Tisztelt Pszichológus!
Tímea vagyok, 24 éves, 3 éve dolgozom aktívan. Teljesen úgy érzem, hogy mióta mondhatni belecsöppentem a felnőttek és a munka világába, azóta egyre lejjebb csúszok a lejtőn. Régebben sokkalta színesebbnek láttam a világot, optimistább voltam, vidámabb, viszont az utóbbi években csak negatív vagyok, pesszimista, szürkének látom a világot és teljesen kilátástalannak érzem a helyzetemet. Elkeserít ez az állandó mókuskerék, hogy nem halad semerre az életem. Spórolni alig tudok az alacsony fizetés miatt, kikészít a munkából adódó állandó stressz. Mit kéne tennem, hogy újra önmagam lehessek? Válaszát előre is köszönöm.

Üdvözlöm!
A fiam 12 éves. Úgy érzem, hogy mobiltelefonfüggő lett. Tehetetlen vagyok, megvenni sem akartam, éreztem, hogy baj lesz, de erős volt a nyomás az apja és az ő részéről is. Alig tud létezni nélküle, első és utolsó gondolata is ez a nap folyamán. Ha elveszem v. el akarom venni tőle, akkor nagyon indulatosan reagál, fenyegetőzik, ordít, már többször az öngyilkossággal is fenyegetőzött. Az apja nem látja, hogy baj van, de én így gondolom. Sajnos a házasságunk már régen nem működik, több rossz dolog is történt velünk az utóbbi időben, én egy súlyos betegségen-műtéten is átestem, ez is közrejátszhat a fiam viselkedésében, de én mégis szeretnék vmi megoldást. A férjem ebben nem partner, szűk látókörű, én az iskolába sem szeretném ha hordaná, most megy 6. o.-ba, szeptembertől megpróbálom elvenni tőle. Nem tudom, mi a megoldás, ez egyre rosszabb. Tudom, kamaszkor, ez még nehezíti a dolgot, de úgy érzem, már csak ez érdekli a nap 24 órájában, még az iskolai szünetekben is ehhez menekül, nem játszik a többiekkel, azt mondják, a barátját is így választotta ki, az is okostelófan. Az idén kapta meg a fiam az okostelót, sajnos összegyűlt az ajándékpénze. És persze az apja szerint már mindenkinek van. Lehet, hogy sokaknak van, de más dolgok is érdeklik, és van, aki nem hordhatja suliba se. Kérem, segítsen, ha tud. Előre is köszönöm, minden jót kívánok.

Amerikában jártam egyetemre, felszabadultan, saját eőből. Most idős szülők miatt visszakényszerültem. Bízom benne, hogy házasságon (meleg házasság) visszajuthatok, de 3 év Magyarország kifakította az álmokat. Most szülők naponta etetnek, itatnak, persze fogalmuk sincs semmiről. Ennek ellenére magánéletem nincs. Anyuka 70, mostanában műtétek sorozata a sorsa. Bűntudatom van, de mennék. Félek, hogy az álmok és lehetőségek elmentek az évekkel (a reptérig tart). Kérem, öntsék szavakba, miért nem jó itt. (Eu útlevél, majdnem saját lakás, elvileg minden megvan, csak rejtőzködnöm kell Északkelet Magyarországon). A legközelebbi "barátaim" is kiakadtak a Coca Cola poszteren. Itt az összes meleg rejtőzködik, egy agresszív Yeti tesóval élek, vagy alkohol, vagy nem tudom, mi. Ha ki is megyek, marad a szülők iránti bűntudat. A legnagyobb problémaforrás, hogy mindenem megvan, de a lelkesedés és a jövő várása nagyon kifakult.
Mit lehet ezzel tenni?
Nem akarom az idejüket tovább rabolni, mindent köszönök a saját helyzetemben lévők nevében.
Péter.

Tisztelt Hölgyem/Uram!

