Tisztelt Szakértő!
22 éves egyetemista vagyok. A problémám igen sokrétű, nem is voltam benne biztos, mit jelöljek meg kategóriaként, úgy gondoltam, az önbizalomhiány talán mindet egybefogja.
Az első az a tanulási nehézség. Szakdolgozat előtt állok, amit már 1 teljes éve halasztok, mert addig halogatom az elkezdését, míg túl késő nem lesz. Idén tavasszal van az utolsó lehetőségem. Az a helyzet, hogy rettenetes a koncentrációs képességem. 5 percnél tovább nem tudok egy dologra figyelni. Régebben nagyon sokat olvastam, hetente két könyvet is, ma már évente 3-at maximum, helyette gépezek. De még ott sem tud sokáig lekötni semmi, egyik videóról a másikra ugrok, végig se nézem őket, belehallgatok egy számba, belenézek egy filmbe, ha nem veszem észre magam, akkor órákig, sőt, egész nap tudom ezt csinálni, és mikor este lecsukom a laptopot, iszonyú szégyen- és ürességérzetem van, és elhatározom, hogy másnap be sem kapcsolom, de valami miatt mindig be kell (meg kell néznem egy e-mailt, pl.), és onnantól végem, mert órákig ki se kapcsolom. Nem tudom magam kontrollálni. Úgy érzem, a gép egyfajta menedéket jelent, mert elfelejtem az összes felelősségemet, és dolgot, ami bánt, teljes feloldozást mégsem hoz, hiszen nem érzek boldogságot gépezés közben. A feladatok meg egyre tornyosulnak. Nem tudom, függő vagyok-e, mert van, amikor meg tudom állni, hogy ne csináljam. De még akkor sem tudok magammal mit kezdeni. Olyan sok minden érdekelne, de nem tudok semminek nekiállni. Mintha semmi nem okozna örömet, a hangulatom nem hullámzik, hanem egyenes vonalon pang.
Nem merek új dolgokba kezdeni, egyrészt, mert félek a kudarctól, másrészt, mert úgy érzem, nekem ezt már rég meg kellett volna tanulnom/csinálnom, ezt már rég tudnom kéne. Sokat szorongok emiatt.
A másik dolog az a család. Apukámmal nagyon rossz a kapcsolatom. Még mindig a szüleimmel lakom, tehát vele is egy fedél alatt élek, de vele szinte sose beszéltem, egész életemben nem vett részt a nevelésemben, csak passzívan. Éreztette, hogy felesleges vagyok. Agresszív, ostoba embernek tartom. Sokszor megvert olyasmiért, amiről ma már tudom, teljesen normális dolog egy gyerektől. Például egyszer eltörtem egy poharat, és ő lek*rvázott, és azt üvöltötte, hogy semmire nem vagyok képes (ezt nagyon-nagyon sokszor mondta, sokszor anyukám is), és tűnjek a szemem előtt. Mindezt úgy, hogy az egyik barátom nálunk volt. Sokszor szégyenített meg mások előtt, megpofozott, vagy lehülyep*csázott vagy szó szerint fenékbe rúgott, utóbbit azért, mert ugráltam az ágyukon, és ő nem tűri, ha az ő térfelén egy gyűrődés is van a paplanon. Szerintem alkoholista, ritkán rúg be, de mindennap iszik minimum egy doboz sört, így sokszor ittas. Szégyellem őt. Úgy érzem, ezek az élmények túl élesen maradtak meg bennem, és az utóbbi pár évben nagyon sokat sírok ezek miatt, és félek, hogy nem fogok tovább jutni a múltbeli dolgok hibáztatásán, pedig nagyon szeretnék megváltozni. Attól is félek, hogy hiába lenne minden igyekezetem, mert ezek a gyerekkori dolgok annyira belémkódolódtak, hogy soha nem lennék képes kivetkőzni őket. Nem akarok vele megbékélni, mert gyűlölöm, és mindent elítélek, amit képvisel, viszont attól is félek, hogy normális kapcsolatokat nem fogok tudni kialakítani, míg nem teszem rendbe a viszonyunkat. Viszolygok még a gondolatától is. Partnerem még sosem volt, nem is nagyon közeledett még hozzám senki, én se máshoz, igazi jóbarátom sincs.
