Jónapot!
Az utobbi időkben nagyon ingerült vagyok, mindenkivel összeveszek és néha mondok olyan dolgokat másoknak amivel megbántom vagy eltolok magamtól olyen embereket akiknek fontos vagyok és segíteni probálnak de én nem hagyom. Ezért úgy érzem a párkapcsolatom is gyengül. Illetve még olyan problémám van, hogy meglazok vagy meghallok egy babát megállás nélkül sírok ettől is ingerült vagyok.

Krónikus fájdalmaim vannak nyaki gerincsérve operáltak.A derekamnál is elvan csúszva két csigolya ami gyöki érintettséget okoz,gyakorlatilag állando fájdalommal élek.Fájdalom ambulanciára fizioterápiára masszásra rehabra járok.Van úgy,hogy elviselhető van hogy fel sem tudok kelni
Az orvosom javasolta pszihológus segítségét .Igazából nem értem mi szükség van rá,igaz amikor erős fájdalmaim vannak nem tudok aludni nincs kedvem semmihez lelkileg is megterhelő.Azt szeretném kérdezni:az én esetemben érdemben tud segíteni pszihológus ?Köszönettel

Kedves Doktornő/Doktor
Sok emberi kapcsolatot láttam , jókat rosszakat, helyzeteket, akik tényleg szeretnék és akik azt mondják a masiknak. Közel 30 éves vagyok, a munkám, karrierem, tanulmányaim és családom részesítették előnyben. A magán életemben nem voltam annyira sikeres valahogy nem volt/voltak az igaziak számomra. Ezàltal szerelmes sem voltam. De most még történt. És szerintem nem tudom kezelni. Más a család által vagy barátok kollégák mindenki által való szeretet ( amiből valahogy igazán én nem éreztem,de tudom hogy szeretnék,de valahogy én mégsem éreztem). Viszont most Ő , tényleg mindenben a legjobb amit elképzeltem életemben,hogy egy igazi egy aki mindenben. Ahogy megölel, megcsókolta a homlokom, a szám ahogy beszél ahogy érzem magam mellette, aki vagyok mellette, a beszelgeteseink minden szinte hibátlan.. Szinte megáll a levegő ha együtt vagyunk. Igaz kicsit göröngyös az utunk eddig,de végül kitartottunk. Annyira szeretem, nem tudok enni, aludni, koncentrálni, állandóan ő jár a fejemben, de ha nem együtt vagyunk akkor még ,,rosszabb,,. És ami igazság szerint nem tetszik amiért írtam önnek, az hogy ha nem együtt vagyunk szinte nem is keres. Mintha elvesztem önmagam, nem tudom kezelni. Annyira új ,nem tudom ,hogy nyugtassam le valamelyest e érzést. bízom benne, és bennünk. Ha írok vissza ír, kérdezi hogy vagyok ,de van hogy választ sem várja meg. Van hogy írja szeret és hiányzok máskor meg egy szívet sem küld. És beszéltünk róla, hogy nekem ez igazán fontos hogy érezzem. Ne csak ha együtt vágyunk. Ha nem vágyunk együtt szinte mintha nem lennél, úgy valahol neha mint egy ,,havernak,,. És most igazán fontos pont előtt állunk. És ezzel annyira kétségeket kelt bennem, hogy ő hogy is érez?! Nyilván én tudom és teszek érte/ értünk. Alig van ideje mondván annyit dolgozik, én ezt el is hiszem, de öt perc hogy érdemben tudjuk beszélni, nem olyan nagy dolog, ha érdekelné tényleg hogy vagyok. Vagy csak ápolnà és együtt építenénk a kapcsolatot. Nem régóta vagyunk együtt és ebben volt már nehézség. ( Külső tényezők) talán én ,,vakultam,, meg mert ő volt az első aki eljutott ilyen szintre nálam ? Talán nem látom a valóságot? Talán annyira ,,ragaszkodok,, ehhez az erzeshez amit kivált belőlem és aki vagyok mellette.
Kedves doktornő bízom benne tud választ adni esetleg tanácsot. Sokat olvasok emberi kapcsolatokról, helyzet kezelés de nyilván más amit érez az ember. Ellentmegy az elmével, talán legyek türelmesebb. Hogyan tudnék vele erről beszélni,hogy miért tesz így ( kérdeztem mindig van válasz) . Tudtom ,hogy szeret. De nem mutatja,csak ha együtt vagyunk. Azaz akkor érzem. És tényleg beszéltünk már róla. De lehet nem nyílt ki, vagy nem tudja kimutatni. Nem tudom, de ezzel összezava. Nem tudom mit tegyek. Köszönöm