A problémám azzal kapcsolatos, hogy pár napja megismertem egy embert egy társkereső oldalon. Az elején teljesen aktív, nyitott volt és egész sokat tudtunk beszélgetni. Többször hangot is adott annak, hogy tetszem neki és hogy szívesen megismerne. Én teljesen virágba borultam, hogy végre úgy néz ki, találtam magamnak valakit, aki érdeklődik irántam és én is iránta. Nagyon jól esett, amiket írt és hamar megtetszett. Aztán ahogy teltek-múltak a napok, egyre kevesebbet beszélgettünk és volt, hogy napokig nem írt. Amiért utólag elnézést kért, de akkor azután se beszéltünk sokat. Én próbáltam kezdeményező lenni, de valahányszor írtam neki, pár mondat után elköszönt, hol munkára, hol fáradtságra hivatkozva. Elkezdtem azon agyalni, hogy már nem érdeklődik iràntam vagy én rontottam el valamit. Pár napja próbáltam neki utalni arra, hogy jó lenne, ha többet tudnánk beszélni, hiszen alig-alig beszélünk pár szót, erre ő arra hivatkozott, hogy ő nem szokott mindig a gép/telefon előtt lógni meg hogy dolgozik, de amint tud, ír nekem. Azóta eltelt lassan 2 nap, és még mindig nem írt. Mellesleg sokszor látom, hogy fent van, de mégsem ír. Most lett volna az első találkánk a múlt hét végén, de mivel fáradt volt, a találka előtt nem sokkal lemondta. Elvesztette az érdeklődését irántam? Vagy mi állhat ennek az egésznek a hátterében? Én rontottam el valamit? Én végig ugyanolyan voltam vele az elejétől fogva; kedves és nyitott.
Mit tegyek ilyenkor? Sokat agyalok ezen, viszont nagyon szimpatikus nekem ez az ember, nem akarom emiatt elveszíteni.
Válaszát előre is köszönöm!
Egy 19 éves meleg srác

Üdvözlöm !Pánikbetegségben és erős szorongással küzdök. Járok pszichológushoz és próbálom alkalmazni azokat a dolgokat amit javasolt hogy próbáljam elterelni a gondolatokat de ez nem olyan könnyű és folyamatosan így indítani a napot!Abban szeretnék tanácsot kérni hogy a reggeleim ne így induljanak rosszul mit tehetnék!hiába alszom jól még is mikor felkelek fáradt vagyok fejfájás néha szédülés gyomorfájdalom remegés gyengeségét érzek.Mit tehetnék hogy ez változón hogy újra energikus legyek mert ezek a rosszul létek meg keserítik az életem nem tudok teljes életet élni hiába szeretnék. Még fiatal vagyok és nagyon elszomorít ez a helyezet mert így nem tudok teljes élet élni hiába próbálom alkalmazni amit a pszichológusom javasolt.Kezdek bele fáradni ebbe az egészbe hiába a sok próbálkozás még sem akar jobb lenni az életem amíg ez nem változik addig nem tudok munkába menni sem .Van valami mi mód hogy vissza nyerjem a régi ön magam mert már annyi mindent kipróbáltam már nem tudom mit tehetnék!Köszönöm hogy elolvasta levelem!

Kedves Pszichológus,
Bori vagyok, 28 éves, és azt érzem, nekem semmi sem sikerül. Édesapám van, édesanyám már nincs. Apa jófej is tud lenni néha, sosem vert meg, de szóban nagyon meg tud alázni.Ő az új barátnőjével együtt számítónak és hazugnak tart, csak mert nem hajbókolok és ugrálok nekik eleget. Szeretnék/ szerettem volna velük jó kapcsolatot ápolni, de erről a vágyamról már letettem, apát nagyon befolyásolja a nő. Jó lenne függetlenedni, de fizetésemből nem tudok megélni, bizonyos dolgokban édesapám támogat, de már nagyon a terhére vagyok. Gondolom, inkább a barátnőjére költené azt a kevés pénzét, amit megkeres. A munkám felőröl, rengeteg a fizetetlen túlóra. Néha azt érzem, csak a tánc esz boldoggá, de arra sincs pénzem. Ha apámék néha megtudják, hogy moziban voltam vagy jól éreztem magam, itthon sokat piszkálnak. Minden fiúmat elmarták mellőlem. Azt hiszem, én már sosem leszek boldog és könnyebb lenne, ha nem lennék. Csak arra vagyok jó, hogy dolgozzak és rajtam köszörüljék a nyelvüket. Édesanyám rákban halt meg, nagyon félek, hogy a sok stressztől én is abban fogok. Mondja, Ön lát kiutat? Kifelé azt mutatom, hogy nincs baj, mindig mosolygok, de már nagyon fáradt vagyok.

