elváltak. Egy ideig egyedül nevelt, aztán mikor 9 vagy 10 éves voltam összejött egy férfival. Tőle született 2 fia. Azóta együtt élünk de családra nem igazán hasonlítunk. 10 éves korom óta segítek anyámnak, most 19 vagyok, már egyedül is megtudom csinálni a házimunkát stb. Neki természetesen ez nem elég, elvárja hogy mindent megcsináljak szó nélkül helyette. Ha 10ből 9 dolgot megcsinálok jól, akkor neki csak az az 1 tűnik fel, amit nem csináltam meg. Anyám azóta nem dolgozik, amióta az öcséim megszülettek, vagyis most takarít napi 4 órában kb. A pót apám rendesen dolgozik, mostanában rengeteget túlórázik.
És akkor kezdjük is a gondokat megfogalmazni. Most fejeztem be a középiskolát. Érettségim és egy szakmám van tehát 5 évig tanultam. Ugye amióta a fiúk megszülettek (vagy pontosan nem tudom mióta, lényegtelen) családi adókedvezményben részesülünk. Ezt addig kapjuk amíg a 3 gyerek tanul, tehát ha én megyek egyetemre, akkor most is kapnánk. Na és a gondok itt kezdődtek. Én nem szerettem volna továbbtanulni, mert úgy gondoltam hogy a szakmámmal is jó pozíciót tudok szerezni. És mivel én nem mentem tovább, ezért anyámék elestek elég sok pénztől amit utánam kaptak. Ezért csakis engem okolnak, elhordanak minden szarnak, kibeszélnek mindenkinek, akinek amúgy semmi köze nincs a dolgokhoz, veszekednek velem, hónapok óta folyamatos harc megy köztünk, mert én milyen önző vagyok mert nem mentem tovább tanulni és ez mekkora pénzkiesés. A ráadás, hogy nekem van egy párom már másfél éve. Na ő sehogy sem tud anyámnak megfelelni. Ezt természetesen nem neki mondja, hanem nekem és anyámat próbálom rávenni hogy legyen már kedvesebb, ami ugye még több konfliktus. Anyám a páromon keresztül próbált rábeszélni a tanulásra, megállította az utcán, fb-n írt neki, csak hogy én menjek tovább. Hozzáteszem mindezt a felvételi határidő előtt 1-2 hónappal, előtte még csak beszélni sem beszéltünk róla. Ebből kifolyólag pedig a párom már nem jár hozzánk, anyám utálja mert nem beszélt rá a továbbtanulásra. Ahogy mondta: „Hát nem kedveljük. Egy dolgot kértem tőle azt sem tudta megcsinálni.”. Anyám természetesen azóta sem tudja elengedni a továbbtanulást, naponta a fejemhez vágja hogy miattam nem kapnak több pénzt, hozzámvágja a bérpapírokat hogy nézzem meg mennyit von le az állam, ha boltban vagyunk nézzem meg mennyit fizetünk és milyen szűkösen vagyunk, azt mondja hogy évekig a fejemhez fogja vágni milyenhülye voltam hogy nem mentem tovább.

A párommal rengeteget beszélgettünk a továbbtanulásról. Nem próbált rábeszélni, úgy gondolja hogy elég érett vagyok már ahhoz hogy ilyen döntéseket tudjak hozni. Természetesen nincs ellenemre a tanulás, a terveim között szerepel, hogy a jövőben szeretnék továbbtanulni. Most szeretnék önállósodni. Érettségim, szakmám megvan, nem vagyok idióta. Egyszerűen csak szeretnék végre abból a mérgező környezetből kiszakadni, összeköltözni a párommal, dolgozni. Tudom hogy ez nem ilyen egyszerű és biztosan lesznek olyanok akik nem értenek velem egyet.

Rengeteg konfliktusunk van a párommal ebből kifolyólag, hiszen anyám mindenért őt okolja, amit részben éreztet is vele, pl. flegmán köszön neki az utcán. Rengeteget sírok, idegeskedem, szorongok. Úgy érzem anyám mindent tönkretesz, viszont néha úgy érzem hogy én tettem mindent tönkre és mindenkinek jobb lenne nélkülem. A párom ugyanígy megviseli ez, ami miatt én még rosszabbul érzem magam.

Mit csinálhatnék az anyámmal? Én rontottam el, tényleg én vagyok a hibás? Mi lehetne a megoldás?

Köszönöm a választ!

Az én félelmeim az “emberektôl”alakultak ki.Évek óta akárhol lakunk együtt vagy külön(egyik testvéremmel lakunk együtt),mindig drogos, alkoholista,vagy elmebeteg a szomszéd, aki különbözô mértékben megkeseríti az életünket. Ránk nincsenek tekintettel.Pl. feljelent azért amit ô csinál,neki indent szabad, stb. Leginkább a zaj zavar, amit feleslegesen keltenek, olykor éjszaka is. Próbáltuk szép szóval, hatósággal,tartósan nem hat.Most falun is már nappal, éjjel is gyakran zajong valaki, nem csak a szomszédban, de persze az a legkellemetlenebb. Nem tudjuk megszokni.
A szorongás csak nô bennem, emberek közé már vonakodva megyek, mert az ok nélküli támadástól tartok. Volt már ilyen is. Kilógunk a sorból, mert normálisan viselkedünk, betartjuk az együttélés szabályait, nem iszunk, szeretjük a csendet, olvasunk, nem keverjük a nappalt az éjszakával, dolgozunk, nyugalomra vágyunk, mégis folyamatosan el kell szenvedjük, hogy sokan nem ezt teszik, s nem áll mellénk senki ez ügyben. Próbáltuk már.
Miért van ez? Hogy lehet ebbôl a helyzetbôl kiszállni?Nagyon rossz a kedvem, mert úgy érzem nincs kiùt. Vannak olyanok is akik sosem élnek át ilyet. Az hogy lehet? Ép érzékszervekkel, gondolkodva nagyon nehéz ez.
A választ elôre is köszönöm
Üdvözlettel: Szilva