Jó napot kívánok!
Szakítottunk a barátnőmmel, és nem tudok mit kezdenina helyzettel. 2015. Április 19.-én jöttünk össze, 2017. Február 1.-ig felhőtlen és csodás volt a kapcsolatunk. Ekkor aztán adódott egy lehetőség , hogy kimegyünk ausztriába dolgozni, ő február elsején ment is én pedig május 1 el mehettem volna. Viszont én meggondoltam magam, itthon maradtam , megbeszéltük a dolgot, hogy aug végén haza jön és boldogan élünk tovább. Viszont az utóbbi 1 hónapban a távolságnak köszönhetően (havi 3 napot találkoztunk) tönkrement. Összevesztünk és szakítottunk. Ő könyörgött ne legyen vége, de mondtam neki jobb lesz. Nagyon megbántam szeretném vissza csinálni, bocsánatot kértem, de azt mondja szeret, viszont nagyon nagyot csalódott bennem és nem szeretné folytatni.
Van most egy munkatársa akivel jol elbeszélget azt mondja de nem történt soha semmi köztük. Utoljára azt mondta, egyszer ha haza jön keressük meg egymást, de ez kb 1 év.
Megbeszéltük ha haza jön majd májusban akkor is talizunk. Mindkettőnknek első nagy szerelem volt, én még mindig oda vagyok érte, ő azt mondta szeret, de már nem úgy mint régen, de tudom hogy csak csalódottságból mondja.
Mit tegyek most? Keressem? Ne keressem? Beszélgessünk? Vagy hagyjam?
Nem tudok egyszerűen tovább lépni mert olyan kapcsolat volt a miénk hogy ragyogtunk egymást mellett, imádtuk egymást. Tudom ha nem lenne a távolság megoldanánk a gondot, de így nagyon nehéz. És tartok is tőle hogy addigra összejön valakivel amire hazajön és akkor már nem tudjuk megoldani.
Pokolian érzem magam.
Köszönöm a segítséget, minden jót.

Üdvözlöm!
Egy olyan kérdéssel fordulnék Önhöz,hogy milyen következménye van annak,hogyha egy fiatalt (18 életév alatt) lelkileg bántalmaznak, a fiatal elmegy otthonról ezekután rendőrség vissza,haza viheti? Vagy esetleg van esély arra,hogy a fiatal egy olyan helyen maradhasson ami neki jó pl. Barátjánál,barátnőjénél, ismerősénél vagy hozzá közel álló felnőttnél?
A választ előre is köszönöm

Nemrég váltunk el a férjemmel, 9 éves kislányunk lelkileg úgy tűnik nagyon nehezen viseli.
Ráadásul, időközben szenvedtünk egy autóbaleset is, ami miatt mindössze minden 2.hétvégét tölthetem vele. Úgy érzem, hogy rengeteg feszültség van benne, sokat fáj a hasa, és lassan már mást sem tud mondani, mint hogy anya szeretlek. Az apukájáva is jó a viszonya, és egyenlőre tanulási nehézségei sincsenek, azonban érezhető őleg az utóbbi időbenmajd egy évvel a baleset és a válás után, hogy lelkileg nagyon megviselt. Sokszor megijeszt, mert egyszercsak minden előzmény nélkül azt mondja vagy kérdezi, hogy anya, most hol vagyok..olyan értésem van mintha nem tudnám hol lennék. Önök szerint ez normális érzés egy ilyen pici lánytól? Váláskor a kislányunk felügyelete kapcsán egyöntetűen 50-50% ban egyeztün meg a férjemmel, de sajnos a baleset miatt, nem tudom ezt teljesíteni, így nagyon ritkán és keveset vagyok a kislányommal. Akinek eddigi élete teljesen zavartalan volt, mondhatni átlagon felüli. Nagyon félek, hogy egy esetleges szorongás, vagy elfojtott stressz miatt vmi komoly baja esik, vagy felnőttkorára is kihat. Az iskolapszichológushoz rendszeresen jár, de semmi érdemleges nem történt.
Továbbra is számolgatja a napokat amig találkozhatunk, sokszor sir hogy hiányzom neki,és látszólag is kissé lehangolt, rosszkedvű, ennek ellenére ezt próbálja palástoni. de nem mindig megy neki. Mit javasolnak, mit tehetnénk? Sajnos a volt férjem egy nagyon nehéz eset, több éve áll pszichiátriai kezelés alatt, különböző depressziós személyiségzavaros, stb. problémákkal, így nem tudom nem e örökölte a gyermek plusszban még az eekre való hajlamot is, a férjem nővére pedig konkrétan gyógykezelés alatt áll bentlakásos pszichiátriai intézetben. Főként az ijeszt meg , mikor látszólag elveszti a realitásérzéket avgy nem tudom mi zajlik benne, de hogy ilyet mondani h nem tudom most hol vagyok..elég ijesztően hangzik.

