Szép napot kívánok.Az lenne a problémám hogy 4 hónapig beszélgettem egy sráccal,már előtte is ismertük egymást csak az a 4 hónap komolyabb volt,végül hazajött külföldről találkozgattunk és végül megkérdezte hogy lennék-e a barátnője de ezt akkor kérdezte meg miután közöltem vele hogy én komolyan akarok és ne is álmodjon róla hogy addig lefekszem vele,szóval ez az egyik oda ami miatt azt gondolom csak ezért jött velem össze,a másik hogy azután le is feküdtünk és azóta furán viselkedik,hetek óta itthon van és hetente egyszer találkozunk, már a közösségi oldalakon is alig beszélünk,a barátaim mind azt mondják hogy csak kihasznál és a szívem mélyén talán én is tudom hogy így van de nagyon fáj ezt beismernem így inkább magamban tagadom ezt az egészet, múltkor össze vesztünk meg beszéltük a lényege az volt hogy bizonyítania kell hogy ő velem akar lenni,de semmit nem tesz ennek érdekében ami nagyon fáj.És a gond az hogy még azóta is beszélünk habár szerintem így feleslegesen megszeretném neki mondani hogy szakítanunk kellene de egyszerűen nem tudom neki megmondani mert nem akarom elveszíteni pedig tudom így nincs értelme és nem az én hibám mert én mindent megtettem hogy neki jó legyen mindent az ő kedvéért csináltam és már kezdem úgy érezni hogy én vagyok a hibás hogy elhittem minden egyes szavát miközben nem is volt igaz egy szava sem,mindig mondta hogy szeret,ezt nyilván nem tudom neki elhinni.Szóval igazából nem tudom mit kellene mondanom neki vagy mit csináljak.

Az utóbbi időben minden idegesít sokszor fordul elő ,hogy már az emberek jelenlététől is szét vet az ideg Frontin 0,25ml gyógyszert szedek szükség esetén bár nem sok hatását érzem.Elég stresszes a munkám ,a családban minden rendben van .Van úgy ,hogy legszívesebben ki sem kelnék az ágyból.semmi kedvem semmihez .mitől lehet ez ?Mit lehetne tenni?Legyen szíves segítsen nekem.Előre is köszönöm.

Tisztelt Doktornő!

A barátaim és a nővérem nagyon sokat segítenek..bár nem veszik olyan komolyan mint én..

Megpróbálok majd beszélni felnőttekkel erről..

Azt pedig,hogy a barátom miért nem hajlandó velem beszélni..azt nem tudom..
Mindenesetre köszönöm a segítségét!

Zsófi

Tisztelt Habis Melinda!
igen agyerekeim nevelőszülöknél laknak az egyik nevelőszülővel felhőtlen kapcsolatom van nagyon rendes bármi történik a gyerekeimmel én azonnal tudok róla(bár tiltja anevelöszülöknek hogy a vér szerinti szülökkel tartja a kapcsolato)demi messengeren irunk egymással.A másik nevelöszülővel annyira nem jó a kapcsolatom de már eljutottunk oda hogy beszélünk agyerekeimmel jobban mondva a két nagy fiammal napi szinten irunk nagyon ragaszkodunk egymáshoz.ha valakivel elkezdenek járni vagy vmi ojan dolog történik velük én vagyok az elsö akinek szolnak (az egyik fiu 18 éves a második 16 éves).Sajnos nem kapok semmijen segitséget senkitöl hogy a lakhatásom megoldodjon ugy hogy magamra vagyok szorulva jobban mondva a párommal.mi a bajom miért sirom el mindig magamat vagy ha meg bánt vki én nem voltam ijen egyáltalán .Annak idején 13 évesen volt egy öngyilkosságom mert nevelő anyám rám fogta hogy joba vagyok a nevelő apámmal a tiszercint irták fel meg aludiomilt azt mondták hogy személyiség zavarom van 18 éves korom óta nem szedek semmilyen gyogyszert esetleg ez lenne még felszinen ?az anyám és a nővérem skizofrenitásba szenved esetleg örököltem volna?köszönöm a válaszát !

