Tisztelt Hölgyem/Uram!
Az ügyben írnék önnek, hogy Édesapám egyre többet veszekszik velem és Édesanyámmal, azonban olyan dolgokon, amiken egyáltalán nem kellene. Régóta küzd az ivással, apja és nagyapja is alkoholista volt, azonban ő elmondása szerint nem akar az lenni. Ettől függetlenül elért már arra a szintre, "titokban" iszik, két nap alatt akár 7 üveg bort és emellé még sört is. Észrevettem hogy sokat chatel, és mindig olyan mintha ezt is titkolni próbálná. Az egyik táskájában női szoknyát, blúzokat és egy szabadidős ruhát találtam, a külső zsebben pedig óvszereket. Édesanyámnak nem merem elmondani, valamint Apámnak sem, mert hirtelen fel tudja kapni a vizet és nem akarom hogy rájöjjön hogy kutattam. Mit tehetnék ebben a szituációban?
Üdvözlettel:
Kolik Emma

Azért írok,mert fél éve apám megcsalta anyámat.Miután kiderült,kapott választási lehetőséget,hogy befejezi és marad vagy elköltözik. Ő azonban egyiket sem választotta. Átlátszó hazugságokat mond,tagadja hogy folytatta,de már pár hónapja kiderült hogy mégsem vetett véget neki.Azóta is alig van itthon. Én huszonéves felnőtt vagyok,aki tanulmányai miatt még otthon él,és tudom hogy ez az ő kapcsolatuk és nincs beleszólásom ebbe,viszont anyám sokat panaszkodott nekem erről,nekem mondott el mindent,és kérte hogy üljek le apámmal beszélni.Ehhez én nem érzem a jogot,de erre megsértődött.Engem is nagyon bánt a helyzet,tudni hogy mit csinál,és nem lehet ezért szólni,mert akkor manipulatív módon azt hozza ki hogy milyen rossz ember vagy hogy őt megkérdőjelezed és nem hiszel neki.Hogyan tudnám ezt feldolgozni úgy hogy bűntudatom se legyen mert én ebből ki akarok maradni? Úgy érzem nem az az apa aki eddig volt,és szégyent érzek,és bizalmatlanságot a jövőbeli párkapcsolatokra gondolva.

Tisztelt doktor Úr/Nő!
Házasságunk megromlott 20 év együttélés után döntöttem úgy hogy elvállok. 2 fiúnk van egy 15 és egy 12 éves. A problémám a 15 évessel van. Ő az upukájával él és szinte egyáltalán nem beszél velem,engem okol mindenért,de ezt nem mondja ki. Többször beszéltem vele de nem mond semmit csak hallgat. Azt mondja hogy nem jó érzés velem beszélnie vagy látnia. De nem tudja megmagyarázni hogy miért. Többször kértem hogy menjünk el egy orvoshoz és beszéljünk előtte mert lehet csak egy félreértés és ettől mind a ketten szenvedünk,de nem akar ilyen segítséget. Nem tudom hogy mit csináljak,attól félek hogy ha nem keresem még jobban eltávolodik tőlem. De ha én nem keresem ő nem teszi. Tudom hogy 15 éves és szüksége van egyedül létre,de csak engem kerül. Félek mert elvesztem. Szeretném ha tudnának valami tanácsot adni. Előre is köszönöm,egy kétségbeesett anya.

Üdvözlöm
2szer szívtam biofüvet és azt hiszem elvonási tüneteim vannak(márha ennyi alkalomtól lehetnek) ideges feszült vagyok néha pánikrohamaim voltak remegek vagy izzadok szédülök
Úgy érzem jó lenne szívni
Maga szerint mit tegyek ?

Sajnos egy veszekedés alkalmával megütöttem a szerelmemet, akitől aztán bocsánatot is kértem és megbeszéltük hogy nem haragszik rám. Más okok miatt már nem vagyunk egymás életének részei. Amikor külön váltak útjaink mindent megbeszéltünk, hogy ne legyen harag köztünk, de én nem tudom megbocsájtani magamnak, hogy mégiscsak bántottam. Nem lett volna szabad, még a felhalmozodott dühöm ellenére sem. Attól tartok soha nem bocsájtom meg magamnak.

