Tisztelt Doktor Úr/Nő!
25 éves nő vagyok, úgy érzem az életem főbb területei rendben vannak (állás, család, barátok…), de attól tartok, hogy belecsúsztam az alkoholizmusba. Nem tudom pontosan mi a határ vagy a definíció, de az elmúlt pár évben (leginkább az utóbbi 8-10 hónapban) ez már negatívan befolyásolja a mindennapjaimat. A legtöbbször egy 'egy sörös' estén sem tudom tartani a kontrollt, aminek hatására úgy ébredek, hogy nem emlékszem mindenre, olyan dolgokat teszek, amelyeket egyébként nem tennék és utána mardos a bűntudat. Előfordult, hogy "csak úgy" vettem egy üveg bort mert megkívántam egy pohárral, majd megittam az egészet egyedül, de minden pohár után meg tudtam indokolni magamnak, hogy: nehéz napom volt, stresszes időszak, ez csak ellazít stb. Tudom, hogy ez nem normális és ezért bűntudatom van.Szégyellem és nem akarom, hogy kiderüljön. Úgy érzem ez még nem a gödör alja, nem hinném hogy elvonóra kellene vonulnom, itt még elég lehet "csupán" egy pszichológus segítsége?

Gimnazista koromban nagyon sok pálya érdekelt: főleg művészettel kapcsolatosak, művészetek. Jól tudtam rajzolni, festeni, tehetségesnek bizonyultam a fogalmazásban is: novellákat írtam főleg, szavalóversenyeket nyertem, szerettem az irodalmat, a képzőművészetet, de a matematikához is volt érzékem (emelt szintű érettségit tettem belőle, és fakultáción voltam, bár a fakultációs csoportban az én eredményem volt a legrosszabb, de szerintem a 76% nem volt olyan rossz ahhoz képest, hogy én az összes többi tárgyra is tanultam: kitűnő érettségit tettem, zömmel 90% környéki eredményekkel) . Már amióta olvasni tudtam, író szerettem volna lenni, de aztán rájöttem, hogy ilyen pálya nem igazán létezik, nem lehet belőle megélni, és végül a szüleim és nagyszüleim tanácsára programozónak tanultam: lassan végzek is egy nem könnyű egyetemen. Eddig úgy voltam vele, ha egy biztos megélhetést biztosító diploma a kezemben lesz, akkor mellette nagyobb eséllyel marad időm az összes többire, ami érdekel, így az volt az elsődleges, hogy megszerezzem ezt a diplomát és közben hobbi szinten sem foglalkoztam mással mert a tanulás mindig fontosabb volt, vagy ha éppen nem tanultam, akkor is nyugtalan voltam, mert úgy éreztem, tanulnom kéne, így nem kezdtem bele olyan dolgokba, amik teljes elmélyülést igényeltek volna. Kezdetben nagyon jók voltak az eredményeim, de aztán lassan kezdtem belefáradni és ahogy az eredményeim is romlottak, egyre értéktelenebbnek éreztem és érzem is magam.

Most van 4 éve, hogy elkezdtem a 3 éves képzést: már minden tárgyam megvan, csak a szakdolgozatom hiányzik. Most ezt kéne írnom, de már semmi kedvem hozzá, ahogyan semmi máshoz sem. Néha vannak fellángolásaim, de zömmel kedvetlen vagyok, félek a jövőtől és tanácstalan vagyok. A szüleim elváltak, eddig anyukámnál laktam/lakok, de szeretnék minél előbb elköltözni, mert rendszeresen érezteti velem, hogy ez az ő háza és amíg ő tart el, addig az van, amit ő akar. És persze szeretnék is önállóbb lenni, de félek is tőle, és nem tudom hogyan kezdjek bele. Az is aggaszt, hogy tizenévesen már sokkal több mindent akartam elérni 23 éves koromra: félek, hogy elrepülnek fölöttem az évek, és semmi nem lesz abból a sok mindenből, amit el szerettem volna érni. Szinte folyamatosan nyugtalan vagyok: úgy érzem, valami hasznos dologgal kéne töltenem az időm: a szakdolgozatomat írnom, vagy munkát keresni – bár az utóbbi időben már nem nagyon tudom, mi volna igazán hasznos. Most is érzek egy fajta nyugtalanságot emiatt: nem áll görcsben a hasam, és semmi hasonlóan erőteljes érzés, de van egy ilyen alap érzésem, hogy nincsenek rendben körülöttem a dolgok: mint mikor azt a bizonyos szintet meghaladja az ember körülött lévő rendetlenség, hogy szükségét érezze, hogy rendet rakjon, de én nem igazán tudom meghatározni, mi nincs rendjén, vagy hogy hogyan tudnám mindezt rendbe rakni. Zömmel nyaralás közben sem tudok kikapcsolni, nagyon ritka, hogy igazán relaxáltnak tudjam érezni magam.