Kedves Doktornő! Észre vettem magamon, hogy bár a jövőre vonatkozóan általában optimista vagyok, a múlt eseményeivel kapcsolatban már kevéssé vagyok pozitív… Sőt, a jó élményeket hajlamosabb vagyok elfelejteni, kevésbé “teszem azokat magamévá” mint a rosszakat. A rossz élményeken, bármi is legyen az hosszasan gondolkodom, rágódom. A párkapcsolatom – mint a legtöbb párkapcsolat – nem tökéletes, előfordulnak bosszantó események, stb. (együtt élünk) Illetve egy időszakban rendszeresek voltak a hangos, igen csúnya veszekedések a párommal, ezért februárban elhatároztam, hogy nem lesz több csúnya veszekedés, szerencsére ebben a döntésemben a párom is partner volt. Február óta a naptárba mintegy jelzés értékűen bejegyzem a pozitív élményeimet, azt, hogy mikor került sor “lelkizésre” és a veszekedéseket is. Azért írom, hogy jelzés értékűen, mert konkrétan nem írom le, hogy mi volt ez az esemény, csak különböző színeket használok filctollal és oda teszek egy X-et az adott színnel, ha megtörtént. (narancs – intim pillanatok, pink – kisebb kedves gesztusok, kék – lelkizés, fekete – veszekedés) Csak nem három hónap elteltével arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy bár szinte majdnem minden nap vannak jó élményeink, gyakorlatilag egyre sem emlékszem, nem bírom felidézni. Már 3 nappal ezelőtti kedves emlékre is nehéz visszaemlékeznem. Az lenne a kérdésem, vagyis inkább a kérésem, hogy hogyan tudnám magamban ezt a mondjuk úgy – “pozitív emlékezést” erősíteni, tudna nekem szolgálni valamilyen gyakorlati tanáccsal, ötlettel, bármivel?
Köszönettel, Violetta

Tisztelt Doktornő!
Nemrég megismerkedtem egy férfival, aki 5 évvel idősebb tőlem. Randiztunk háromszor, valamint beszélgettünk interneten és nagyon hamar egymásra hangolódtunk, mondhatni mintha évek óta együtt lennénk. Neki előttem két komoly kapcsolata volt, mindkettő közel két évig tartott viszont egyikőjükbe sem volt szerelmes azonban. Visszatérve hozzánk nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában és már az ismerkedés elején leszögeztük, hogy mindketten tartós kapcsolatot szeretnénk és, hogy megpróbálunk minél többet találkozni. Ez körülbelül 2 hete történt. Nem is volt semmi probléma ez alatt a két hét alatt, most viszont elém állt és azt mondta neki nem megy. Olyan indokot hozott fel, hogy velem csak komolyan tudna tervezni viszont ő nem áll készen egy komoly kapcsolatra, illetve és számomra ami a legfurcsábban hatott, hogy úgyis megbánta mert, hogy ő alapvetően ilyen. Elmondta, hogy a korábbi kapcsolatában is érzelmileg megbántotta a partnereit de ez ellen nem tud mit tenni, mert ő ilyen. Kifejtette még, hogy ha kapcsolatban van akkor szeretne mindent megadni a partnerének de ennek ellenére érzelmileg bántani fogja. Továbbá azt, hozta fel indoknak, hogy most a tanulmányai miatt nagy rajta a nyomás. Kérdésem az lenne, hogy most ő tényleg komolyan akarnak velem tervezni és mivel így nem tud, ezért nem ment bele a dologba vagy pedig ezzel a “szöveggel” próbált megnyugtatni? Illetve, hogy hogyan lehetséges valakinél ekkora pálfordulás közel két hét alatt? Ezek ellenére elmondta, hogy vonzódik hozzám ugyanúgy és nem kizárt, hogy a jövőben szeretne többet valamint, hogy ha nem most találkozunk hanem, például fél év múlva akkor simán kezdeményezne egy tartós kapcsolatot. Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Doktornő!

