Kedves Doktonő!
19 éves lány vagyok és egy számomra elég nyomasztó problémával fordulok Önhöz. Éppen 15 éves lettem amikor elkezdtem járni egy nálam 2 évvel idősebb fiúval. Nem volt komoly kapcsolat összesen 2 hónapig tartott,szakítottam vele mert úgy éreztem nem ő a hozzám való fiú. Őt ez nagyon kiborította, még sokáig írt nekem aztán egyszer csak abbamaradtak az üzenetek,úgy gondoltam túllépett rajtam. Azóta már van egy 3 és fél éve tartó kapcsolatom. A jelenlegi barátom fiatalabb pár hónappal nálam, olykor elég éretlenül viselkedik, már kétszer megcsalt engem de mindig megbocsátottam neki mert úgy éreztem nagyon szeretem. Tavaly nyáron felkeresett engem a régi barátom, hogy a szakításunk óta is rengeteget gondol rám és szeretne velem beszélgetni. Beszéltünk egy hónapon keresztül, nagyon megnyugtatott, mindig boldog voltam ha írt nekem, de természetesen a barátomnak nem tetszett így megmondtam a régi fiúnak,hogy többé ne írjon..újból összetörtem a szívét. Ezek után minden nap eszembe jutott ,lelkiismeretfurdalásom volt és hiányzott. Minden héten vártam,hogy írjon de nem írt. Aztán a napokban kaptam tőle egy üzenetet. Pár mondatot beszéltünk általános témákról, aztán kitört belőle minden. Elmesélte hogy akárhány lánnyal együtt volt csak engem keresett mindenkiben és úgy érzi nem tud teljesen boldog lenni nélkülem. Az fáj a legjobban, hogy ismerem őt annyira,hogy tudjam nem csalna meg és olyan törődést kapnék tőle amit mástól nem, mégsem tudom lezárni a jelenlegi kapcsolatom mert a jelenlegi barátom is nagyon szeret engem, de félek ez már csak megszokás köztünk. Képtelen vagyok túllépni:( Mégis hogyan cselekednék helyesen?
Válaszát előre is köszönöm szépen!

Kedves doktornő!
Mostanában úgy érzem hogy túl nagy rajtam a nyomás és nem tudok megbírkózni vele. Nappal viszonylag jól érzem magam de este egyedül maradok a gondolataimmal és sírok. Egyre többet foglalkoztat az öngyilkosság gondolata (amit szerintem nem tudnék megtenni). Nem merek a szüleimmel beszélni az érzéseimről és ahhoz sincs bátorságom/lelki erőm hogy személyesen felkeressek egy pszichológust. Fogalmam sincs hogy mihez kezdjek

Előre is köszönöm válaszát!

