Tisztelt emberek
Egyre többet karnak fura gondolatok a fejemben egyre többet szorongok, minden ott kezdődött hogy egy cikket olvastam miben a férfi megzavarodott es almában le szúrta a barátnőjét. Na én ebbe éltem bele magam hogy mi van ha velem is megesik aztán egyre több mindentől kezdtem felni. Oda jutottam hogy sírok gondolkodók hogy talán már nem szeretem a barátnőm holott mikor meglátom mosolyogni jobb lesz a kedvem aztán eszembe jutnak a fura gondolatok ismét. Nem megy a nemi életem. Gyomrom nagyon remeg állandóan. De nem akarom elveszíteni öt meg ha hidegnek is érzem magam tudom hogy o az életem nője. Kicsi ügyes aranyos lány akit nem bántanek semmi pénzért kérem segítsenek adjanak tanácsot mit tegyek nem tudom beszéltem vele is es nagyon rossz hatással voltam rá. Szeretem öt de felek mindentől es ez kihat a kapcsolatomra

Tisztelt Doktornő!
Élettapasztalat hiányában fordulok Önhöz: létezhet olyan, hogy valakihez nem az arca alapján vonzódunk (abban van, ami tetszik, de nem minden), hanem inkább olyan “odabújni vágyó” érzés alapján? Vagy, ha valakinek az arcában nem tetszik minden, akkor arra nem lehet hosszútávú kapcsolatot építeni? Létezik, hogy több éves kapcsolat után csak amiatt megy tönkre egy kapcsolat, mert az arcának nem minden része tetszik a másiknak? Avagy másik oldalról közelítve: lehet egy ilyen kapcsolatra házasságot építeni (ha egyébként oké a kapcsolat, illetve a többi felmerülő probléma orvosolhatónak tűnik), ahol az egyik félben ilyen gondolatok, érzések vannak? (Nagyon nagyon sokat segítene, ha konkrétan egy igen vagy egy nem is lenne a válaszában, persze tudom, hogy nem egyszerű a kérdés, de mégis él még bennem a remény, hogy tud erre valaki válaszolni feketén-fehéren..)

Jó napot! Próbálom röviden, nem mindent említve leírni a problémámat. Nincsenek tartós emberi kapcsolataim, barátaim, párom és még a családommal sem jövök ki anyámon kívül, bár vele is sokszor döcögősen… Úgy érzem valami komoly baj van velem: párkapcsolatokból rendszeresen kilépek. Általban rosszul választottam társat, ha mégsem volt nyomós okom akkor igazából zavart a másik ember jelenléte. Barátaim nincsenek, bár vágyok rá, de mikor találok barátokat, haverokat beilleszkedek, biztos, hogy egy nő kiválaszt magának és ellenem szegül. Konkrétan addig fúr a hátam mögött amíg kiutálnak vagy csak egyszerűen nem reagálnak rám. Mindig próbálok nem foglalkozni az ilyen emberrel, bár rosszul esik, de próbálok arra gondolni biztos majd észre veszik, hogy hazugság minden amiket rólam kitalálnak. A hazugságok mindig mások, ami épp az aktuális helyzetben hihető lehet. Ha nem tudnak elérni evvel semmit akkor választás elé állítja a barátait: vagy ő vagy én. (ami szerintem nem normális) Persze régebben ismert embert választanak, így én vagyok kikosarazva. (mivel zárkózott vagyok idő kell míg megismernek) Kiskori barátaim sincsenek, mivel sokat költözködtem. Munkahelyen az emberek mindig klikkesednek és mindig betalálnak ott is mivel új vagyok. Nem tudok én is klikkesedni mivel azt mondják rám fura vagyok. Olvasgatok, rajzolgatok, festegetek a szabadidőmben, nem bulizok, nem szeretem a sportokat. Sokszor ott is a nők fúrnak. Sokan a külsőmmel piszkálnak, ha szülnék akkor bezzeg lógnának a cicijeim, meg lógna a hasam, nem lennék olyan miss tökéletes.