Az alábbi helyzetben kérem tanácsát:
39 éves vagyok, két kamasz lányom van, hónapokon belül 16 és 18 évesek lesznek. Körülbelül 13-14 évvel ezelőtt váltunk külön édesapjuktól, Ő lépett ki a kapcsolatból, azóta meg is nősült (bár az a kapcsolat is a “végét járja”- tulajdonképpen most egyedül él) Nem voltunk házasok, ezért válóper stb. nem volt, szóban megegyeztünk, kulturáltan váltunk körül és az első időszak sértődöttsége után normális kapcsolatot alakítottunk ki, mindenben segített anyagilag is, a gyerekek minden hétvégén mentek hozzá. Nagyjából 8 éve tart a jelenlegi kapcsolatom egy nálam 17 évvel idősebb férfival, aki megözvegyült és a 18 éves lányával él egy apró lakásban. Néhány éve már “náluk ragadtunk” életvitelszerűen itt élünk náluk. Kedvesem nem könnyű természet, elvárja a tiszteletet, de lányaim nyegle kamaszok, pimaszak, sértődősek, sokszor haragszanak rá, Ő pedig hirtelen és haragtartó, nehezen érti meg a kamaszok lelkivilágát (A saját gyermeke problémamentesnek tűnik, mindig mindenben megfelel az apjának, csöndes, visszahúzódó) Azt fontos megjegyeznem, hogy sosem bántaná egyik gyereket sem, a “módszere” a levegőnek nézés, ha bármi gond van, képes napokig hozzám sem szólni, akkor is, ha a gyermekem okozta a problémát. Én pedig szívesebben beszélném meg a gondjainkat. Ami miatt írok: A párom valami apró hülyeségen felidegesítette magát, közölte, hogy mi csak kihasználjuk Őt, ha róla vagy a lányáról van szó, nekünk nem fontosak. Persze ezt sem beszéltük meg, hanem másnap reggel én mondtam el a lányaimnak, mi miatt haragudott meg. A reakció: a lányaim elköltöztek az apjukhoz. Azóta nem reagálnak a megkeresésemre. Szerintük, el kellene költöznünk (volna hova, egy pest megyei településen saját lakásom van egy rokonom családi házában, de ez elég messze van a gyerekek iskolájától. Mit tegyek? Adjak fel mindent, legyek hétvégi barátnője a páromnak, akiről tudom, hogy szeret? Tegyem meg a gyerekeim kedvéért a saját akaratom ellenére? Vagy várjak? Hátha rájönnek, mégis jó volt velünk? Vagy hagyjam őket vidáman élni az apjukkal? Miközben az én szívem összetört? Anyai csődként élem meg mindezt. Attól pedig nagyon félek, hogy a gyerekeim úgy érzik, én hagytam el őket, nem fontosak nekem, mert nem hívogatom őket, pedig csak ez a helyzet jár folyamatosan a fejemben. Arra a kijelentésemre, hogy mindenkinek tenni kéne egy kicsit, hogy ez a mozaikcsalád normálisan működjön, a lányom azt válaszolta, hogy ő nem akar tenni érte, és úgy érzi, hogy a párom és a lánya utálja őket, csak én nem veszem észre.
Válaszát, tanácsát előre is köszönöm, tisztelettel:
Anna

Tisztelt Doktornő!
21 éves egyetemista fiú vagyok. Rendezett családi körülményekkel , boldog párkapcsolatban élek . 2 évvel ezelőtt volt egy nagyon stresszes időszakom , az akkori baratnőm 1 év kapcsolat után , megcsalt és pár nap leforgása alatt megszakította velem a kapcsolatot . Azóta körülbelül 2 éve rettentesen stresszes vagyok . Szinte mindentől félek . Idén egy huzamosabb urológia betegségsorozatom is volt amiből nagyon nehéz kilábalni . Folyamatosan félek valamitől , hogy valami baja lesz az egézségemnel , hogy valami baj lesz , és valami rossz . Ha nincsenek is problémák , akkor csinálok magamnak . Kényszeres dolgokat csinálok, és minden miatt rettenetesen aggódok . Emiatt élni és aludni sem tudok rendesen , és már teljesen kétségbe vagyok esve , fogalmam sincs mitévő legyek . Mi segíthetne rajtam .

