Köteles-e a pszichológus magánrendelés során nyugtát adni?

Kedves Cintia!
Mostanában nagyon stresszes időszakot élek, rengeteg kötelesség nyomja a vállamat. Soha nem volt még ilyen, de minden napom háromnegyed része sírással telik, rettentő rossz a kedvem, nem tudok enni, nagyon borúlátó vagyok és ez főként szeretethiányt hoz magával. Nagyon félek, hogy a párkapcsolatomra rámegy, mert folyamatosan szeretnék a párommal lenni (nem élünk együtt), vele beszélni, keresem őt, rettegek hogy egyszer elhagy, stb. pedig nem volt problémánk eddig… attól félek, hogy "sok" leszek neki, de nem tudok uralkodni magamon, nagyon labilis vagyok lelkileg.
Köszönöm a segítségét: A.

Szerintem bezavarodott a személyiségem. Értem ez alatt hogy nem tudom hogy ki vagyok és mit akarok, mik a terveim.
Csak ülök és nézek ki a fejemből és a Facebookozok egész nap és furcsa mozdulatokat csinálok, néha már csak úgy nyújtogatom a nyelvem és nincs semmi akaraterőm, minek csináljak bármit is? és agresszív vagyok
Érdemes elmenni pszichiáterhez? Mert akkor felhívom időpontért.
Úgy érzem magam mint egy tehetetlen kisfiú.
Pszichiáter ad gyógyszert ami aktívabbá tesz, megnöveli a dopamint az agyamba ami a motivációért felelős? érdemes gyógyszert szedni ilyen állapotokra?
mert a napi rutinom, felkelek beszélgetek interneten egy Ildikó nevű nővel, játszok a gépen,hangosan zenét hallgatok, elmegyek biciklizni, boltba, filmet nézek, pornó. Munkát kéne keresni, de nem hívnak vissza ahova jelentkezek.
És túl sok gondolat, mindent túlbonyolítok.
a postára sincs motivációm elmenni.

Tisztelt Pergel-Száraz Cintia!

Olyan problémába ütköztem a párkapcsolatommal kapcsolatban ami 1,5 éve tart, hogy a kedvesem más nőknek írogat olyan dolgokat mint amiket nekem..folyton azt mondja szeret és fontos vagyok neki és velem tudja elképzelni, de ennek ellenére ezeket a dolgokat csinálja, mint kihúztam belőle szeret velem lenni és együtt időt eltölteni, de amikor nem vagyunk együtt akkor nem érzi ezt mindig , hogy jó velem. Nem igazán veszekszünk a másfél év alatt egy kezemen meg tudom számolni, hogy ez hányszor történt meg. Jó együtt lenni s látom rajta ilyenkor ő is boldog, de még is fenn áll ez a probléma, azt mondja neki nem megy ez a "kapcsolatosdi" , de akkor miért van velem? Tegnapi nap folyamán kértem Tőle, hogy gondolja át ezt az egészet, hogy nélkülem szeretné-e folytatni az életét vagy velem. Ő azt mondta próbáljuk meg még utoljára, hogy alakul ez az egész..nos kíváncsian várom.

Van egy 7 eves fiam aki 2.vagy 3 eves kora ota noiesebb az atlagosabb fiuknal viselkedesileg jatszani lanyosab dolgokal szeret pl fozni.takaritani .eleg noies a viselkedese jarasa tancolasa a lanyokal jobban szeret jatszani mint a kisfiukal mar voltam vele tanacsadohoz es valasz az volt kinovi de valtozas nem nagyon van mit tegyek ?mar a sulit fogja kezdeni es elege feltem emiatt mar eleg nagy ahoz kepest es mar elbeszelgetem vele ezekrol a dolgokrol es az ovoninije is mar beszelt vele es mongya hogy o fiu nem lany tudgya de a viselkedese meg is masabb. Nem tudom hogy ki e novi eszt mar vagy tenyleg ilyen lesz e felnotnek ???vigyem vissza szakemberhez ?koszonom

Jó napot!
Mostanában megfelelési kényszerrel küzdök. Ez abban nyilvánul meg, hogy folyamatosan megpróbálok megfelelni az Instagramra és a Facebookra feltöltött fényképeimnek. Tehát azt hiszem, hogy csak akkor vagyok önmagam ha úgy nézek ki mint azokon a fényképeken. Így ki sminkelem magam és rögtön szèpnek látom magam meg boldog vagyok, aztán amikor nem sminkelek egyfajta szorongás kerít hatalmába, hogy így nem vagyok önmagam és nem vagyok olyan szép mint az instagrammon. És megnézem más lányok profilját és arra gondolok, hogy ők smink nélkül is szebbek nálam, pedig tudom, hogy ez nem a valóság! Mit tanácsol? Úgy gondolom az önbizalmammal lehet gond. Van esetleg bármilyen módszer arra, hogy ezt leküzdjem?

