Kedves Szabó Lili!

Egy 23 éves egyetemista lány vagyok és van egy 21 éves barátom, távkapcsolatban.
Egy elég kezdetleges kapcsolatom van, ami épp csak 4 hónapocska, és már az elején tudtuk hogy távkapcsolatként fog ez alakulni, mivel ő készült külföldre, de végül én jöttem el hamarabb, de tanulási célból. Az otthoni együtt töltött 2 hónap szépen alakult, most a távolságban is elég jól kezeljük, a kapcsolat frissességéhez viszonyítva. Véleménye szerint megváltozott benne sok minden a kapcsolatunk fele pozitivan mert lássa, hogy mennyire szeretem és így Ő neki is komolyabbak a szándékai. Ő szeretne küldföldre menni dolgozni, hogy a jövőjével haladjon, de sajnos még nem tudott el indulni, nem szereti otthon, már unja az otthoni nehézséget. Amióta távol vagyunk kevésbé érdeklődő az itteni dolgaim felől, pl jól esne ha megkérdezné hogy hogyan alakul itt a barátkozás, miként boldogulok, vagy ha részt veszek vmi programban számoljak be arról pontosan mert érdekli őt, vagy ha el megyek kirándulni, akkor azzal kapcsolatban. De ezt nem teszi, volt egy hét amikor alig kommunikált velem, erről beszéltem is neki, és azt mondta hogy most zárkozott mindenkivel, mert el van esve az élettől hogy nem halad semerre, a munka se alakul. Lehet amiatt zárkozott és nem érdeklődő mert lássa, hogy én haladok, más az életem itt és Ő nem tart sehol? Pedig Ő elég fontos nekem és szivesen mesélnék neki, szeretném ezt vele megbeszélni csak nem tudom miként beszéljek neki erről. Hamarosan, két hét múlva megyek haza és találkozunk. 🙂
Köszönöm előre is válaszát.

Kedves doktornő.
Próbálkoztam a gondozóban, írtam tesztet volt beszélgetés.. Stb én terápiás kezelést kértem, úgy is indult,de a tesztek alapján a hölgy azt mondta erre az állapotra van gyógyszer.Szedem azóta is,annyiban segít hogy most már tudok rendesen aludni, nem ébredek fel éjszakánként többször is.De sajnos ez az érzéseimen, az elzárkozásomon nem segít.Bánt hogy nem érzek szinte semmit édesanyám íránt és hogy a legjobb barátom aki szintén anya,majdhogynem elítél ezért.

Üdvözlöm,

Vallásos családban nőttem fel, családunkban több lelkész is van, a vallási normák szerint éltem 20éves koromig. Ekkor elköltöztem otthonról, férjhez mentem, és nem járok vallási közösségbe, normális életet élek, de a vallás nélkül. Azóta minden este halálfélélmem van, félek, hogy reggel már nem kelek fel, mert tudom, hogy a vallás szerint (amiben alapvetően hiszek) rossz helyre kerülnék. Vallási közösségbe viszont már nem szivesen járnék. Mit tudna javasolni?

