Tisztelt Doktornő/ Doktorúr/ Sorstàrsak/ Olvasók és mindenki aki elítéli aki ilyen problémàval küzd, küzdött!
Nem is tudom hogy kezdjem a történetem, de a lényegi probléma az hogy mikor egy hozzàtartozóm eltàvozott a màs vilàgra és előtte sok stressz gyűlt fel bennem ( munkahely elvesztése, szerelmi bànat ) bekerültem a pszichiàtriàra.
Én nem éreztem magam se jól, se rosszul ott. Pihentem, élveztem a kreatív foglalkozàsokat, örültem ha bejött hozzàm valamelyik csalàdtagom.
Voltak bent baràraim, sorstàrsaim.
A gond akkor kezdődött mikor kiléptem és a falu ahol élek szinte ujjal mutogatott ràm. Mikor el kellett titkolnom a leendő munkahelyemen hogy én hol voltam. Mikor emberek fordultak el tőlem, és àrultak el.
Mikor màr a gyógyszer eltompított és érzéketlen voltam.

De ez elmúlt.

Én aki egy normális gyerek voltam viszonylag rendezett családi hàttérrel, érzékeny kamasszà fejlődtem. Voltam kövér, rocker, művészlélek, àllandóan szerelmes, magànyos, munkàra nevelt, okos de lusta, csendes làzadó.
Később lettem tanult de munkanélküli, közmunkàs, gyàri rabszolga. Sokszor a szobàjàban kucorgó, félénk túlélő.
Most meg màr ràjöttem hogy az életem a kezemben van. Ha én nem segítek magamon ki segít? Ha nem fogadom el a segítséget, nem tudnak rajtam segíteni.
Van élet a pszichiàtria és a gyógyszerek utàn. Fokozatosan tettem le, ahogy az orvos mondta.
Nem mondom hogy nem nehéz, mert az. Van hogy pànikolok, hogy agyalok és félek is.
De én élni akarok, egészségesen.
Úgy alakult az életem a kórhàz utàn, hogy lett munkàm egy gyàr, de mégis màs. Azt bírom.
Meg tudtam szabadulni a mérgező kapcsolatomtól. Két évekbe telt de sikerült.
Fél év egyedül lét utàn megtalált az az ember akit úgy szeretek mint még senkit.
Terveim vannak.
Főiskolàra jelentkeztem, fel is vettek.
Szeretnék idővel csalàdot, közös életet.
Rengeteg a félelmem, de meg kell tanulnom nem merevnek lenni.
És a problémàm ami azért megàllítja az embert;
olyan alkalmassàgi vizsgàlatot kérnek amiben mindennek benne kell lennie. Inkàbb persze annak, hogy nem vagyok fertőző beteg, de az én hàziorvosom nem felejt. Rà kell írnia hogy pszichiàtriai kezelésben részesült. És nem tudom hogy győzzem meg ezt a merev orvost hogy ne írja rà? Mert ilyen a közvélemény, ilyenek az emberek, a tàrsadalom.
Aki ott volt, az bolond, azt el kell kerülni.
De akkor minek gyógyítjàk az ilyen embert?
Mért nem nyomnak belé altatót?
Ha nem engedik hogy éljek?
Most üljek itthon anyàmék nyakàn és nézzem az eget? Szedjem a gyógyszereket?
De nincs màr semmi bajom, csak ne béllyegezzenek meg!
Normàlis munkàt akarok, nem csak azt amire ez a megye, az orszàg ítél, hogy éhbérért autó alkatrészt gyàrtsak!
Ha gyereket akarnék mi lenne? Nem engedné az orvosom?
Mért nem tàmogat? Mért nem segít?
Olyan vagyok lehet sok ember szemében mint egy lepràs, vagy egy én nem tudom minek gondolnak.
Kibuktam akkor de felàlltam ezt nem nézi senki?