Anyukámat nagyon szeretem, talán túlságosan is ragaszkodom hozzá, pedig ő is tud bántani, ugyan nem fizikálisan, de érzelmileg igen. Mindig a munkájával volt elfoglalva, ezt sokszor fájlaltam. Tanítónő. Emlékszem, hogy mikor vásárolt dekorpapírokat, akkor mindig megörültem, hogy a szobámba csinálunk valamit? Erre mindig azt mondta, hogy az iskolába viszi, a gyerekekkel kidíszítik a termet. Mai napig sérelmezem, ha nem akar velem együtt időt eltölteni, hisztérikussá válok például, ha megbeszéljük, hogy este nézünk filmet, de ő olyan sokáig írja a naplót, hogy nincs már rám ideje. Apukámmal szemben mindig az ő pártját fogtam, mindig megvédtem, így minden veszekedésükbe belefolytam, nem igazán voltam kívülálló. Ő viszont nem védett meg soha. Nem szeret állást foglalni. A legélesebb fájdalmam ezzel kapcsolatban az volt, amikor apukám megvert (nekem lökte az ebédlőasztalt, és megpofozott, mert visszaszóltam neki), nagyon sírtam, mert nem értettem, miért történt mindez, szégyelltem magam, és féltem, anya pedig annyit mondott nekem, hogy nem kellett volna visszapofáznom, az én hibámból történt mindez. És elment kocogni, mert azt már korábban eltervezte. Ezt sokszor eljátszottuk, csak más helyzetekben.
Sokszor jelenti ki, mi minden az én hibám, és azt is szereti mondani, hogy “neked ennyi idősen ezt már tudnod kéne”. Ha elmondok egy lelki problémát, pl. hogy nincs jövőképem, vagy hogy nem tudok tanulni, akkor azt mondja, hogy “ennyi idősen ezen már túl kellett volna jutnod. Lusta vagy, ez a bajod, olyan vagy, mint apád (ő tényleg nagyon lusta, egész nap tévét néz)”. Igazat adok neki, mégsem tudok egyről a kettőre jutni. Fáj, hogy az, akit ennyire nagyra tartok, nem tud és talán nem is akar segíteni nekem. Nem szereti, ha problémáim vannak, kínos neki. Utálja ha sírok, pedig nagyon sírós vagyok, mindig azt mondja, hogy “ne bőgj”, “mit bőgsz”. Utálom ezt a szót. Apukámról sokat beszélt nekem tizenéves koromtól kezdve, elmondott olyasmiket, hogy miket csinált kiskoromban, hogy ha felemelt, akkor nem szorított magához, mert félt, hogy összekoszolom, meg minden ilyesmit. Szerettem, hogy ezeket elmondta, mert felnőttnek éreztem magam tőle. Ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ennyire utálom apát. Anya is elismerte, hogy nem kellett volna ezeket elmondania, de még ma is megbeszéljük ezeket. Mindettől függetlenül őt szeretem a legjobban, sokat aggódok érte.
Elnézést, hogy ilyen hosszan írtam, meg kicsit csapongva. Gondolkodtam rajta, hogy elmegyek pszichológushoz, de félek, hogy a problémáim igazából nem is problémák, csak én képzelem róluk, hogy azok, vagy hogy egy pszichológus komolyabb gondokkal foglalkozik. Most azonban annyira eltelítettek ezek a gondolatok, hogy muszáj volt valahova írnom.