Egy férfi és én évek óta erősen vonzódunk egymáshoz, érzelmi kapcsolat alakult ki köztünk és mindketten meg is vallottuk az érzéseinket. Abban biztos vagyok, hogy más téren is vonzónak lát engem. Mégsem lett belőle több, egyrészt mert én idén februárig mással éltem (a szóban forgó férfi ezzel mindvégig tisztában volt és ennek tudatában kezdeményezett), másrészt mert a nyilvánvaló vonzódása ellenére mégis egy furcsa hezitálást éreztem a részéről. Sokszor szomorú és keserű, amit csak részben értek. A magányra panaszkodik és azt biztosan tudom, hogy komoly párkapcsolata valóban évek óta nincs. Szerintem engem nagyon szeret, ezt folyamatosan, kisebb-nagyobb gesztusokkal bizonyította, érzésem szerint hosszú-hosszú időn át én voltam minden gondolata. Valami mégis visszatartotta őt attól, hogy velem komolyabbra fűzze a szálakat, gondoltam arra is, hogy a külföldi tervei miatt (huzamosabb külföldi tartózkodásra vágyott, de eddig nem tett érte semmit) inkább nem vágott bele velem. Ez is lehet egy magyarázat. Soha nem futok férfiak után és nem erőltetek semmit, így egy ideje nem vagyok napi kapcsolatban ezzel a férfival, megpróbáltam bölcs lenni és elengedni. Az elengedés azonban nem ment neki könnyen, nem találta a helyét. Az év elején például üzeneteket küldött nekem, amelyekben konkrét közös programokra utalt, aztán mégsem keresett hetekig. Időközben megtudta, hogy már független vagyok, de nem lépett semmit, csak felületes kapcsolatfelvétel történt a részéről 2-3 alkalommal és tovább hitegetett a közös programmal, ami viszont valahogy soha nem akart összejönni. A legutóbbi alkalommal közölte, hogy elutazik két hétre, ezután írtam meg neki, hogy én nem haragszom rá, ha mégsem akar tőlem semmit és nem is vártam el semmit, de nincs értelme hitegetni egy nőt, aki nem érdekli igazán. Illetve, hogy méltatlan játszmákra nem vagyok vevő. Azért minden jót kívántam neki és azt, hogy legyen boldog. Erre egyetlen sort sem válaszolt. Az volt az érzésem, hogy olyan helyzetet akart teremteni, amelyben nincs más választásom, csak elküldeni őt. De akkor minek hajtott rám, majd szinte ugyanazzal a lendülettel miért taszított el magától? Felmerült bennem, hogy ez a férfi nárcisztikus személyiségzavarban szenved, tudom, hogy erre is jellemző a leértékelés-ignorálás-ejtés, vagy esetleg bipoláris, mert sokszor tapasztaltam nála hangulatingadozást, passzív-agresszív “mosolyszünetet” és nagyon furcsállom, hogy odáig van értem, majd mégis képes hetekig hanyagolni. Azonban nem vagyok szakember, nem állítok fel diagnózisokat. Mivel az, ha valaki szó nélkül elfordul tőlem, amiatt is lehet, hogy csak egyszerűen nem érdeklem, vagy nincs kellő eszköztára a párkapcsolatokhoz, gyáva elém állni és ezt közölni, stb. A férfiak gyakran eltávolodnak attól a nőtől is, aki nagy hatással van rájuk, vagy olykor abszolút tanácstalanok, mert több út áll előttük és nehéz választani. Szeretném megtudni, van-e valamilyen egyértelmű különbség a fent említett zavarok miatti megváltozott viselkedés, ignorálás és ejtés, illetve aközött, ha valaki egyszerűen rájött, hogy nem kér belőlem és csak szimplán gyáva ezt közölni velem?
(Hallottam már olyan történetről, ahol a férfi egyik napról a másikra, magyarázat nélkül beszüntette a kommunikációt egy nővel, akit nagyon is szeretett, mint később kiderült azért, mert nem látta tisztán a kapcsolatuk jövőjét. Valamivel később mégis összejöttek és harminc éve házasok… Ez a történet zavart össze, nem látok tisztán, az én életemben lévő férfi sem kommunikált egyértelműen, de ez lehetett a hiányos eszköztára miatt is.) A szóban forgó férfi egyébként 51 éves és hosszú idővel ezelőtt vált el.