Üdv Doktornő!
Tömören megfogalmazva lassan elvesztem az érdeklődésem minden iránt amit eddig szivesen csináltam. Legyen az meló vagy szabadidős dolog.
Megcsinálom amit nagyon muszáj de hatalmas szenvedéssel. Igen tudom lustaságnak hangzik de érzem nem erről van szó. Már semmi nem hoz lázba,nem érdekel. Vagy itt egy példa a mindennapokból.Ha kitalálok a hétvégére valami programot akkor jó ötletnek tűnik,de már másnap megbánom. Ahogy közeledik egyre rosszabb. Pénteken már minden bajom van. Utána eljön az ideje és végig csinálom ugyan,de nagy szenvedéssel.Semmi örömöm nincs benne. Szinte mindennel így vagyok amit régebben szerettem most semmi kedvem hozzá. Sajnos gondolom a családnak is elege van a lehangoltságomból,és persze nekem is.
Tudna valami tanácsot adni kedves Doktornő?

Üdv.
Már lassan fél éve gondolkozom, hogy igénybe kell vennem pszichológusi segítséget, és ha részben csak de most jött el a pillanat. Úgy érzem, hogy semmire sem vagyok jó, nincs motivációm, mintha kiégtem volna és a nyugdíjas éveimet taposnám. Nem szeretek társaságban lenni, félek nyitni az emberek felé, bénának érzem magam úgy érzem, hogy a legegyszerűbb munkára is alkalmatlan vagyok. Szeretnék tanulni, minden vágyam, hogy gyermekvédelmi gyám legyek, de nem tudom elkezdeni a főiskolát, mert félek, hogy úgyse menne. Mindenhez így állok hozzá holott tudom, hogy ez nem jó de nem megy akkor sem. Mintha depressziós lennék, minden apróságon sírok ezért vesztettem el a munkahelyem. Tudom, hogy segítségre van szükségem, de nem merek/mertem kérni talán ez az első lépés.

Kezét csókolom, Bader Tamás vagyok, roma származású, 18 éves végzős, tanulni szerető gimnazista. Több hónapja megismerkedtem, és kapcsolatba léptem egy nálam 3 évvel fiatalabb nem roma lánnyal. Kezdetben minden rendben volt, aztán a szülei tiltják tőlem a mai napig, így csak titokban találkoztunk, mára azonban lebuktunk. A szülők meg sem akarnak ismerni, fenyegetik a lányt hogy mi lesz, ha nem szakítunk, mondják, hogy lesz más, de semmiben nem vagyunk ennyire biztosak, mint egymásban. A barátnőm már előttem sem érezte magát otthon jól, manapság még úgysem. Teljesen tanácstalannak érzem magam, ha nem sikerül változást elérni, akkor továbbra is csak titokban tudunk találkozni.
Mit tehetnék? Válaszát előre is köszönöm!

Próbálom röviden összefoglalni a helyzetet.

Több, mint 10 éve párkapcsolatban élek a feleségemmel, van egy kislányom is, akit mindenkinél jobban szeretek. Otthon nincsenek nagy problémák, csak a mindennapi gondok, azonban sajnos belépett az életembe egy harmadik ember.
Lassan egy éve, hogy "összejöttünk" a kolleganőmmel. Eleinte még csak egy kalandnak indult, azonban most már sajnos ez sokkal több annál. Úgy érzem, hogy nagyon szeretem. A problémát az okozza, hogy ugyan mindketten tudjuk, hogy nem folytathatjuk tovább a dolgot, mert nekem családom van, neki pedig tovább kellene lépnie az életben, azonban már kétszer is szakítottunk, de mindig egymás mellett kötünk ki újra és újra.
Az sem segít a helyzeten, hogy gyakorlatilag napi kapcsolaban vagyunk.
Senkivel nem érzem magam iyen jól, mint vele. Mind lelki, mind testi, mind barátilag nagyon összeillünk, de a családom nem szeretném otthagyni semmiképpen sem.
Mit tanácsol ebben az esetben?