Üdvözlöm!
Olyan problémám van, hogy 8 hónappal ezelőtt megismertem egy srácot, akivel azóta is együtt vagyok. Sajnos csak akkor jöttem rá, hogy valami nincsen rendben vele, amikor már megszerettem. Kiderült, hogy drogfüggő volt, alkoholista és szerintem pszichés problémái is vannak. Rendkívül nehéz volt, de eddig kitartottam mellette. Van egy kislánya is, de nem vele él. Azt mondja, hogy az előző felesége kisemmizte és ezért is van a padlón. Tudom, az alkoholfüggőknél jelentkeznek hangulat ingadozások, de nála ezek elviselhetetlenek. Ráadásul sokszor nem emlékszik dolgokra, amik nemrég történtek. Legnagyobb problémám az, hogy azt mondja nekem, hogy szeret, senkit nem szeretett még így és látom is rajta. Viszont van úgy, hogy 1 hétig majdnem minden nap találkozunk, ki is mutatja, hogy szeret minden téren, amikor vége van ezen szakasznak, akkor pedig van, hogy 1 hétig nem vagy csak alig beszélünk. Azt mondja nekem, hogy dolgozik és ilyenkor fáradt, meg depis, hagyjam békén. Volt már olyan is, hogy 3 hétre eltűnt. Aztán amikor ez elmúlik, megint keres és nagyon-nagyon jó vele, érzem, hogy szeret. Olyan is volt már, hogy minden ok nélkül cikizett, ugratott, sőt sértő dolgokat mondott nekem, ami rosszul esett. Mikor kérdőre vontam, azt mondta, hogy ő mindig is így viselkedett azzal, akit nagyon szeretett. Bunkón viselkedett, bántotta és minél messzebbre tolta magától. Azt mondja, azért, mert csalódott és nem akarja, hogy elbízzam magam, hogy kedves velem, mert akkor biztosan elhagyom. Pedig nagyon tud szeretni, de már sokszor megégette magát. Vannak még furcsa dolgai ezeken kívül, de amit leírtam, nekem azt a legnehezebb kezelni. Ezt az érzelmi hullámzást. Mindenki azt javasolta, hogy szakítsak, de nem tudok, mert szeretem. Volt is olyan már, hogy szakítottunk, de mindig kibékültünk. És segíteni is akarok neki, bár kétlem, hogy orvosi segítség nélkül ez menne, főleg, hogy makacsul ellenáll minden ilyen dolognak. A kérdésem az, hogy lehet esetleg ezeknek a tüneteknek a hátterében valamilyen komolyabb pszichés betegség? Mert én erre gyanakodom, ezért is kértem az ön segítségét.
Várom válaszát!

Kedves Pszichológus Úr/Hölgy!

Pár nappal ezelőtt a párom közölte velem, hogy a munkhelyi csapatépítőn egyik hölgy kollégájával lesz egy szobában. Mint kiderült csak párszor találkoztak, de jóban lettek és megbeszélték, hogy mivel a múltkori buliból kimaradt a párom majd bepótolják legközelebb.(Helyileg nem egy városban dolgoznak, csak a céges rendezvényeken találkoztak eddig.) Így a párom felhívta őt azzal, hogy mi lenne, ha a hamarosan következő csapatépítőn egy szobában aludnának. (Így leírva ez még szörnyűbb….)Kiakadtam. Miért nem velem beszélte meg először? Miért nem beszélt erről a kolléganőről? Kérdőre vontam. Nyugtatott, hogy csak szimplán munkahelyi kapcsolat, nincs okom aggódni. Sok vita és dráma után úgy éreztem nem fog menni és kimondtam, hogy ha nem mondja le a dolgot, akkor végeztem vele. A válasza akkor is és azóta is: "De hát nem mondhatom le, mert az megalázó lenne nekem és ciki a munkatársak előtt."
Én csak mondtam neki a magamét, mire ő: "Inkább szakítsunk, mert én ezt már nem bírom." 1 óra múlva hívott, hogy visszavonja, mert nem szeretne elveszíteni. A lelkem itt már nagyon megviselt volt. Akkor azt mondtam neki: "Én nem tudom megbocsátani neked azt, hogy megkérlek valamire,amiről tudod, hogy nekem mennyire fáj és rosszul esik és mégsem teszel ellene". ÉS nyílván az sem tetszett , hogy hülyét próbál csinálni belőlem, hiszen 1 órája még éppen elhagyott.
Szakítottunk.
Egy éjszakán át tartó töprengés után felhívtam. Nem bírta a szívem elengedni. Sokat gondolkodtam és végül megbocsátottam neki, de úgy érzem nem érdemelte meg. Napok óta nagyon fáradtnak érzem magam lelkileg.
Amit érdemes tudni, hogy közel 4 éve vagyunk együtt, éltünk már együtt jelenleg viszont 1,5 hónapja távkapcsolatban élünk. (A beszélgetések telefonon történtek. 1 hét múlva találkozom vele személyesen.) Nincsen egyetlen barátja sem. Számára a karriere az első, azért sem élünk még együtt… de ez egy másik email témája is lehetne akár.
Önnek mi a meglátása? Tudna tanácsot adni hogyan kezeljem a helyzetet? FÉlek attól, hogy nem tudom elfelejteni ezt a sérelmet és ez az egész felemészt engem és a kapcsolatunkat.