Üdvözlöm azt a másik testben lévő lelket,aki olvassa az üzenetem.
Tegnap érzelmileg nagyon megterhelő napom volt, majdnem elütöttek a zebrán. Rá is estem az autóra, de csodával határos módon egy lila foltom sem lett. Mégis szembe kellett nézzek a saját halálommal, ami idővel elkerülhetetlen, ezt már elfogadtam. Fiatalabb koromban többször akartam öngyilkos lenni, mára sikeresen beláttam hogy nem vezet sehová. Van ez a valoság, van egy fizikai testem, és benne a tudatom. Ennyit tudunk mind, azt hiszem. Miután majdnem elütöttek, bementem dolgozni (építészmérnök tanhallgató vagyok, mellette pultozom bárokban), ahol tömegverekedés tört ki, és a saját szememmel láttam, ahogy ököllel vernek félholtra valakit. Rendőrt hívtam. Kb két órával később hívott egy régi barátom, hogy egy híd korlátján kívül áll, és megöli magát. Telefonon keresztül sikerült megnyugtatni, majd időpontot kértünk neki pszichológzshoz. És az igazi problémám most jön, a barátommal fél éve vagyunk együtt, mostanában nagyon elhanyagol. Mondtam neki, hogy ez a nap nagyon betett és rosszul vagyok. Rövid válasszal elintézett és elment bulizni. Én pedig megcsókoltam egy másik fiút, ami nagyon nagyon jól esett, szeretetre vágytam. És mégis rettenetesen érzem magam. Meglrtem hogy a barátom sem tudott mit kezdeni az aznap történtekkel, így nem hibáztatom. Felmerült azonban a kérdés, hogy azért tettem ezt, mert így reagáltam egy traumatikus eseménysorozatra, vagy mert már nem akarok vele lenni többé? Segítséget kérek, mert belátom, hogy egyedül én ezt nem bírom el. Csodálatosan szépen köszönöm

Tisztelt Doktornő! Nem tudom mi ez velem az utóbbi időben, de nem érzem jól magam. 30 éves nő vagyok, 5 éve vagyok egyedül. Voltak az 5 év alatt próbálkozásaim, de egyikből sem lett semmi. Barátaim nincsenek, a munkahelyemen vannak akikkel együtt ebédelek, jóban vagyok velük, de 16:00-kor elköszönünk egymástól, és ennyi. Elmegyek bevásárolni, bankba stb. de egyébként a 4 fal között vagyok. Az utóbbi időben azt vettem észre rettegek a hétvégéktől, ünnepektől, hosszú hétvégéktől. Mert mások mennek ide-oda, én meg sehova sem, hétköznap leköt a munka, de hétvégén van időm gondolkodni. Egyre többet gondolok arra, hogy semmi értelme az életemnek. Ha nem lenne rám szüksége a nagymamámnak meg a kutyámnak, akkor…. A nagymamámon kívül senkim nincs. De ő is gyakran kritizál: miért nem vagyok alacsonyabb? Miért nem vagyok kicsit erősebb testalkatű? Mi a baj velem? A nővérem (másik városban lakik + van már családja) folyton azzal piszkál, hogy: járjak fodrászhoz, műkörmöshöz, kozmetikushoz, nem tetszenek neki a ruháim, úgy néznem ki a ruháim mint aki turkálóból öltözik stb. Tehát alapból van bennem egy negatív énkép, utálom magam ha a tükörbe nézek, a belső tulajdonságaimról nem is beszélve, de ők még rátesznek. Hétvégente beszedek nyugtatókat, hogy átaludjam az éjszakákat, nappal meg mindig csinálok valamit itthon, hogy ne gondolkodjak. Magányos vagyok és szomorú, nagyon reményt vesztett. Nem elég, hogy ismerősök nem fogadnak el, de a családom sem. Mi lehet ez az érzés Ön szerint ami bennem van?

Sajnos szeretői státusz töltök be a mostani kapcsolatomba ,évek óta ismertük egymást szexuális kapcsoltunk kb 4 hónapja van egymással.Párjával 10 éve vannak élettársi kapcsolatban elmondása alapján minden működik náluk.Úgy érzem szerelem van közöttünk de nem akarja feladni a jelenlegi életét.A problémám az hogy mikor szerelmeskedünk a behatolás után pár másodperc múlva elélvez,mi lehet a probléma?Az a baj hogy egyre türelmetlenebb és kétségbeesett ,46 éves férfiról van szó, és még senkivel nem volt ilyen problémája .Azt szeretném megkérdezni,hogy mitől lehet ez és hogy mi a megoldás.Bűntudata nincs,kb 3 hetente szexelnek a párjával.

