Férjemmel 11 éve élünk együtt,9 éve házasságban. Mindketten előző párkapcsolatból súlyos sebekkel,sérülésekkel érkeztünk ebbe a kapcsolatba.Kapcsolatunk mindig nagyon jó volt. Sokat beszélgettünk,mident együtt csináltunk.Igazi,jól működő kapcsolat volt,szerettük egymást. Egészségügyi problémáim miatt nehezen estem teherbe.Mikor sikerült 27 hetes terhesen elvesztettem a babát.Hatalmas űr támadt bennem akkor,ami mai napig fáj. Kitartottunk egymás mellett.Támogattuk egymást(Jóban,rosszban!) Megkaptuk az ajándékot a Jó Istentől, kétszer is.Kisfiúnk ,majd kislányunk is született. Most 6 és 4 évesek. A kezdeti öröm,boldogság azonban szépen lassan megfakult. Férjem tartja el a családot ez igaz. De a gyermekeivel nem tudott igazi kapcsolatot kialakítani Kisfiúnkal sokat veszekszik nincs apa fia kapcsolat,szinte mindig harcban állnak. Az évek során szinte minden teher az én vállamon van ami a gyerekek elátását illeti. Hazudnék,ha azt mondanám nem segít!!!(Bevásárol,porszívóz stb.) De játszani,lefoglalni,tanítani az élet dolgaira? Sajnos ez nem sikerül! Munkából megfáradva hazatér kényelmesen elhelyezkedik a kanapén,mobillal a kézben és….ennyi. A gyerekeknek innentől csak én vagyok. Többször próbáltam felhívni erre a figyelmét. Szépen, mosolyogva,aztán sajnos egyre többször haraggal. Egyre több lett emiatt a vita,veszekedés,sajnos sokszor a gyerekek előtt is. Elmaradt a megértés, a sok beszélgetés.Azt vettem észre,hogy egyedül vagyok,nincs mellettem a társam.. Három éve a férjem tagja lett a Forever csapatának. Ez a hobbi sokaknak pénzt,gazdagságot hozott. De ismerek olyat akinek csak szomorúságot. A mi kasszánkból is kicsalt 1 millió forinot amit nem akart a férjem elmondani,titkolta,még hazudott is. Mikor kiderült hatalmas veszekedés lett belőle.Azóta zuhanórepülésként eljutottun oda,hogy inkább jár a Foreveres összejövetelekre, a gyerekekkel még kevésbé foglalkozik. Magába fordult. Ami pedig a legrosszabb,közölte velem,nem szeret már ,nem érez irántam semmit. Elválni nem szeretne ,mert tudja nincs hová mennem a gyerekekkel és eltartani sem tudom őket,nincs annyi jövedelmem. Arra kér maradjak. Egy fedél alatt,de szabadon. Iszonyatos érzés,borzalmas fájdalom. Most mikor írok a gyerekekkel vagyok egyedül,egésznapos programja van a hobbijával. Mikor az este a gyerekeim megtudták nem lesz ma itthon,örömtáncot jártak a fürdőkádban,én viszont sírtam,mert szeretem a férjemet és nagyon hiányzik!!!

Kedves Doktornő,
nekem az lenne a kérdésem, hogy egy 26 hónapos kisfiúnál normális jelenség e, hogy egy ideje kifejezetten kerüli a vele egykorú gyermekeket, megijed tőlük és sírni is szokott ha közel mennek hozzá. Nem érte semmilyen trauma ezzel kapcsolatosan mostanában. Korábban nem tapasztaltunk ilyen jelenséget, inkább csak figyelte a kicsiket, de nem félt tőlük. A nagyobb gyerekekkel viszont nagyon jól elvan jelenleg is. A kérdésem, hogy ez normális jelenség e ilyen korban vagy esetleg arra vezethető vissza, hogy nem volt eleget még kisgyerekek társaságában? Kérdésem még, hogy próbáljam őt ebben az időszakban kicsik közé vinni vagy várjak egy kicsit még ezzel? Köszönöm segítségét előre is!