Kedves Lili!
A problémám kicsit összetett és kb. akkor kezdődött, amikor elkezdtem gimnáziumba járni és kollégista lettem. Azt tudni kell Anyukámról, hogy tanár és egyszerűen “begőzöl” a torokfájás gondolatára is. Általános iskolában végig kitűnő tanuló voltam és nem volt panasz rám. De sajnos anya az egészségemmel nem sokat törődött, simán beküldött 39 fokos lázzal is és miután telefonon utána telefonáltak, hogy vigyen haza, még velem kiabált. Vagy mikor ki kellett húzni a fogamat az ő felelőtlensége miatt, mert nem hitte el, hogy a hatos fog nem tejfog, akkor is vérző foggal odavitt vissza. Aztán első félévben gimnáziumban és a kollégiumban még álltam a sarat, hogy anya nem engedi, hogy (bocsánat csak így írja le a gép) hiányozzak stb., pedig többször is “megutáltak”, mert végig köhögtem az éjszakát vagy megfertőzöm őket. Szerintem itt ragadt rám az, hogy kicsit többet foglalkozzak magammal vagy az egészségemmel. Azóta már egyetemen is folyamatosan bántanak, ha beteg vagyok és a szavaikkal élve “kicsinálnak”. Sajnos akaratlanul nem tudom eltitkolni, ha rossza közérzetem vagy nagyon lázas vagyok esetleg hánytam. De most 20 évesen is, ha meghallják, hogy hiányoztam, akkor feje tetejére áll a világ és folyamatosan bántanak. Mindenféle drogos, bolond, hazug, prosti iskolakerülőnek el vagyok hordva. Még azért is bántanak, ha korábban hazaengednek a suliból. A tetőpont, akkor volt, mikor március 14-én influenzás lettem, azóta megkezdődött a terror. Folyamatosan magas a vérnyomásom (160-170), bánt az itthoni helyzet, beszélni nem lehet velük, mert két szóból leépítenek, hogy bolonddal nem foglalkozunk. Nem fogják fel, hogy felnőtt emberrel így nem beszélhetnek. Sajnos az állandó idegeskedés már a tanulás rovására ment, folyamatosan rontok, nem tudok tanulni, állandóan bántanak, szidnak. Úgy érzem magam, mint egy horror filmben. Ráadásul ők tényleg elhiszik, hogy azért lettem lázas, mert a szavaikkal élve “bolond vagyok”. A történethez az is hozzá tartozik, hogy anyukám a munkájából adódóan hazahordja a vírusokat, de folyamatosan leszid, mert szerinte nem öltöztem fel. Ráadásul be akarják velem beszéltetni, hogy drogozom, mert biztos azért vagyok ennyit beteg, illetve “vérben forgó szemekkel” bántanak folyamatosan. Nem igaz, nem hiszem el, hogy egy nyamvadt influenza, vagy nátha miatt ki kell készíteni, mert ez már az. Apa többször meg is vert, amikor vissza mertem szólni, Volt hogy a szájam repedt be, vagy az orrom tört el. Utána még jobban próbáltak kikészíteni, mert féltek, hogy feljelentem őket.
A sírás egyáltalán nem segít, mert még jobban vérszemet kapnak és még jobban bántanak.
Az egész akkor kezdődött, mikor megkértem, hogy hazafele ugorjunk be venni valamit a torkomra, mert nagyon fáj. azóta folyamatosan tart a kikészítő hadművelet, a módszeres lelki terror.
Egy szabály lett volna, hogy eltitkolni, hogy valamilyen egészségügyi problémám van és nem beszélni róla velük. Nemhogy segítséget nem adnak, hanem még nagyon bántanak is.
Már ott tartunk, hogy a folyamatos terror miatt elhagytam magam és már az öngyilkosság is megfordult a fejemben. amikor ezt mondtam, hogy inkább meghalok, csak ne bántsanak, akkor meg azt mondták, hogy örülnének, mert akkor begyógyszerezve bedughatnának valamilyen elmegyógyintézetbe. Nagyon félek és rettegek tőlük, hogy a poharamba kevernek valamit és hasonlók.
Teljesen össze vagyok törve. ha akkor nem szólom ki, hogy fáj a torkom, nem bántanának. Elköltözni nem tudok,a suliban rontok, ami adja alá nekik a lovat.
Milyen betegség az, mikor így viselkedik egy szülő, ha beteg a gyereke? Tényleg akkora bűn influenzásnak lenni? Azt hiszik, hogy én tehetek róla, mert nem öltöztem fel vagy sokat szellőztetek.
Megfenyegettek, hogyha bárkinek is szólok, úgysem hinnék el róluk, senki nem fog hinni nekem.
Nagyon rosszul esik és bánt, ráadásul komolyan is gondolják. Már ha nem napi két pohárral iszok vizet, hanem hárommal, már abban is pszichés problémát látnak és anya azt képzeli be, hogy biztos cukros vagyok és hasonlók.
Már tényleg azt hiszem, hogy megőrülök ilyen környezetben. A barátaknak, meg úgy állítják be, hogy én beszélek vissza és milyen hálátlan vagyok.
Remélem érthető lett és én sem nagyon hiszem el, hogy létezik ilyen probléma, de sajnos igaz. Elköltözni nem tudok, kollégiumba nincs lehetőségem menni. ebbe az iskolába is ők erőltettek bele és nem volt más választásom.
Előre is köszönöm a segítségét!