Tisztelt doktornő,

Szeretnék tanácsot, vagy egy külső rálátást kapni a problémámra, mivel én úgy érzem nem jutok egyről a kettőre.
A problémám a következő

Megközelítőleg két és fél éve vagyunk együtt a barátnőmmel.
Az elején ahogy lenni szokott rozsaszin köd egymással töltőt idő 0-24 mínusz a munka. Sokat megtudtunk egymásról és nagyon kiegyensúlyozott kapcsolatunk volt.
Nekem az első hosszabb kapcsolatom ez neki már volt sok hosszú kapcsolata de azt mondta, hogy az összes közül ez kiemelkedik a békében és megértésben és nyugalomban ( nem nagyon szeretek drámázni ,a féltékenykedést a játszmákat.. ami az ő kapcsolataiban rendszerint jelen volt)

Nagyon szeretem, szeretek vele élni szeretek együtt csinálni programokat, de persze megértem ha vannak külön programjaink ( bár mostanában ezt nehezebben viselem lentebb bővebben kifejtem), szeretem ahogy hozzám ér ahogy rám néz vagy nevet a hülyeségeimen.
Aztán beütött egy tragikus esemény, a barátnőmet félévvel ezelőtt egy ritka krónikus betegséggel diagnosztizálták, ami gyógyszeres kezelés mellett jól kordában tartható de anélkül gyorsan halálossá válhat, ugyanakkor a gyógyszeres kezelés mellett nagyjából teljes életet élhet (de sok kérdés felmerült emiatt nyilván).
Ezekre még most is keressük a választ például lehet-e majd gyerekünk, érdemes-e hosszú távra tervezni.
Nem rég kiderült két hete vasárnap) hogy az egyik kollégája beleszeretett, és a barátnőmnek saját állítása szerint se közömbös a férfi, de azt mondta hogy nem szeretne elhagyni és bíznom kell benne (ez sajnos most eléggé nehéz nekem, de hát nem tudok mit tenni vállalnom kell ezt a kockázatot úgy érzem, nagyon sebezhetővé tesz).
Amióta ezt felvállalta (rákérdeztem és elmondta ami szerintem jó, hogy nem köntörfalazott, ugyan nem volt teljesen őszinte velem az az érzésem és ,hogy még mindig elhallgat dolgokat ezzel, (pl továbbra is Facebookon chattel-nek)kapcsolatban, de nem ronthatok ajtóstul a házba, mert nem hiszem hogy erőszakos megközelítéssel bármit elérhetnék.