Jó napot! Az útobbi időben azt vettem észre magamon,egy 2 éve,hogyha valakivel kapcsolatban szeretnék lenni vagy érzem hogy érzelmileg közeledik felém,akkor elkezdek szorongani és úgy érzem hogy taszítanom kell. Pedig énis szeretnék a másik társa lenni,vonzódom ,egy hullámhossz minden mindig meg van és ahogy eljön az a szint,hogy komolyobbra forduljon a dolog,mint vissza torpanok,mintha szoronganék. De nemtudom mitől,miért..és az útobbi időben hátráltat nagyon ez az érzés,menekülési kényszert érzek,hogyha minnél jobban szeretnek. Mintha nem tudnám ,nem akarnám hogy szeressenek. Ezen szeretnék áthídalni. Ez mitől lehet,miből indulhat ki,hogy lehetne túl lépni ezeken a "gátakon"?

Üdvözlöm!
Én 18, a testvérem 16 éves. Rossz társaságba keveredett és tudatmódosító szerekhez nyúlt.
A minap itthon rendezett házibulit mert a szüleink nem voltak itthon. Egész este én tartottam rendet a házban, viszont valaki eltörte az ágyat és összekoszolta a falat.
A szüleim engem hibáztatnak mindenért. Olyan dolgokat vágnak a fejemhez hogy én egy idézem: “hülye liba vagyok akire semmit nem lehet rábízni”. Mérhetetlenül rosszul esik. Pedig ha tudnák hogy a testvérem mit csinál…de én mindig csak falazok neki. És már nagyon sok a teher rajtam, valamint öngyilkos hajlamaim jelentkeztek. Tanácsot szeretnék kérni.

Szep napot!
Lehet e talalni olyan online tesztet, amiböl hitelesen kiszürhető, hogy OCD ben erintett valaki?
Köszönöm es ne haragudjanak a laikus kerdesert 🙂

Üdvözlöm! 33 eves lány vagyok! A szüleim meghaltak és a 10 éves párkapcsolatomnak egy éve vége lett amit nehezen tudok feldolgozni! Alandó betegségeket gyártok magamnak és mindig csak az inetrnetet olvasom betegségekkel kapcsolatban! Pár napja kézremegés labban bizsergő érzés lett rajtam úrrá, es alig bírtam menni! Neten az SM tüneteit fedeztem fel magamon amitől mégjobban pánikba estem! A barátaim már nem vesznek konolyan! Pszihológusnál ketszer voltam de nem éreztem hasznát! Úgy érzem már teljesen tönkremegyek ezekbe a gondolatokba hogy ha bajom lesz ki fog ápolni és mi lesz velem! Kérem segítsen sajnos nem találom a kiutat ebből a helyzetből!

Sok esetben van konfliktusom a környezetemmel. Könnyen megsértődőm és ilyenkor erős dűhöt érzek amire úgy reagálok, hogy az illetőt, azonnal törlöm a facebook ismerőseim közül, vagy eléggé nem diplomatikus stílusban közlöm a problémámat. volt feleségem szerinte nárcisztikus vagyok és ez okozza gondot. Nem szeretnék így élni, szeretnék meggyógyulni.