Előre is köszönöm a segítségét!
Üdvözlettel: Ágnes

Tisztelt Tanácsadó!
A problémám a következő lenne:
Párom a tegnapi nap folyamán letiltott minden létező közösségi oldalon, nem ismerősöm sehol sem.
Aznap folyamán még együtt töltöttük a napot, jól elvoltunk.
Majd mikor hazajöttem, érdeklődtem felőle válaszolt is, és hirtelen a következő sorokat kezdte mondani:
"ez nagyon durva"
"egyáltalán nem érdekelsz most"
"nem vagyok rád kíváncsi"
Majd mondtam hogy nem értem őt, mi baja lehet velem, folytatta hogy nem bírom felfogni, megérteni.
"ha tiszteltbe tartanál, békén hagynál és kész, de semmi"
"Mindegy,le foglak tiltani meg törölni minden honnan,mert hiába mondok bármit, nem bírod felfogni, csak ez az egyetlen megoldás"
Én pedig mondtam hogy meg ne merje tenni.
Ő erre: "de, mert nem érdekelsz"
"Szia"
"Máshogy nem érted meg"
Még hozzáfűztem, hogy ha megteszi, személyesen fogom megkeresni.
Erre a válasza: "én meg hazazavarlak"
Mondtam neki hogy nem lehet ilyen velem,mikor én rendes vagyok vele..
Válasza: "pedig pont ilyen leszek"
"Nem érdekel hogy milyen vagy"
"Kurvára leszarom"
"Hagyjál békén bazdmeg"
Utolsó mondatom hozzá: nyugodj meg kérlek, hagylak inkább és fogta és letiltott sorban mindenhonnan.
Tudni kell hogy igen forró fejű egy személyiség. Ez amit most csinált szerintem biztosan nem oldalja fel a közeljövőben.
Év elején volt egy vitánk egy zaklató miatt aki minden létező formában megkeresett engem, de persze semmi nem történt az illetővel, olyanokat írt nekem hogy lejön hozzám, felkereste édesanyám és vele keresztül üzent nekem, anyukám persze nem tudta hogy ő ki..
A párom látta az üzenetet amit írt , én természetes módon nem foglalkoztam a zaklatóval.. de szerinte én biztosan lefeküdtem vele stb.. emiatt szakítottunk is, nem beszélt velem, letiltotta az üzenetem.. később egy hónapra rá már helyreálltak a dolgok nagyjából, de sokszor említette nekem a zaklatót.. az utóbbi két hónapban már nem.. viszont június végén ismét nem beszélt velem, két hétig, majd keresni kezdett ismét, ugyanaz a szituáció mint most hogy hagyjam békén,nem érdeklem stb.
Július óta pedig nagyon jól elvoltunk, úgy éreztem mintha minden a régi lenne, egészen tegnapig, míg fel nem kapta a vizet és le nem tiltott.
De ez a tiltás nála elég véglegesnek tűnik nekem részéről, mert a mai nap sem oldotta fel..
Nem tudom, hogy hagyjak e neki időt, de ezzel szerintem jobban eltávolodik tőlem.
Szeretnék neki írni, melyben kérem hogy oldja fel a tiltásaimat és legyünk ismerősök mindenhol, viszont nem fogok neki írni ha ezt szeretné. Hagyok neki időt, nem fogom keresni, ha ő majd szeretne velem beszélni, állok elébe. De nagyon bánt és fáj, ezen rágódok egész nap, semmihez nincs kedvem az ég világon,hogy letiltott és nem ismerősöm sehol sem.. mert számomra ő a legfontosabb személy és nem értem őt miért viselkedik így velem..ezért szeretném megírni neki,hogy ha nem is beszélünk, csupán maradjunk ismerősök addig is. Nem fogom ezzel zaklatni.
Szeretném a véleményét kikérni ebben hogy mi tévő legyek, Ön hogyan látja.
Előre is köszönöm válaszát!