Sokat beszélgetünk most újra a kapcsolatunkról (mint az elején) és próbáljuk feltárni a gondjaink okait.
• Azt mondja, hogy beleszürkültünk a hétköznapi taposó malomba és elkényelmesedtünk a kapcsolatunkban (nem járunk már nagyon sehova pedig korábban egy másfél hónappal ezelőttiig gyakran jártunk moziba, kávézni, színházba esetenként találkozni a barátainkkal ( inkább az ő barátaival az enyémek sajnos már inkább külföldön élnek)
• Nagyon bele temetkezik a munkájába ( saját állítása szerint a betegség miatt nem tudja hogy megtud e valósítani bármit az állmai közül és a munkája legalább teremt valamit.
• Azt mondja szeret, de már nem ugyanúgy mint a betegség elött, ez rám is igaz sokkal védelmezőbb lettem azóta és próbálok mindenben a kedvére tenni, ezt ő nagyon nem szereti én megígértem, hogy vissza fogom magam és nem veszem körbe őt ennyire.
• Barátnőm is úgy érzi, hogy távolságot tett közénk a betegség miatt és én úgy gondolom, hogy ez a távolság okozza a megszokás érzését.
• Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk megoldani a gondjainkat és kibeszélni magunkból a problémákat, hogy újra jól működjön a kapcsolatunk.
• Jövő héten újra elmegyünk valahova kettesben randizni

A megoldás keresés miatt felmerült pár dolog a fejmben:
• Van e értelme tanácsot kérnem a legjobb barátnőjétől?
• Érdemes levélben leírnom neki is, hogy mit gondolok és érzek mert ugyan megbeszéljük szóban de néha úgy érzem ha leírhatom pontosabban tudom megfogalmazni több időm van a megfelelő szavakat megtalálni)
• Illetve, hogy mint külső objektív szemlélő ön, hogy ítéli meg van értelme küzdenünk, vagy csak elodáznák az elkerülhetetlen szakítást

Ideje elengedni és a ha szeret vissza jönni megközelítésben bízni?
Esetleg szünetet tartani?

Mihamarabbi válaszát előre is köszönöm
Egy fiatal ember kétségek között.

Tisztelt Doktornő!

Egy kb.3 éves egyéni terápia után, két és fél hónapja egy újabb terápiába kezdtem. Az elsőt elég komoly visszaélések után zártam le és az aktuális terápia során feszítő szükségét éreztem annak, hogy ezekről beszélhessek. Kb. 2 nappal ezelőtt került rá sor, sok mindent kimondtam, de valahogy úgy érzékeltem, hogy a terapeuta képtelen empatizálni velem, folyamatosan másra akarja terelni a szót.
Kb.fél órával ezelőtt nagyon rosszul éreztem magam, most valamennyire csillapodott, nehezen tudom megfogalmazni az érzést, mintha nem érzékelném a valósággal a kapcsolatot, őrületnek is mondanám, aztán a terapeuta arcát láttam bizonyos ideig, ahogy beszél a témával kapcsolatban, képileg “meggyőző”, de mintha elvágták volna az érzelmeket, van kép, de nincs hang, azaz érzelem mögötte. Segítene ezt megérteni, nem tudom elérni a terapeutát, de igen rosszul vagyok és komolyan félek, hogy megőrülök.
Hálás köszönettel:
A.

Kedves Doktornő!
Problémáim az elmúlt minimum egy évre vonatkoztathatóak vissza. Jelenleg 18 (lassan 19) éves végzős gimnazista vagyok, és eddig az iskolára fogtam, de problémáim lassan súlyosodnak.
Alvászavarokkal küzdöm, általában nehezen alszom el, és alvásom időtartama ugrándozik, képes vagyok napokat aludni, máskor két órát ha alszom esténként. Emellé társul folyamatos félelmem; néha úgy érzem, csak szeretnék otthon maradni, és egész nap az ágyamban lenni, anélkül, hogy valakihez is szólnék. Félek az utcára lépni, és nem hogy idegenekkel, de a saját barátaimmal is beszélni. Ha elmegyek valahova, még ha jól is érzem magam, mindig csak olyan gondolatokkal van tele a fejem, hogy “Ezt nem kellett volna mondanom” vagy “Igen, az a társaság nevet… biztos rajtam nevetnek”. Számomra kimerítő elmenni otthonról, én szeretnék, de mégis sokszor képtelen vagyok rávenni magam, vagy ha igen, akkor azelőtt legalább egy napig készítenem kell magam lelkiekben. Többször is mondták már nekem, hogy alacsony az önértékelésem, őszintén utálok tükörbe nézni. Rosszabb időszakaimban naponta sírom el magam, és néha azt sem tudom épp miért- de ez nem a megnyugtató sírás, utána is borzalmasan érzem magam. A legkisebb indok is képes sírásra késztetni, és a legkisebb indoktól is képes vagyok pánikrohamot kapni.