Szép jo napot Erős eggy mondatban elmondom férre érhető probléma miatt elkezdett a párom sogorommal eggy éven keresztül sms és telefonon beszélgetni álitolag más nem volt köztük álitják mind ketten ezt kellene elhinnem állitolag miattam keztek el beszélgetni mondják ők ezen nem tudom magam tultenni mindig megprobálom de pár nap és mindig elő jön persze páromat ezzel untatom számonkérem folyamatosan hogyan tegyem át magam ezen?

Boun giorno.
Én nem is tudom miért írok most ide. Még egy éve talán, hogy írtam az oldalra. Akkoriban elég kétségbeesett voltam, mert nem voltak barátaim, a szüleim meg egyszerűen alkottak egy álomképet rólam és csak azt látták-a tökéletes, jól tanuló, szorgalmas, kedves lányt, aki kicsit introvertáltabb volt, mint az átlag, de ezzel semmi baj nincs, hiszen az iskolában jól teljesít, semmi panasz nincs rá és gyönyörű jövő áll előtte, barátkozni majd ráér egyetemen. Szóval nem igazán volt kivel beszélnem és hála az internetnek, minden létező mentális betegséget diagnosztizáltam magamon. A jegyeim valóban mindig kiválóak voltak, ha nem a legjobbak az osztályban, eddig mindig minden tárgyból ötös voltam év végén (idén sem törtem meg a tradíciót), de magányos voltam. Bár miért is fogalmazok múlt időben?
Már egy ideje pszichológushoz járok, ami javított a közérzetemen és segített tisztán gondolkozni. Most már tudom, bár szörnyen cikinek érzem beismerni, az egész csupán a kamaszkor és a "hormonok" műve volt és mivel nekem nem voltak barátaim vagy bárki velem egyidős, akivel megoszthattam volna a gondolataimat, talán kicsit másképp reagáltam rá. Vagy arról lehet szó, hogy alsóban (1-4.osztály) sokszor bántottak mind mentálisan, mind fizikálisan csupán, mert kicsi és szemüveges voltam? Nem tudtam megvédeni magam és "érett nagylányhoz" méltóan mindig sírva fakadtam, amivel tudatlanul csak bátorítottam azokat a szemeteket.
Még mindig csúfosan kevés az önbizalmam és elég ingatag a hangulatom. Mindig is kívülálló voltam a közösségben, bármilyen közösségben. Emlékszem alsóban mindenki futkározott, fogócskázott, de én mindig is utáltam a tesit és feleslegesnek tartottam, ne éveztem az efféle játékokat, úgyhogy csak ültem a tanárnéni mellett és néztem őket, gondolkoztam. Eléggé kínosan érzem magam társaságban és a társaság bárkit jelent. Tényleg bárkit még a szüleimet is. Anyának sose voltam elég, és soha nem is leszek azt hiszem. Ő nem tudta megvalósítani az álmait, nem vették fel arra a szakra , ahová menni akart és mostani állásával nem keres sokat, szinte annyit se, hogy el tudjon tartani engem. Apával elváltak még mielőtt megszülettem volna és már másik családja van külföldön, szinte sose látom. Nem tudom, milyen lenne ha megismerhettem volna, ha velünk maradt volna, de hiányzik. Bár hiányozhat egyáltalán valami, ami sosem volt az enyém?
Ősszel megyek gimnáziumba. Két évet ezelőtt hatosztályos gimiben töltöttem matek szakon, de az osztálytársaim bármennyire is voltak zsenik (pedig azok voltak, én már csak tudom), egyszerűen nem volt bennük semmi emberség. Ha a Harry Potter házaival jellemezném őket, keményen mardekárosak voltak. Sokat számított nekik, hogy kink a szülei milyen zsenik (pl. atomfizikus, programozó, mérnök, orvos, ügyvéd, tudós), ki milyen kőgazdag, és a sikeren, a győzelmen kívül nem számított nekik sok más. Sokszor mondták nekem hogy haljak meg csak mert bénáztam tesin egy csapatjátékban, amit ők versenyként fogtak fel. Az is volt, bár nem hiszem, hogy értelmes ember ilyen keményen fogna fel egy ostoba kis sportvetélkedőt. De ki vagyok én, hogy megmondjam ki az értelmes. Az az egyetlen gondolat mosolyogtat meg, hogy valószínűleg (szerintem) a jövőben ezt a szívtelenségüket a karrierjükbe vetve, hihetetlenül sikeresek lesznek majd, mindenkit eltipornak majd és olyan gazdagok lesznek, hogy egy átlag ember hónapokig, ha nem évekig elélne a jövedelmükből, de mégse lesznek boldogok, mert hiányozni fog az életükből a szeretet. Házasodni is érdekből fognak és olyan fenn fognak állni az emberiség felett a gondolataikban legalábbis, hogy elzárják önmagukat minden lehetőségtől, hogy szeressenek vagy szeretve legyenek. Azaz röviden beképzelt, szívtelen, számító üzletemberek lesznek belőlük, akik már azelőtt megbuktak emberségből, hogy integrálni tudtak volna. Nem mintha ez tényleg valóra válna, vagy én tudnék integrálni. Csak szeretek elgondolkozni mindenféle kis hülyeségen. Elég nagy a képzelőerőm és a a sok könyv, film, sorozat amiket láttam és olvastam is sokat tesz hozzá. Néha elképzelem mi lenne, ha pont úgy mint egy regényben, én a szegény kis "stréber" kirekesztett megtetszenék egy népszerűbb srácnak, akinek lennének érzései és egyszerűen felhúzna maga mellé, és megmutatná, milyen nagy és színe a világ. Hogy mi lett volna, ha nem lettek volna olyanok igazából, mint amilyennek én láttam őket és előbb-utóbb találtam volna barátokat vagy legalább szövetségeseket. Bár lehet, hogy pontosan így lett volna, csak hát nem voltam elég erős, hogy kibírjam az előtte levő szakaszt. Én magamtól egyáltalán nem, vagy csak ha nagyon muszáj, akkor létesítek bármiféle kontaktust magam és egy velem egykorú emberi lény közt. I think what I want to know is that how to feel different. I would like to know how I could get some self-love, confidence and if I am ready one or maybe more true friends. 'Cause now I don't even know what a friendship is like.
Yours faithfully
Dee
U.i.: Csak azért írtam alá, ha esetleg még írnék, akkor tudjanak valahogy azonosítani.
Oh, és bárki is olvassa majd végig ezt, legyen csodás élete, valósítsa meg az álmait meg minden. #legyél_optimista