(pedig egyszer sem hozom fel ezeket a témákat és nagy ívben kerülöm a munka helyi öltözködést is, hogy ne lássák a testemet, mert konkrétan volt példa arra is hogy a fölsőmet átvettem és mindenki oda állt beszólni a fentebb említetteket.) Én nem tartom annak magam, de a nők szerint szép vagyok és olyan az érdeklődésem ami a férfiakat jobban érdekli a művészeten túl(képregények, számítógépes játékok, konzolos játékok, sorozatok (nem szappanoperák). Ezt utálják bennem a nők meg hogy én nem szültem még és szerintük szabad ember vagyok. A férfiak azért zavarnak, mert szexuális kapcsolatot akarnak velem folyamatosan létestni, aki meg barátként tudna gondolni rám biztos van egy nő az életében aki többet lát a dologba és nem engedi a kapcsolatunkat fenn tartani. Pedig komolyan nem flörtölök, nem csinálok semmi szexuális célzatú dolgot, nem öltözök kihívóan, csak póló és egy farmer. Nem veszek fel rövidnadrágot sem, nem megyek strandolni sem, mert nem mutogatom magam senkinek csak az ágyban a társamnak. Még is azt mondják erős a szexuális kisugárzásom ami fogalmam sincs honnan jön. Mindenesetre munkahelyen is addig mondják idegesítem a jelenlétemmel őket és utálnak, hogy felmondok. Mindig más munkába kell mennem, mert folyamatosan megaláznak. (zavarja őket és engem is, hogy sokszor a főnökeim is kiakarnak kezdeni vele és visszautasítom trmészetesen, de mindig megbélyegződök) Alapvetően szeretek beszélni, de csak olyannal akit ismerek. Amúgy általában senkihez nem szólok csak minden embernek köszönök ahol illik, vagy ha köszönnek, ha beszélnek hozzám meghallgatom őket, reagálni mindig szoktam, próbálom ösztönözni őket, hogy mindig van sok választásunk és ők érzik mi a jó nekik.(általában párkapcsolati gondokkal jönnek, mekkora nyűg a gyerek nekik, de mivel szeretem a gyermekeket nehéz hallgatni sokan mennyire rossznak tekintik őket, viszont ezekre mindig azt reagálom, gondolja végig milyen volt ő is gyereknek, mennyi fejfájást okozott a szüleinek, de kinőtte, hagyja hogy olyan legyen a gyereke amilyen akar lenni, próbálja a bizalmát megtartani) Igen mindig a gondjaikkal jönnek, elmondják, tanácsot kérnek és aztán ennyi. Sose kérdeznek rólam, sose érdeklődnek irántam. Ha segíteni kell nekik akár fizikálisan vagy lelkileg megtalálnak, de aztán utána ennyi. Visszatérnek az léletükbe és általáan kibeszélnek rosszindulatúan utána, megint segítséget kérnek tőlem, persze segítek, szeretek segíteni, reménykedem egy idő után abbahygják a rosszat és érdeklődni kezdenek. Az emberek nekem zavaróak, mert gonosznak és felszínesnek érzem őket. Mindig külső ember vagyok: a fura aki mivel nincs soha befogadva vagy csak ideiglenesen:kívülről nézem milyen kapcsolatokat építenek ki. Egymást bántják, kibeszélik, folyamatosan mártírkodnak, gonoszkodnak a “barátaikkal”, rossz kapcsolatban élnek sokan és nem mernek kilépni és még napokig sorolhatnám. Alapjában véve, ha egyedül vagyok jól érzem magam és boldog is tudok lenni, nevetek is akár vicces dolgokon stb. .Viszont alkalom adtán örülnék egy stabil embernek az életemben barát és párkapcsolat szempontjából is, aki nem bánt, nem aláz meg folyton. Ez mellett szorongok. Félek újba belekezdeni, de megteszem mindig, csak folyton megy a hasam. Sokat eszek kényszeresen, nem merek egyedül kimenni az utcára az emberek miatt. Nagy tömegben úgy érzem fuldoklok. Sokszor fáradt vagyok, sőt sokszor alszom is sokat, néha napokig, hetekig alig pár órákat. Volt mikor 2-3 órákat aludtam, most ott tartok mikor 13 óra után is délre elfáradok. 