Kedves Doktornő!
24 éves lány vagyok, egyetemista, 4 éve vagyok együtt párommal (27éves). Egy hónap múlva megműtik (epehólyageltávolítás) és ez okozza a problémát. 2 éve is volt egy műtéte, és akkor is nagyon rosszul éreztem magam, nem tudtam segíteni, tehetetlennek éreztem magam, főleg mert hazamentünk szüleihez,mert az közelebb volt a kórházhoz és mindent ők intéztek. És most ugyanezek az érzések törnek fel, ha csak rágondolok, görcsbe van a gyomrom. Azt érzem, hogy utálom,hogy neki ezt el kell szenvednie,de kicsit belül úgy érzem cserbenhagy (egy hetet a szüleinél kell töltenem, ahol egyedül leszek), és félek őt “úgy” látni a kórházban, megint több hétig szenvedünk, szomorú leszek stb.
Tudom, hogy erősnek kéne lennem és ott lenni neki,de nem tudom hogyan. Mit tehetnék?
Köszönöm válaszát!

Kedves Doktornő!
Évek óta párkapcsolatban élek, nagyon szeretem a páromat, annyira egyformák vagyunk… a viselkedésünk, a véleményünk, sőt ,még külsőre is sokak szerint. 🙂 Persze semmi rokoni viszonyban nem állunk. Vele képzelem el az életet. De!
Időnként fellebben mindig egy tényező… nem is tudom, honnan jön. Egy érzés, olyasmi , mint a szerelem, legalábbis nagyon erős vonzalom. Aki iránt érzem, az az apja. Sokat fantáziálgatok róla, s majd meghalok, hogy átöleljem. Néha úgy érzem, ő is érez v.mit, vagy legalábbis imponál egy érett korú férfinak, ha egy fiatalabb nő mosolyog rá. (néha, úgy néz, mint, amikor kanos v.ki. Sose mondtam, nem mutattam időnként feltörő érzelmeimet felé, és soha nem is fogom. A páromat szeretem! De néha megőrjít a kín, majd elmúlik hetek-hónapok alatt. :S
Kérem segítsen! Nem értem, mért tör elő, s miért nem tudok, csak egy valakire koncentrálni! :(((
Válaszát előre is köszönöm!

Jónapot Doktornő
Élettársam majdnem öt évire vallota be hogy meg csalt a legjobb barátnőmmel aki egyben a nagy nénikém.Van egy 5éves kis lányunk szóval ez mind akor történt mikor kislányom életét adtam a kórházba.Eszt nem tudom fel fogni.Barátnőm aszt állítja nem igaz.Élettársam pedig aszt állítja igaz.Nem tudom mit tegyek kiben bízzak?

Kedves Doktornő!A problémám a következő.Megismerkedtem egy férfivel 1 évvel ezelőtt,beleszerettem úgyhogy mellette volt és jelenleg is van férjem,ő is ismeri.Teherbe estem tőle és megszültem a babát,úgyhogy a férjemnek elmondtam mert annyira bűntudatom volt.Természetesen a férfi kilépett az életemből és igazából hiába vallottam be az igazságot így is rettenetes bűntudatom van még mindig.Szorongások emberektől való félelmek,az hogy mit mondanak rólam az ismerősök azon rettegni,hogy egyszer kiderül vagy hogy kiderülhet e.Borzasztó így élni és igazából ezt csak a férjemmel tudom megbeszélni,de így mégnagyobb bűntudatom van.Hogyan tudnám ezt magamba helyretenni?Válaszát előre is köszönöm.

Tisztelt doktornő! A fiam aki 20éves egésznap a szobályában van és évek óta bezárja az ajtaját, nem komunikál velünk. Már egy hónapja nem jár el dolgozni a családi vállalkozásunk van. Szerintem depressziós de nem megy orvoshoz. Nekünk nem mondja el mi a baja , szerintem szorong mert szorakozni se jár el meg sehova. Hogy tudnánk neki segíteni?