Nem igazán tudom, mégis mi bajom. Vannak jobb, vannak rosszabb napok, és vannak… csak napok, amikor úgy érzem, semmit sem érzek. Borzalmasan fáradtnak érzem magam, barátaim körében általában el tudom temetni a gondjaim, de mostanában Ők is észrevették, hogy nem érzem jól magam. A legnagyobb problémám, hogy nem tudom megmondani, mégis pontosan mi bajom, csak nem érzem jól magam.

Előre is köszönöm segítségét!

Tisztelt Szakértő!
A tavalyi év során személyesen is megismerkedtem egy kollégámmal. A kezdeti beszélgetéseink barátsággá alakultak, amit a kölcsönös vonzalom ellenére igyekeztünk az adott keretek közé szorítani, tudván, hogy ő kapcsolatban él. Egyik találkozásunk alkalmával azonban tovább jutottunk a kelleténél, majd az ezt követő időszakban én már bizonyos voltam abban, hogy többet szeretnék tőle. A történethez hozzátartozik, hogy a kapcsolata válságba került, olyan problémáik adódtak, és úgy beszélt kedveséről, amiből én egyértelműen arra a következtetésre jutottam, hamarosan szakítani fognak. Mindeközben felém viszont már nem csak barátként közeledett. Hogy pontosan mi is volt az oka, magam sem tudom, de idővel ismét a barátság zónába száműzött, majd bejelentette, hogy eljegyzi a barátnőjét, velem pedig minden létező kapcsolatot megszakított, minekután kiderült, mi történt köztünk. A történetet nehezíti, hogy munkatársak vagyunk, így időnként tartanunk kell a kapcsolatot, ezért tudtam, hogy a lezárás részemről nehéz lesz, ám arra magam sem gondoltam, hogy ennyire. Már egy éve szenvedés minden egyes perc, egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam a történteken, pedig minden létező módszert bevetettem ennek elkerülése érdekében. Teljesen kiléptem a komfortzónámból, ismerkedek, de a mosoly eltűnt az arcomról, és egyre csak a válaszokat várom, miért is tette, amit tett, és miért pont így kellett lezárnia azt, ami köztünk történt. Hosszú heteken, sőt hónapokon át kértem, beszéljük meg, mi volt ez, merre menjünk tovább. Akkor azt hittem azért hárít, mert még maga sem tudja, mit szeretne. Ma már tudom, hogy mindez okkal alakult így. Később kiderült, hogy úgy állította be, én másztam rá, holott ő legalább ugyanolyan hibás volt a történetben. Nem szeretem már, az eljegyzés óta tanúsított viselkedése kritikán aluli, nem csak velem szemben. Azonban valami megszakadt bennem, olyan vagyok, mint egy élőhalott, és fogalmam sincs, hogyan másszak ki ebből a szakadékból. Ésszel tudom, de valami nem enged tovább. Hogyan és merre lépjek? Talán már csak egy pszichológus segíthetne? Vagy erőltessem tovább a dolgot, és éljem meg a fájdalmat? Esetleg próbáljak vele beszélni, válaszokat kapni?

Előre is köszönöm a válaszát!

A problémám a következő. Felkértek a munkahelyemen egy előadás megtartására, amit kötelező jelleggel el is kellett vállalnom. A gond az, hogy ha elő kell adnom, a szívem olyan erősen kezd verni, hogy levegőhöz sem jutok, ezáltal beszélni sem tudok. Korábban is voltak ilyen tüneteim enyhébben, de egy előző előadásom emiatt kudarcba is fulladt kishíján, azóta rettegve várom, mikor kell újra kiállnom. Az interneten az összes apró praktikát elolvastam, igyekszem is betartani. Kérdésem az, hogy van e bármi technika, ami segíthet, illetve hosszú távon a pszichoterápia lehet e megoldás. A választ előre is köszönöm.