Jó napot!
Nehezen tudom megfogalmazni röviden az érzéseimet.Január óta küszködöm alvászavarokkal. Azóta amióta szakitottam a barátommal.Nem tudom feldolgozni,és elfogadni ,hogy már mással van.Ez mellett semmiben nem lelem örömöm.Mindenért magamat hibáztatom.Nincsenek céljaim.Régebbi társaságomban se érzem jól magam.Mondhatni úgyis hogy a saját bőrömben sem. Szeretném a véleményét kérni. Üdv!

Azzal a problémával fordulnék Önhöz, hogy a legjobb barátnőm mérgező párkapcsolatban él. A barátnőm 16éves, a párja 19. 1hónap múlva 2éve lesznek együtt. A párja legtöbbször azon is kiakad ha szóba áll velem, minden apróságon felhúzza magát, nem egyszer volt olyan hogy a barátnőm sírt, mert tiszteletlenül beszélt vele. Nem igazán szeretne velem elmenni a barátnőm sehova, mert nem akar veszekedni a párjával. Volt alkalom hogy a párja engem is kritizált, mert beszèlgettem a barátnőmmel. Az én párom, én is és a barátom is próbált már beszélni vele viszont egyikünkre se hallgat. Ha a pàrja szakítani akar vele egyszerűen nem engedi elmenni. Hozzátéve, hogy a távolság miatt (100km) napi 0-24ben telefonálnak. Kollégiumban élünk ès ketten vagyunk a szobában, viszont őszintén akkor tudok vele beszélni ha nincs vonalban vagy ha zuhanyzunk. Mégis mit tegyek, hogy a barátnőm tudtàra adjam hogy ez nem normális? Mit kéne neki mondanom? A párja az összes emberi kapcsolatát már tönkretette, úgy érzem most következik a barátságunk is.
Előre is nagyon szépen köszönöm a válaszàt!

Üdvözölöm.
A segítségét szeretném kérni.
A férjem 30 éves férfi. Tavaly augusztusban elhunyt az anyukája. Mind emellett elég nehéz élete volt,röviden büntetett előéletű. Sajnos a sexuális élete elmondása alapján eddig elég siralmas volt. Sok esetben nehezen, vagy egyáltalán nem tudott elmenni a partnerevel, ez nem csak egy kapcsolatára értendő. Nagyon hosszú idő után, velem sikerült neki, hosszabb távon is, aminek nagyon örültünk, hisz én a rossz partner választásra(nem voltak érzemei) illetve a gyász folyamatára tudtam asszociálni, hogy ezek miatt nem ment neki. Most el telt egy kis idő, és sajnos ugyan itt tartunk, hogy lemegy fel áll, lemegy fel áll,ami lelkileg rettentően megviseli őt. Sokat sír, és aggodik a házasságunk miatt.
A kérdés arra irányulna, hogy lehetséges hogy az anyukája halála miatt, a gyász miatt van ez így? A későbbiekben is előfordulhat hogy ebből eredően lehetnek ilyen esetek? Itt jegyezném meg nekem 3 éve hunyt el anyukám, és sajnos súlyos sexuális zavarokat okozott nálam is. Majd 1 évig nem sikerült nekem sem, és írtam önöknek, kaptam megnyugtatást, hogy idő, el fog múlni. És valóban így is lett.Itt is hasonló lehet a probléma? A válaszát, a tanácsát előre is köszönöm.