Tisztelt Doktornő!
Egy 18 éves fiú vagyok,aki most fog érettségizni. Jó tanuló vagyok,olyan 4,5 az átlagom,viszont a matematika tantárggyal gondjaim vannak. Már egyre közeledik az érettségi,és bennem is egyre nagyobb lesz a nyomás,stressz. A történelemtől,irodalomtól,illetve hasonló kötelező érettségi tárgyaktól nem félek,egyet kivéve,a matektól. Nem tudom,hogy mi tévő legyek. Mindig odafigyeltem órán,itthon is tanultam,tanulom,de egyszerűen nem megy. Ha cetlit írtunk egy-két anyagból,azzal nem volt gond,4-es vagy 5-ös lett,javarészt,viszont amikor témazárót írunk több anyagból,akkor sosem megy. Mert nem értem,csak megjegyzem az anyagot,de egy tz-nél már annyi nem megy. Félek attól,hogy mi van,ha nem sikerül a matekérettségim és ez elrontja az eltervezett jövőmet. Nem tudnék odamenni tanulni,ahová akarok,lehet hogy nem vennének fel dolgozni jó helyekre,nem lenne elég pénzem hogy különéljek a szüleimtől-nem az hogy rossz velük,csak szeretnék önállósodni. Mi lesz,ha a 12 pontom se lesz meg a szóbelihez? Mit tegyek? Ez tényleg ilyen súlyos dolog,vagy csak én reagálom túl?
Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelt Pszichológus/ Pszichológusok!

Felnőtt 28 éves gyerekemmel vannak problémák, melyet az alábbiakban leírok Önnek/Önöknek, s kérném tanácsukat hová tudna fordulni problémája orvoslásában.
Azaz miként tudnám „rávenni”, hogy igenis fontos számára, hogy szakemberhez forduljon, hisz Ő azt mondja, hogy egyedül is meg tudja oldani ezeket a nem kis problémákat
Intelligens, nagyon értékes, s mély érzelemvilággal rendelkezik. Mindig precíz (nem kórosan) s nem csak a munkáját illetően, nem maximalista. Semmilyen káros szenvedélye nincs.
Mindig tudtam, hogy problémái vannak, hisz soha nem osztotta meg velünk, szüleivel a problémáját, hiába kérdeztem, mindig magába zárta. Illetve volt egy-két lelki társa a baráti környezetben, akivel megbeszélte ezeket a gondokat. Sajnos ezek a lelki társak szétszóródtak az ország különböző területein, így úgy érzem magára maradt s elvész segítség nélkül.
Mi szülők elváltunk, Ő akkor volt 20 éves.
A házasságunk nem volt felhőtlen, állandóan vibráló feszült légkör jellemezte a mindennapjainkat, s lassan felemésztette minden energiámat a küzdelem. Veszekedések sorozata, a soha el nem ismert ténykedésem az élet bármely területén, az állandó szexuális zaklatások, a személyem semmibevétele vezetett odáig, s döntöttem, válunk. De ez a lépésem nagyon későinek bizonyult, hisz a gyerekem esett áldozatául a szülői perpatvarnak.
Apjának gondjai vannak a kommunikációt illetően a gyerekével, házasságunk alatt és után is nekem kellett tolmácsolni az épp aktuális problémáját a fia felé, soha nem kérdez, soha semmiért nem vállalta és vállalja a felelősséget, s ha valami „félresikerült” akkor ott voltam én, mint bűnbak.
Az édesapjának természetesen a „válásunk után azonnal” barátnője akadt, akivel azóta is együtt vannak.
Ebből is voltak félreértések köztem és a gyerekem között, én úgy vettem észre, hogy szívesen van együtt azzal a családdal ha esetleg meghívják, de tévedtem. S ez is nemrég derült ki.
De ez vezetett el odáig, hogy felmérjem, s tudatosuljon bennem a fiamnak már-már kilátástalan, reményvesztett helyzete. Magányosan él, sportol, dolgozik, de nincsenek céljai, problémái vannak a társkereséssel is.
Gondoltam hogy nagy baj van, hisz bármit kérdeztem, bármit javasoltam, soha nem volt nyitott semmire, de amit most a gyerekem közölt velem, az nagyon fáj s elkeserít.
Nem miattam, sokkal inkább az a tény, hogy én/ mi a szülei vagyunk az okozói, s a felelősek azért, hogy a fiam ilyen helyzetbe került. S nem tudok rajta segíteni! S ezen őrlődöm nap mint nap.
Apja nem tud a problémájáról, szerinte minden rendben van a gyerekével.