5 évik pánik rohamjaim voltak, de elkezdtem koncentrálni arra mikor és mitől jön ki és elkezdtem a múltamat boncolgatni, megoldani amit tudtam. (elég sok trauma ért. Folyton görcsöl a gyomrom mikor ki kell mennem, munkába kell mennem. Nem szeretek ismerkedni, hozzászólni bárkihez is, tudom mi lesz a vége, ugyan az a séma. Tény nem vagyok tökéletes, vannak fura dolgaim pl, ha feszült vagyok a fertőtlenítős kézmosás, utána pedig fertőtlnítő zselé használata megnyugtat. Alapjában véve elfáradok az emberrektől és a rosszindulatúságukkal lehúzzák a kedvemet, akkor is ha mással azok. Folyamatosan egymás szemébe hazudnak és olyan bölcsek tudnak lenni meg tökéletes életet mutatni facebookon, hogy sokszor rosszul vagyok, ez mire jó. Mindenki tudja nem így néznek ki, nem így viselkednek, nem így gondolkodnak. A másik ami nagyon gyakori nálam, hogy nem érzem lényegesnek a párkapcsolatot. Vágyok rá ösztönösen, de alapjában véve nekem kicsit felesleges érzelmi kavarodás. Nem szeretek hozzáérni másokhoz és nem szeretem ha hozzám érnek csak kapcsolatban. Nem értem mire jó a kapcsolat a szex és bújáson kívül? Hogy legyen egy gyerekem, aki bár édes, de tudom jól, hogy mi vár rá. Az ami mindenkire, megszületünk, vannak jó meg rossz napjaink, munka, szabadidő, aztán alvás. Mindezt azért, hogy legyen pénzünk, de minek? Hogy etessük magunkat, legyen hol élnünk. De minek? Csak azért hogy életben maradjuk és utódokat nemzünk. De minek? Hogy ez a mókus kerék folyton menjen. Feleslegesnek érzem. Mielőtt félre értene eszem ágában sincs öngyilkosnak lenni. Tudom úgy hangzik, de úgy gondolom az emberi és úgy a világ létezése nagy részben értelmetlen. Ha már megszülttem, majd meghalok, de nem saját kezem által az is biztos, mert az is butaság. Csak egyszerűen tanulunk egész életünkben és mindezt azért hogy nagy fizetés legyen és nagy luxusban éljen az ember ami szerintem teljesen felesleges. Attól még ugyan úgy él az is aki luxusban van, mint a szegény ember. Ugyan az a rutinja. Ugyan annyi rosszal legalább csak máshogy. Mindegy, a lényeg, hogy úgy nagy egészben semmit nem értek az emberek viselkedésében miért ennyire ösztönösek, sőt saját magamat sem értem miért vagyok más már első perceimtől fogva. (igen óvodában sem beszéltem senkivel csak az egyik óvónővel akinek már akkor megmutattam mindenki milyen lesz, ha felnől, pedig mindenki ugyan abból van, ugyan úgy jött létre. Persze gyermeki szavakkal)Az a főbb kérdésem mi bajom lehet, hogy mindig is más voltam? Nincs fizikálisan más kinézetem, nem vagyok értelmi fogyatékos sem tudtommal. A szociális dolgoktól nagy ívben elzárkózom és mégis vágyom rá, de nem érzem jól magam tartósan bennük, csak a felszínes dolgok érdeklik őket, nincs hobbijuk és megkeseredettek. Aki meg nem az, azok megfelelni akarnak mindig. Unom a médiát a sok marketinget, a politikát, ahogy hazudják a demokráciát, de mindent valaki irányít és megszabja mit tegyünk. Minden annyira hazugságnak tűnik a szemszögemből nézve és hiába hallgatom a hívőket is és bárkit egyszerűen mindig azon gondolkozom, komolyan miért menekülnek ennyire mindenbe? Miért nem vállalják a felelősséget. Sokszor hoztam én is rossz döntést és vállaltam is érte a felelősséget.Ez miért olyan nehéz, hogy legalább a tudatunkkal felül kerekedjünk az ösztöneinken és kulturált mókuskerékben, elfogadásban legyünk képesek élni. Igen, toleráns vagyok, mert nem bántom az embereket elfogadom a nézeteiket, de attól még nem értek velük egyet és szerintem menekülnek. Lényegtelen sok témába bele tudnék merülni, próbáltam minden féle gondomat összeollózni ide kicsit kusza lett, de így is túl hosszú lett, nem hogy még ha ki is fejtek mindent és a felsorolnám a sok gondot, halál esetet , a sok zaklatást, szexuális traumákat, a gyermekkoriakat is stb. . Köszönöm, ha válaszol bármelyikük is. Tudom, hogy kell nekem segítség, csak nem szeretnék gyógyszeres kezelést kapni, inkább tiszta fejjel szembenézni a gondjaimmal és irányt kapni. Valaki az én iránytűm is lehetne.