Tisztelt Pszichológusnő!
Párkapcsolatban élek 16 éve a férjemmel, és az utolsó érettségi találkozóm estéjén beleszerettünk egymásba egyik volt osztálytársammal. Egy hónapos titkos, éjjel-nappal levelezés után találkoztunk is titokban nálunk, nem volt valami nagyon jó a szex, mindketten izgultunk. Ezután a nagy érzelem így is megmaradt, a szex is javult valamit, ahogy kezdtünk összeszokni. Viszont a férjem hamar észrevette, hogy “más” vagyok, nyomozni kezdett utánam. Láttam, hogy ez nem jó így, és mivel többször nekifutottam az új barátommal a szakításnak, de nem sikerült, ezért elköltöztem otthonról. Azóta mintha nem lennék olyan vonzó az új barátomnak, mikor találkozót beszélünk meg (még most is titokban) gyakran rosszullétre panaszkodik, és eljön ugyan, de hülyére izgulja magát, gátlásos, és gyenge teljesítményű a légyottunk. Ezt én teljesen úgy kezelem, mint átmeneti állapotot, de azt látom, hogy Ő inkább kerülné a találkozást. Órákig szeret velem beszélgetni naponta, de ha találkozni kell, szenvedni látom. Már többször megpróbáltam szakítani vele, de nem bírok. Valamiért nagyon szeretem, ha szakítok vele, pokolian hiányzik, és csak úgy patakokban hullik a könnyem minden bevezetés nélkül, bárhol, bármikor. Magam sem tudom megfogalmazni, hogy miért??? Se vele, se nélküle állapot! A férjem visszavárna, de én szerelmes vagyok, és rettenetesen tanácstalan. Ha hazaköltöznék, mindig vágyódnék a barátom után, állandóan rá gondolnék, és ez nem lenne korrekt vele szemben. Értelmes nőnek tartom magam, de most totál passz az állapotom! Hogyan kellene kiszeretni valakiből, akivel úgy igazán be sem teljesült a szerelem? A barátom is komoly, intelligens, tanult ember továbbra is csak telefonon szeret velem “lógni” az összes szabadidejében, azt gondolom már, hogy nem is engem szeret, csak talán rajtam kívül nincs kivel kibeszélnie magát?
Köszönöm előre is szíves válaszát! Agnetta

Tisztelt Pszichológus!
19 éves lány vagyok. Nevelőszülőknél élek. Sajnos nem jövök ki jól a nevelő anyukámmal, nagyon sokat veszekszünk azon, hogy nem mesélek neki a magán életemről, meg nagyon semmiről.
Ő a mintagyerek oldalamat látja. Azt látja hogy semmi problémám sincs, egy életvidám fiatal vagyok, aki nagyon közvetlen az emberekkel. Szeretne velem jó kapcsolatot ápolni , természetesen én is vele.
Nem érti, hogy 12 év után mért nem tudok megnyílni neki.
Én tudom rá a választ , de nem tudom, hogy , hogyan mondjam el.
Sajnos visszahúzódó vagyok valójában. Senkiben nem bízom és félek az emberektől.
Van egy fia aki egy évvel idősebb csak nálam. 15 voltam amikor elkezdett molesztálni. Bezárt a szobájába, fenyegetett , hogy mindent elmond a szüleimnek ha nem fekszem le vele. Sajnos megtettem mert nem akartam elveszíteni a családom.
Zsarolható voltam mert sok olyan dolgot csináltam amit nem lett volna szabad, vagy is titkoltam. Ezek a dolgok mára már sokasodtak. Nem tudok a szüleimmel felhőtlenül beszélgetni mert mindíg eszembe jutnak ezek a dolgok és félek, hogy véletlenül kikotyogom. Sajnos mivel még a fiúk is itt lakik így nem tudtam túllépni mivel mindíg eszembe jutnak a történtek.
Úgy elszeretném mondani, hogy mi is történt de tudom, hogy nem hinnének nekem.
Sajnos sokszor a fejemhez vágja, hogy ő ezt nem bírja tovább , hogy ilyen lánya van és költözzek el. Ez az egész odáig fajult, hogy érfettségi után tényleg el kell, amit igazából nem is bánok.
Az a baj , hogy olyanokat vág a fejemhez aminek semmi valóság alapja és ez engem nagyon bánt.
Mikor alakulóban van egy kapcsolatpm vagy éppen benne vagyok egy kapcsolatban nagyon sokat veszekszünk főleg ha nem kedveli a fiút. Az a vita tárgya hogy nem avatom be a kapcsolatomba. Szeretném de nem megy. És az a baj hogy a párom felé se tudok megnyílni, nem tudok benne se megbízni, ezáltal elég gyorsan véget szokott érni a kapcsolatom.
A ott szeretnék aludni a barátomnál anya egyből támad, hogy nem , persze én egyből sírva fakadok és olyankor jön az, hogy minden vagyok csak éppen szűz lány nem. Azt hiszi hogy a szex miatt akarom a kapcsolataimat magasabb szintre emelni pedig nem így van. Nem tudja azt hogy én szex közben milyen testi és lelki fájdalmakat élek át.
Szeretnék ennek az egésznek véget vetni csak nem tudom hogy hogyan.
egy levélben leírtam mindent de nem mertem még nekik adni.
Nem tudom, hogy mi tévő legyek.