Tisztelt Hölgyem / Uram
Úgy érzem nem ismerem önmagam. Nehéz időszakon mentem át minden kilátástalannak tűnt egy évig gyász miatt, most úgy érzem fordult velem a világ kedvenc szakmámat tanulom párom is lett barátaim minden rózsaszín mégis aggasztanak dolgok. Mindenkitől azt hallom ebből a szakmából nem lehet megélni, valakitől azt hogy meg lehet illetve látok sorsokat melyek szerint lehet ez nagyon aggaszt. A másik a barátok valószínűleg az elmúlt egy évben sikeresen kihasznált egy "barát", hogy saját magát munkahelyre tegye. Tőlem kért sok segítséget én ezt láttam rá is jöttem a környezetem is szólt mégse tudtam összeveszni vele időben. Most ott tartunk hogy olyan mintha barátok lennénk még se tudom elfeledni a dolgokat illetve a környezetem is azt mondja ne törődjek vele legyek másokkal. Próbáltam egy letisztázó beszélgetést kezdeményezni mégse azt láttam amit szerettem volna a saját sérelmeit mondta amiket én okoztam. Még ha sérült is össze nem hasonlítható azokkal a bántásokkal amiket ő tett velem tudatosan. Még egy helyen kényszerülünk lenni úgymond barátokként. Mi a jobb vesszek vele össze? jelen pillanatban nem tett olyat várjam a következő csapást? Eközben nagyon aggaszt hogy hogy találhatok munkát, amiből rendes életszínvonalat tudnék fenntartani.

Tisztelt Balogh Ádám!

Anyukám és apukám között 19 év korkülönbség van, már huszon valahány éve együtt élnek, de szerintem már nem kellene. Amiért írok, az az hogy kilántástalan lett az életem jelenleg, anyukám úgy robban mint egy bomba, apukám a csendes és visszahúzúdú személyiség, mamám szintén. Lakásban élünk, a mamám, aki anyukám anyukája, egy emelettel feljebb lakik tőlünk, de azt hiszem nem szeretik egymást. Azt hiszem anyukám senkit sem szeret, öngyilkossági hajlamai vannak és nagyon sokat iszik. Leállíthatatlan folyamat már jó ideje. Én vagyok az egyetlen aki segíteni tud neki, mert mindenki fél tőle. Senki sem mer vele beszélni néhány dologról, ha bekattant elkezd inni, és addig amíg (lelkileg) kárt nem tesz másnak. Tegnap éppen megláttam hogy csalja az apukámat, és csalódottnak érzem magam miatta amíg végignéztem. A férfinek van felesége, ő anyukám legjobb barátja. Apukám ezidő alatt pedig a férfi feleségével volt. Miután megláttam mit művelnek elrohantam otthonról 1 órára, kisírtam magam majd visszamentem félve, és láttam az ajtó előtt mamát összeesve, én segítettem neki, anyukám azt sem tudta hol van, mindenhol szilánkok voltak és nem az első eset, hogy tör zúz mindent amit meglát. Nem tudok neki segíteni, egyedül maradtam ebben és teljesen elment vele az energiám. Nem emlékszik semmire sem, és folyamatosan azt mondta nem akar már élni, itthagy minket és soha többet nem jön haza. Egyedül voltam vele órákat, üvöltött velem, megszorította a kezemet de próbáltam vele akkor is beszélni és segíteni neki mert hihetetlenül féltem az Anyukámat. Apukámat pedig sajnálom a történtek miatt, és mindig sírnom kell amikor meglátom apát, hogy anyukám csalja. Mamám egy érzékeny lélek, nagyon félek hogy ez annyira megviselte őt hogy itt hagy minket. Valaki segítségét szeretném kérni, aki kisegíti a családunkat ebből a helyzetből, mert az összetartő erő itt már csak én vagyok. Rajtam csattan minden.

Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Balogh Ádám!

Egy 25 éves fiatalember vagyok. Tanácsot szeretnék kérni Öntől, párkapcsolati -önismereti a problémám, ami nem olyan régen realizálódott bennem. Nagyon nyitott személyiségnek írnám le magam, nagyon szeretek beszélgetni bármiről, rendes normákkal rendelkező családban nőttem fel. Érettrbb gondolkodásmódú vagyok a korom ellenére és így az idősebbekkel mindig jobban kijöttem. Általában mindig mondják nekem olyan emberek, akiket nem régen ismertem meg, hogy milyen jó személyiségem van és hogy milyen jót beszélgetünk. Utóbbi időben jobban foglalkoztat engem a párkeresés témája. Korábban mindig, ha egy párkapcsolat alakult volna, mindig a másik fél játszott velem nem volt biztos az érzelmeiben. (Nem egy személyről van szó). Sokszor hajlamos vagyok arra, hogy túlságosan nyitott és őszinte legyek a másikkal szemben, aminek tudom, megvan a pro és contraja, de egy olyan családban nőttem fel, ahol ez természetes volt. Azonban egyre inkább úgy tapasztalom, hogy ez szinte hátrány a párkeresésben. Legutoljára megismertem valakit, akit vonzónak találok, de mégis úgy érzem, nincs meg bennünk a közös kapcsolat. Én csak olyan kapcsolatba szeretnék belemenni, ami tartós és nincsenek játszmák, de mostanában úgy érzem, magam, hogy egyik nap érzelmesebb vagyok és vágyok egy társra, a következő nap viszont szinte 'érzelemmentes vagyok' és jó nekem egyedül… Nem értem, hogy ez micsoda és szeretnék rájönni és megérteni magamat, szeretnék ezen változtatni.
Segítségét és válaszát előre is köszönöm!