Üdvözlöm.
Szeretném leírni a problemam,en nagyon orulnek hogyha tudna segiteni,esetlef valami megoldast javasolni.
A problema anyukam es az en kapcsolatom vele. Ugy erzem valamilyen fele lelki-bantalmanazasnak vagyok mar kiteve,hiszen erzem azt,hogy ami tortenik az kihatassal van a viselkedesemre. Anyukam egy hatarozott no,aki szeret masokat iranyitani. 16 eves vagyok. Gimnaziumba jarok. Anyukam szinte ugy kezel mint egy 2 evest. Altalaban minden egyes nap hozzam vagja azokat a szakavakat,hogy “nem lesz beloled semmi,ha nem tanulsz”,”te hogy lehetsz ilyen hulye”,”ugyse fogod vinni semmire”,”miert nem vagy olyan mint xy”, a tanulmanyi eredmenyeim jok,8 evig (altalanosban) kituno tanulo voltam,gimiben a 4.2-es atlagot tartom. Ezert is esik nagyon rosszul,hogy amikor elmondom neki hogy mennyire rosszul vagyok es faj a fejem es alszok egy kicsit,aztmondja inkabb hogy vegyek be egy gyogyszert es tanuljak. Egyszeruen mindenbe beleszol. Szerinte nem lehet magan eletem,mert nem vagyok 18 szoval mindent,de mindent kotelessegem elmondani neki. Onalloan szinte alig csinalok valamit,amit mar volt ember aki leszolt,hogy akkor anyukam helyett en valaszoljak hiszen tolem kerdeztek es nem tole. Mai reggelen peldaul abba is beleszolt,hogy a kenyeremet hogyan kenem meg. Ezt soknak erzem. Lelkileg nagyon labilis vagyok, anyukam hozzam vag 2 ilyen szot es mar sirok.
Kovetkezik a masik problema. Van egy 5 honapos kapcsolatom. En nagyon boldog lennek,ha anyum nem ellenezne.
Neki nem felel meg a parom, ezert szerinte akar valasztanom is kene a csaladom vagy a szerelmem kozott. Ott tartunk mar,hogy el akar tiltani tole. Nem johet at, en sem mehetek hozza, nem talalkozhatunk. Amikor hazajovok mar gyomorgorcsom van mert egyszeruen nincs kedvem es lelki erom itthon lenni. Minden mozdulatomat kritizaljak,leszolnak. Van egy hugom (13) o mindig a jo,mindenben ugyes.
Anyukamnak tobbet szamit az h mit gondolnak masok rolam vagy inkabb rola mint az hogy en boldog vagyok e vagy sem. Kepes a sajat uzeneteimet is elolvasni es ha aztmondom hogy nem, akkor elveszi a telefonom,kikapcsolha a netet,nem mehetek el sehova. Konkretan bezar a 4 fal koze.
Legjobban a szavak fajnak amiket tole kapok. Nem kepes felfogni hogy en vegre boldog vagyok, es barmi aron de tonkre akarja tenni a kapcsolatomat. Ezekutan O szeretne ha en mindent elmondanek neki, persze en szivesen megis nyilnek de tudom a reakciojat igy inkabb nem. Probaltam vele beszelni de csak a fenyegetes ment hogy “szeretned hogy megpofozzalak”? Alapbol egy jolnevelt lany vagyok, nem szolok vissza, most ezt megus soknak erzem,hogy 16 evesen eltilt a barataimtol,szerelmemtol,es ha epp haldoklom akkor is tanuljak. Szerettem volna tole egyszer kapni csak annyit hogy buszke ram. Erre nagy szuksegem lett volna. Ehelyett pedig csak szid engem, szidja a parom,pedig nem ismeri. Apukam neha megved anyukam ellen, bar sokszor volt ra pelda hogy kezet emelne ram,es anyum allitja le hogy ne usson meg. Ha lehet ilyet mondani,inkabb nem szolok semmit a szuleimnek mert félek toluk.
Oszinten szeretnek elmenni itthonrol,mert nagyon rossz minden nap emiatt sirni, es gyomorgorccsel jarkalni itthon,hogy vajon melyik pillanatban orditoznak velem megint.
Szeretnem errol a velemenyet kikerni,es Ön szerint van lehetoseg arra hogy esetleg egy mashol elhessek? Beszelni mar probaltam szuleimmel, akkor jovolt 1 hetig tud tartani a nyugodt allapot.
A valaszat nagyon koszonom!