Kedves Tanácsadó!
Az alábbi problémával fordulok Önhöz. A barátommal amikor (újra) összejöttünk elmondtam,hogy én nem hiszek a fiú-lány barátságban már. Rengeteget olvastam erről, nagyon megosztó ez a téma, a két véglet él. A különlétünk alatt összebarátkoztt egy lánnyal, akit én is ismerek, és régen is lógtunk párosan. ( a lány szétment a fiúval, új barátja van, és már gyerekük is) Közben ők éltek külfödön tehát a kapcsolatunk elején nem nagyon volt ez utána közöttünk téma. Majd haza költöztek és amikor én nem voltam az otthoni családomnál,hanem ott maradtam ahol laktam, már a találkozó után mondta csak el,hogy találkoztak. Tudta hogy rosszul fog esni, mégis megtette. Megkértem akkor, hogy ketten ne találkozzanak, úgy lenne a jó ha a régihez térnénk vissza, ahol én is és az ő párja is ott van, hiszen felnőttek vagyunk és nekem az ilyen páros találkozók sokkal építőbb jellegűek, mint hogy egymást kizárva. Én nem találkozok fiúkkal külön. Azóta összeköltöztünk és sajnos rá kellett jönnöm, hogy a hátam mögött mégis találkoztak ketten többször is, ami nagyon rosszul esett, hiszen átejtve éreztem magam. Újra leültünk erről beszélni.. majd kibukott, hogy a lány nem akar ilyen találkozót velem. Semmit nem vétettem a lány ellen, ezért nagyon furcsállom az egész helyzetet és nem tartom korrektnek. A totális kibukásom ma érkezett el,ezért írok ide. Beleolvastam a beszélgetésükbe, és az jött ki az egészből, hogy a lány engem szid a kérésemért, a barátom nem véd meg, és tervezgetik,hogy a hátam mögött folytatják ezt titokban. Az leszűrödött, hogy a lánynak ez új… ő nem tudta hogy eddig is titokban találkoztak és szerintem most sem tudja,csak mintha pár hónapja kérném ezt. Közben eltelt két év.
Volt más témával is bizalmi problémám a barátom iránt és a határaim végét érzem. Mi erre a megoldás? Nem tiltottam el tőle, közös programot akartam… de már nyitott se nagyon lennék ez iránt az olvasottak után. A barátom meg közben nekem azt mondta, hogy természetesen engem választ és akkor a barátság fog leépülni ha a lány nem nyitott,erőltetni nem fogja. De az egészből ahogy itt szó volt rólam,nem a szeretetet éreztem felém…semmi kiállás, hogy de ő attól szeret, csak ebben nem értünk egyet… semmi, hogy a lányt kérné hogy gondolja át … mntha nem az én oldalamon lenne.. Nagyon rosszul érzem magam és nem először látom,hogy a barátom "kétszínű" tud lenni,mert szerintem ez az. Tudom nem szép hogy beleolvastam és ez is árulkodó jel a bizalmam miatt,de nem azt találtam itt, hogy mennyire bízhatok benne és hogy én vagyok a hülye. Aggódok a haza meneteleken ( másik városban élünk közösen) szorongok. És egyszerűen már nem szeretek otthon külön lenni tőle, mert attól tartok,hogy akkor átver,tehát nyilván az utóbbi több mint fél évben azért nem találkoztak,mert mindig együtt voltunk otthon és végig együtt programztunk. De érzem hogy ez nem megoldás,hogy én otthon nem hagyok neki teret. Nekem se az igazi így,ez volt a saját önnyugtatásom,hogy majd így minden oké lesz..De látom,hogy nem. Ezek után mit lépjek,ha azt látom,hogy a lánynak azt írogatja, hogy megoldja hogy találkozzanak? Lefog majd koptatni a saját élettársam és adjam a butát, aki nem tud erről? Beszéljünk róla még most? Nem látom a kiutat. Tudja a véleményem. Tudja,hogy mennyire fájt, hogy a bizalmammal már eleget játszott és több nem fér bele. Ne álljak ki magamért? Én úgy érzem ki kell…
Kétségbe vagyok esve, pedig nagyon szeretem.
Köszönöm.