Jó napot, engem az érdekel hogy miért kelek fel akkor amikor még nem aludtam ki magam, én egyhuzamban szoktam aludni, rám nem jellemző hogy felkelek és vissza alszom, már csak azért sem, mert túlnyomó többségben nem tudok vissza aludni, nappal se tudok aludni akkor sem ha nagyon álmos vagyok, úgy tudom ezt hívják inszomniának, gyakran 5-6 óra alvás után felkelek jó még a 6 óra nagyjából okés, de az 5 óra az már tényleg kevés, de azért jó lenne napi 7 órát aludni és gyakran mikor felkelek kevés alvással csak forgolódok. Nekem sulis időszakban is voltak komoly gondjaim az alvással volt egy időszak amikor annyira kialvatlan voltam hogy kórházba kellet menni.

Jó estét. Szeretnék érdeklődni hogy egy hete olyanra ébredtem hajnalban hogy elkap a melegség zsibadnak a kezeim olyan mintha össze akarnak esni és hánytam gyomorsavat hozzateszem 31 hetes terhes vagyok. Voltam vele kórházban nem derült ki semmi. Azóta minden este félelemmel fekszem le hogy mi lesz és nem jó érzés. Volna erre vak mi gyógymód? Nagyon szépen köszönöm szép estét

Férjem válni akar, 2,5 éve keseríti életünk. Màrciusban elköltözött. Van egy.13 éves fiam, akivel feldolgozzuk sok beszélgetéssel a helyzetet. Férjem hirtelen felfedezte, hogy.van fia, és minden eszközt igyekszik bevetni, hogy bizonyítékokat szerezzen, befolyásolom a gyereket. Most pszichológus vizsgálatát szorgalmazza gyerekünknél. Sem a fiam, sem én.( pedagógus vagyok) nem látom ennek szükségét.
Nincsenek jelek arra hogy valami gond lenne.
Kérdés: lehet-e kötelezni egy gyereket erre, ha az egyik szülő nem egyezik ebbe bele.

Üdvözlöm. Elvált apa vagyok. Egy 4 éves kisfiam és egy 6 éves kislányom van. Az exfeleségem új párjával él. A gyerekek szeretnek is vele lenni, ezzel nincs is gondom. A kérdésem az lenne, hogy apának hívják az új párját, (amit szerintem nem önként kezdték el) az nem fogja a gyerekeket megkeverni? Nekem nagyon rosszul esik, mikor ezt hallom, de az ex szerint ezt szokták meg. Ő még akkor is apának szólítja, mikor ott vagyok. Ez nem lesz rossz hatással a gyermekekre? Engem az az érzés fog el, hogy ezzel azt akarja elérni az ex, hogy "most már ő az apukátok"

Üdvözlöm!

Szeretnék tovább tanulni, annak ellenére hogy az eddigi életemben nem sok sikerem volt. Nagyon szeretnék bejutni az egyetemre, minden álmom lassan 10éve, hogy orvos lehessek. Bár a családomon kívül senkinek nem mondtam el, mivel félek hogy kigúnyolnának. Arra hivatkozva, hogy én úgysem vagyok erre képes és hogy "túl magasra tettem a lécet." Mindig érdekelt a téma és még most is. Viszont bármikor ha leülök tanulni, elfog a kétség és a félelem. Úgy érzem már lekéstem róla, öregnek érzem magam. Attól félek nem vagyok rá képes és sokszor kudarcba fullad a tanulás. Nem tudok kitartani amellett amit a leginkább szeretnék. Mindig az jut eszembe hogy ezt már évekkel ezelőtt kellett volna és hogy már nincs értelme. Nap mint nap ezzel szembesítem magam.
Nem tudom mit tegyek, valóban jogosak a félelmeim? Hogyan tehetném túl magamat a kétségeken?