Üdv!
A barátomról lenne szó..tehát lassan fél éve leszünk együtt.
Annyira fájó dolog ez nekem,de kb. egy hónapja közölte hogy ő nehezen nyílik meg,érzelmeket szinte egyátalán nem fejez ki(tapasztaltam)és hogy soha nem volt szerelmes és nem is lesz,de azt mondja szeret velem lenni és ez neki sokat jelent.ilyen vallomás után ezzel mire menjek?
Kérdeztem hogy akkor nem is bánná ha el is hagynám?Azt felelte hogy nem,mert az élet megy tovább.Mellesleg mondta azt is hogy nem biztos hogy fog érezni valamit nem tudja elôre mondani,hagyjam hogy megéljük a pillanatot.
De én meg megmagyarázhatatlanul oda vagyok érte..ami tudom megint ahhoz fog vezetni hogy én fogok csalódni nagyot..de közben ki is szeretnék tartani mellette hát ha ki tudná fejezni az érzelmeit vagy talán tényleg megszeretne,vagy hagyjam az egészet akármennyire fáj.Nem tudom mi lenne a helyes,de előrébb lennék ha legalább tudnám mitől alakulhat ki és miért ilyen érzelmi bezárkózás vagy bármi is ez?!(különbben huszonéves és csak egy kapcsolata volt ami fél évig tartott,meg volt egy lány akivel csak lefeküdt.

A napokban a szüleim egyre jobban és jobban bántalmaznak lelkileg. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem akarok tovább élni. Nem tudom mit tegyek. Tanácstalan vagyok.

Tisztelt Doktornő
Azt szeretném kérdezni, hogy a pszichológus elmondhatja-e a szüleimnek, hogy cigizek és drogokat is kirpóbáltam már vagy ezen a téren is köti őket a titoktartás? (16 éves vagyok)

Üdvözlöm!
Több hetes külföldön tartozkodás miatt napi stresszes élet, sok munka és kevés, rendszertelen étkezés miatt gyomorfájás, levertség, gyengeség alakult ki némi fogyással, melyek hazaérve sem szüntek meg, sőt még rosszabbodtak is! Társult mellé még mellkas és hátfájdalom is! Érdekes mód étvágyam nem rossz, székletem normális, mégis írtózat gyengének érzem magam! Kiutazás előtt is sokat idegeskedtem, már kezdett fájni olykor a hasam is! Majd folytatódott kint is, hazatérvén sem lett változás! Nagyon sokat aggódtam, stresszeltem és ez lett volna az oka? Orvosom szerint a refluxom és tinnitusom oka is pszichés eredetű!
Most még meg is vagyok ijedve, nem-e valami komolyabb dolog okozza tüneteimet! Korábban már sok vizsgálatom volt, mondhatn i tökéletes minden, vérképben is minimális eltérések! Szorongás, stressz viszont adott!

Jó Napot! Azzal a problémával fordulok Önhöz, hogy a partnerem megállapított depresszióban szenved, szakorvos által lett megállapítva, illetve én is és a családja is biztosak vagyunk benne. Az okát csak sejtjük, de nem tudjuk biztosan. Teljesen érdektelen mindenki iránt, a szüleivel nem beszél, a barátaival nem tartja a kapcsolatot, dolgozni ugyan tud, de nem szereti, állandóan fáradt, tisztában van a betegségével ő is, párszor az öngyilkosságot is szóba hozta. 4 évet voltunk együtt, majd 1 hónappal ezelőtt elhagyott, azzal az indokkal, hogy jobban érdemlek, mint ő, és attól is, hogy az ő problémaival foglalkozzak. Azóta még rosszabb. Én őszintén nagyon szeretnék segíteni. Igyekeztem mindig is mellette lenni, szakításunk után 2 héttel szembe állítottam a tényekkel, hogy megértem, hogy így érez, de ezért és ezért ezt kezelni kell, és szívesen vagyok mellette ebben, ne szégyellje. A szülei otthon szintén ugyanezt mondják neki, de nem hajlandó elmenni orvoshoz, azt mondja, hogy ő nem fog gyógyszereket szedni, és hogy nem bolond. Mit tudnék tenni? Hogyan tudnék neki segíteni? Várjak, adjak időt? Vagy mit tegyek?
Nagyon köszönöm a válaszát előre is,
Alexandra