6 évig éltem kapcsolatban,abból 5,5 évig együtt is éltünk.Az első 2 év nagyon jó volt.A 2-ik évben megszületett a kislányunk.Azóta egyre jobban romlott a kapcsolatunk.A párom viselkedése is rossz irányt vett:
-munkahely gyakori váltogatása
-alkohol
-hazudozás
-nem törődömség
Édesapja halálával ez csak rosszabb lett.
Felelőtlenség:Főleg anyagi téren
A kapcsolatunk rossz iránya:
-szex:a szülés után kb. 2-3évig nem igazán voltam kibékülve magammal,a szex se úgy működött mint előtte,sok volt a stressz is.De ez az utóbbi 1 évben sokat javult
-kommunikáció hiánya
-egyhangú napok
Kevés idő kettesben.
Többször is odavágta a kapcsolatunk alatt,hogy nem kell velem lenni,el is lehet menni.
Most szakítottunk 3x.Mind a 3x hagyott elmenni aztán pár napra rá megbánta(a gyerekkel a szüleimhez költöztem).A kislányunk miatt 2x is visszamentem hátha megtudjuk oldani a problémáinkat,meg ígért minden szépet,jót.Ugyanez van 3x-ra is.
Már nagyon megromlott a kapcsolatunk.3 hónapja vagyunk külön.De ő megbánta a szakítást.Folyton ostromol,hogy próbáljuk meg újra,megváltozott minden jobb lesz.Van megoldás csak meg kell találni.De nekem nagyon fáj,hogy ismét hagyott elmenni és megint utána jön rá,hogy nem kellett volna.Egyszer mond egy okot miért lett ilyen,máskor meg már más okot monddHa valaminem úgy alakul ahogyő elképzeli vagy nem azt mondom akkor ki kel magából és mindenért engem okol,olyan dolgokat mondd amit másnap meg megbán!Hány esélyt kéne még adnunk ennek az egésznek?Én már nem tudok benne megbízni ezek után.Egyszerűen nem tudok visszamenni hozzáTalán már elmúlt a szerelem a részemről.Nem vagyok tisztába magammal se,csak azt tudom,hogy nem tudok visszamenni.
A kislányommal is idegesen bánok,hamar felkapom a vizet.
Már ideges vagyok ha megint jön üzenet a volt páromtól.Hogyan lehetnék a saját érzéseimmel,életemmel tisztába?Hogy mit is akarok igazán?Sehogy nem találom a válaszokat magamba.Ő szeretne párterápiáramenni,de én nem tudom ennek mennyire lenne értelme,ha már nem tudok megbízni benne.Talán annyiból jó lenne,hogy jobban kitudnánk jönni talán egymással nem vesznénk mindig össze,a gyerek miatt is.
Ebben szeretném a segítségét kérni!
Üdvözlettel,Szandra