Céltalanul él, nincs egy szalmaszál amibe kapaszkodhatna/ kapaszkodhatott volna, nem tartozik/tartozott sehová, nincs/ nem is volt családja, ezek a fiam szavai.
Válaszukat és segítségüket hálásan megköszönöm,
Mária

Tisztelt Pszichológus!

Egy helyzet értékelésére lennék kíváncsi. Van egy lány barátom aki nem oly régen felkeresett éjszaka hogy segítség kell neki. Én persze mentem segítettem. Majd sokat beszélgettünk és költözésbe kezdett, én pedig felajánlottam a segítségemet ha tudok. Amit el is fogadott (mert mástól nem igazán kapott és nem tudott kérni). Ő egyébként párkapcsolatban él ami nem épp a legfelhőtlenebb, de mindig erről mesélt és hogy nem tudja mi tévő legyen. Időközben elkezdtek bennem érzelmek kialakulni a lány iránt. Amit egyik beszélgetésünk alkalmával el is mondtam neki. Majd megpróbált szakítani a párjával persze nem lett belőle semmi. Majd ezek után én úgy döntöttem, hogy inkább kilépek az életéből mintsem hogy tovább támogassam és hallgassam a lelki dolgait mert kezdet megterhelő lenni a lelki dolgai. Így megmondtam hogy vagy szakít vagy én kilépek teljesen az életéből. Persze nem szakított és ezek után én vagyok az Önző személy.
Önnek mi a véleménye erről?

“Kedves Levélíró!

Köszönjük bizalmát!
Jól érzékelteti mennyire fontos magának gyermeke.

Azt azonban kevésbé értem, miből gondolja, hogy céltalan az élete. Ha jól értem, dolgozik, sportol, vannak lelki társai – még ha más városban élnek is jelenleg. Ahogy leírja a személyiségét, hogy milyen intelligens, értékes, érzékeny ember, a pártalálásra is jó esélyei vannak.
Nem igazán értem, Fia milyen “helyzetbe került”. Erről ír a legkevesebbet, a legkevesebb konkrétummal.

Kedves Levélíró! Biztos vagyok benne, hogy a Fia talál magának segítséget, ha úgy érzi szüksége van rá.

Felmerült azonban bennem, lehetséges-e, hogy Önnek van segítségre szüksége.
Ha jól érzem, ajánlom munkacsoportunk tagjait bizalommal!

Üdvözlettel,
Mangult-Varga Veronika”

Tisztelt Mangult-Varga Veronika!
Köszönöm válaszlevelét, s azt hogy rám, mint aggódó szülőre fektetett nagyobb hangsúlyt!
Ha jól értelmeztem szavait, akkor hagyjam a fiam problémáját, ha ő majd úgy gondolja hogy szükséges, megtalálja az utat a segítséghez.
Leírtam magának, hogy “voltak lelki társai, s azt is, hogy nincs életcélja”, de ezt maga nem tudja értelmezni. Mivel tudtam volna jobban ezt leírni, mint a gyerekem szavaival amit az utolsó bekezdésben talált.
Hogy szándékosan, vagy csak figyelmetlenségből fakadóan értelmezte az általam leírottakat félre, nem tudhatom, de Pszichológusként arra kellene törekednie, hogy a leírottakat a legjobb tudása szerint értelmezze.
Ettől függetlenül megköszönöm még egyszer munkáját!

Kedves Pergel-Száraz Cintia!
Az interneten keresztül találtam Önre, bízom benne hogy tud némi ötlettel szolgálni a problémámra.
Nem túl nagy, de annál zavaróbb a gondom, ami annyit tesz, hogy rágom az ujjaimon és a számon a bőrt. Rágom ha ideges vagyok, de akkor is, ha csak unatkozom. Néha már észre sem veszem. Pár hónapra műkörmöt csináltattam, és elmúlt. Erről viszont a munkám miatt le kellett mondanom, és hiába az a pár hónap, folytatódik a gondom. Mindenki azt mondja, hogy le lehet róla szokni, és ez bizonyára így is van, minden fejben dől el, de sajnos mégsem sikerül és meglehetősen szégyellem. (A körömrágásról már évekkel ezelőtt leszoktam, és azt sem tudom, hogy a műkörömmel miért oldódott meg a szájrágós probléma). Ön szerint mit tehetnék?