4 éves kisfiammal kapcsolatban kérdeznék,és segítséget szeretnék.Marci még mindig pelenkába pisil,kakil.Szól amikor kell,és felhúzzuk.Ez az oviban is így van.Neki most kezdődött el a nyári szünet,és mondtam neki,ha vége az ovinak,már nem lesz pelenka.Eljött ez a nap.Az összes pelenkát eltüntettem itthon.Többször raültettem a wc-re,de egyszerűen nem engedi el,csak zokog.Aztan később a padlóra pisil.Segítséget szeretnék,nem képes sem bilire,sem fűbe…Több mint fél éve TSMT tornára járunk emiatt,semmi eredménye.Pszichológus is látta többször,sok ötlete nem volt.Teljesen tanácstalan vagyok.Próbálkoztunk 2 és 3 évesen is.Mit tehetnék? Köszönöm válaszát.
Egy aggódó anyuka

Tisztelt Pszichológus, szeretnék tanácsot kérni, a fiammal kapcsolatban, aki most egy elég mély depressziós állapotba került. 32 éves, egyedül neveltem, tudom, hogy ez mély nyomokat hagyott benne, és néha úgy érzem, amiatt bánt engem (lelkilet), de most volt egy kapcsolata, ami szétment, és teljes letargiába zuhant, értéktelennek, senkinek érzi magát, úgy érzi mindenki ellene fordult, a család is, elkezdett önpusztitó életet élni ( ezt részletesebben nem fejtette ki), hogy ő már várja, hogy vége legyen az életének, rettegek, hogy maga ellen fordul. Most egy "katatón"állapotban van, bár utazgat, de inkább csak, azért, hogy ne legyen egy helyben, nem élvezetből, nem nagyon érdekli senki és semmi, szóval teljes mély sötétség. Én kétségbe vagyok esve, szeretnék segíteni rajta, szeretném szakemberhez küldeni, de nem hajlandó, és tehetetlen vagyok. Szeretném a tanácsát kérni,hogy mit tudnék tenni, hogy tudnám rávenni arra, hogy valami módon mégis szakemberhez forduljon. Mert szerinte ő már semmit sem ér, sosem lesz boldog, nem akar már családot, nem akar már semmit. Én meg teljes kétségbe esésben. Köszönöm .

Tisztelt Pszichológus,

Van egy olyan történés a gyerekkoromban, amit nem tudok a helyére tenni. Igazából szabadon lebeg még. Ez erőszak? Molesztálás?

7-12 éves korom között a nyarakat a nyagyszüleimnél töltöttem. Egyik héten egyiknél, másikon a másiknál. Unokatestvérem családja az egyik nagyszülőmmel szemközt lakott. Ugyanannyi idős lánygyermek volt a családban mint én. Mikor ennél a nagyszülőmnél voltam, rengeteget játszottunk egymással. Kártyáztunk, babáztunk, labdáztunk. Ugyanez a lány szexuális játékokat is játszott többször velem. Inkább dörgölőzés-szerűt. Ezt nem tudom hova tenni. Nem emlékszem hogy akartam-e, vagy tehetetlen voltam inkább. Sokat gondolkodtam azon, hogy gyerekek játszanak e ilyen jelleggel, vagy molesztálásban volt részem. Ingadozom abban hogy felelősnek érezzem-e őt ezért( elvégre ugyanolyan korú lány nehéz családi háttérrel), megfordul a fejemben hogy én is akarhattam én is részese voltam. Azonban mindenképp kezdenem kell ezzel valamit, mivel a libidóm alacsony. Meglehet, hogy ez is szerepet játszik benne. Van egy terapeutám, még ő sem tudja ezt, párom sem, szüleim sem. Részben azért mert szégyellem, részben pedig mert magam is az előidézőjének gondolom magam.

Mit gondol erről? Ártatlan játék és ne adjak ennek akkora jelentőséget? Fogadjam el és hagyjam az ezzel kapcsolatos szégyenérzetet?

Már ezzel az unokatesóval nem tartom a kapcsoaltot, nem is szeretném. Egy értelmes mondatot sem tudunk váltani egymással kamaszkorom óta, elváltak útjaink.

Köszönöm a segítséget!