Kedves Doktornő!

Köszönöm szépen gyors válaszát, sokat jelent nekem, hogy kiemelkedő teljesítménynek tartja erőfeszítéseimet, amelyekkel megszabadultam a pánikrohamok és a derealizáció szőrnyű hatásaitól.
Valóban sok gondolat foglalkoztat, ezek közül az egyik legerősebb a szeretteim elveszítésének félelme, talán azért is, mivel a gyász gyermekkoromban sokáig “elködösítette” az életemet, így még hamarabb elperegtek ezek az évek amelyek mások számára olyan vidáman és emlékezetesen telnek el.Én ezeket szomorúan, depressziósan, és magamba zuhanva töltöttem el, félek ez idő alatt nem fordultam kellő gondoskodással a családtagjaim felé. Gyermekkorom óta érzem azt, hogy az én életem a nehézségekre termett, és a gyászt úgy hordoztam magamon, mint valami kitüntetést, amely megkülönböztet mindenkitől. A testvérem állandó elutasítása felém is megerősített abban a hitben, hogy az én sorsom egyik fő eleme a szenvedés.Ma már persze látom, hogy ez mennyire rossz, hogy ennél több vagyok, és bánt, hogy az egyik legfontosabb időszakot az életemben tévesen éltem meg. És bár megbocsátottam magamnak, azért némi szomorúsággal tölt el, hogy ezeket az éveket már nem kaphatom vissza.Emellett aggódom, hogy egy újabb vészhelyzet esetén visszaeshetek a 10 hónappal ezelőtti állapotomba, amely eddigi életem legnehezebb és legkilátástalanabb időszaka volt. Mindent megtettem ekkor is, hogy aktívan töltsem el az időt, tanultam, olvastam, dokumentumfilmeket néztem, dolgoztam, sportoltam, ezek tartották bennem a lelket. Meg a tudat, hogyha kárt teszek magamban, azzal nem oldódik meg semmi, és elvesztem még a lehetőségét annak is, hogy szebb idők köszöntsenek rám. Aggaszt a leendő anyaság gondolata is, hogy a teherbe tudok-e majd esni, jó édesanya leszek-e, és hogy nem jelentkezik-e majd újra bennem a depresszió, azt már aligha tudnám elviselni…Életemet a nagyon szeretett munka, és életem szerelmének jelenléte ellenére most fárasztónak élem meg, néha ijesztőnek fogom fel. Ezen kell most dolgoznom úgy érzem, hogy újra értelmet adjak az életemnek, és valahol felfedezzem azt a célt, amellyel újra kiteljesedhet a személyiségem.Egyelőre próbálok kilépni a beszűkült komfortzónámból, voltam jóga órán a minap, és a barátaimmal is újra eljárok társaságba.Reggelente mindent pozitívan fogok fel, egész nap a lehető legjobbat hozom magamból, de esténként még mindig rám törnek a kétségek, ilyenkor mintha kicsit visszaesne a napi lendületem, ezt nem tudom mi okozhatja.Azért kérdeztem Öntől, hogy mi várhat nálam a pszichológusnál, mert a volt pszichológusom érzelmileg elkötelezte magát felém amikor jártam hozzá, és ettől úgy érzem, hogy elvesztette az objektivitását. Tesztet akkor nem is végeztünk, csak hosszú beszélgetéseink voltak, és sok sok oldást csináltunk.