Várom válaszát!
Vanda

TISZTELT HÖLGYEM AVAGY URAM!ÉN 2012 JANUÁRJÁBA ELVÁLTAM 15 ÉVES HÁZASSÁGBÓL AMIBE SZÜLETETT 5 GYÖNYÖRÜ GYERMEKEM A BIROSÁG KI MONDTA HOGY EZ ÉV MÁRCIUSÁBA NEKI KI KELL KÖLTÖZNI A KÖZÖS INGATLANBOL ÉS NEKEM ÉS A GYEREKEIMNEK ÁT KELL ADNI AZ INGATLANT EZ ÉV FEBRUÁRJÁBA EGY VASÁRNAPI NAPON AZ EX FÉRJEM MEG KÉSELT A GYEREKEIM ELÖTT ÉN HIVTAM RENDÖRSÉGET AMINEK KÖVETKEZTÉBE A GYEREKEIMET ELVETTÉK TÖLEM ENNEK IDESTOVA 5 ÉVE AZOTA SZÜLETETT EGY KISLÁNYOM AKIT AZOTA IS NEVELEK DE NEM TANÁLOM A HEJEM JÓ ÉLETEM VAN A MOSTANI PÁROM MINDENT DE SZÓSZERINT MINDENT MEGKAPOK ÉS ETTÖL FÜGGETLEN IDEGES FESZÜLT VAGYOK MINDEN PILLANATBA AZON JÁR AZ ESZEM HOGY AGYEREKEIM HOL VANAK NEM TUDOK A NÉKÜL BESZÉLNI ROLUK HOGY NE SIRJAM EL MAGAM AZT HITTEM HA FANNI MEGSZÜLETIK AKKOR JOBB LESZ DE NEM HASONLITOM MINDIG MÁSOKHOZ MINDEN GYEREKBE ÖKET LÁTOM HA NÉZEK EGY FILMET ÖKET LÁTOM SZERINTEM MEGÖRÜLTEM VAGY NEM TUDOM DE ANNYIRA FÁJ A LELKEM HOGY IDE KERÜLTEK NEM LEHETNEK VELEM MI ABAJOM KÉREM SEGITSEN!!!!!!!

40 éves nő vagyok, másfél éve külön élek a férjemtől. Tizenéves gyerekemmel élek. 4 hónappal ezelőtt ismertem meg valakit, akivel úgy érzem, “komoly” kapcsolatom lehetne. Beszéltem erről a lányomnak, és a családomnak is. A gyerekem teljes elutasítással reagált, szerinte én őt, ha az anyaszerepen kívül másban is létezem, azzal boldogtalanná teszem. Ultimátumot adott, vagy őt vagy a férfit választom, szerinte a kettő együtt nem lehetséges. Öngyilkossággal, elköltözéssel fenyegetőzött. A családom maximálisan egyetért vele, szerintük én ezt nem engedhetem meg magamnak, nem jár nekem a párkapcsolat, tönkreteszem a gyerekem és őket is. Én ezt érzelmi manipulációnak, zsarolásnak érzem, bűntudatkeltés folyik. Erős megfelelési kényszerem van a szüleim felé (ezért működik is a bűntudatkeltés). Szeretnék nekik megfelelni, meg jó lenne persze önérvényesíteni is. Gyengének érzem magam a jelen helyzet megoldásához, de most már benne vagyok. Teljesen elbizonytalanodtam, belülről azt érzem, hogy az élethez jogom van, de mi van, ha valóban boldogtalanná teszem a gyerekem, maradandó trauma neki, ha most a saját érdekeim helyezem előtérbe? Azt kell tennem, amit ő, ők kérnek/követelnek? Nem tudom, mi a helyes. (Szüleim mindig is a szőnyeg alá söprésben hittek, most is én akartam felvállalni a valóságot, én akartam nyíltan beszélni, de ők továbbra is abban hisznek, ha nem vesznek tudomást arról, hogy nem megfelelően viselkedem, akkor ez elmúlik. Lányom szintén nem a kimondott szavakban, hanem az elfojtásban hisz).