Lassan egy éve vagyok együtt a jelenlegi párommal. Jól kijövünk, mások is mondták, hogy milyen harmónia van köztünk, viszont mindketten hajlamosak vagyunk a kedvetlenségre, lehet nem ez a legmegfelelőbb szó de depresszióra, önostorozásra és nagyon könnyen le tudjuk húzni egymást. Én igyekszem neki segíteni, de néha felmerült bennem, hogy talán egyedül könnyebb lenne megküzdenem a problémáimmal, de úgy érzem, nélkülem nem tudna boldogulni, sokszor mondja is, hogy amióta vele vagyok csak érzi magát igazán boldognak, és amikor éppen nem vagyunk együtt, mindig nagyon hiányol. Engem néha ez kicsit aggaszt: egy egészséges embernek egyedül is kéne tudnia boldogulnia, néha tehernek és érzem, mert úgy érzem felelősséggel tartozom érte, hogy kicsit mintha megfojtana. Nekem sem túl jó az önbizalmam, de neki még annyira sem.

Azelőtt tudtam ki vagyok és mit akarok, de mostanában már nem nagyon. Azt hiszem jobban meg kéne ismernem önmagam és jobban kéne bíznom magamban. De nem tudom, mit tehetnék az ügy érdekében. Igyekszem magam rábírni, hogy csináljam a szakdolgozatomat, de mivel ez jóformán teljesen önálló munkát igényel, így ez is roppant nehéz nekem, mivel önállóan kéne beosztanom az időmet és belefognom valami egészen új témakörbe. Őszintén szólva nem is hiszek magamban, hogy sikerülhet. Csak ülök és tudom, hogy mennyi mindent kéne csinálnom, de jóformán nem csinálok semmit és közben szorongok az elvárások miatt, amiknek nem hiszem, hogy eleget tudnék tenni. Azt hiszem már nem nagyon bízok magamban. Ugyanakkor valahol tudom, hogy képes vagyok rá, hogy megvannak hozzá a képességeim, csak lelki erőt nem érzek hozzá. Nem tudom, mit kezdhetnék a szituációval.

Mivel introvertált vagyok, és társaságban zömmel szorongok, csak 1-2 barátom van, zömmel fiúk: ezt úgy magyarázom magamnak, hogy általánosban a lányok közösítettek ki zömmel, meg persze informatikai karon főleg fiúk vannak. De a párom néha okkal, máskor úgy érzem, ok nélkül féltékeny szinte minden fiúra, aki a környezetemben van, így már egyre kevesebbet érintkezek velük is. Ebben mondjuk nyilván az is benne van, hogy már azt is féltékenységnek veszem, ami lehet nem is az, csak már érzékeny vagyok erre.

Tudom, hogy kicsit összeszedetlen lett amit írtam, de nekem már ez is hatalmas lépés, hogy végre nekiláttam, és leírtam mindezt. Főleg abban reménykedem, hogy iránymutatást, tippet kaphatok, hogy kihez, vagy hová fordulhatnék, esetleg tanácsot adhatnának.