Olyan gondom van, van egy 5- hónapos kisfiam, sajnos azt èrzem ,hogy teher a szàmomra, azon gondolkozom elmegyek dolgozni! A kapcsolat amiben èlek 8- èves, halàlosan fèltèkeny vagyok, nekem első a pàrom, mindem gondolatom,csak vele szeretnèk lenni!! Vele menni dolgozni, aztàn csak ketten lenni!!! Voltan 2- alkalommal pszihológusnàl, de nemfogad, mert nincs javulàs!! Làttam magam felakasztani, úgy èrzem megbolondulok!!! Nagyon rossz gondolatok gyötörnek, làtom mikor a pàrom megcsal, nincs kedvem semmihez,nemtudom a gyereket ellàtni, idegesît!! Sanaxot szedek, napi 2*1_ et, de csak kicsit segit!! Mit tegyek, hova forduljak???

Kedves Doktornő!
A problémám nagyon hosszú, és nagyon remélem hogy tud nekem segíteni, mert teljesen magam alatt vagyok! A helyzet az, hogy biszexuális vagyok, extrovertált, érzelmi beállítottságú, egy olyan fiú aki a szerelemnek él (18 éves). Sajnos régebb nagyon magányos voltam, önbizalomhiányom volt, és öngyilkos akartam lenni. Szerencsére sikerült pszichológushoz fordulnom, és túl lenni ezen, 14-15 éves koromra a helyzet normalizálódott. Mentem 9-ik osztályba, és egy teljesen új életnek vágtam neki, mintha kicseréltek volna. A legnehezebb osztályt választottam a megyében, azért mert az a lány akibe 7 éve szerelmes voltam reménytelenül oda ment, és reméltem hogy ha én is oda megyek valami kialakul, vagy legalább közelében lehetek. De nem vonz ez a sok tanulás, az érzelmeim miatt döntöttem így!
Fél évig én lettem a legmenőbb az osztályban, minden lány körülöttem zsongott, csak az nem akit én szerettem volna. Nagyon jól éreztem magam, hogy ennyire elfogad mindenki és ennyire jól kijövök mindenkivel, miközben 5-8 osztályba kiközösítettek, verbálisan bántalmaztak és magányos voltam.
Kiszerettem 9. végére ebből a lányból, és elkezdtek izgatni a fiúk is, eleinte csak szexuálisan. Főleg az osztályban egy fiú, aki mellett ültem, és vele voltam a legjobb kapcsolatban az osztályban. Egyre inkább fantáziáltam fiúkról, és a nyár közepén azon kaptam magam hogy ez a fiú nekem a minden. Szerelmes lettem belé, de közben a legjobb barátja is akartam lenni. Nem volt nekem soha legjobb barátom, nem hogy párom. Elégedett lettem volna egy legjobb barátsággal, egy olyannal ahol minden körülmények közt kiállunk egymásért és mindent közösen csinálunk.
Kezdtem küzdeni ezért a fiúért, nagyon nehéz dolgom volt, mert nagyon zárkózott volt, nem akart közel engedi magához. Volt már 2 legjobb barátja, akik abban merültek ki, hogy heti 1-2x találkoztak és játszottak valamit. Nem az barátság amire én vágytam volna: nincs érzelem benne… én megszerettem volna beszélni velem a lelki gondjaimat, szerelmet szexet – de ezeket vele nem lehet – milliószor próbálkoztam mindig visszautasított, vagy nem tudott hozzászólni, nagyon kényes ez a téma nála, és lehetetlen beszélné róla.
Sikerült fél év alatt elérnem, hogy azt mondja legjobb barátja vagyok, és megelőztem a másik két fiút. Állítólag én lettem a legfontosabb neki, de csak önmaga után.
Ettől függetlenül folyamatosan ideges voltam, mert én többet szerettem volna mint barátság. Szerelmes voltam belé, mindent megadtam volna hogy ő is viszont szeressen. Lassacskán kezdte engedi hogy átöleljem amikor filmet néztünk és feküdtünk egymás mellett. De eleinte azt mondta ne, mert buzis. Később tűrte, de nem viszonozta. Simogatni is kezdtem, dettó… de lehet csak nem akart megbántani.