Köszönettel

Kedves Doktornő
Az a gond sajnos hogy baráti társaságban “lakótársak” hogy ha ittvagy az a lány is csak azt érzem hogy én vagyok az aki a 3. vagy 4. az utolsó a sorban akivel foglalkozna.Nincsenek együtt az illetővel de mivel közös barátság már amúgy is megvolt “barátok” költöztek össze úgymond.A lány barátai vagyunk mind,egymáséi mikor hogy az annyira nem erős.De belefáradtam hogy azt érzem hogy nincs foglalkozva velem.Vagy csak én látom így lehet.Mert törödik velem de nem bújik oda a másikhoz igen egyszerűen a viselkedéséből látszik hogy más többet jelent neki,ha táncolnak inkább kimegyek valami ürüggyel pl telefonálni..stb holott nincs egyikkel se együtt.De egyszerűen nem bírom nézni ahogy mást ölel át..stb hiába csak barátságból nekem ezt rossz végignézni.Csak az a gond hogy egyedül ő van nekem akihez kötödők ő nyitott meg valamennyire.Mással nem is megy nagyon,csak ez a se vele se nélküle dolog. Úgy szeretek vele lenni hogy csak ketten akkor érezteti jobban mit jelentek neki,társaságban viszont annyira nem.Viszont ez nekem így nagyon nem jó csak lehangol,rossz kedvem van,inkább mennék a társaságból ilyenkor.Itt nem kapok terápiás kezelést,bár nem is baj akinél voltam valamiért nem lehet neki megnyílni.Olyan ellenszenves legalábbis nekem,nem jó vele beszélgetni.Nem szimpatiku.Ha tényleg csak terápia segít akkor lehet marad a fizetős,mert sajnos a végét járom már,legszívesebben feladnám az egészet úgy ahogy van.Nincs kedvem így élni se nagyon.Pláne hogy ezek mellett mindig történik valami,munkahelyen vagy máshol ami kikészít.

Kedves Doktornő!
24éves nő vagyok!
Olyan problémával fordulok önhöz,hogy már egy jó ideje (évek) azt érzem hogy nem vagyok önmagam..ezt úgy értem,hogy tudom,hogy nem vagyok ilyen,de nem tudom mit csináljak,hogy újra olyan legyek mint régen!
Mindentől és mindenkitől félek..a legkisebb stresszre is úgy reagálok mintha nem is tudom mi lenne..a szívem ki ugrik a helyéről,borzalmasan émelygek,úgy érzem rosszul leszek.
Mindenből borzalmasan nagy dolgot csinálok és szét idegeskedem magam..
Ha csak boltba kell mennem akkor is..út közben a szívem kiugrik,izzadok,a rosszullét kerülget..nem normálisan viselkedem..semmi önbizalmam,semmi magabiztosság..mintha csak egy kicsi pont lennék..mikor haza felé tartok akkor már jobb..mert tudom,hogy megyek haza..
Egyedül életképtelennek érzem magam..pedig nem vagyok az..
A munkahelyemen is csak akkor cagyok “jól” ha ott a munkatársam akivel együtt szoktunk dolgozni és akivel együtt is járunk be..de ha ő nincs..nem tudok elmenni dolgozni mert rosszul vagyok..
Egyedül semmit sem tudok csinálni..mindenhez kiséret kell..
A körülöttem lévő világot is olyan furán érzékelem..érzékelek mindent,de mindig olyan mintha kómás lennék,mintha akkor ébredtem volna és még nyomott a fejem.. tompa vagyok..ritkán vannak “tiszta pillanataim”..

Mondták már a barátok és a család hogy forduljak orvoshoz..de egyrészt nem merek..(pont a leirtak miatt),másrészt nem tudom merre is induljak,hova menjek..olyan régóta tart már ez hogy már el sem hiszem,hogy bármi is helyrehozna..

Nagyon megköszönném,ha tudna nekem segiteni,hogy mégis mi ez,ami velem van,mi történik velem..és hogy merre tovább..

Tisztelt Doktornő!

A segítségére lenne szükségem még hozzá a volt barátommal kapcsolatban. A kapcsolatunk nem volt hosszú (3 hónap) de annál viharosabb, már a baráti szakaszban is
(1,5 éve). Most aggódni kezdtem érte. Az új barátnője szakított vele, aznap találkoztunk véletlen. Utána a testvéremnek anyukámnak kezdett irogatni. Nekem soha. Mindennap bulizik, rengeteget iszik. Nagyon féltékeny, ha mással beszélek buliban. Azt mondja nem szeret. Egy hete mindig hajnalban a bulik után hozzánk csenget be, és nálunk pihen. Legutóbb megsértődött rám, hogy én a volt barátomról beszéltem, és hogy én az ő volt barátnőjéről kérdeztem. Annyira hogy nem volt hajlandó mellém feküdni inkább a padlóra. Nagyon aktív volt, nem bírt aludni, főzött,takarított. Olyanokatt vágott a fejemhez hogy én biztos őt megcsalnám.Másnap barátnőmnek írt hogy bocsánatot kérjen a viselkedéséért és közölje hogy őt zavarja hogy én azt hiszem hogy ő szeret engem. A kérdésem az lenne hogy ez már alkoholizmus-e, vagy valamilyen betegség és hogyan lehetne rajta segíteni?