Válaszát és a segítségét előre is köszönöm.

Tisztelt Doktorno!

Egy olyan dologgal kapcsolatban lennek kivancsi a velemenyere, amire meg nem talaltam megoldast es az okat sem tudom. 26 eves no vagyok, hipererzekenynek mondanam magam es az erzeseim folyton uralkodnak rajtam. A legkisebb csalodast is traumakent elem meg es nincs tul sok onbizalmam, hiaba dicsernek. Szoval a problemam az, hogy minden velem tortent esemenyt veglegesnek fogok fel. Ha osszeveszek valakivel, vagy kudarcot vallok, ugy erzem orokre ugy marad. Amig nem latok ra bizonyitekot, hogy valtozhat, addig ugy kezelem az esemenyt, mintha valakit/valamit vegleg elvesztettem volna. Nem tudok ugy hozzaallni konfliktusokhoz, hogy oke majd megnyugszik es kesobb ugyis beszelek az illetovel. Nem. Szamomra ez is olyan, mintha vegleg magamra hagyni, elveszitenem. Szamomra minden veszteseg, es minden ilyennel osszeomlok, ezert 20 korommel kapaszkodom minden emberbe es megalazkodom folyton, nehogy elhagyjon. Ezt minden emberrel igy tortenik aki kicsit is fontos nekem, csaladtagtol a parkapcsolatig.
Mi lehet ennek az oka? Koszonom!

Tisztelt Doktornő!