Soha nem mertem elmondani, hogy mit érzek iránta. De milliószor veszekedtem vele, mert ő nem értette mit miért akarok. Ezek többsége azért volt mert én páromként tekintettem rá, ő meg csak barátként. De sokszor volt az is, hogy barátként se felelt egyáltalán meg, mert ha lelki gondom volt (akár miatt, akár más miatt), SOHA nem állt mellém. Sírtam, könnyem folyt el amikor mondtam neki, hogy segítsen, csak benne bízok, és hogy értse már meg, hogy ez is egy barátság része. De ő szemrebbenés nélkül fújtatta, hogy ne hozza forduljak ezzel, mert ő nem tud ebben segíteni, neki nem tartozik ez bele a barátságba, és képtelen bárkivel is ilyen dolgokról beszélni.
Ha tőle függőt volna meg is ölhettem volna magam, nem tett volna ellene. Céloztam is rá, de arra se reagált semmit. Egyedüli szerencse, hogy élek, hogy elég erős voltam, és tudtam hogy hiába ölöm meg magam, őt ez úgyse hatja meg…
Teljesen másképp gondolkodunk, mást akarunk egymástól, és mások az elvárásaink. Teljesen mindenben egymás ellentéte vagyunk. Én akarok gondoskodni róla, de ő folyton teszi tönkre magát, mérgezi magát, és nem érdekli saját egészsége.
Egyszerűen úgy érzem ez a kapcsolat tönkre tesz lelkileg, vagy nagyon boldog vagyok vagy nagyon magam alatt.
A legutóbbi dolog ami kiakasztott az az, hogy amikor én tavaly vettem úgy mobilt vele nyitottam ki, és ha ő nincs ott nem nyitom ki, amíg nem ér rá. Nekem jól esett hogy ketten bontottuk ki, s olyan alapnak is tűnt.
Rá 2 hónapra rendelt egy új laptopot. Tudni kell róla, hogy nem a leggazdagabbak, régóta gyűjtötte a pénzt rá. De pont mielőtt rendelte volna vesztünk nagyon össze városnapokon. 2 hétig szóba se állt velem, nagy nehezen megbocsájtott. De ettől függetlenül a laptopot nélkülem vette át. Amikor összevesztem vele azt hittem összedől a világ, később olyan szabadnak éreztem magam…
Ezen a héten úgy döntött ő is vesz új telefont, egy elég drágát. Én alapból negatívan álltam a dologhoz, valamiért nem esett jól. Fogalmam sincs miért. Arról fantáziáltam, hogy megveszem neki ajándékba, mert nagyon boldogsággal töltötte el, hogy új telefont vesz. Olyan boldog volt, annyira beleélte magát. Olyan cuki volt, és úgy viselkedett mint még soha. Semmire sem volt még ilyen lelkes. Úgy érzem ez jelent neki a legtöbbet, és ezzel szerettem volna örömet szerezni neki. Amikor megtudtam, hogy megveszi, ez az álmom összedőlt, és azzal szembesültem, hogy soha nem leszek képes olyan boldogságot okozni amilyet szeretnék. Olyan jó lenne boldoggá tenni. Arra is gondoltam, hogy talán megveszem ezt a telefont, és írok egy levelet amiben leírom mit érzek. És ha szeret viszont akkor ajándék az új kapcsolatra, ha meg nem, akkor búcsú ajándék. A lényeg, hogy együtt megrendeltük és ma hívta a futár, hogy hozza. Kérdeztem, hogy mikor bontjuk ki, azt mondta délután, de nekem ma egész napra programom volt, 3 különböző, és nem akartam lemondani. Ő azt mondta mindenképp ki akarja ma bontani…
Engem nagyon bántott ez, később meg is írtam SMS-ben, hogy miért nem akarja hogy együtt bontsuk. Azt mondta neki teljesen mindegy, hogy kivel bontja. Elmondtam hogy milyen rosszul esik, s hogy én ki se bontottam volna egyedül, stb. Elmondtam, hogy ha azt mondta volna hogy jöjjek át, mert neki fontos lenne hogy ott legyek akkor nagyon szívesen lemondtam volna mindent érte, de nem volt kedvem úgy hogy ő nem kéri ezt, és lehet hogy teljesen hiába komplikálom a napom. Sajnos igazam lett! Nem hatotta meg amit írtam, azt mondta hogy őt nem érdekli ez az egész. Ő ki akarja nyitni és kész.
Mondtam neki, hogy lemondtam minden programomat, mert nagyon felidegesített, és nagyon rosszul esik, hogy ennyire le se szar, és nem érdekli hogy ott vagyok-e vagy sem.