Kedves Doktornő.!
Én,Sülysápon lakom,és a környezetemben él egy család Anyuka és Lánya ,aki 18-éves kb.2-3.éve nem látjuk az utcán,és bezárkózva élnek .
Nem lehetünk közömbösek,mert közben hallomásból tudjuk,hogy a 18-éves lányt állítólag gyógyszerrel tömi../vagyis leszedálja /..a Lány már többször próbált “megszökni/..ezt Ma, a közvetlen szomszédoktól tudtam meg..viszont segíteni kellene..Úgy gondolom..
A közvetlen szomszédok ,már jelentették a rendőrségen ,és az Önkormányzatnál,és semmi reakció Nem történt..!
Szeretném Öntől kérdezni,hogy ilyen esetben mit lehet tenni,és hová forduljunk,mert “sürgősen “segítségre lenne szükség.!..
Ma elmentem a lakásuk felé,az ablak lesötétítve ..és nincs mozgás.
Köszönöm szépen,ha válaszolna ,mert segíteni szeretnék ,hátha sikerül .!. Mi,mint szomszédok tanácstalanok vagyunk,hogy mit tegyünk.?..
Üdvözlettel : Komjáti Györgyné

Kedves doktornő, olyan problémàval fordulok önhöz hogy , egy jó pàr hónapja teljesen megvàltoztam . Párkapcsolatban vagyok , van egy 21 éves baràtom , én meg 23 éves vagyok. Két év és 3 honap . Az elején nagyon jól kijőttünk egymàssal , igaz most is kijővünk egymással , persze ha együtt töltsük a napot . Az utóbbi pàr hónapban egy kicsit el hanyagolt a munka miatt , amiből én magànyosnak éreztem nagyon magam . Mivel én ithon töltötem a napomat , a semmiben . Ami a gond , hogy miért nem tudok kedves lenni vele, kedvesen irni neki ? Mostanában az utóbbi pàr honapban , mindig kedvetlen vagyok , rosszul esik ha valamit mond vagy csinál , el érzékenyülök mindig , soha semmi sem tetszik , puffogok , morcos vagyok . Ö peddig probàl kedvembe jàrni , mindig kedves mindig megtesz értem mindent , csak rossz hogy az utobbi pàr hónapban egy kicsit el hanyagolt , ami szàmomra nem igazán tetszet és nem tudtam megértő lenni , mivel én túlságosan hozzá szoktam ahoz , hogy mindig együtt voltunk , együtt töltötük a napunkat . Igy valahogy , olyan magànyosnak éreztem magam , mivel hozzà szoktam és rossz volt a pàr honap nélküle. Folyton csak aggodtam , féltékenykedtem , veszekedtem , duhös voltam . Miért van hogy soha nem tetszik semmi , és folyamatosan sirok, kedvetlennek érzem magam és tul magányosnak. O mindig kedvembe jar , mindent meg tesz értem kedvesen beszél velem. De én mindig morcos vagyok. Mit tegyek ez ellen , hogy próbaljak kicsit én is kedves lenni vele és meg felelni neki , nem veszekedni és probàljak boldog lenni és megértő kicsit. Ha együtt vagyúnk nem veszekedünk csak ha külőn velünk. Volt nekem párkapcsolatom 2 éves , amin sajnós jól kihasznàltak és àt vertek. Azota félek elkészíteni , egy olyant akit szivből szeretek. Csak nekem nem tetszik ha nem vagyok vele vagy ha nincs melletem. Tul féltékeny vagyok és aggodo. Mit tehetek ez ellen hogy jovà fordúljon , és kicsit érzem boldogà magam. Érezem ujra nö lehetek , kedves lehessek és próbàljak megfelelni. Ne legyek rossz hangulatu , ne féljek mindentől , legyek meg értő , ne érzékenyüljek mindentől el . Miért van az hogy néha , sokszor felidegesedek , stresszes vagyok? Mit tehetek ez ellen?