VIlágéletemben kövér lány voltam, amit egy idő után megelégeltem.
Sajnos nem tudtam leállni a fogyókúrával és az anorexia tünetei lettek rajtam megfigyelhetőek. A nyár kezdetén már csak 39 kg-ot nyomtam. Majd egy idő után evési rohamok jöttek rám, így szépen lassan a kilók is. Mérhetetlenül szomorú lettem mikor nem ért be egy nadrágom sem , minden este sírtam és nem tudtam abba hagyni. Hamarosan a bulémia tünetei jelentkeztek és tudtam ez már így nem mehet , de a szüleimnek nem merem megmondani mennyire súlyos a helyzet.

Jó napot kívánok!
Mindennapjaimat megkeseìti a szorongás,idegesség,megőrüléstől való félelem.
Nem tudok a jelenben élni és élvezni az életem.
Nem szeretnék kémiai gyógyszereket használni.
Milyen megoldást ajánlanak?
Üdvözlettel: Szakácsné

Tisztelt Szakértő!
A nyár elején megkeresett párom édesanyja, hogy tudnék-e vigyázni az egyik unokájára heti két napot. Igent mondtam,mert tudtam,hogy a kislány elég nehéz helyzetben van, másrészt meg nem szeretek nemet mondani és nem is nagyon tudok, csak ha valamit tényleg nagyon nem szeretnék. A kislány, Mira, szeptemberben lesz 2 éves, koraszülött volt, a szülei már nem is voltak egy pár amikor megszületett, az sem volt biztos,hogy barátom testvéréé,de ő szerette volna akkor is ha esetleg nem az övé
Az anyja ivott terhesség közben és egy ivós éjszaka indult meg nála a szülés (állítása szerint egészen addig a pillanatig nem tudta,hogy várandós). Egy ideig a szüleivel élt, de állítólag a nő nem látta el rendesen és az albérletükből is ki kellett költözniük, meg amúgy is kicsi volt hármuknak. Elvitték vidékre a nő szüleihez,hogy gondoskodjanak róla és rendszeresen látogatták, ott nem engedték azt sem,hogy könyvvel játsszon,mert veszélyesnek találták,bébiétellel etették és simán a kezébe adták a cigi csikket. Párom anyukája egy látogatás után úgy döntött,hogy felajánlja,hogy segít nekik,de ne hagyják ott a gyereket.mert iszonyatosan le van maradva, lakhat náluk, és foglalt neki helyet abban a bölcsődében ahol régen dolgozott. Nagyon sokat fejlődött a kislány mióta itt van, egyre ügyesebben eszik kanállal és a pohárból ivás is jobban megy neki, már játszik a játszótéren és a szókincse is sokat bővült,de hihetetlenül nehéz eset. Azóta úgy alakultak a dolgok,hogy én vagyok vele minden hétköznap reggeltől késő délutánig. Az anyja csak nagyon ritkán látogatja meg és nem igazán biztonságos vele hagyni, elalszik mellette vagy másnaposan érkezik, abban sem vagyok biztos,hogy tudja,hogy ő az anyja. Az apjához nagyon ragaszkodik, ő a legbiztosabb ember az életében,de sajnos nem igazán számíthat rá, nem jön haza hozzá mindennap, nem szól,hogy el fog menni és nem tartja be azt a kevés szabályt amire meg lett kérve,hogy mindannyian hasonló határokat állítsunk fel Mirának és ne legyen összezavarodva,hogy mindenkinél másak a határok. Egyébként a nagymama dajka volt hosszú évekig és felnevelt több gyermeket is (Mira apukáján kívül az összes gyermeke nagyon következetesen neveli a gyermekeit és nagyon jó emberek lettek) szóval tudja,mit csinál. Ennek ellenére,az apuka folyamatosan felkapkodja a gyereket, túl megengedő vele és egyáltalán nem gondolja át mi jó a gyereknek, csak babázik kedvére,ahogy ő