Tisztelt Hölgyem/Uram.

Június elején ismertem meg egy nagyon kedves és erett fiúval. Eddig sosem volt párkapcsolatom, sokak szerint az érettebb gondolkodásmódom miatt nem sikerült megtalálni a hozzám illő partnert 19 év alatt. Fiatalon már tudtam magamról, hogy meleg vagyok, az ezzel járó nehézségeket szerintem jól kezeltem, mára rendeztem is magammal ezt, igaz a családomra nem számíthatok ezen a téren, velük ehhez kapcsolódó témákról nem tudok kommunikálni.
Tökéletesen kezdődött minden a -mondhatom ezt- párom és köztem, gyorsan történtek a dolgok. Tinderen ismerkedtünk meg, de szerencsére ő is a személyes találkozások híve, így 1 hét után már találkoztunk is. Csodálatos napot töltöttünk el a Margitszigeten, mindketten elégedetten tértünk haza és írtuk meg egymásnak a reakciónkat. Aztán lassan mindennaposak lettek a telefonbeszélgetések, sokat kommunikáltunk, mindig kerestük a lehetőséget a személyes találkozásra. Gyakran napokat töltöttünk el a Balaton közelében, nem volt akadály a néhány száz km. Minden mesébe illően zajlott, bemutatott a családjának, akik nagyon szimpatikusak voltak, illetve a baráti társaságának. Nem szégyellt megölelni, megcsókolni, éreztem, hogy ez kettőnk közt nagyon erős érzelmi kötelék, felnézünk egymásra, tiszteljük egymást és vágyunk a közös időtöltésre. Ragyogtunk egymás mellett, igaz, hogy rövid idő telt el. Sokat tudnék mesélni, bárcsak személyesen folytatnánk ezt a beszélgetést. 🙂 Aztán július elején érkezett egy program egy balatonalmádi házibuli a párom széles baráti társaságával. Érdekes, mert én tudtam erről a partiról, de a párom nem mondta erősen, hogy menjek, egy korábbi baráti összejövetelen jött szóba a dolog, akkor hallottam róla és vártam, hogy a buli közeledtével jelezni fogja ezt nekem, de nem történt meg. Majd teltek a napok és a párom egyik legjobb "barátja" írt, hogy lepjük meg a páromat, utazzak le a Balatonhoz anélkül, hogy szólnék a barátomnak, kijön elém a vonathoz és meglepem ezzel, hogy lent vagyok. Érdekes, a párom akkor írta először, hogy ha van kedvem menjek le estére, amikor én már a vonaton ültem. Megmagyarázhatatlan módon volt egy rossz érzésem: az, hogy bármennyire is jó volna látni a páromat és a társaságával szórakozni, új embereket megismerve, nincs itt helyem. Valamiért azt éreztem, hogy a párom inkább a barátaival lenne most, egy szó, mint száz, örült. Nagyon örült és meglepődött, amikor meglátott. Minden szépen alakult az este, jól elvoltunk, majd elérkezett az este. Bormámoros fiatalok lefeküdtek aludni hajnalban és a párommal kaptunk egy szobát, de mikor készültünk lefeküdni betért egy harmadik fél: az az ember, aki a párom legjobb barátja és befeküdt abba az ágyba harmadik félnek, amiben a párom és én voltunk. Őszintén, nem érdekelt. Madarakat lehetett velem fogatni, hogy végre a párommal lehetek, vágytam rá testileg, amire fel is hívtam a figyelmét, de úgy éreztem, hogy nincsen most kedve a szexuális együttléthez, nyilván zavarta, hogy ott fekszik mellette a barátja. Én továbbra is szerettem volna megélni vele a pillanatot, majd -nem tudom mennyi idő telt el- a következő érzés az, hogy valaki fogdos, ölel és csókol, hevesen szeretne velem lenni. Borzasztóan örültem, hiszen vágytam a párom ezen gesztusaira, majd kinyitottam a szememet és megláttam a párom legjobb barátját. Nem a párom volt az, pedig és mindvégig azt hittem, mint kiderült ő kiment, mivel melege volt. Mikor megláttam a párom barátját azonnal levetettem magamat és félrehúzódtam és megkérdeztem, hogy hol van S. a párom, mire azt felelte, hogy kiment, erről nem beszélünk S-nak. Mikor kifejtettem neki egyértelműen, hogy ezt az egészet én nem akarom, folytatta. Részleteket nem írok, hogy mik történtek, de nem feküdtünk le, de pont elég volt ahhoz, hogy a határozott tiltakozásom ellenére másnap óriási szégyenérezettel keljek és bűntudattal, félelemmel. Másnap reggel mindenki a teraszon mesélte az este sztorijait, egyedül én szorongtam, amit észre is vett a párom. Odahúzódott hozzám, kérdezte baj van? Mondtam, hogy igen, nagy baj. Kikerekedett szemmel kérdezte hevesen, hogy mi? Kivittem a ház elé és nehezen, de elmondtam neki mindent részletesen, meg sem fordult a fejemben, hogy ezt elhallgatom, hazudjak annak, akit a világon a legjobban szeretek, elmondtam, hogy rám mászott a legjobb barátod, ellenkeztem és nem akartam. Azért nem mentem ki, mert már mindenki aludt akkor és azt sem tudtam abban az idegen házban, hogy ki és mi hol van.. Meglepően "jól" fogadta. Magához húzott