Tisztelt Doktornő! 4 éves kisfiam nagyon szófogadatlan,értetlen! Ez miatt megyünk most nevelési tanácsadóba,az óvoda és a védőnő javaslatàra. Ami miatt írok és ami nagyon bànt hogy ez miatt napjàban nagyon felidegesít. Bàrmit mondok neki nem vesz tudomást róla és ma idegességemben azt mondtam neki felöltözök és elmegyek itthonról és haza sem jövök! Remélem ezzel nem tettem rosszat vagyis nem sérül a lelkivilàga mert azt nem szeretném! Nagyon bànt a dolog lelkibeteg vagyok! Vàlaszàt előre is köszönöm! Anikó

Jó napot kívánok!

23 éves lány vagyok, tegnap estéig szűz voltam. Sosem voltak kapcsolataim, egészen eddig azt gondoltam, hogy csak így alakult. Ilyen szempontból teljesen normálisnak gondoltam magam, heteroszexuális vagyok egészséges nemi vággyal, önkielégítéskor nincsenek problémáim.
Megismerkedtem egy férfival, akihez vonzódni kezdtem, a dolog kölcsönös lett, egy ideje találkozgatunk. Tegnap este volt az első együttlétünk. Annak ellenére, hogy azt gondoltam, ismerem a testem, teljesen leblokkoltam. Először legalább annyira akartam ezt az egészet, mint ő, de közben már fájdalmaim voltak és egyáltalán nem élveztem, viszont képtelen voltam leállítani. Egyszerűen megfagytam. Még most sem érzem magam komfortosan odalenn, érzelmileg pedig teljesen kihűltem, és ez az, ami leginkább aggaszt. Nem érzek undort, rémületet, de vonzalmat vagy vágyat pláne nem. Teljesen semlegesen tekintek rá, nem vált ki belőlem érzelmet ez az egész.
Kihatással lehet ez később a nemi életemre? Esetleg lehet köze ahhoz, hogy 23 éves koromig nem közeledtem senkihez? Nem jelent még rosszabbat, hogy nem vagyok “magam alatt”? Szeretném tudni, milyen hozadékai lehetnek ennek az esetnek…
Előre is köszönöm a választ!

Üdvözlettel
Brigi

Kedves Doktornő.
Megpróbálom a problèmám a lehető legtömörebbre fogni, ès nagyon szèpen köszönöm ha válaszol, èn mindössze tanácsot szeretnèk kèrni Öntől, hogy merre kezdjek haladni. Állandóan szorongok, alvásproblèmaim is vannak màr èvek óta. A probmèmàm az,hogy levert vagyok,nehezen baràtkozom,magányos vagyok. Annak ellenère,hogy többször próbàlkozom baràtkozni,egyszerűen nem járok sikerrel, idegenekkel fèlènk,merev vagyok,nem tudok velük èrdemi beszèlgetèst kialakítani, nem tudok laza lenni. Ebből kifolyólag nincsenek se barátaim,se párkapcsolatom mar èvek óta. Normális párkapcsolatom sose volt. Szexuslis teren is vannak problemaim, a szamomra tetszo ferfiaktol sokszor felek.Gyerekkoromban csaladon beluli eroszak aldozata voltam,es sajnos molesztaltak is. A húgom az egyetlen aki van szàmomra,de èn Londonban èlek jelenleg,ő pedig otthon. Korábban depresszióval kezeltek, öngyilkossàgi kísèrlet miatt már voltam pszichiatrian kezelt. Ez evekkel ezelott tortent,ugy ereztem,hogy kilabaltam belole,de mivel nagyon maganyosnak erzem magam,egyre surubben ternek vissza a negativ gondolatok,ongyilkossagrol vagy csak siman kiegett vagyok es eletkeptelen. Szeretnek kiutat talalni,segiteni magamon,lazabb lenni es konnyebben kialakitani emberi kapcsolatot mert ugy erzem a magany a legnagyobb problemam,de nem tudom magamat adni senkinek egyszeruen. Esetleg tudna tanacsot adni,hogy mi az amit magamtol megtehetek, milyen konyvet erdemes atolvasnom ami valoban a segitsegemre lehet? Koszonom szepen.
Nikolett

Kedves Doktornő!