akar. Folyamatosan magyarázza az igazát, nem fizet semmit a gyerekre, sem a háztartásba,miközben ő is ott eszik, fürdik stb. A nagyszülőknek ez anyagilag,idegileg és lelkileg is nagyon megterhelő. Nekünk is mert nekünk is ki kell segíteni őket, de nekik szívesen adunk ha szükségük van rá, de a gyerek apja már nagyon sok pénzzel lehúzott nem csak minket hanem a nővérét is a gyerekre hivatkozva és aztán nem is arra költötte amire elkérte, folyamatosan átver mindenkit és most hogy már senkire nem számíthat,sem érzi úgy,hogy ő valamit elrontott volna. A gyereket teljesen összezavarja, ha több időt tölt vele utána teljesen megőrül és alig bírok vele. Teljesen megértem a kislány lelki világát és tudom,hogy iszonyatosan nehéz lehet neki, gyermeklélektani könyveket olvasok és igyekszem beleásni magam a témába, de egyszerűen úgy érzem, nem bírok vele már egy napot sem. Nem ül meg egy helyben, semmi nem érdekli 2 másodpercnél tovább, szétszedi a könyveket, nagyon nehezen alszik el, fáj látni ahogy az apjáért sír és az is fáj,hogy a lelkem minden darabját belerakom,hogy foglalkozzak vele és ő ugyan szeret gondolom,mert nagyon sokat emleget ha nem vagyok vele,de amikor velem van,képtelen velem lenni és évezni egy picit a társaságom, pedig nagyon igyekszem lekötni a figyelmét. Rettegek,hogy elrontok valamit és megtanítom valami butaságra vagy miattam lesz engedetlen és attól is,hogy elalszom mellette,mert nagyon fáradt vagyok, nagyon korán kelek,hogy odaérjek,amire a ,mamája elindul dolgozni és elég késő is érek haza, plusz az elmúlt héten nagyon rosszul alszok,folyamatosan azt álmodom,hogy vele vagyok és folyamatosan felébredek ijedten,hogy mi van a gyerekkel. Orvoshoz sem tudok eljutni mellette, pedig már kéne mennem, de még a kozmetikust sem sikerül beillesztenem a hetembe, magammal nem szeretném vinni,mert nem érzem úgy,hogy egyedül meg tudnék birkózni vele ezekben a szituációkban. Tudom,hogy a mamájának is lelkiismeretfurdalása van,hogy elveszi a nyaram és nem tudok dolgozni sem mellette. nem tudom mit csináljak a gyerkőccel,attól is félek,hogy hogy fogja viselni ha szeptembertől egyszer csak már nem leszek, mert kezdődik az egyetem meg be kell hoznom a most kiesett összeget, szóval nem igazán lesz szabadidőm. Úgy érzem kezdek megint depressziós lenni,nincs időm az életemre,nem találkozom a barátaimmal, már azt sem tudom,hogy kell kommunikálni. Egyébként sem vagyok az az anyatípus, de most határozottan úgy érzem ez nem való nekem és nem is szeretnék gyereket soha, sőt valahol mélyen reménykedem,hogy kiderül valamikor,hogy nem is lehet gyermekem. Ma eltépte a könyvet,amit a nénikém küldött neki,amit régen együtt olvasott nekünk az unokahúgaimmal, elvertem a kezét és azóta is haragszom rá, nagyon rosszul érzem magam miatta,meg azért is,hogy nem tudok rá úgy vigyázni,hogy megadjam neki amire szüksége van,nem megy ez a szerep, jófej unokatesónak mindig jó voltam,de ez az ,,anya" szerep nem igazán működik. Sajnálom az üzenet kuszaságát, de nagyon ki vagyok borulva és kétségbe is vagyok esve.
Köszönettel,
Egy 20 éves lány

Ongyilkossagi gondolataimvannak lehangolt vagyok es ejszaka sem tudok aludni a neteen is csak szomoru dolgokat nezek egesz ejjel