Lehet problémám abból ha életem végéig eltartanak?
Nincs kedvem napi 8-10 órát dolgozni.
Nök szokták ezt csinálni hogy szülik a gyerekeket és otthon vannak végig.
Én is szivesebben lennék otthon mint egy munkahelyen, annyira feszélyez a munkahelyi közeg és hogy mások között kell dolgozni teljesen kikészít. Kissé paranoiás is vagyok gyakran hiszem azt hogy rólam beszélnek, nézik mikor hibázok.
Inkább maradok apéméknál életem végéig ugyis enyém lesz ez a ház ha öröklöm.
Miért muszáj dolgozni? Nem mindenkinek való ez a munkahely dolog.
Anyám szerint keressek olyan nőt aki majd eltart. De ha akarok saját dolgokat mint autó például, akkor muszáj lesz pénzt keresni.
Ugyanez a tanulással is. Utálok közösségbe járni, nem nagyon vonzz semmi szakma valamiért gyűlölet van bennem a társadalmi tevékenységekkel szemben. Jajj most dolgozni kéne hogy a társadalom hasznos tagja legyek. Miért legyek a társadalom hasznos tagja?
Van rossz tapasztalatom. Iskolás koromban piszkáltak, csúfoltak. Azóta utálom a társadalmat és a közösségeket.
Mások mintha élveznék hogy tanulhatnak, dolgozhatnak. Mi ebben az élvezet, nekem kellemetlenek ezek a dolgok.
Néha direkt erkölcstelen vagyok és úgy viselkedek hogy minél rosszabbnak tűnjek.
Nem akarok párkapcsolatot se mert ott is elvárások vannak. Szeretet nem létezik. Csak elváráshoz kötött. Van aki elvárja hogy dolgozzak különben szakít velem.
Lassan már egy kapcsolathoz is diploma kell.
A társadalom meg lenéz mindenkit aki nem tökéletes, szóval teljesen mindegy.
Ha nincs bejelentett munlahelyed a szomszéd nénitől megkapod hogy semmirekellő vagy.
Régen jártam pszichológushoz ő azt mondta hogy valószínűleg nem kaptam semmi támogatást, bátorítást gyerekkoromban csak elvárásokat.
És az autonómiám károsodott még a túlzott szülői kontroll miatt.
Azért kérdezek most itt mert lehet hogy ez igy nem jó és idősebb koromban bánni fogom. Hogyan lehetne megszeretni ezt a dolgozás, tanulás dolgot? És ne érezzem azt hogy ez egy kötelező elvárás, mert lázadok.
És anyukámat se akarom már pénzzel lehúzni. Mert kell új ruhára.
Általános iskolában kitűnő tanuló voltam
Csak jött az iskolai zaklatás, rossz társaságok ahol a tanulás lúzerség stb.