Nem válaszolt semmit, utána megint írtam, nagy nehezen megint kifejezte, hogy nem érdekli őt ez az egész.
Utána megint írtam, de nem reagált. Később megírtam megint hogy mennyire fáj ez nekem, és nem muszáj válaszolni, de akkor én se fogok többet, a válasz ez volt: “ohh”.
Mintha nevetne rajtam, hogy milyen balfasz vagyok, hogy ennyit szenvedek miatta. Le se szarja! Pedig láthatta hogy szenvedek, és ha ő megkérne hogy átjöjjek akkor megoldódna minden. De őőőőőő…. ő csak azt hangoztatta hogy ha én akarok időt szakítok rá, és akkor megengedi hogy átjöjjek, de másképp tulajdonképpen neki mindegy, sőt még jobb is ha egyedül bonthatja.
Nagyon kétségbe vagyok esve! Azt mondta tegnap, hogy ma focizni is megy a másik legjobb haverjával, szóval lehet vele nyitotta ki a telefont.
Mindegy is már hogy mit csinált. A lényeg, hogy teljesen cserben hagyott. Teljesen padlón vagyok. És iszonyatosan ideges, mert végül lemondtam minden programot, és csak szenvedek. És miért? Hát nem tudom megérte-e, de ez így történt…
De mindenképp amíg én szenvedek, ők másokkal szórakozik. Nekem szóba állni sincs kedvem másokkal! Ez hogyan lehetséges? Ennyire nem érdekli? Tőle meg is hallhatnék, akkor se ejtene egy könnyet se, és már futna a másik haverjához játszani, röhögni, vagy bármit csinálni…
Elegem van ebből a kapcsolatból, de nem tudok kilépni belőle, nincs erőm, és még mindig reménykedek, hogy szeret ő is. Még ha kimondja, hogy nem érdeklem, is remélem hogy hátha… hátha csak nem meri magának is bevallani.
Remélem megérti, hogy mit érzek. Kíváncsi vagyok, hogy szerinte nekem van-e igazam, illetve hogy a jövőben mit kéne tennem!
Nagyon szépen kérem segítsen!
Előre is 1000 hálám!

Kedves Mangult-Varga Veronika!
Az előbbi hosszú krízishelyzet levelemmel kapcsolatban írok!
Nem beszélgettünk az érzéseinkről! Ő nem viszonozza az ölelést, csak passzívként tűri. Szerintem heteroszexuális vagyis nem mondta hogy más lenne, bár a viselkedése valóban ezt megkérdőjelezi. És ez ad reményt abban, hogy hátha mégis lehet valami köztünk. Sajnos nem igazán lehet erről beszélni vele.
Kérem szépen olvassa újra levelemet, mert rengeteg kérdést feltettem, és egyikre se kaptam semmilyen tanácsot, segítséget.
Abban tudna sokat segíteni, hogy ön szerint a leírtak alapján fontos vagyok neki? A telefonos incidens után önnek mi a véleménye?
Köszönöm előre is!

Fiam 27 éves, diplomás, egyedülálló. Cigi és meglátásom szerint alkoholfüggő, gyanúm alapján játékfüggő is. Munkahelye még van, edzői képesítéssel oktat – azt remekül – hol feltűnően jó hangulatban van – kivált ittasan – de sokszor egész nap sír és a házból sem jön ki. Egyedül él, egycsendes faluban, amit önként választott. Kéthetente meglátogatom, főzök, próbálok beszélgetni vele, takarítok – helyette, de tudom hiba – anyagilag is kap időnként segítséget mert sosincs tartaléka. A család tulajdonában lévő házban él, rezsit sem fizeti. Életét értéktelennek tartja, szenved a kapcsolat hiányától, néha csődtömegnek érzi magát, máskor nagy egóval rendelkezik. Az utóbbi hónapokban a depresszív állapot kezd sűrűbben jelentkezni, most először kérte, ne utazzak hétvégén Budapestről hozzá. Nem akar látni, és én se lássam őt. Elege van belőlem, mindenkiből. Kitűnően diplomázott alapon, a mestert nem fejezte be és hazudott, hogy végzett. A testvérét meglopta két éve a játékfüggősége miatt, az apjától, és tőlem is nagy összeget kért akkoriban, amit nem tud megadni. Előző lakásban is több százezer közüzemi tartozást halmozott fel. Másfél éve tisztalappal érkezett jelenlegi falujába, ahol talált munkahelyet, megbecsülik, és mégis úgy tűnik ugyanúgy csúszik lefele. Időnként megfogadja megváltozik, rendezi életét, finanszírozza magát. Velem és a család többi tagjával sem kommunikál telefonon, kizárólag ha odamegyek, vagy megyünk vidékre. Akkor sem nyílik meg. Nekem ritkán,pár mondat erejéig. Közben zseniálisan énekel, még érdeklik a könyvek, de egyre gyakrabban csak az internetbe temetkezik. A házat, amiben él nem tartja tisztán, s az udvar is nagyon koszos, igénytelen lett a kezei alatt. Hetekig nem mosogat, napokig nem fürdik. Aggaszt, hogy most először engem is távol akar tartani magától. Nem tudom mit tehetnék? Utazzak le, csak csendes szemlélőként tudassam vele, hogy az anyja mindig mellette áll, vagy hanyagoljam. Miközben a szívem megszakad, hogy milyen lelketlen, nagyszülőkkel még telefonon sem törődő felnőtt lett a csodás, okos kisgyerekből?