Egy 15 pár hónap múlva 16 éves lány vagyok. Mostanában nagyon sok hangulatingadozasaim vannak amik nagyon sokszor zavarnak. Egyik percben én vagyok a világ legboldogabb embere a másikban meg a legszomorubb. Tudni kell hogy kb. 3 évig kényszerbeteg voltam (néha van mikor visszatérnek a szokások és az akaratlan gondolatok) és olyankor megint magamba húzódok. Kényszerbetegségbol magamtól jöttem ki vagyis gyogyultam ki, de nem egészen. A szerelmi életem se fényes tudom hogy van időm és hogy nem kell semmit sietettni de olyan "szerencsés" vagyok ha lesz is valaki mindig otthagynak (2-er történt meg). Egyikkel még mindig barátok vagyunk,és nagyon rendesen viselkedik velem. Sajnos vannak még problémáim nagyon sokszor Meg bántom a szeretteit összeveszek velük, és ezt nem akarom. Most ezt találtam a legjobb megoldásnak hogy írok és talán segít valamit. Előre is köszönöm a válaszát.

1 hónapja egy idegbecsípődésböl alakult ki lumbágóisiász. Három hétig csak tízperceket tudtam aludni. Most már tudnék, de a fáradtságtól rám jön a félelem. Ettől kezdve, már nem tudok elaludni.

KB. 2éve ismertem meg egy férfit. 14 év korkülönbséggel, de ez nem is igazán számított. Sajnos több ezer kilométer távolság is nehezített. Már az elején nagyon egy hullámhosszon voltunk, mondta hogy nagyon szeretne velem családot és utazni. Majd egyszercsak azt közölte a semmiből, hogy legyen vége. Majd kiutaztam, hozzá egy nyári tábor-munka program keretén belül és folytatódott minden. Utána megint azt kezdte közvetíteni, hogy túl nagy a korkülönbség és éretlenségem nehezítő tényező. Közben akárhányszor szerettem volna beszélni, mindig letiltott a közösségi oldalakon, és a katona életmódjára utalt. Majd a semmiből feloldott. Előfordult, hogy azt próbálta elhitetni velem, hogy már házas nem egyszer. Egyik ilyen eset kB. április környékén lehetett, de ki is derült, hogy nem valós. Majd most tulajdonképpen 3 hónap után eljegyzett egy olyan valakit, aki teljesen az izlésének ellenkező. Annyira furcsa ez az egész. Van egy olyan gondolatom, hogy ezt az egészet azért is csinálja, hogy féltékennyé tegyen. Egyre biztosabb sejtésem, hogy mindent az édesanyja hatására csinál. Ez a közösségi oldalon is észrevehető, minden az eljegyzésre érkezett gratulációra az édesanya reagál. Nagyon furcsa, hogy semmire nem válaszol.
Az együtt töltött idő során, viszont nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire szeret, mennyi érzelem van benne, mennyire érdekli hogy mi van velem. Teljesen ellentmondásos, sajnos addig nem tudok megnyugodni, amíg nem kapok tőle őszinte, igaz választ, amire nem sok esély látható. Ez a tehetetlenség kiboritó, mit kéne cselekednem? Magamat okolom egyre jobban. Nem tudom, ő valóban túllépett e már rajtam, hisz akkor mindegy lenne neki ha beszélnénk. Úgy gondolom, én sohasem fogok tudni őrajta.
Válaszát előre is köszönöm!

Jó napot kívánok, már jó pár éve kuzkodom szorongassal, de ami nagyon zavaró, hogy pár hónapja reszketek emberek tarsasagaban. Nem csak ismeretlen emberek közt, hanem közeli ismerőseim tarsasagaban is. nem tudok barátkozni vagy egy jót beszelgetni valakivel, mert pár perc után el kezd reszketni a kezem, fejem, szám és attól félek, hogy észre veszik de sokszor emiatt nem tudok megnyilni, úgy érzem rögtön szaladnom kellene előlük. Van amikor itthon is, egyedül élő jön ez a probléma. Szakemberhez egyelőre nem tudok el menni, mert külföldön lakom. Szoktam magne b6-ot szedni meg sok hasonló gyógyszert kiprobaltam de semmi nem hasznalt. Mitől lehet ez és hogy lehetne ezt enyhíteni? Köszönöm szépen válaszát