Jó napot kívánok!
Szakítottunk a barátnőmmel, és nem tudok mit kezdenina helyzettel. 2015. Április 19.-én jöttünk össze, 2017. Február 1.-ig felhőtlen és csodás volt a kapcsolatunk. Ekkor aztán adódott egy lehetőség , hogy kimegyünk ausztriába dolgozni, ő február elsején ment is én pedig május 1 el mehettem volna. Viszont én meggondoltam magam, itthon maradtam , megbeszéltük a dolgot, hogy aug végén haza jön és boldogan élünk tovább. Viszont az utóbbi 1 hónapban a távolságnak köszönhetően (havi 3 napot találkoztunk) tönkrement. Összevesztünk és szakítottunk. Ő könyörgött ne legyen vége, de mondtam neki jobb lesz. Nagyon megbántam szeretném vissza csinálni, bocsánatot kértem, de azt mondja szeret, viszont nagyon nagyot csalódott bennem és nem szeretné folytatni.
Van most egy munkatársa akivel jol elbeszélget azt mondja de nem történt soha semmi köztük. Utoljára azt mondta, egyszer ha haza jön keressük meg egymást, de ez kb 1 év.
Megbeszéltük ha haza jön majd májusban akkor is talizunk. Mindkettőnknek első nagy szerelem volt, én még mindig oda vagyok érte, ő azt mondta szeret, de már nem úgy mint régen, de tudom hogy csak csalódottságból mondja.
Mit tegyek most? Keressem? Ne keressem? Beszélgessünk? Vagy hagyjam?
Nem tudok egyszerűen tovább lépni mert olyan kapcsolat volt a miénk hogy ragyogtunk egymást mellett, imádtuk egymást. Tudom ha nem lenne a távolság megoldanánk a gondot, de így nagyon nehéz. És tartok is tőle hogy addigra összejön valakivel amire hazajön és akkor már nem tudjuk megoldani.
Pokolian érzem magam.
Köszönöm a segítséget, minden jót.

Üdvözlöm!
Egy olyan kérdéssel fordulnék Önhöz,hogy milyen következménye van annak,hogyha egy fiatalt (18 életév alatt) lelkileg bántalmaznak, a fiatal elmegy otthonról ezekután rendőrség vissza,haza viheti? Vagy esetleg van esély arra,hogy a fiatal egy olyan helyen maradhasson ami neki jó pl. Barátjánál,barátnőjénél, ismerősénél vagy hozzá közel álló felnőttnél?
A választ előre is köszönöm

Nemrég váltunk el a férjemmel, 9 éves kislányunk lelkileg úgy tűnik nagyon nehezen viseli.
Ráadásul, időközben szenvedtünk egy autóbaleset is, ami miatt mindössze minden 2.hétvégét tölthetem vele. Úgy érzem, hogy rengeteg feszültség van benne, sokat fáj a hasa, és lassan már mást sem tud mondani, mint hogy anya szeretlek. Az apukájáva is jó a viszonya, és egyenlőre tanulási nehézségei sincsenek, azonban érezhető őleg az utóbbi időbenmajd egy évvel a baleset és a válás után, hogy lelkileg nagyon megviselt. Sokszor megijeszt, mert egyszercsak minden előzmény nélkül azt mondja vagy kérdezi, hogy anya, most hol vagyok..olyan értésem van mintha nem tudnám hol lennék. Önök szerint ez normális érzés egy ilyen pici lánytól? Váláskor a kislányunk felügyelete kapcsán egyöntetűen 50-50% ban egyeztün meg a férjemmel, de sajnos a baleset miatt, nem tudom ezt teljesíteni, így nagyon ritkán és keveset vagyok a kislányommal. Akinek eddigi élete teljesen zavartalan volt, mondhatni átlagon felüli. Nagyon félek, hogy egy esetleges szorongás, vagy elfojtott stressz miatt vmi komoly baja esik, vagy felnőttkorára is kihat. Az iskolapszichológushoz rendszeresen jár, de semmi érdemleges nem történt.
Továbbra is számolgatja a napokat amig találkozhatunk, sokszor sir hogy hiányzom neki,és látszólag is kissé lehangolt, rosszkedvű, ennek ellenére ezt próbálja palástoni. de nem mindig megy neki. Mit javasolnak, mit tehetnénk? Sajnos a volt férjem egy nagyon nehéz eset, több éve áll pszichiátriai kezelés alatt, különböző depressziós személyiségzavaros, stb. problémákkal, így nem tudom nem e örökölte a gyermek plusszban még az eekre való hajlamot is, a férjem nővére pedig konkrétan gyógykezelés alatt áll bentlakásos pszichiátriai intézetben. Főként az ijeszt meg , mikor látszólag elveszti a realitásérzéket avgy nem tudom mi zajlik benne, de hogy ilyet mondani h nem tudom most hol vagyok..elég ijesztően hangzik.