Tisztelt Doktornő!

Egyetemista lány vagyok. A problémám, hogy a párommal, akivel 10 hónapja vagyunk együtt, a legkisebb probléma is napokig tartó veszekedésbe torkollik. Persze nem esik meg túl gyakran, a harmadik esetnél tartunk. Én alapból nagyon hirtelen haragú vagyok, néha a legkisebb dolgon is fel tudom húzni magam, ami tudom, nem jó. A párom ilyen jellegű mondatokkal próbál lecsillapítani: “bocsánat, de nem értem, hogy ezen most miért kell veszekedni”, vagy “tudom, hogy bunkó voltam, de fogadd el, én ilyen vagyok”. Amitől még inkább fellobban a haragom. Majd nem túl hosszas vita, és sok “de én bocsánatot kértem, de akkor is a te hibád, most miért nem higgadsz le” után elkezdi ecsetelni, hogy ő konfliktuskerülő, nem akar veszekedni, és inkább ne is beszéljünk egy ideig. A legutóbbi ilyen egy hét nembeszélést vont maga után. Nagy probléma velem, hogy mérgemben csúnya dolgokat tudok a fejéhez vágni (jelen esetben: bunkó köcsög vagy) amitől aztán teljesen megsértődik, mondván hogy tudtam ilyet mondani neki. Ez után elvárja tőlem, hogy bocsánatot kérjek, és bizonyítsam, hogy komolyan is gondolom (hosszasan kell magyaráznom hogy mennyire nagyon sajnálom). Aztán ha ő megbocsájtott nekem részéről le is van zárva a dolog, élhetünk tovább, mint hal a vízben. Nem merek beszélni neki a problémáinkról csak nagyon ritkán, pedig lenne miről. Például több mint fél év után úgy kellett könyörögnöm, hogy mutasson be a szüleinek, barátainak, bárkinek akit ismer. A szülőkön túl vagyunk, de azt úgy érzem teljesen kizártnak tartja, hogy én esetleg az ő baráti társaságával menjek bárhová. Ő már volt velem és a barátaimmal szórakozni egyszer, de erős rábeszélés kellett hozzá. Tudom, butaság, főleg ennyi idősen, de zavar az is, hogy nem teszi ki facebookra, hogy kapcsolatban vagyunk, vagy közös képet, vagy bármit ami alapján úgy tűnik, köze van hozzám.gy Úgy érzem szégyell engem. Azt mondta,nem, csak ő még nem áll készen erre. Ezek miatt nagyon bizonytalan vagyok a kapcsolatot illetően, és ilyen veszekedésekkor egyből arra gondolok, hogy ez nekem nem jó, véget kellene vetni neki. De amikor nem veszekszünk, és nem jönnek elő ezek a problémák, annyira jól megvagyunk. Én tudom, hogy hibás vagyok én is, főleg veszekedés terén, de hiába mondom neki, hogy csak egy “de”-k nélküli bocsánatkérésre van szükségem, nem érti meg. El vagyok keseredve, mert úgy érzem túl sokat kell várnom minden előrelépésre, vagy problémamegoldásra. Nem lehetne valahogy jobbá tenni a dolgokat?