Hello!Érdeklődnék Paranoia betegségel kapcsolatban.Apukámnál azt diagnosztizáltak mivel nagyon féltékeny az anyukámra lehetetlen dolgokat találgat ki róla és már kezd egyre aggreszivebb lenni.Pszichológushoz nem szeretne járni csak 1 szer volt és szerinte ő nem beteg hanem az orvos hülye.Kérdésem szóval az lenne ,hogy ha Anyukám elköltözne X időre akkor Helyre jönne ? És nem lenne veszélyes a gyerekeire nézve? Mármint hogy nem rajtuk adna ki aggresziojat

Jó napot! 4éve élek párkapcsolatban egy férfival, akivel a kapcsolatunkat szintén 4év barátság előzte meg. A kapcsolatunk elején bizonytalan voltam magunkban, amit az ő részéről is éreztem. Ezen túljutva kissé viharos, veszekedésekkel téli időszakon mentünk keresztül, több probléma is felmerült kettőnk között mint például a szexuális életünk gyakorisága, ami miatt nem éreztem magam biztosnak a kapcsolatunkban. A helyzet azóta sem javult, szinte majdnem minden próbálkozásomkor elutasítást kapok. Emiatt teljesen fel is adtam az effajta próbálkozásokat a negatív élmények tükrében. Jóformán akkor szexelünk ha egy hétvégi italozás után úgy alakul. Többször leültünk megbeszélni a dolgok miértjét. Az elején azt a választ kaptam, hogy az exe szexuális téren nehéz eset volt, emiatt alakult ki benne is a bizalomhiány és egy rossz érzés a szexuális érintkezéssel kapcsolatban, semmi köze hozzám vagy ahhoz, hogy nem kívánna. Később mikor úgy tűnt ezen túljutott de a probléma még mindig fennállt, azt mondta, hogy nem tudja pontosan mi lehet a baj. Annyi biztos, hogy neki nincs igénye olyan gyakorisággal a szexre mint nekem és, hogy sokszor kimerültnek érzi magát illetve az alkohol segít oldani a felmerülő gátlásait. Egy idő után igyekeztem a saját gondolataimat félrerakni ezzel kapcsolatban és elfogadni a dolgokat ahogy vannak. Azonban sajnos más problémák is felmerültek a részemről. Alapvetően boldognak mondható a kapcsolatunk ugyanakkor mégis sokszor az az érzésem, hogy nem kapom meg azt a figyelmet,törődést amire vágyom. Emiatt gyakran előfordulnak önbizalomhiányos, elkeseredett pillanataim, nem akarok emberek közé menni sem. Próbáltam vele erről beszélni de sajnos nem jutottunk előre egyik alkalommal sem. Alapvetően senkinek sem nyílik meg soha. Velem igyekszik próbálkozni, de nem tudja kifejezni magát vagy a problémáit. Ugyanakkor az élet más területein pedig annyira összeszedett és racionális ember. Nem tudom mihez kezdjek az egész helyzetünkkel, mitől lehetne jobb mindkettőnk számára.