Kedves Doktornő!
A barátommal körülbelül 2 hónapja vagyunk együtt. Fél éve ismerjük egymást, nagyon jó barátok lettünk, aztán elkezdtünk többet érezni egymás iránt, így összejöttünk. Egy ideig minden szuper volt, de hirtelen minden megváltozott. Nem mutatta azt az érdeklődést amit az elején, alig keresett.. stb. Megpróbáltam beszélni vele, de csak annyit volt hajlandó mondani, hogy már nem érzi azt a varázst amit az elején és nem biztos benne hogy akarja a dolgot. Adtam neki időt, mert azt mondta gondolkoznia kell. Lassan egy hónapja megy ez így, a viselkedése változatlan.(tehát még mindig “együtt vagyunk, olyan mint a beszélgetés előtt). Alapból olyan a természete, hogy nem beszél az érzéseiről. Próbáltam beszélni vele azóta többször is, de ha komolyra fordul a szó mindig hárít. Mit tegyek?

Jo napot kivanok!
Egy olyan problemaval fordulok onhoz ami megneheziti az eletem.
Erosen introveltalt szemelyiseg vagyok amihez hozza tarsul szorongas. Nem szeretek emberek kozott lenni egyedul.
Ez megakadalyoz engem abban hogy munkaba alljak vagy iskolaba jarjak. Az onbizalmammal is problema van.
Sokszor vannak ongyilkos gondolataim. Szeretnek ugy elni, es olyan lenni mint a tobbi ember mert felek a jovotol nincs eletcelom. Teljesen elvagyok keseredve nem tudom mit tehetnek. Remelem on esetleg tudna segiteni nekem egy tanaccsal akar. Hogy kezdjen elni egy ilyen ember milyen munkat vallalhatnek ezzel a problemaval?
Valaszat elore is koszonom!

Tiszteletem. Teljesen kétségbe vagyok esve. Nagymamámmal és férjemmel élek együtt egy kis lakásban, és férjem besokkalt. Sajnos nagymamám a természetével visszafordíthatatlan ellenszenvet váltott ki nála az elmúlt 6 évben amióta együtt lakunk. Nagymamám már 90 éves, de korához képest önálló, csak nagyon fél egyedül főleg éjszaka, emiatt a családunk sem szívesen hagyja egyedül. Nekem azért kellett vele elköltöznöm, mert édesapámmal is eljutott ugyanerre a szintre nagymamám, és cselekedni kellett. Egyedül nem költözhetett mert kíméltük, most meg én is épp ugyanabban a problémában vagyok, mint amitől édesanyámat mentettem meg. Most hogy nekem lenne szükségem segítségre ő teljesen elzárkózik. Teljesen egyedül érzem magam, és tudom, hogy valamit lépnem kell, mert a férjem nem bírja már sokáig, minden boldogságunkat hátrahagyva hagyna el inkább mint hogy tovább vele éljen. A dolgot tovább nehezíti, hogy mamám pénzéből vettünk egy nagyobb lakást pár éve, ahova felújítás miatt még nem költöztünk át, de már nem is akarunk együtt, inkább külön. Borzalmasan félek a családom reakciójától, hogy mi lesz ha a saját boldogságomat választom. Már csak azért is, mert mamával megvan mindenünk ami megalapoz egy életet (csak boldogság nincs) , mama nélkül pedig kezdhetünk új életet egy albérletben. Hogy érhetném el azt hogy mindenki boldog legyen? Attól félek sehogy, és ebbe beleőrülök. 🙁

Jónapot azt szeretném megkérdezni hogy péntek este azt mondta anyukam tegyem hallkabra a videot en meg azt mondtam hogy a halalt nem erdekli es ezert nem szól hozzám mit csináljak?