Iránymutatást szeretnék Öntől kérni, hogy ha pszichológushoz fordulok, körülbelül mivel kel számolnom.
30 éves nő vagyok, pajzsirigy túlműködés problémákkal. Családom női tagjai mind küzdenek alul-vagy túlműködéssel. A női családtagok közül 3an is nyugtatókat szednek, nagynéném már a legerősebb Xanaxot szedi évek óta pszichés problémák miatt. Engem rengeteg gyermekkori trauma ért. Édesapám elhunyt amikor 12 éves voltam, a családja megszakította velünk utána kapcsolatot, önhibánkon kívül. Nagyon ragaszkodtam a nagypapámhoz, aki 6 éve hirtelen meghalt.Pszichológusi segítséggel és saját erőből sikerült elengednem őket. Édesanyámmal nagyon jó a viszonyom, amit megront a jóval idősebb fiú testvéremmel való nagyon rossz kapcsolatom. Ő gyermekkorában egy részeg sofőr miatt elvesztette egy végtagját, azóta irigykedik rám, és ki nem állhat, édesanyám pedig mindenben kiszolgálta, akár az én káromra is. Testvérem mindenben támogattam, levélben kértem béküljön ki velem de csak gúnyt kaptam tőle.Testvérem párja egy kiálhatalan nőszemély, aki a testvéremmel együtt tönkre tették az egész fiatalságomat, minden nekem fontos ünnepet elrontottak, megbántották családtagjaink. 10 hónappal ezelőtt tudtam hogy elveszítem a munkahelyem ahol egyedüli teljes munkaidős munkavállalóként a végsőkig kifáradva dolgoztam, közben pedig OKJ vizsgára készültem. Kerestem az állásokat folyamatosan, de nem vettek fel sehová. A tanulás/munkahely miatti rettenetes stressz alatt megtörtem, derealizáció alakult ki nálam és pánikrohamaim lettek. Az öngyilkosság gondolatával küszködtem olyan rosszul voltam nap mint nap. De nem akartam “lúzer” lenni. Mindig az jutott eszembe, hogy: “Ennyi telik tőlem? Ez a legtöbb amit meg tudok tenni?” Küzdöttem nap-mint nap, önsegítő könyvek, meditáció, rendszeres edzés, a problémák feltárása, mindezt egy fantasztikus társ és édesanyám szűk családi köre mellett akik mindenben támogatnak.Új fantasztikus munkahelyem lett, a pánikrohamok és a derealizáció pedig hónapok alatt, de lassan elmúltak. Az új munkahelyen tökéletesen helytállok, megjelenésemmel-családtagjaimmal ugyanúgy törődök mint azelőtt. De még mindig kínoz néha egy gondolat, hogy mit keresek én itt, valóság-e az amit látok, lehetek-e így még édesanya, van-e értelme az életemnek? Régen rengeteg tervem volt, most a legtöbbször önmagam összeszerelésével vagyok elfoglalva. Félek a családtagjaim elvesztésétől, nagymamám most jött ki a kórházból, már 86 éves…nem tudom el tudom-e foglalni az ő helyüket az élet nagy körforgásában. Elvesztettem a gyermekkorom nagy részét, és úgy érzem az élet nem valósította meg a hozzá fűzött reményeimet.Nagyon szeretnék majd édesanya lenni, a párom életem szerelme, de félek hogy a hormonváltozások miatt újra felfedi bennem magát a mentális betegség, akkor viszont már nemcsak az én életem lesz a mérlegen…és nem tudom hogy újra végig tudnám-e csinálni az elmúlt hónapokat. Gondolom igen, mert muszáj lenne. De félek.Ide tartozik hogy édesapámmal terhesen öngyilkosságot kísérelt meg az apai nagymamám(hipót ivott) ami miatt édesapám csecsemőként egyik szemére lényegében megvakult.(Ezt sose tudtam nagymamámnak megbocsátani).Nagyon erős személyiségnek tartom magam, nem akarom-nem fogom megadni magam az elszabadult gondolataimnak, sokat segítene nekem az elindulásban az Ön véleménye, hogy tüneteim milyen jellegű problémát fednek le, és hogy lehet-e ebből még teljes a gyógyulás?Köszönöm válaszát.

Üdvözlöm. Abban kérném a segítségét, hogy 7 évvel ezelőtt elvesztettem a 2.5 hónapos kislányomat. Akkor a férjem teljesen összeomlott nekem kellett támogatnom őt és mellette volt egy 2 éves lányom is akire figyelnem kellett. Akkor úgy éreztem hogy én nem engedhetem meg magamnak azt hogy elgyengüljek, azóta pedig mindenki kerüli a témát. Viszont engem egyre jobban nyomaszt a dolog egyre gyakrabban gondolok rá, viszont nincs senki akivel erről beszélhetnék. A férjemnek említettem hogy elmennék pszihológushoz, de szerinte felesleges egyszerűen lépjek túl rajta. Mit tanácsol érdemes lehet felkeresnem egy szakembert? Válaszát előre is köszönöm

Kedves Doktornő!
Érdeklődni szeretnék hogy a Ducilti nevezetű antidepresszáns kb mennyi idő után fejti ki igazi pozitív hatását ? 30mg os tablettával kezdtem most 60 mg – ossal folytattam mennyi idő kell mire a nagyobb dósisu hatni fog illetve van akinél több idő kell a hatás eléréséhez ? kérem segítsen!!!!