Aki ismer, azt mondja rólam, hogy nagyon kedves, segítőkész és optimista ember vagyok és ez így is van… alkalmanként. Magamat inkább egy bonyolult emberként jellemezném, ellentétben állok magammal. Egyrészt nagyon pozitív vagyok, mindig mosolygok, vidám vagyok és szeretek nevetni és kedves lenni másokkal… Gyógytornász vagyok, így a munkámhoz is tartozik, de én tényleg ilyen vagyok. Másrészt gyűlölöm a világot, magamat, a vőlegényemet, a sok fölösleges dolgot ami körülvesz, hogy elszámolással tartozom a vőlegényemnek, az anyámnak, a munkáltatómnak, az államnak, azt szeretném időnként ha senki sem tudna arról, hogy létezem, azt szeretném, hogy valami fájjon, hogy tudjam, van még mit csinálnom. Néha csak ülök a szobában, bambulok és arra gondolok, hogy nincs értelme takarítanom, rendbeszedni magam, megölelni a párom vagy bármit is csinálnom, mert én ezt már mind megtapasztaltam. Olyan, mint amikor unottan meg kell nézzem még egyszer egy filmet, amit már egyszer láttam (soha nem nézek meg kétszer egy filmet). Ha elmesélem az anyukámnak, a barátaimnak, a munkatársaimnak, hogy otthon vagy sírok vagy unottan ülök és bámulok ki a fejemből vagy nem hiszik el vagy annyit mondanak, hogy pozitív gondolatok, mintha ezzel minden el lenne rendezve. Ha a munkában vagyok azt látják, hogy nagyon jó a kedvem, de ha itthon látnának nem ismernének fel. A párom már kezdi kapisgálni, nagyon türelmes ember, nagyon szeret, másképpen nem tudna elviselni. De ha próbálok utánaolvasni, hogy miért vannak ilyen hangulatingadozásaim és mit kellene tennem, azt mondja, hogy csak bemesélem magamnak. Már unom, hogy ha dolgozom, alig várom, hogy otthon legyek mert fáradt vagyok és ha jön a hétvége alig várom, hogy dolgozhassak, hogy újra mosolyoghassak. Néha agresszív is vagyok a párommal amit viccként fog fel, pofozgatom, erősebben megharapom vagy beleboxolok a vállába, mert ettől kicsit jobban érzem magam. Senki nem gondolná, hogy én ilyen vagyok… Pedig ez vagyok én…mit kellene tennem…

Köszönöm a segítséget!
Krisztina

Kedves Szabó Lili!
Évek óta van egy párom akivel nagyon szeretjük egymást. Viszont maximum 2 hétig bírjuk ki veszekedés nélkül. Teljesen jelentéktelen dolgokon vitázunk. Megcsalás sosem volt. Múltból való sérelmek viszont maradtak. Vannak olyan esetek, mikor annyira belemegyünk a veszekedésbe, hogy sajnos nagyon csúnya szavakkal illetjük egymást. Ilyen esetben 1-2 hétig külön vagyunk. Majd az egyikünk enged és újból 2 hét boldogság, majd kezdődik minden elölről. Magammal vagyis az érzelmeimmel úgy érzem problémák vannak, ugyanis mikor nem vagyunk együtt nagyon hiányzik és szenvedek, de mikor kibékülünk olyan mintha még sem lennék szerelmes… Nem tudom mi lenne a legjobb döntés a kapcsolatunkról.
Kérem adjon nekem tanácsot az Ön meglátása szerint. Előre is nagyon köszönöm!
Üdv, 20 éves lány

Jo napot kivanok!Szeretnek tanacsot kerni a kisfiam 3 eves,majusba lesz 4 eves,ovodat latogat.Ilyen problemam van ha valaki el jonn nalunk vagy mi elmegyunk latogatoba,egy ideig szepen viselkedik utana meg ugral,visit szaladkal stb.Van valami baj vele?Ha harman vagyunk semmi baj vele nyugottan jatszik el van.Koszonom