Egy férfi és én évek óta erősen vonzódunk egymáshoz, érzelmi kapcsolat alakult ki köztünk és mindketten meg is vallottuk az érzéseinket. Abban biztos vagyok, hogy más téren is vonzónak lát engem. Mégsem lett belőle több, egyrészt mert én idén februárig mással éltem (a szóban forgó férfi ezzel mindvégig tisztában volt és ennek tudatában kezdeményezett), másrészt mert a nyilvánvaló vonzódása ellenére mégis egy furcsa hezitálást éreztem a részéről. Sokszor szomorú és keserű, amit csak részben értek. A magányra panaszkodik és azt biztosan tudom, hogy komoly párkapcsolata valóban évek óta nincs. Szerintem engem nagyon szeret, ezt folyamatosan, kisebb-nagyobb gesztusokkal bizonyította, érzésem szerint hosszú-hosszú időn át én voltam minden gondolata. Valami mégis visszatartotta őt attól, hogy velem komolyabbra fűzze a szálakat, gondoltam arra is, hogy a külföldi tervei miatt (huzamosabb külföldi tartózkodásra vágyott, de eddig nem tett érte semmit) inkább nem vágott bele velem. Ez is lehet egy magyarázat. Soha nem futok férfiak után és nem erőltetek semmit, így egy ideje nem vagyok napi kapcsolatban ezzel a férfival, megpróbáltam bölcs lenni és elengedni. Az elengedés azonban nem ment neki könnyen, nem találta a helyét. Az év elején például üzeneteket küldött nekem, amelyekben konkrét közös programokra utalt, aztán mégsem keresett hetekig. Időközben megtudta, hogy már független vagyok, de nem lépett semmit, csak felületes kapcsolatfelvétel történt a részéről 2-3 alkalommal és tovább hitegetett a közös programmal, ami viszont valahogy soha nem akart összejönni. A legutóbbi alkalommal közölte, hogy elutazik két hétre, ezután írtam meg neki, hogy én nem haragszom rá, ha mégsem akar tőlem semmit és nem is vártam el semmit, de nincs értelme hitegetni egy nőt, aki nem érdekli igazán. Illetve, hogy méltatlan játszmákra nem vagyok vevő. Azért minden jót kívántam neki és azt, hogy legyen boldog. Erre egyetlen sort sem válaszolt. Az volt az érzésem, hogy olyan helyzetet akart teremteni, amelyben nincs más választásom, csak elküldeni őt. De akkor minek hajtott rám, majd szinte ugyanazzal a lendülettel miért taszított el magától? Felmerült bennem, hogy ez a férfi nárcisztikus személyiségzavarban szenved, tudom, hogy erre is jellemző a leértékelés-ignorálás-ejtés, vagy esetleg bipoláris, mert sokszor tapasztaltam nála hangulatingadozást, passzív-agresszív “mosolyszünetet” és nagyon furcsállom, hogy odáig van értem, majd mégis képes hetekig hanyagolni. Azonban nem vagyok szakember, nem állítok fel diagnózisokat. Mivel az, ha valaki szó nélkül elfordul tőlem, amiatt is lehet, hogy csak egyszerűen nem érdeklem, vagy nincs kellő eszköztára a párkapcsolatokhoz, gyáva elém állni és ezt közölni, stb. A férfiak gyakran eltávolodnak attól a nőtől is, aki nagy hatással van rájuk, vagy olykor abszolút tanácstalanok, mert több út áll előttük és nehéz választani. Szeretném megtudni, van-e valamilyen egyértelmű különbség a fent említett zavarok miatti megváltozott viselkedés, ignorálás és ejtés, illetve aközött, ha valaki egyszerűen rájött, hogy nem kér belőlem és csak szimplán gyáva ezt közölni velem?
(Hallottam már olyan történetről, ahol a férfi egyik napról a másikra, magyarázat nélkül beszüntette a kommunikációt egy nővel, akit nagyon is szeretett, mint később kiderült azért, mert nem látta tisztán a kapcsolatuk jövőjét. Valamivel később mégis összejöttek és harminc éve házasok… Ez a történet zavart össze, nem látok tisztán, az én életemben lévő férfi sem kommunikált egyértelműen, de ez lehetett a hiányos eszköztára miatt is.) A szóban forgó férfi egyébként 51 éves és hosszú idővel ezelőtt vált el.