Kedves Hölgyem
Nagyon szeretnék segiteni egy fiú ismerősömnek, csak nem vagyok biztos benne, hogy ténylegesen az a baja amit én feltételezek (szexfüggő) , ezt abból vettem észre, hogy kapcsolatokat nem tud kialakitani, már nem tudom mióta nincs párkapcsolata, vagy ha volt is max pár hónap, nagyon sok segédeszközt vásárol mindenféle kielégítés céljából, interneten keres társakat, mint fiut mint , párt a szexuális életéhez. ő már fiuúval is sokszor volt. nagyon sokat hazudozik, mindekinek, az anyukájával is beszéltem, azt mondta nem tudja mi történt vele, mert fusztrált, ingerlékeny, ideges (nekem ilyen elvonási tűneteknek tünnek ezek….) van ugy hogy 1 órán belül háromszor maszturbál. fényképeket készít szex közbe, videókat…… Mikor beszélhetünk róla, hogy ő szexfüggő? és még a kiváltó ok, de ez csak spekulálás, az elsö barátnőjet nagyon szerette és 4 év után megcsalta a haverjával és ott már 3 gyermek van náluk, és még volt egy barátnője (ő osztálytársam volt anno) 2 évet voltak együtt és a csajt egyszerűen nem lehetett kielégíteni és utána kezdődtek szerintem nála ezek a dolgok….. Nagyon köszönöm.

Kedves doktornő!
Én az 55 éves feleségem betegségét szeretném diagnosztizálni.
Tünetek:
Olyan mintha annak örülne, ha vita van. Mással szemben felbújtó, és szinte megelevenedik, ha konfliktusnak már csak a lehetősége felmerül. Engem szinte folyamatosan provokál. Hiába beleegyezek amit mond, tovább szajkózza, mintha ellent mondtam volna. Rég lerágott csont múltbeli problémát egyszer csak felhoz a semmiből, hogy új vita téma legyen. Teljesen indokolatlanul féltékeny, telefonomat, e-fiókjaimat folyton bújja. Ha valamit kitalál józan érvvel meggyőzni nem lehet, hogy nem úgy van. A vita tárgya ott kezdődik neki, amikor az ember reagál rá, amit tett, vagy mondott, az előtte való rész meg sem történt. Az ő viselkedését ruházza rám. A legkisebb tanácsadást is támadásnak veszi(pld. sötétben vezet lámpa nélkül, és szólok, hogy kapcsolja fel). A problémáival az idős édesanyjához szalad, ezzel terhelve őt. Ha valamit akar, addig nem nyugszik, míg gyerek módjára, ki nem harcolja, pontosabban ki nem terrorizálja. A másik állapota nagyon kedves, aranyos, halk szavú (óvónős). Amiért most írok, mert a megmagyarázhatatlan viselkedése, most sokkal sűrűbbé vált, szinte állandósult. Amit tudni szeretnék, hogy mi lehet a diagnózisa, hogy a neten kereshessek megfelelő viselkedést irányába, pontosabban Öntől is szívesen veszem. Alkalomadtán a negatív viselkedése idegenekkel is aktíválódik, talán valamivel magasabb tűrésküszöbbel. A kutyánkkal is szokott rendkívül ingerülten viselkedni, pedig nagyon szereti. Amit még fontos lehet 15 éves volt, amikor a 17 éves bátyja hirtelen meghalt egyszeri rosszullétes szív betegségben.
Köszönöm szépen a rám fordított idejét, áldott hetet kívánok!

Tisztelt szakértő!