Kedves Doktornő!
Nem tudom, hol kezdjem, mert félek, túl hosszú lesz, de hogy teljes legyen muszáj az elején.
18 éves vagyok, a családi hátterem eléggé zavaros, anyukámat elveszítettem, mikor megszülettem, apukámmal éltem 7 éves koromig, mikor megismerkedett egy nővel,neki volt 2 gyereke. Velük kijöttem jól, de az anyuka sosem szeretett, mégis együtt voltak 10 évig, közben lett egy kishúgom és tavaly novemberben szakítottak. Ezt azért gondoltam lényegesnek, mert talán ezért is vagyok érzelmileg kicsit labilisabb. Tehát kb. magamtól nőttem fel, de szerencsére nem egy zavaros fejű tini lettem, ebbe sokat segített a sport, hisz 6 éves korom óta versenyszinten atletizálok. Most jött egy olyan időszak, hogy nem tudom magam hova tenni. Tavaly érettségiztem és sajnos nem sikerült az egyetemi felvételi, amivel hatalmas csalódást okoztam a családnak, főleg a nagyszüleimnek. Ezért, hogy nem maradjon ki év elmentem egy egy éves szakiskolába, ami a sporttal kapcsolatos, gondoltam jó is lesz, mert ez Szegeden van (vidéken lakunk) és az összes barátom szinte odament tovább. Itt kezdődtek a bajok. Rengeteget sírtam, nem szerettem ott lenni, eddig könnyen barátkoztam, itt már nem ment, a legjobb barátnőm hátat fordított nekem. Jött egy térdsérülés, ami miatt a sport kényszerpihenőre ment, az iskolával együtt 2 hónapra. Közben a barátnőmmel kibékültünk. Most vissza kellene rázódnom, de nem megy. Májusban érettségizem újra emelten tesiből, lesz 2 nagyon fontos verseny és az iskolai vizsga. Az iskolát egyébként ott is szerettem volna hagyni, de a nagyszüleim azt mondták, hogyha megteszem, akkor rájuk többet ne is számítsak, pedig félek nem fog menni. Úgy érzem nagyon magamra maradtam a rengeteg teendővel, és semmi erőm sincs. Folyamatosan rossz a kedvem, nincs kedvem semmihez, a barátaim rendesen elkoptak, ami tudom, hogy miattam is van. Volt egy fiú, aki fél évig húzta az agyam és rendesen átvert. Ráadásul apukámmal sem fényes a kapcsolatom, nem igazán beszélünk semmiről, nem szeretek hazajönni sem.Hu ennyi önsajnáltatást…de kezdek megijedni magamtól, mert rengetegszer megfordul bennem az, hogy könnyebb lenne inkább nem lenni, bár nem tudom megtenném e, ébren vagyok éjszakánként, nem tudok aludni, max 2 órákat, kimerültem. Életvidám, barátságos, mosolygós lány voltam és ez eltűnt. Félek..magamtól, a jövőtől, mindentől. Remélem tud segíteni egy-két jó tanáccsal. Ne haragudjon, a kategóriát nem tudtam meghatározni. Köszönöm előre is a a választ!

Kedves Doktornő!
Azért írok önnek, hogy segítsen megérteni vajon miért viselkedem így. Nem tudok kiigazodni magamon. Biszex fiú vagyok, és régebb szerelmes voltam a legjobb barátomba, aki amúgy introvertált, és hát fogalmam sincs, hogy viszonozná-e az érzéseimet. Az egész személyisége az ellentétem, én sokkal nyitottabb vagyok, más dolgokat szeretnék csinálni. De ettől függetlenül, a szerelem elvakított és bár láttam, hogy szinte esélytelen, belekapaszkodtam minden kis jelbe és azt reméltem, hogy ő is szeret engem, és összejöhet egy párkapcsolat vele. 2 évig próbáltam közeledni hozzá, sikerült a legjobb barátja lennem, sikerült elérnem hogy engedje átöleljem, simogassam ha fekszünk az ágyon és filmet nézünk, de ezeket ő nem viszonozza. Teljesen passzívan tűri, ahogyan minden más dolgot is, bármiről is legyen szó, ő eltűri azt, és nem lázad ellene, csak ha már nagyon elege van. Nem hiszem lenne olyan heteró fiú aki ezeket megengedné, de ő talán mégis, mivel ilyen a személyisége, és ezért még mindig nem tudom eldönteni, hogy esélyem van-e nála. Nem merek erről beszélni vele.
Sajnos már elmúlt a szerelem iránta, sokat gondolok most is rá, vágyom rá, de már nincs az a rózsaszín köd. Bár eddig is sokat idegeskedtem érte, most még többet, és már nem is esik olyan nagyon jól mint régen ha átölelhetem. Ha viszonozná a dolgokat, akkor persze nagyon boldog lennék, de jelenlegi állás szerint, hogy nem viszonoz semmit, és csak a remény van, nagyon szarul esik vele találkozni. Egyre elfásultabb vagyok.
Úgy érzem ez a kapcsolat felemészti minden erőmet. Felesleges dolgokon idegeskedek, féltékenykedek, és egyszerűen nem tudom felfogni hogy ő miért ilyen, miért viselkedik így.
Kedves doktornő, abban fogalmam sincs, hogy mitévő legyek. Jelenlegi formában ez a kapcsolat nekem egyre frusztrálóbb, de elveszíteni se akarom. Viszont a kérdés, hogy valóban megéri? Én erre a kérdésre szerintem soha nem kapok választ. Sajnos szerintem soha nem leszek képes megbeszélni vele ezeket, mivel nem hinném hogy vele lehet ilyenről beszélni, hiszen minden téren zárkozott, és szexuális, szerelem témáról képtelenség beszélni vele. Nemhogy akkor arról hogy én vele akarnék kapcsolatot.
Kérem segítsen, mert nem tudom mitévő legyek!
Köszönöm!