Tisztelt doktornő,

Szeretnék tanácsot, vagy egy külső rálátást kapni a problémámra, mivel én úgy érzem nem jutok egyről a kettőre.
A problémám a következő

Megközelítőleg két és fél éve vagyunk együtt a barátnőmmel.
Az elején ahogy lenni szokott rozsaszin köd egymással töltőt idő 0-24 mínusz a munka. Sokat megtudtunk egymásról és nagyon kiegyensúlyozott kapcsolatunk volt.
Nekem az első hosszabb kapcsolatom ez neki már volt sok hosszú kapcsolata de azt mondta, hogy az összes közül ez kiemelkedik a békében és megértésben és nyugalomban ( nem nagyon szeretek drámázni ,a féltékenykedést a játszmákat.. ami az ő kapcsolataiban rendszerint jelen volt)

Nagyon szeretem, szeretek vele élni szeretek együtt csinálni programokat, de persze megértem ha vannak külön programjaink ( bár mostanában ezt nehezebben viselem lentebb bővebben kifejtem), szeretem ahogy hozzám ér ahogy rám néz vagy nevet a hülyeségeimen.
Aztán beütött egy tragikus esemény, a barátnőmet félévvel ezelőtt egy ritka krónikus betegséggel diagnosztizálták, ami gyógyszeres kezelés mellett jól kordában tartható de anélkül gyorsan halálossá válhat, ugyanakkor a gyógyszeres kezelés mellett nagyjából teljes életet élhet (de sok kérdés felmerült emiatt nyilván).
Ezekre még most is keressük a választ például lehet-e majd gyerekünk, érdemes-e hosszú távra tervezni.
Nem rég kiderült két hete vasárnap) hogy az egyik kollégája beleszeretett, és a barátnőmnek saját állítása szerint se közömbös a férfi, de azt mondta hogy nem szeretne elhagyni és bíznom kell benne (ez sajnos most eléggé nehéz nekem, de hát nem tudok mit tenni vállalnom kell ezt a kockázatot úgy érzem, nagyon sebezhetővé tesz).
Amióta ezt felvállalta (rákérdeztem és elmondta ami szerintem jó, hogy nem köntörfalazott, ugyan nem volt teljesen őszinte velem az az érzésem és ,hogy még mindig elhallgat dolgokat ezzel, (pl továbbra is Facebookon chattel-nek)kapcsolatban, de nem ronthatok ajtóstul a házba, mert nem hiszem hogy erőszakos megközelítéssel bármit elérhetnék.

Sokat beszélgetünk most újra a kapcsolatunkról (mint az elején) és próbáljuk feltárni a gondjaink okait.
• Azt mondja, hogy beleszürkültünk a hétköznapi taposó malomba és elkényelmesedtünk a kapcsolatunkban (nem járunk már nagyon sehova pedig korábban egy másfél hónappal ezelőttiig gyakran jártunk moziba, kávézni, színházba esetenként találkozni a barátainkkal ( inkább az ő barátaival az enyémek sajnos már inkább külföldön élnek)
• Nagyon bele temetkezik a munkájába ( saját állítása szerint a betegség miatt nem tudja hogy megtud e valósítani bármit az állmai közül és a munkája legalább teremt valamit.
• Azt mondja szeret, de már nem ugyanúgy mint a betegség elött, ez rám is igaz sokkal védelmezőbb lettem azóta és próbálok mindenben a kedvére tenni, ezt ő nagyon nem szereti én megígértem, hogy vissza fogom magam és nem veszem körbe őt ennyire.
• Barátnőm is úgy érzi, hogy távolságot tett közénk a betegség miatt és én úgy gondolom, hogy ez a távolság okozza a megszokás érzését.
• Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk megoldani a gondjainkat és kibeszélni magunkból a problémákat, hogy újra jól működjön a kapcsolatunk.
• Jövő héten újra elmegyünk valahova kettesben randizni