Van egy majdnem 2 eves kapcsolatom,es a lrgbagyobb problemam a baratom es az anya kapcsolata.Sokszor azt hiszem,hogy van koztuk testi kontaktus.Ahogy az anya beszel rola,vagy simogatja.Egyutt alszanak bar az elegge ritka.Es z engem nagyon zavar.Az anya raakaszkodott,alig vannak kozos programjaink,vagy barmi amit ketten csinalunk.Es lelkileg mar nem birom

Két gyermekes családapa boldog párkapcsolatban ám a múltban volt szexuális képzelgésem férfival.
Mióta a párommal vagyok (10 éve) hullámvölgyekben kétszer előfordult hogy újra előjöttek ezek a vágyak.
Utoljára kb. 2 évvel ezelőtt majdnem szakítottunk és előjöttek ezek a vágyak egyedül voltam ittam( nem szoktam max 1-2 egy évben és csak szociális ivás nem részegségig) beöltöztem női ruhába és önkielégítettem magam análisan amiről képeket készítettem.
Másnap reggel nagyon szégyeltem magam és letöröltem ezeket a képeket (azt hittem) .
A kapcsolatotunk rendbe jött és úgy érzem lezártam magamban ezt a dolgot.
De valahogy a párom meglátta ezeket a képeket (trash be voltak)… nem akarta elhinni, beszéltünk róla.
Szerinte ezt én nem zártam le csak elfojtom miatta és a gyerekek miatt mivel erős akaratot van így amíg velünk minden rendben van ezek a kényszerek soha nem jönnek elő,de nem szeretném ha tíz év múlva jönnék rá hogy én esetleg meleg vagyok és elpazarlom mindkettőnk életét.
Soha nem volt szexuális kapcsolatom férfival és sohasem voltam más nővel mióta vele vagyok.

Férjem gyermekével kapcsolatban van problémám. Kedves, normális, az iskolában igyekvő lány, viszont a magántulajdon tiszteletével vannak gondjai. Nem mi neveljük, édesanyja, de ha nálunk van gyakran visz el dolgokat. Kisebb korában olyat is amire nem is volt szüksége, funkcionálisan nem is használta. Most már főleg szükségletei, vagy "megtetszés" alapján dönt, úgy látom. Többször szembesítette vele édesapja, hasztalan – nem ismeri el. Ha rákérdezünk, letagadja, ha megkérdezzük, hogy az a bizonyos dolog az övé -e igennel válaszol. A családi bizalmat viszont ez mélyen megronthatja, megrontja. Elég "sűrű" volt a gyermekkora több nevelő apa is megjelent benne. 18 éves elmúlt, mit tudunk még tenni, hogy ebből az ördögi körből kiszabadítsuk? Köszönöm válaszukat.

1 éve érzem úgy hogy nem találom a helyem, teljesen bezárkóztam az emberek és a lehetőségek elöl csak megpróbálok túlélni. Alvászavarom is kialakult, céltalannak érzem magam, csak úgy telnek a napok egymást után. Dolgozni sincs sok energiám így. Még 1 évem van az egyetemből, de úgy érzem sokkal jobb kapcsolati hálózatot is feltudtam volna építeni. Sokat bántottak a múltban baráti kapcsolatokban, amit nehezen felejtek el.

Kiakarok menni erasmussal Portugáliába, de félek hogy csak menekülés lenne az egészből..
Előre is köszönöm a választ 🙂

Kedves Doktornő,
3 lányos gyerekes anyuka vagyok. A lányok 6 4 2 évesek. A helyzet, hogy a két nagylányom imádott keresztanyukhoz mentek 3 napra. (2alkalom) Mikor hazajöttetek pár óra elteltével a nagyobb lányom nagyon sír hogy hiányznak a keresztszülei. Rossz anya vagyok, más a kötődés, több figyelmet kap ott? Nem aludtak sokat másnál 2-3 alkalommal eddig. Kérem segítsen!