Kedves Szabó Lili! Nekem a problemam kiskoromban kezdődött, finnyas voltam majdnem mindenre. Ekkor a keresztanyukám elkezdett piszkálni, hogy ennem kell, mindent megkóstolni. Rám erőltett dolgokat, ételeket. Aztán az életem többi területén is beleszólt mindenbe. Volt egy dackorszakom, amikor csak azért se csináltam amit mondott, és ez elég nagy feszültségeket szült köztünk. A családban többen is mondták neki, hogy nem jó amit tesz velem, de nem hallgat senkire sem. Anyukámnak kellett volna megvédenie, de ő meg a konfliktus elkerülése érdekében soha nem tett semmit. Már tanácstalan vagyok, mert itt vagyok 18 éves és még mindig nem tudok tenni a viselkedése ellen. Megbántani nem akarom, és azt sem akarom hogy anyukámmal emiatt összevesszen. Mit tehetnék?

Kedves Doktornő!

Egészen kiskorom óta úgy érzem, hogy nem vagyok képes beilleszkedni. Minden érzelmi behatást ezerszeresen élek meg, emiatt nagyon nehéz velem lenni, pedig nagyon szeretném, ha lehetne egy egészséges párkapcsolatom, amiben jól érezhetem magam. Sokszor görcsösen ragaszkodom olyan dolgokhoz, amelyeket már rég el kellett volna engednem. Rettentően félek, hogy egyedül maradok. Sokszor csinálok olyan dolgokat, amiket később megbánok. Emiatt sokszor felelőtlennek titulálnak. Tinédzser koromban sokszor bántottam magam, megvágtam az alkarom, rengeteget ittam, szexuális kapcsolatokat létesítettem, aztán menekülőre fogtam. Ezekkel már felhagytam, de a szorongásom megmaradt. Pánikrohamok törnek rám, amikor megijedek. Ezek lehetnek vélt, vagy valós félelmek is. Szorongok az iskola miatt (egyetemista vagyok), félek a felnőtté válástól, a zsúfolt helyektől, ezek mellett egy igen erős megfelelési kényszerben is szenvedek. Akik ismernek, azok szeretnek, próbálnak vigyázni is rám. Művészi és intellektuális képességeim igen magasan funkcionálnak, énekes vagyok és költő. Mi velem a baj? Miért nem vagyok normális, mint mindenki?

Kamaszodó lányom egy olyan fiúval jár aki nem hozzá való! Sajnos kábítószeresik is a srác! Hogyan tudom lebeszélni róla? Előre is köszönöm!