Szeretnék kilépni a párkapcsolatomból már régóta, de képtelen vagyok rá…
4 éve vagyunk együtt a párommal, aki 34 éves, de ennek ellenére még mindig úgy viselkedik, mintha 24 lenne…nagyon fontos számára a bulizás, amivel nem is lenne olyan nagy probléma, ha ezek a bulizások nem flörtöléssel érnének véget….még akkor is, ha én ott vagyok…állítása szerint sosem csalt meg, velem képzeli el a jövőt és szeret…ez utóbbi el is hiszem, hiszen érzem nap mint nap. A csajozási, flörtölési mániáját azonban nem tudom elviselni. Társkeresőkön is regisztrált, amit a telefonján lekódolt, hogy még véletlenül se tudjam elolvasni…saját bevallása szerint csak beszélget ezeken az oldalakon, szexi képeket küldet a csajokkal….megvitatja velük, hogy miért nem kíván engem…hiszen ez is probléma…ő olyan férfi, akinek én vagyok az első normális, hosszú párkapcsolata, előttem 200 nővel is lefeküdt és az volt a célja, hogy minél többet fel tudjon szedni…azt mondja megváltozott és ez már nem érdekli, velem akar lenni, de ő mindig is úgy működött, hogy egy nővel pár alkalommal esett igazán jól szexelni, aztán már nem kívánta őket…hát nem csodálkozom hogy engem sem kíván 4 év után…de mit lehet tenni?? Azt mondja meg akar változni, mert majd családot szeretne és nem akar elveszíteni…de vajon megtud? Állandó önértékelési gondja van és azt mondja rettenetesen érzi magát, ha nem nézik meg a nők, ha úgy érzi nem tetszik a nőknek…folyamatos visszaigazolásra van szüksége a nőktől, hogy ő milyen irtó jó pasi (pedig nagyon is jól néz ki)…Honnan gyökerezik ez a habitus és ki lehet kezelni, vagy aki Casanova, az is marad? Egy ilyen típusú férfinak lehet egyáltalán normális párkapcsolata?? Számomra szörnyen megalázó ez a helyzet….
Válaszát előre is köszönöm!