3 év után arra döbbentem rá, hogy Párom érzelmi analfabéta. A probléma kezdetektől mutatkozott. Tekintve, hogy én éppen az ellenkezője vagyok, nagyon rosszul éltem meg viselkedését. Az idő múlásával, mintha javulna a helyzet, igyekszem minden lehetőséget megragadni egy-egy helyzet feltárására és megoldási javaslatokat teszek. ( A TAS teszten 57 pontot ért el.) Mióta “diagnosztizáltam” a bajt, másként tudom irányítani reakcióimat, de korunknál fogva ezek a kis lépések – bár biztatóak, – számomra (s valószínűleg számára is) igénybe vevők. Vajon hogyan, milyen viselkedéssel, módszerrel tudnám számára és számomra “felgyorsítani” empátiás készségének, érzelmei felébresztésének folyamatát, azon kívül, hogy már sikerült erről beszélgetnünk is. Vagy egyetlen lehetőségem,: elfogadni így, ahogy van, s lelki töltekezésem módjára más megoldást keresnem? Köszönettel várom válaszukat, Katalin

Tisztelt Doktornő!

Köszönöm gyors válaszát! Munkahely váltásra már én is gondoltam, de végül elhessegettem az ötletet, egyrészről mert túlzottan ragaszkodnak hozzám, másfelől pedig nagyon szeretem a munkám, és sokat küzdöttem azért, hogy elismerjenek.
Sajnos igen, ez az első nagyobb csalódásom. Mindig is olyan ember voltam, aki nehezebben teszi túl magát a történteken, de ekkora mértékű megingást én sem reméltem. Sajnos az újbóli találkozások állandóan feltépik a sebeket, bár szerencsére már nem akkora mértékben, mint a legelején. Talán ez a kulcs is, meg kell tanulnom elfogadni, hogy az emberek nem egyformák, és mindenki másként kezeli a konfliktusokat.
Minden erőmmel dolgozok magamon, azon, hogy végre felépüljek, és nyugodt szívvel léphessek tovább. Mindeközben végtelenül szégyellem is, ami történt, az önmarcangolás sokáig “jó” barátom volt nem csak a lány miatt, de azért is, mert hatalmasat csalódtam önmagamban. Bizakodó vagyok, hiszek abban, hogy egyszer végre én is nyugodtan tudom álomra hajtani a fejem.

Tisztelt Tanácsado.
A véleménye érdekelne. Férjemmel 9éve élünk házasságban. A mai napig szerelmem ugy mint amikor megismertem.rettenetes féltékeny vagyok.az ok annyi hogy 8 eve folyamatosan mas mas nokhoz jarkal. Van amelyikkel fel is vallaljak egymast ez tart 2honapig aztan megint konyorog de van h mar automatikusan csak haza jon.ő magát tökéletesnek és hibátlannak tartja!35 éves.kritikát nem viseli el. Amikor azt mondom nem termeszetes dolog elmenni evente 2 masik nőhöz akkor megvan sertve.semmi megbánás és szégyen érzete nincsen. Sokszor érzem ugy hogy ő is szeret de mit lehet vele kezdeni???? Lelkileg mar egy roncs vagyok es érzelmileg is. Ő tenyleg azt hiszi h ez igy rendjen van.Hazudozik h lezárta a noket de mindig kiderul hogy viberen vagy facebookon beszelnek.nem tudom hogy mit lehwtne kezdeni vele.nem latja be a saját hibáit. Engem okol azert mert ő hibákat halmoz fel.
Kérem tanácsát
Üdv
Zsuzsanna

Üdvözletem!
Egy kicsit össze zavarodtam! Szeretem a nőket és a női testet! Viszont jó ideje azt tapasztalom, hogy sokat fantáziálok a férfi hímtagról és egyre gyakrabban nézem a péniszt!
A férfiak abszolút nem vonzanak, sőt egyenesen taszítanak! De az a bizonyos szerszám izgalomba hoz! Lehet homoszexuális lettem?