Van egy fiú akinek van barátnője azt állitja hogy szereti de mikor kettesbe vagyok vele akkor csokokozunk atölel. Viszont ha nemi kapcsolatról van szó akkor nem tud rá mit mondani hogy szeretnée vagy sem! Miért van és h tudnám ösztönözni?

Kedves Doktornő!
Párommal 3 éve vagyunk együtt, idén nyáron összehozásodunk. Pár napja kiderült hogy egy társkereső oldalon ismerkedik. Megtaláltam a profil leírását, lányokkal szeretne ismerkedni és a leírás szerint barátot keres. Ez nagyon rosszul esett nekem.
Próbáltam megbeszélni vele a dolgot, hogy miért tette, azt válaszolta hogy egy ideje egyedül érzi magát és boldogtalan, nem szereti magát mert öregszik. Azt mondta hogy lányokkal ismerkedett, de nem kapcsolatot keresett, hanem beszélgetni szeretett volna, hogy figyeljenek rá. De igazából csalódott, mert nem azt kapta az oldalon amit szeretett volna.
Pár hónapja elvesztette munkáját, amit nem nagyon szeretett már, azóta munkát keres.
Gyakoriak a hangul átváltozásai, nem tud koncentrálni, negyvenes évei elején jár. Tudom hogy volt mar kiégése szindrómája és depressziója is, amit gyógyszeresen kezeltek.
Úgy hiszem, hogy szakemberre lenne szüksége, beszélnie a jelenlegi helyzetéről es a fel nem dolgozott gondjairól.
Mit javasolt, kihez lenne érdemes fordulnunk?
Válaszát nagyon köszönöm!

Kedves doktornő!
Azzal a problémával fordulok önhöz hogy a párom nem fogadja el az elképzeléseimet a jövőre tekintve én szeretnék még egy szakmát kitanulni, most jelenleg tanuló vagyok juniusban kapok róla bizonyítványt szeptemberben viszont szeretnék elkezdeni egy második képzést mivel az első szakmámhoz kezdő tőke kell ami viszont nekem nincs és hiába mondtam neki el ezeket a dolgokat hogy nem tudok benne elindulni ő eldöntötte hogy márpedig nekem abba kell dolgoznom mert jól keresnék vele.Június-júliusra beszéltük hogy összeköltözünk amihez nekem is munkára van szükségem hogy fenn tudjunk tartani egy lakást mondtam neki hogy felnőtt képzésben lennék ami azt jelentené hogy nem lennék hétvégén vele viszont mellette tudnék dolgozni .Ő ezt nem érti meg,de nem értem miért .Hogyan tudnám neki ezt elmondani neki hogy megértse hogy szeretnék tovább tanulni. Köszömöm a segítségét .

Olyan problémám van, hogy a párom túl van egy komoly csalódáson, a volt barátnője telefonon szakított vele. Ez olyan sebet ejtett benne hogy nem tud megnyílni előttem. Ha kedves szavakat mondok neki, akkor szinte menekül, vagy nem figyel oda. Sosem mondja hogy szeret. Azt mondja kedvel, több mint kedvel, de nem szerelmes. Azt mondja nem tud az lenni. De van amikor úgy érzem hogy szeret. Az öleléséből, meg a nézéséből, meg nem szakít velem, mintha mégis akarna, akkor valamikor meg távolságtartó, nem keresi a társaságom. Néha teljesen összezavar a viselkedése, nem tudom hogy mit érez. Hogy mit lehetne ilyenkor tenni, hogyan közeledjek felé. Milyen legyek vele, hogyan viselkedjek. Amikor az elején megismerkedtünk, egyszer szerelmemnek szólított, de akkor még én nem éreztem, meg korai volt, mert csak a második randi volt, de amikor én belé szerettem, és kimutattam az érzéseim, utána megváltozott. Távolabbinak tűnt, úgy érzem azzal elrontottam mindent, hogyan tudnám visszacsinálni?