Üdvözlöm!
14 éves lány vagyok, a szüleim még akkor váltak el, amikor nem voltam még egész két éves. Amikor nevelőapukám bejött a képbe, teljesen össze voltam zavarodva, úgy tekintettem rá, mint egy idegenre, aki el akarja venni tőlem anyát. Ez egészen sokáig tartott, úgy, mint a feltehetőleg ebből következő visszatérő, sokszor ismétlődő rémálmok, amik olyan intenzitással bírtak, hogy még máig emlékszem rájuk. Amikor a húgom megszületett, írtózatos kisebbségérzés tört utat magának az életemben. Ekkor voltam három éves. Úgy éreztem, a családban én vagyok a kavics, a többiek pedig a sziklák. Ez erősödni kezdett, mikor a nagyszülők is a kistestvéremmel kezdtek el foglalkozni. Nem emlékszem pontosan, de feltehetőleg még a húgom születése előtt is, rendszeresen csaptam ki otthon a hisztit. A legtöbbre még most is emlékszem. A legijesztőbb az volt, hogy egy éjszakán berohantam a szobámba, leültem a szoba közepére, bömbölni kezdtem, és ordítottam, hogy haza akarok menni, miközben otthon voltam. Miután anya rávilágított, hogy otthon vagyok, és magamrahagyott a szobába, fogtam pár zoknit a szekrényből, beleraktam a batyumba, amit hátamra vetettem, és mentem volna a nagyvilágnak, ha nincs zárva a kapu. Emiatt nagyon sokat veszekedtek nevelőapukámmal, anya már meg is fenyegetett, hogy ha nem akarok innen elmenni egy bajjóslatú házba (ahová direkt elvitt, hogy lássam), akkor maradjak inkább csendben. Rengetegszer szidtak le olyan dolgokért, amiben nem éreztem azt, hogy hibáztam volna (pl. Anyának szedtem virágot a mama virágoskertjéből, amit persze mama nem díjazott). Ha visszagondolok arra az időszakra, könnyek gyűlnek a szememben, amiket alig tudok visszafogni.
Talán tíz éves lehettem, mikor a rémálmok ritkábban jelentek meg, de nevelőapukámmal akkor sem voltam jóban, akármennyire is kedves és nyitott volt felém. Ekkor azt hittem, jobb lesz minden. De tévedtem.
Ott tartok, hogy 14 évesen még mindig félek hozzászólni nevelőapukámhoz, sőt, ha valamit hozzámszól, legyen az bármi, legyen benne bármennyi rosszindulat, rögtön pityeregni kezdek. Ez odáig fajult, hogy egy családi vacsoránál nem merem elkérni az asztal másik végében lévő sót. (Előtte anyukámtól kértem el, de miután megjegyezte, hogy nem csak ő van az asztalnál, azóta nem merem megtenni). Ez nem csak az otthoni életemben van így. Ha ki kell lépni az utcán, vagy csak arra kell gondolni, rögtön görcsberándul a gyomrom. A tömegközlekedés a másik rémálmom. Olyan szinten szorongok a külső világtól, hogy a körmöm melletti bőr szinte tövig le van vakarva, be van gyulladva, gyakran vérzik. Most, ebben az évben kerültem gimnáziumba. Az előző iskolában nagyon sokáig piszkáltak, miután sebezhetőnek mutattam magam. Elég verekedős voltam legbelűl, volt pár probléma ezek miatt, de közel sem volt ahhoz fogható, amit velem műveltek. Rendszeresen vették el a dolgaim, rongálták meg a cuccaim. Persze, volt egy pont, mikor eldöntöttem, hogy ez nem mehet így tovább, és az egyik piszkálódó lányt lelöktem a betonra, a másikat meg a pocsolyába. Ekkor nem én lettem a hibás, az osztályfőnököm szerencsére tudta, mi folyik ott.
Mivel most új iskolába járok, erősödtek a szorongásos tüneteim. Már félek átmenni az úton, félek bemenni az ajtón, főleg, ha valaki tartja nekem, és mégid oda kéne nyomni egy “köszönöm”-öt, de nem megy. Ha egyedül kell hazamennem, sokszor felhívom anyukámat olyan ürüggyel, hogy sokan vannak a buszon, vagy, hogy lekéstem azt. Ha boltba kell menni, az egy másik óriási félelmem, talán az első is, ami a külvilággal kapcsolatban jelentkezett. A kisbolt a halálom.
A minap bérletet voltunk venni, már sokadjára, de most anya is jött, mert kártyával fizettünk. Hónap eleje volt ugye, egy csomó osztálytársam is ott volt. A pénztártól jött visszafele a két lány, akikkel amúgy nem szoktam nagyon beszélni. Egy halk “sziasztok”-ot köszöntem, de olyan halk vol, hogy még magam sem hallottam. Anyám ezt látván azt mondta, hogy ez már beteges, és ijesztő, hogy hogyan reagálok le egy ilyen egyszerű dolgot, mennyire megfeszülök miatta.
Rengeteg érdekes és furcsa gondolatom is támad hirtelenjében, ami nem csoda, hiszen írólélek vagyok. De ezek sajnos nem ehhez kapcsolódnak. Amikor a kutyámat simogatom lábbal, mert mondjuk pont házit írok, akkor elképzelem, ahogyan rálépek, és ahogy elkezd nyüszíteni, esetleg eltörik pár bordája, meg ilyenek. A lábamat valósággal vissza kell fognom, hogy az elképzelt dolgok ne történjenek meg. Ha valami olyan helyen vagyunk, ahol ki lehet nézni egy erkélyen, vagy valami magas helyről egy alacsonyabb helyre, rögtön jön a gondolat, hogy ugorjak le. Ilyenkor lezsibbad az egész testem, és alig tudom magam elvonszolni onnan, hogy le ne ugorjak. Amikor egyedül utaztam a buszon, elképzeltem, ahogy a táskámmal kiütöm az üveget, és kiugrok az ablakon. Már nem mertem ránézni a táskámra, mert éreztem, ha ránézek, rögtön felkapom, és megtörténik az elképzelés. Ha ránézek egy konyhakésre, rögtön jön a gondolat, hogy most simán meg tudnám magam ölni akár. Ha belépek egy idegen területre, rögtön feltérképezem a terepet, hogy melyik a legközelebbi kijárat.
Az elmúlt időkben ezek egyre jobban erősödtek, már odáig fajult a dolog, hogy naponta akár ötször is vannak ilyenek. Nagyon zavar ez az egész, már félek önmagamtól. Ebben szeretném a segítségét kérni. Mit kéne tennem? Még meg lehet oldani szakember nélkül, vagy érdemes inkább szakemberhez fordulnom?