és megölelt, próbált nyugtatni, mikor visszaértünk nem szólt a barátjához, nem beszéltek, mi pedig az eset után egy csodás napot töltöttünk el Dörgicsén. Mindez akkor vett egy fordulatot, amikor felszálltam a vonatra és megírta, hogy nagyon örült, hogy lejöttem, de sajnálja, hogy így alakult. Innentől kezdődtek a részéről az egyszavas válaszok, késleltetett levelek, ritkább hívások. Pár nap után keresett, majd volt, hogy kicsit ittasan írta meg, hogy őt is baromira megviseli mindez, aztán semmi. Nem tudtunk beszélni. Rövid idő alatt kezdett elhidegültté válni a dolog. Én annyira stresszeltem, hogy pár nap alatt kilókat fogytam, beteg lettem és sírhatnékom volt. Majd beszéltem a barátaimmal és arra jutottunk, mivel nem tudunk beszélni, hetek óta nem láttam, leutazom hozzá, mert tudtam, hogy dolgozik. Mikor beértem láttam, hogy örült, de zavarodott volt. Nem értette, miért nem szólok, hogy megyek, különben is alkalmatlan a helyzet. Hamarabb eljött a munkahelyéről és kocsiban ülve próbáltam vele beszélni a történtekről, őszintén és nyíltan, vállalva mindent, de bebizonyítva azt, hogy valahol én az elszenvedője vagyok mindennek és egyáltalán nem állt szándékomban ilyet tenni. Az üvegét szorongatva nézett ki az ablakon és nem szólt, láttam, hogy ideges, de valahol egyetért azokkal, amiket mondok. Úgy készültem, hogy ott alszom nála, tudunk egyet beszélni és meg tudjuk esetleg oldani a konfliktust. Max 30 percet tudtunk beszélni, mert mint kiderült az egyik családtagját aznap este műtik és viszik el otthonról és kistesóira neki kell vigyázni. A lehető legrosszabbkor mentem le hozzá, vissza is utaztam 2 óra alatt Budapestre. A vonatállomáson hosszasan néztünk magunk elé és annyi jött ki a számon, hogy nem gondoltam volna, hogy az utolsó vonatutam tőled az ilyen lesz. Erre jött a válasz, hogy miért gondolnám, hogy ez lesz az utolsó? Mondtam a helyzet miatt: legyünk reálisak. Ez volt az utolsó nap július közepén, amikor láttam. Azóta szinte sehogy sem kommunikálunk. A történtek elején még kézzel írtam neki levelet és adtam fel. Leírtam mindent, amit iránta érzek. Nem jött válasz. Később hosszasan írtam neki, őszintén, nem jött válasz. Hívtam, de nem vette fel. Egy ideig feltűnt, hogy nem tartja a kapcsolatot a legjobb barátjával, aki ezt az egészet kirobbantotta, de később újra együtt mutatkoztak a közös baráti társaságukkal különböző fesztiválokon, így nekem egyértelművé vált mára, hogy vele megbeszélte a történteket, talán meg is bocsájtott neki. 3 opció van az én és a barátaim fejében: a párom barátjának tetszettem, a párom tetszett-tetszik neki és féltékeny lett vagy egyszerűen zavarta, hogy a barátjának gyümölcsöző kapcsolata alakul és vele kevesebb időt fog tölteni és így megpróbált az utunkba állni: eddig sikeresen. Akkor írtam neki egy búcsú levelet, amikor megláttam pár hete, hogy a párom és az ő legjobbank mondott "barátja" közösen mutatkoznak. Összetört bennem egy világ, hogy a történtek után őt választotta, de nem gondoltam komolyan a levelemet. Erre sem kaptam választ. Tudja, eszméletlen szerelmes vagyok, nagyon szeretem ezt a fiút, tisztelem és kimondhatatlanul hiányzik. Csak arra vágyom, hogy megöleljem, megcsókoljam és őszintén elmondhassam neki, mennyire féltem, hogy elveszítem. Érzem, hogy szeret. Valamiért érzem, tudom, hogy gondol rám és érzem, hogy van közös jövőnk. Nem olyannak ismertem meg, aki így képes elengedni, minden búcsú, üzenet és őszinte szavak nélkül. Egy dolgot teszek hetek óta: bízom. Az időre és a sorsra hagytam a dolgot, amit én tudtam megtettem, hiányzik és várom, hogy ő keressen. A közösségi médiában nem tiltott le, nem követett ki, belájkolta múltkor az egyik képemet, amit nehezen tettem ki, minden storymat megnézni (tudom, túlértékeljük ezeknek a dolgoknak a szerepét). Nem tudom elengedni és nem is szeretném. Nem is tudom és nem is érzem szükségesnek. HIszem, hogy van közös utunk, hiszem, hogy szeret, de több idő kell neki, hogy ezt rendezze magában. Mégis, mit tehetek? Nem merem már keresni. Közben felemészt a hiánya és megszakada lelkem. Több, mint egy hónapja történt az eset, azóta elvesztettem önmagamat, nem tudok rendesen aludni és koncentrálni, ő jár mindig a fejemben. Kérem, valamilyen módon segítsen! Nem adom fel, mert túlságosan szeretem, de tanácstalan vagyok. Mit tudok tenni? Hogyan lépjünk a folytatás útjára? Hogyan keressem, ha keressem? Nagyon fontos lenne a találkozás személyesen. Bármilyen tanácsot megfogadok! Előre is nagyon köszönöm a kedves válaszát!