A megoldás keresés miatt felmerült pár dolog a fejmben:
• Van e értelme tanácsot kérnem a legjobb barátnőjétől?
• Érdemes levélben leírnom neki is, hogy mit gondolok és érzek mert ugyan megbeszéljük szóban de néha úgy érzem ha leírhatom pontosabban tudom megfogalmazni több időm van a megfelelő szavakat megtalálni)
• Illetve, hogy mint külső objektív szemlélő ön, hogy ítéli meg van értelme küzdenünk, vagy csak elodáznák az elkerülhetetlen szakítást

Ideje elengedni és a ha szeret vissza jönni megközelítésben bízni?
Esetleg szünetet tartani?

Mihamarabbi válaszát előre is köszönöm
Egy fiatal ember kétségek között.

Tisztelt Doktornő!

Egy kb.3 éves egyéni terápia után, két és fél hónapja egy újabb terápiába kezdtem. Az elsőt elég komoly visszaélések után zártam le és az aktuális terápia során feszítő szükségét éreztem annak, hogy ezekről beszélhessek. Kb. 2 nappal ezelőtt került rá sor, sok mindent kimondtam, de valahogy úgy érzékeltem, hogy a terapeuta képtelen empatizálni velem, folyamatosan másra akarja terelni a szót.
Kb.fél órával ezelőtt nagyon rosszul éreztem magam, most valamennyire csillapodott, nehezen tudom megfogalmazni az érzést, mintha nem érzékelném a valósággal a kapcsolatot, őrületnek is mondanám, aztán a terapeuta arcát láttam bizonyos ideig, ahogy beszél a témával kapcsolatban, képileg “meggyőző”, de mintha elvágták volna az érzelmeket, van kép, de nincs hang, azaz érzelem mögötte. Segítene ezt megérteni, nem tudom elérni a terapeutát, de igen rosszul vagyok és komolyan félek, hogy megőrülök.
Hálás köszönettel:
A.

Kedves Doktornő!
Problémáim az elmúlt minimum egy évre vonatkoztathatóak vissza. Jelenleg 18 (lassan 19) éves végzős gimnazista vagyok, és eddig az iskolára fogtam, de problémáim lassan súlyosodnak.
Alvászavarokkal küzdöm, általában nehezen alszom el, és alvásom időtartama ugrándozik, képes vagyok napokat aludni, máskor két órát ha alszom esténként. Emellé társul folyamatos félelmem; néha úgy érzem, csak szeretnék otthon maradni, és egész nap az ágyamban lenni, anélkül, hogy valakihez is szólnék. Félek az utcára lépni, és nem hogy idegenekkel, de a saját barátaimmal is beszélni. Ha elmegyek valahova, még ha jól is érzem magam, mindig csak olyan gondolatokkal van tele a fejem, hogy “Ezt nem kellett volna mondanom” vagy “Igen, az a társaság nevet… biztos rajtam nevetnek”. Számomra kimerítő elmenni otthonról, én szeretnék, de mégis sokszor képtelen vagyok rávenni magam, vagy ha igen, akkor azelőtt legalább egy napig készítenem kell magam lelkiekben. Többször is mondták már nekem, hogy alacsony az önértékelésem, őszintén utálok tükörbe nézni. Rosszabb időszakaimban naponta sírom el magam, és néha azt sem tudom épp miért- de ez nem a megnyugtató sírás, utána is borzalmasan érzem magam. A legkisebb indok is képes sírásra késztetni, és a legkisebb indoktól is képes vagyok pánikrohamot kapni.

Nem igazán tudom, mégis mi bajom. Vannak jobb, vannak rosszabb napok, és vannak… csak napok, amikor úgy érzem, semmit sem érzek. Borzalmasan fáradtnak érzem magam, barátaim körében általában el tudom temetni a gondjaim, de mostanában Ők is észrevették, hogy nem érzem jól magam. A legnagyobb problémám, hogy nem tudom megmondani, mégis pontosan mi bajom, csak nem érzem jól magam.

Előre is köszönöm segítségét!