Kedves Veronika!
Nagyon közeli kapcsolatban állok az édesanyámmal, olyan nekem, mint a legjobb barátnőm.
Már több, mint 10 éve hogy elváltak apuval, akivel mellesleg nem túl jó a kapcsolatom, mert soha nem bánt jól anyuval. Én azóta várom és vágyom rá, hogy anyu találjon egy társat és boldog legyen, mert nagyon megérdemli.
És tegnap be is jelentette, hogy együtt van valakivel, méghozzá egy nővel.
Én mindig is nagyon elfogadó voltam a homoszexualitással szemben, támogatom a melegházasságot is, de most mégis az anyukámról van szó, és nagyon lesokkolt a hír…
Másrészről örülök, hogy boldog, épp ezért mikor nagynehezen elmondta, biztosítottam róla, hogy mindenben támogatom, meg is ismertem a párját, nagyon kedves nő, a tenyerén hordozza anyut, és igyekszem szívből örülni neki, de mégis kétségek gyötörnek.
Normális, hogy felkavar a dolog, lehet hogy csak idő kell, hogy leülepedjen?
Sírva ölelt meg amikor elmondtam, hogy mindig szeretni fogom és mindig kiállok majd mellette, bármi legyen. Az öcsémnek és a bátyámnak el sem merte mondani szegény, ők biztosan más szemmel néznének rá ezután. Ezért is sajnálom, mert a mi családunk előtt ezt nem lehet felvállalni…

Nekem is nagyon nehéz, hogy senkivel nem beszélhetek erről. A páromnak sem merem elmondani, félek hogy másképp tekintene rá. 🙁 Viszont tudom magamról, hogy nekem ki kell beszélnem magamból, ami nyomaszt, különben felőröl.

Megkérdeztem, hogy régóta tudja-e magáról, mire azt mondta, hogy soha eszébe sem jutott, hogy leszbikus, egyszer csak beleszeretett ebbe a nőbe.
Azt tudom hogy apu rendesen összetörte a szívét és bár a 10 év alatt akadt jó pár hódolója, mindig visszautasította, annyira kiábrándult a férfiakból és a kapcsolatokból. Lehetséges, hogy ez csak egy menekülés a részéről?
Anyunak az apukám volt az első és az egyetlen férfi az életében, és rengetegszer megcsalta, prostituáltakkal is… csúnyán beszélt vele, megalázta. Ez azt hiszem óriási nyomot hagyott benne.
Még csak 2 hónapja tart a kapcsolat a barátnőjével, vajon tényleg leszbikus, vagy ez valami lelki törés? És ha az, ajánljak neki segítséget (pszichológus akár), vagy hagyjam, hogy alakuljanak a dolgok? Nagyon tanácstalan vagyok. Köszönöm előre is a választ!

Jónapot,,,ojan gondal fordulok önhöz,vanegy háromgyermekes anyuka,egy faluban lakunk,egy utcában,gyerekkorunk óta ismerjük egymást,négyéve odajött melózni ahhoz a céghez ahol én dolgozom,nagyon jóba lettünk,a legjobb barátok,kettö és fél éve irogatunk egymásnak minden este,én beleszerettem,megis mondtam neki,ö aztmondja párját szereti,párja kinnt dolgozik külföldön,kéthetente jár haza,mindent megbeszélünk a hölgyel,a legféltettebb dolgainkat is.ö mondta hogy csakmint barát úgy tekint rám,deakkor mértir minden este?hozzáteszem ö irt rám,ö keres mindig engem,elsö házasságából van két felnött gyereke,a mostanitól meg vanegy hétéves,a legbelsöbb titkaibais beavatott,amit még a férjese tud,elszoktunk munka után járkálni,csavarogni,bevásárolni,kérem segitsen mit akar töllem,válaszát köszönöm