Szép napot kívánok. Problémám a következő. Férjemmel 32 éve élünk házasságban. Sajnos 10 évvel ezelött voltak problémáink és én mást kerestem sérelmeim enyhitésére. Nem akartam a férjem elhagyni csak jó érzés volt hogy valaki törődik velem. Sajnos ez a félrelépés férjem tudtára jutott. Válni akart de aztán visszalépett, mondván hogy mindent megbocsájt mert szeret. Együtt élünk azota is boldogságban, szerelemben de sajnos amikor részegre issza magát sokszor előtőr belőle a régi sérelem. Külföldön dolgozik, és amikor alkoholos állapotban van felhív telefonon és nagyon trágár szavakkal közli hogy menjek el mire hazaér, és persze minden vagyok, mindennek elmond. Persze értem hogy a lelkébe tapostam, de ha egyszer megbeszéltünk mindent, megbocsájtott és újrakezdtük akkor mert teszi ezt. Másnap reggel józan állapotban felhív mintha mi sem történt volna. Mikor elmondom hogyan beszélt velem azt sem tudja hogy kérjen bocsánatot. Persze azt válaszolom semmi bah, de a tüske bennem ott marad. Nem tudom már mit tegyek. Senki el nem hinné hogy ilyen beszélgetés is zajlik köztünk mert az ismerősök körében mi vagyunk a minta házaspár. Csak azt nem tudják hogy miken megyek néha keresztül. Mit tegyek vagy tegyünk? Kérlek adj tanácsot! Köszönöm

Üdvözlöm!
Eloszor is, egy 20 eves lany vagyok. Nekem egy olyan problemam lenne, hogy van párom, mar 10 honapja. En 20 eves koromig szuz voltam, vele veszitettem el. De nagyon felenk vagyok, es zarkozott. Eleinte a szextol is nagyon feltem, es 10 honap alatt 1x sem tudott ra venni a párom, hogy en oralisan kielegitsem őt..egyszeruen felek tole, es nagyon sokaig el is iteltem ezt a dolgot, mar erzem hogy enis szeretnem, de rettenetesen raparazok az egeszre, es sajnos a baratom mar nagyon akarja, es enis megszeretnem adni neki, azt amire vagyik.
Mégis hogyan kuzdjem le ezt a félelmem? Meg a kozelebe sem kerultem a számmal, zavarba jovok es nemtudom hogy lehetne. Es mar nagyon kinosan erzem magam hogy mindig varja a baratom, de sosem tudom megadni neki.
Ön szerint mit tudnek tenni? Általában azon jar az eszem, hogy nemtudnam jol csinalni, hogy benaznek, nagyon idegen dolog nekem mert elotte semmilyen formaban nemvoltam fiuval.
A válaszát előre is koszonom!

Szép napot kívánok. Problémám a következő. 2 éve hogy meg szültem a kis fiam, a terhesség alatt nagyon sokat híztam ezt a mai napig nem tudom le adni ez zavar idegesit feszülté tesz. De egy hónapja ez romlott erös fej fájás tör rám ami nem is fej fájás mert olyan mintha valami nyomná odabent az agyam és amitől dühös,feszült leszek annyira hogy semmi nem jó minden ért kiabálok,veszekszem. Amit el múlik a fej fájás el múlik minden baj. Utána olyan mintha nem is lett volna semmi ami boszantana. Ez mitől lehet? Mit tegyek? Soha nem voltam ilyen és zavar hogy ez a düh rám tör 🙁 köszönöm előre is a választ.