Hogyan tudok lejjebb adni az egómból? Úgy érzem az életem minden aspektusában egóból cselekszem, nem saját akaratom miatt. Több feldolgozatlan traumám van, gyerekkoromban rengeteget bántalmaztak, és emiatt azt érzem, meg kell mutatnom a világnak, hogy sokat érek. 24 évesen mégis nagyon azt érzem, sehova nem jutottam el, és a kisebb kudarcok is hatalmas pánikot szülnek bennem, hogy semmire nem fogom vinni az életben. Emiatt pedig ahelyett, hogy keményebben dolgoznék a céljaimért, összetörök és depresszióba esek. Ez pedig nagyon hátráltat az iskolai fejlődésemben, ami jelenleg a legfontosabb része az életemnek.
Diák vagyok, pszichológusra 1-2 évig nem lesz pénzem, viszont addig, hogy sikeres tudjak lenni az iskolában és utána el tudjak helyezkedni a szakmámban (amit imádok), szükségem lenne segítségre ahhoz, hogy ne a világ véleménye számítson a tetteimben, hanem saját akaratomból cselekedjek, a saját céljaimat képes legyek kideríteni és küzdeni értük.
Van ennek elérésére valami módszer a rendes terápián kívül, rövid távra?

A szüleim utálnak!Soha nem dicsérnek,nem örülnek.Már a külsö fizikumomat is kritizálták.Én azt érzem,semmi kötödésem hozzuk.Semmi szép gyerekkori emlékeim nincsenek.Soha nem vittek nyaralni.Itthon állandó veszekedés volt,anyám zugivó volt,de nem alkoholista!Tanulmányaim elvégzéseben anyagilag segitettek,de a mai napig felhányják.A barátnöimet sem tisztelik,ahogy a férjem sem.Évente ritkán találkozunk-de pár nap után támadnak és veszekedést kezdeményeznek!

Mit tegyek, ha minden bizonnyal depresszióban szenvedek (tünetek és néhány kitölött teszt alapján), de édesanyám teljes mértékben elzárkózik a problémától? Egy korábbi öngyilkossági kísérletem miatt azóta a témát teljesen semlegesen kezeli, akkor sem hagyta, hogy a pszichológus által tanácsolt kezelésben részt vegyek, most pedig ha felhozom neki, hogy milyen tüneteim vannak és hogy szakemberre lenne szükségem csak legyint, és közli, hogy szimplán lusta vagyok és rossz kedvem van. Beszélni vele lehetetlen, lassan úgy érzem, hogy tényleg fel kéne vágni az ereimet, hogy észrevegye, hogy gond van amit egyedül már nem tudok megoldani. Diákként nekem nincs pénzem megfizetni egy szakembert, mindenképpen az ő segítsége kéne hozzá.

10 éve tart a kapcsolatom egy nős férfival. Az évek során többször is próbáltam vele őszinte beszélgetést folytatni, hogy milyen elképzelései vannak velünk kapcsolatban, de mindig hivatkozott valamilyen nehézségre, valamilyen élethelyzetre, hogy miért nem aktuális ezt megvitatni. Én nem érzem feljogosítva magam arra, hogy kikényszerítsek valakiből egy olyan döntést, amit nem szeretne. Nem érzem feljogosítva magam arra, hogy akár kikényszerítsem, az ő válását, ugyanakkor szeretném tisztán látni a helyzetemet ebben a kapcsolatban. Amikor megkérdezem, hogy milyen tervei vannak velünk kapcsolatban, azt válaszolja, hogy nincs itt az ideje annak, hogy erről beszéljünk. Én jelen pillanatban az édesanyámnál élek, szívességből fogadott be. Munkát keresek, és el kell döntenem, hogy hol akarok élni, milyen munkát vállalok, hogyan tudok kilépni abból az élethelyzetből, ami már mindenkinek kellemetlen, és nagyon fontos volna, hogy tisztán lássam azt, hogy milyen lehetőségeim vannak, hova, merre tudok elmozdulni. A fiaim felnőttek, elkezdték a felnőtt életüket, és úgy érzem, fontos volna rendet tenni a saját életemben és helyzetemben is. Mikor beszélgetni próbálok erről csak ingerült választ és kitérést kapok, mondván, hogy ez nem a megfelelő idő. Nem akarok tolakodó lenni, de a saját életemet tekintve nem igazán látok ennél fontosabb pillanatot arra, hogy tudjam, hogy miként döntsek. Bár az indoklás logikailag elfogadható, hogy amíg nincs válás, nincs vagyonmegosztás, és abban a helyzetben gazdaságosabb az élet, és így van lehetősége spórolni a közös életünk megteremtéséhez. De igazából konkrétumokat nem mondd, és mikor megkérdezem, hogy mégis milyen elgondolás van? Akkor csak azt feleli, hogy majd, ha itt lesz az ideje, megmondja. Ugyanakkor ezt a választ már 10 éve kapom. Van valami értelme várnom arra, hogy a helyzet változik?