Bátortalan vagyok oda menni ismeretlenekkel beszélgetni.Nehezen szerzek barátokat.Szűkkörű baráti körrel rendelkezem.Ezen szeretnék változtatni

Üdvözlöm .
Kb kis iskolás korom óta van problémám .Amit csak édes anyámnak mondtam el .De mára már teljesen megneheziti az életem .25éves vagy és egy 1éves csodás kisfiú édes anyja rettegek hogy nem tudok helytállni mindenbe .És rá is kihatnak a dolgok .Hangokat hallok amik folyamatosan beszélnek sose hallgatnak el .Többen ,több jelemmel . És mindegyiknek más a hangja . Anyukám szerint ez az ego . De nálam annyira mások .Van amelyik ösztönöz van amelyik megtör van aki nem ért meg …És van hogy egyszere beszélnek .Amitől retenetesen fáj a fejem . Sokszor az utcára sincs kedvem ki menni ,mindent félbe hagyok .Mert hatrám az egyik hang .Ezt senkinek se mertem el mondani anyukámon kivűl .Férjem se tud róla . Az is lehet hogy tényleg badarság .De ha nem nem szeretném hogy kihason a fiam életére mert ő a mindenem .
(Sajnálom ha kuszán írtam le de nagyon nehéz ezt leírnom is )

Üdvözlöm. Berta Gábor vagyok Zalaegerszegről. Olyan kérdésem lenne, hogy napi 5mg brintellix nevű antidepresszánst szedek reggelente. E gyógyszer mellett lehet e használni CBD olajat biztonságosan, bármi kölcsönhatás nélkül? Köszönöm.

2018 februárban arcideg bénulasom volt. Márciusban a gyógyulasi szakaszban egy reggel úgy ébredtem, hogy az erek lüktetnek a fejemben ezzel egyszerre billeg a fejem .Ez a fej kóválygó érzés napközben is elkísért és stressz vagy izgatottság (jo értelemben vett) hatására fokozódik, szédülök is néha.Olyannyira zavar hogy már memória problémákat is észrevettem magamon. A fejem különböző pinzjain érzek nyomást vagy időnként szúrást.. tarkó, fejtetetőn halanték minfket oldalon ezek egész nap megvannak azóta. MR negativ lett, vizsgáltak már füleszeten EEG-n negatívak és a vérvetelnél minden érték megfelelő ( tumormarker, máj, pajzsmirigy) .
Neurológus szerint nincs olyan neurológiai betegség ami ezt a fej lüktetést okozná. Nem tudom mitevő legyek hogy elmuljon ez az érzés, ami reggelente a legerősebb mikor feljelek. Ha az pszichés, mert semmi szervi problémát nem találtak akkor van-e olyan gyógymod terápia gyógyszer vagy bármi ami ezen segíthet? Előre is köszönöm válaszát.

Tisztelt Pszichológus,
abban kérném a tanácsát, hogy hogyan kezeljek egy aktuális konfliktust. A főnökömről van szó, vagyis nem egy szinten vagyunk a munkahelyi hierarchiában, ez plusz nehézség számomra. Egy alkalommal minősíthetetlen hangnemben beszélt velem egy értekezleten, ami miatt ott kellett hagynom a helyzetet, hogy ne sírjam/hányjam el magam több ember előtt (kijövet mindkettő megtörtént). Azzal tisztában vagyok, hogy az átlagnál erőteljesebb reakciókat váltanak ki belőlem az ilyen esetek, tehát magammal is van teendőm bőven, de mivel ez a probléma rendszeresen előáll a főnök és más kollégák között is, várhatóan a későbbiek folyamán újra szembe kerülök ezzel a helyzettel én is. Azt szeretném kérdezni, milyen kiborulást megelőző praktikát lehet alkalmazni ilyenkor?
Gondoltam rá, hogy egyszer megkeresem őt négyszemközt, és megkérem, ne beszéljen velem ilyen hangnemben, hiszen a munkámmal eddig sem volt gond, és most is igazságtalanul támadott (az értekezleten részt vevő más kollégák ki is álltak mellettem, de ettől sem változtatott a stílusán). Más kollégák elmondásuk szerint már beleszoktak ebbe, én nem hiszem, hogy tudnám (és akarnám) hosszú távon tolerálni ezt. Már az is megvisel, mikor más munkatársammal viselkedik így.
Van "jogom" ilyet kérni tőle, hogy kvázi "megkülönböztetett bánásmódban" részesítsen, és normális hangon beszéljen velem, csak mert a többiekkel ellentétben én kevésbé bírom?
Köszönöm a segítséget!