Kedves Doktornő! Párommal 14 éve vagyunk együtt, külföldi, de az eltelt évek alatt heti rendszerességgel több napot is együtt töltöttünk, beleértve a szabadságokat is, de nem éltünk együtt. Én a gyerekeimmel itthon, ő kint, egyedül. Az utóbbi 2-3 évben megrendült a kapcsolatunk, aminek több oka is volt; klimaxos időszak hormonváltozása , depresszió közeli állapotom és emiatti szexuális eltávolodásom, valamint döntésképtelenségem azzal kapcsolatban, hogy véglegesen kiköltözzek hozzá külföldre. Tavaly már éreztem, hogy megelégelte a helyzetet és tennem kell érte, hogy megmaradjunk. Sajnos a testi közeledésemet Is hidegen fogadta, kétkedéssel, pedig tudom, hogy hiányzott neki. Közben a baráti társaságának egyik özvegyen maradt nőtagja megkörnyékezte ; programokat szerveztek együtt a barátokkal , amikre én korábban sem mentem el ( nyelvi problémák miatt) de nem sejtettem, hogy így közelebb kerülnek egymáshoz. Decemberben végül azt mondta, hogy távolságot szeretne tőlem tartani, nem engedte, hogy kiutazzak hozzá, ahogy korábban. Többször kezdeményeztem, hogy talalkozzunk, beszéljünk, de elzárkózott. Azt mondta, ne számítsak rá a jövőben, csak barátságot akar velem tartani. Végül megtudtam, hogy a nővel összejött, februárban már tengerpartra vitte őt, bár nekem erről mást mondott. Nem tudom, mennyire komoly ez az új kapcsolata, most sokat vannak együtt, a nő ott van kéznél, egy városban laknak. Én úgy döntöttem, harcolok a páromért. A kiborulásokon és dühön már túl vagyok. Amikor találkozunk – üzleti dolgai miatt jönnie kell ide- nagyon kedves vagyok vele (nem esik nehezemre, hisz szeretem) , nem rendezek jeleneteket, nem kérdezem a nőjéről , ő pedig nem sért meg azzal, hogy beszél róla. Elmegyünk még sétálni, vacsorázni, de én ennél többet nem merek kezdeményezni, nehezen viselném az újabb elutasítast. Viszont a hosszú évek során hozzászoktam, hogy minden problémámat vele beszélem meg, mert figyel rám és jól látja a dolgokat. Ez, és a biztonság, ami mellette volt, borzasztóan hiányzik. Mivel a hétvégéket már a nőjével tölti, nem akarom/ merem őt felhívni a megbeszélnivalóimmal, mert azzal csak elvágnám ezt a vékony kapcsolati szálat is, ami megmaradt. Úgy érzem, ha már nem szeretne, teljesen elfordulna tőlem. Viszont én szeretném őt rávenni egy párkapcsolati terápiára, valahogy menteni a menthetőt. Rávezetni arra, hogy ugyan idősödünk és változunk , de nem véletlenül voltunk együtt ennyi ideig. Voltak eddig is problémáink, de valahogy mindig megoldottuk. Hogyan lehetne őt erre terelgetni? Úgy érzem, most ott a rózsaszín köd , nem látja a valóságot. Én nem akarom feladni… úgy tűnik, a könnyebb utat választotta most ezzel a nővel és bizonyítani akar magának is. Talán a mediálás.. de ahhoz ketten kellenénk és nincs egy erős érvem, hogy rá tudnám venni. Erre szeretnék választ kapni. Köszönettel: Orsi

Kedves Doktornő!
Nem olyan rég megismerkedtem valakivel, és az lenne a gond, hogy azóta csökkent a szexuális vágyam. Mármint, nagyon könnyen jön az érzés és a merevedés, szinte bármitől mint rég. Viszont nem tudok elmenni az orgazmusig se vele, se egyedül. De már találkozás előtt is így volt, azóta van ez, amióta megdobogtatja a szívem. Előtte napi több alkalommal is sikerült, mindennemű gond nélkül. Nekem ő az első szerelem, és első partner. Nagyon sok dolog miatt aggódok. Sokkal, de sokkal, de sokkal tapasztaltabb nálam. Nem vagyok kibékülve azzal, ahogy kinézek.
Azt szeretném megkérdezni, hogy ez mennyire természetes? Hogy még magamat se tudom egyedül eljuttatni oda. Elfog múlni magától? Mitől lehet pontosan? Mit csináljak?

Üdvözlöm!
Segítségét kérem az alábbiakban: A férjemmel sajnos válunk. Közös gyermekfelügyeletet szeretnénk a 4 és fél éves gyermekünk felett. Ön mit tanácsol, milyen rendszerességgel váltsunk? 1-1, vagy 2-2 naponta, esetleg hetente? Ha nagyon sír és szeretne menni a másik szülőhöz idején ívül, akkor engedhetem? Hagyjuk ahogy a gyermek szeretné? mikor sérül a legkevésbé? Vagy erőltessem a megbeszélt időszakosságot sírás ellenére is?
Köszönöm!
Üdv: Sz.A.