Üdv! Az én problémám az , hogy 4 hónapja véget ért egy 2,5 éves komoly kapcsolatom, amiről azt hittem az "Igazi" lesz. Igaz nehézségekkel volt teli ez a kapcsolat, de nagyon szerettük egymást. Annak ellenére, hogy folyton féltékenykedtem az önbizalomhiányom és paranoiám miatt, mégis éreztem, hogy valahol szeret. Azonban az utolsó fél évben eldurvult minden. Nem érdeklődött irántam, más lányok társaságát kereste, nem akart beszélni a problémákról. Ittas állapotban mindig szidtam őt, dühös voltam rá. Ilyenkor sokszor történt az, hogy öngyilkos akartam lenni, vagy elmenekültem volna autóval, hátha bajom lesz. Nem érdekelt volna mi lesz, de féltem megtenni. A szakítás után is voltak dühkitöréseim miatta, idővel úgy éreztem, hogy meg tudtam békülni a helyzettel, örültem annak, hogy neki van alakulóban egy kapcsolat. De amikor egy kicsi reményt is adok magamnak azzal, hogy megváltozok jó irányban és visszaszerzem őt, újra előtör a düh amit iránta érzek és visszaesek a depressziós állapotba. Tudom, hogy nem szabad alázkodnom, de nem tudom mit tehetnék, hogy túl legyek ezen az állapoton.
Válaszát előre is köszönöm!

19 éves vagyok, a szüleimmel és két testvéremmel élek. A napokban szakítottam a mostmár ex-barátommal,akivel külföldön ismerkedtem meg és távkapcsolatban voltunk már egy ideje. Odaadó, rendes fiú volt, csak úgy mint az előző exem. Biztos voltam a döntésemben, és hogy nekem ez a jó, de az anyám folyton megkritizál. Szerinte ha minden rendes fiút eldobok akkor 30as vénkisasszony leszek. Vitába szálltam vele, hogy nekem ez rosszul esik és hogy nem is értem miért kelt bennem bűntudatot. Azt mondta hogy ő már unokákat szeretett volna. Az állam leesett. Két felnőtt , szociálisan érzékeny nővérem van, és ő azért kiabál velem mert unokát akart. Ennyit érek neki? Mi van azzal hogy én mit érzek? Nem éppen hogy támogatnia kellene és megerősítenie abban hogy ne vesztegessem se a magam sem a párom idejét? Mit tehetnék?