kedves doktornő GRÉTA VAGYOK 18 ÉVES VAGYOK
szeretném kérdeni
hogy amikor kimegyünk az utcán akor a nagy mamám erika aszt mondja mert van egy plüss kutya kulcstartóm hogy nefogdosam mert ki használ nak érte és hülyének néznek 18 évesen
az gáz hogy ha megyünk az utcán és kezembe fogom a plüss kutya kulcstartót 18 évesen ténylnyleg kihasználnak érte vagy nem kérem agyon valami tanácsót kösznetel gréta

Tisztelt Doktor Úr/Nő!
25 éves nő vagyok, úgy érzem az életem főbb területei rendben vannak (állás, család, barátok…), de attól tartok, hogy belecsúsztam az alkoholizmusba. Nem tudom pontosan mi a határ vagy a definíció, de az elmúlt pár évben (leginkább az utóbbi 8-10 hónapban) ez már negatívan befolyásolja a mindennapjaimat. A legtöbbször egy 'egy sörös' estén sem tudom tartani a kontrollt, aminek hatására úgy ébredek, hogy nem emlékszem mindenre, olyan dolgokat teszek, amelyeket egyébként nem tennék és utána mardos a bűntudat. Előfordult, hogy "csak úgy" vettem egy üveg bort mert megkívántam egy pohárral, majd megittam az egészet egyedül, de minden pohár után meg tudtam indokolni magamnak, hogy: nehéz napom volt, stresszes időszak, ez csak ellazít stb. Tudom, hogy ez nem normális és ezért bűntudatom van.Szégyellem és nem akarom, hogy kiderüljön. Úgy érzem ez még nem a gödör alja, nem hinném hogy elvonóra kellene vonulnom, itt még elég lehet "csupán" egy pszichológus segítsége?

Gimnazista koromban nagyon sok pálya érdekelt: főleg művészettel kapcsolatosak, művészetek. Jól tudtam rajzolni, festeni, tehetségesnek bizonyultam a fogalmazásban is: novellákat írtam főleg, szavalóversenyeket nyertem, szerettem az irodalmat, a képzőművészetet, de a matematikához is volt érzékem (emelt szintű érettségit tettem belőle, és fakultáción voltam, bár a fakultációs csoportban az én eredményem volt a legrosszabb, de szerintem a 76% nem volt olyan rossz ahhoz képest, hogy én az összes többi tárgyra is tanultam: kitűnő érettségit tettem, zömmel 90% környéki eredményekkel) . Már amióta olvasni tudtam, író szerettem volna lenni, de aztán rájöttem, hogy ilyen pálya nem igazán létezik, nem lehet belőle megélni, és végül a szüleim és nagyszüleim tanácsára programozónak tanultam: lassan végzek is egy nem könnyű egyetemen. Eddig úgy voltam vele, ha egy biztos megélhetést biztosító diploma a kezemben lesz, akkor mellette nagyobb eséllyel marad időm az összes többire, ami érdekel, így az volt az elsődleges, hogy megszerezzem ezt a diplomát és közben hobbi szinten sem foglalkoztam mással mert a tanulás mindig fontosabb volt, vagy ha éppen nem tanultam, akkor is nyugtalan voltam, mert úgy éreztem, tanulnom kéne, így nem kezdtem bele olyan dolgokba, amik teljes elmélyülést igényeltek volna. Kezdetben nagyon jók voltak az eredményeim, de aztán lassan kezdtem belefáradni és ahogy az eredményeim is romlottak, egyre értéktelenebbnek éreztem és érzem is magam.

Most van 4 éve, hogy elkezdtem a 3 éves képzést: már minden tárgyam megvan, csak a szakdolgozatom hiányzik. Most ezt kéne írnom, de már semmi kedvem hozzá, ahogyan semmi máshoz sem. Néha vannak fellángolásaim, de zömmel kedvetlen vagyok, félek a jövőtől és tanácstalan vagyok. A szüleim elváltak, eddig anyukámnál laktam/lakok, de szeretnék minél előbb elköltözni, mert rendszeresen érezteti velem, hogy ez az ő háza és amíg ő tart el, addig az van, amit ő akar. És persze szeretnék is önállóbb lenni, de félek is tőle, és nem tudom hogyan kezdjek bele. Az is aggaszt, hogy tizenévesen már sokkal több mindent akartam elérni 23 éves koromra: félek, hogy elrepülnek fölöttem az évek, és semmi nem lesz abból a sok mindenből, amit el szerettem volna érni. Szinte folyamatosan nyugtalan vagyok: úgy érzem, valami hasznos dologgal kéne töltenem az időm: a szakdolgozatomat írnom, vagy munkát keresni – bár az utóbbi időben már nem nagyon tudom, mi volna igazán hasznos. Most is érzek egy fajta nyugtalanságot emiatt: nem áll görcsben a hasam, és semmi hasonlóan erőteljes érzés, de van egy ilyen alap érzésem, hogy nincsenek rendben körülöttem a dolgok: mint mikor azt a bizonyos szintet meghaladja az ember körülött lévő rendetlenség, hogy szükségét érezze, hogy rendet rakjon, de én nem igazán tudom meghatározni, mi nincs rendjén, vagy hogy hogyan tudnám mindezt rendbe rakni. Zömmel nyaralás közben sem tudok kikapcsolni, nagyon ritka, hogy igazán relaxáltnak tudjam érezni magam.