Üdvözletem!
Zsolt vagyok, 19 éves és úgy gondolom hogy itt az ideje szakemberek véleményét is kikérnem. Már egy ideje rájöttem, hogy a fiúk jobban izgatnak mint a lányok, eleinte csak szexuálisan, de most már érzelmileg is. Ezt elfogadtam magamban, és szeretnék végre egy kapcsolatot. Kissé zárkózott vagyok, de mégis egy meghitt kapcsolatban nagyon megtudnék nyílni. Sajnos még nem volt senkivel viszonyom.
A helyzet az, hogy egy ideje nagyon bejön a legjobb haverom. Viszont úgy érzem nekem nincs erre erőm. Hiszen ő még zárkózottabb, mint én és egészen más igényeink vannak. És képtelen vagyok beszélni vele az érzéseimről. Hogy ő milyen szexuális irányultságú azt nem tudom eldönteni, és főképpen ebben kérném az ön segítségét.
Kapcsolatunk nehezen indult, de lassan elértem hogy nagyon közeli viszonyba kerüljünk. Idővel rájöttem, hogy többet szeretnék tőle mint barátság, de fogalmam sem volt, hogy miként közeledjek. Elkezdtem mellé feküdni, fokozatosan haladva, napról-napra új szintre lépve és egyre közelebb kerülve hozzá testileg. Elértem azt hogy átöleljem, simogassam és magamhoz szoríthassam. Ő semmit se viszonzott és többször mintha védekezett volna az ellen, hogy átöleljem, de mégis hagyta utána. Nem tudom, hogy vajon csak megijedett, vagy nem esik neki jól. Régebb azt mondta, hogy ő nem szeret ölelkezni, és szerinte ez 2 fiú között nem fér bele a barátságba. De most mégis engedi.
Viszont ennél tovább nem tudtam menni, és nem tudom érdemes lesz-e mennem. Mikor nála voltam megláttam az előzményeiben, hogy csak heteroszexuális pornót böngész, azaz nem hinném hogy bármilyen homoszexuális hajlam lenne ezek szerint benne, vagy csak elfolytja magában, és inkább heteró pornót néz.
Hogy valóban mit gondol, mit érez és mit szeretne szerintem soha nem tudhatom meg, hiszen úgy vélem ő sincs ezzel tisztában.
Nagy problémát jelentene nekem beszélgetni az érzéseimről, mert úgy gondolom nem találnék beszélgető partnerre benne. Úgy gondolom hiába teregetem ki magam, ő legjobb esetben is csak hallgatni fog, és nem tesz semmit. Visszautasít akkor is, ha ő is akarná kicsit. Félne, és inkább azt mondaná, hogy minden amit én jelnek vettem az csak az agyamban létezett. És talán saját magával is elhitetné ezt, talán még szakember segítségével se lenne képes elfogadni, mivel ő hajlamos minden elfojtani és a problémákra nem megoldást, hanem asztal alá seperést választani.
Ezek tudatában én, 19 évesen nehéz döntés előtt állok. Miként tudnám ebből a helyzetből a legjobbakat kihozni. Már fordultam pszichológushoz, akivel 1 évig ezen beszélgettünk, agyaltunk, de sehogy se értünk el valódi áttörést. Pénzkidobásnak is mondanám abból a szempontból, hogy a valódi célt, hogy ezzel a fiúval egy kapcsolatot létesítsek, vagy legalább megbeszéljem az érzéseim, nem értük el. És úgy gondolom erre soha nem leszek képes, mert számomra nagyon megerőltető lenne úgy beszélgetni ezekről, hogy ő közben nem mutatna együttérzést, nem lenne őszinte, és nem lenne beszélgető partnerem.
Önökben van az utolsó reményem arra, hogy esetleg olyan tanácsot kapjak amelyet felhasználva elindulhatok egy olyan úton, amely valamilyen megoldáshoz vezet.
Nagyon szépen köszönöm türelmét, és válaszát!
Üdvözlettel,
Zsolt