Lassan egy éve vagyok együtt a jelenlegi párommal. Jól kijövünk, mások is mondták, hogy milyen harmónia van köztünk, viszont mindketten hajlamosak vagyunk a kedvetlenségre, lehet nem ez a legmegfelelőbb szó de depresszióra, önostorozásra és nagyon könnyen le tudjuk húzni egymást. Én igyekszem neki segíteni, de néha felmerült bennem, hogy talán egyedül könnyebb lenne megküzdenem a problémáimmal, de úgy érzem, nélkülem nem tudna boldogulni, sokszor mondja is, hogy amióta vele vagyok csak érzi magát igazán boldognak, és amikor éppen nem vagyunk együtt, mindig nagyon hiányol. Engem néha ez kicsit aggaszt: egy egészséges embernek egyedül is kéne tudnia boldogulnia, néha tehernek és érzem, mert úgy érzem felelősséggel tartozom érte, hogy kicsit mintha megfojtana. Nekem sem túl jó az önbizalmam, de neki még annyira sem.

Azelőtt tudtam ki vagyok és mit akarok, de mostanában már nem nagyon. Azt hiszem jobban meg kéne ismernem önmagam és jobban kéne bíznom magamban. De nem tudom, mit tehetnék az ügy érdekében. Igyekszem magam rábírni, hogy csináljam a szakdolgozatomat, de mivel ez jóformán teljesen önálló munkát igényel, így ez is roppant nehéz nekem, mivel önállóan kéne beosztanom az időmet és belefognom valami egészen új témakörbe. Őszintén szólva nem is hiszek magamban, hogy sikerülhet. Csak ülök és tudom, hogy mennyi mindent kéne csinálnom, de jóformán nem csinálok semmit és közben szorongok az elvárások miatt, amiknek nem hiszem, hogy eleget tudnék tenni. Azt hiszem már nem nagyon bízok magamban. Ugyanakkor valahol tudom, hogy képes vagyok rá, hogy megvannak hozzá a képességeim, csak lelki erőt nem érzek hozzá. Nem tudom, mit kezdhetnék a szituációval.

Mivel introvertált vagyok, és társaságban zömmel szorongok, csak 1-2 barátom van, zömmel fiúk: ezt úgy magyarázom magamnak, hogy általánosban a lányok közösítettek ki zömmel, meg persze informatikai karon főleg fiúk vannak. De a párom néha okkal, máskor úgy érzem, ok nélkül féltékeny szinte minden fiúra, aki a környezetemben van, így már egyre kevesebbet érintkezek velük is. Ebben mondjuk nyilván az is benne van, hogy már azt is féltékenységnek veszem, ami lehet nem is az, csak már érzékeny vagyok erre.

Tudom, hogy kicsit összeszedetlen lett amit írtam, de nekem már ez is hatalmas lépés, hogy végre nekiláttam, és leírtam mindezt. Főleg abban reménykedem, hogy iránymutatást, tippet kaphatok, hogy kihez, vagy hová fordulhatnék, esetleg tanácsot adhatnának.

VIlágéletemben kövér lány voltam, amit egy idő után megelégeltem.
Sajnos nem tudtam leállni a fogyókúrával és az anorexia tünetei lettek rajtam megfigyelhetőek. A nyár kezdetén már csak 39 kg-ot nyomtam. Majd egy idő után evési rohamok jöttek rám, így szépen lassan a kilók is. Mérhetetlenül szomorú lettem mikor nem ért be egy nadrágom sem , minden este sírtam és nem tudtam abba hagyni. Hamarosan a bulémia tünetei jelentkeztek és tudtam ez már így nem mehet , de a szüleimnek nem merem megmondani mennyire súlyos a helyzet.