Tisztelt Doktor Úr/Nő! 32 éves egyedülálló nő vagyok, van egy 14 éves fiam, nyolcadik osztályos tanuló. Tulajdonképpen születése óta egyedül nevelem, így szorosabb a kapcsolatunk, mint egy rendes családban, de semmi kirívó rendellenes dologra ne gondoljon. A problémám a következő: még mindig fogja a kezemet az utcán. Ill. nem probléma, mert én nem bánom, jól esik, de azt látom, hogy ekkora és ennyi idős gyerek már nem teszi ezt. Valójában, ha kívülálló lát bennünket, mérete és viselkedése alapján a páromnak is nézhető (180 cm magas, fess, sportos fiatalember). Ugyanez vonatkozik arra is, hogy utcán ölelkezünk (pl. buszra várva). Egyik sem zavar, de tudom, hogy nem helyes már. Ezek szerint őt sem zavarja. Nem szeretném, ha elutasításomra, azt hinné, hogy le akarom rázni, kellemetlen a közelsége, szégyellem vagy nem igénylem a szeretnek ezt a formájú kimutatását tőle. Ami szerintem még idetartozó, a helyzethez fontos információ, hogy enyhén mozgássérült (bal lábát húzza). Emiatt kisebb korában ragaszkodtam hozzá, hogy fogja a kezemet, mert könnyen elesett. Mit tehetnék, hogy ne érezze magát eltaszítva az elutasításomra? Vagy lehet, hogy nem is kéne elutasítanom? Ebben kérném ki a tanácsát, véleményét. Köszönettel!

Tisztelt Doktornő! Kb három éve szorongok, kényszeres vagyok, jártam terápiákra, hipnózisra, KIP-re, de nem javulok. Kb egy hónapja találkoztam a nárcisztikus személyiségzavarral és felismertem benne a volt páromat, akivel mostanában szakítottam. Teljesen meg vagyok bénulva, folyamatosan szorongok, attól félek, hogy minden mérgező, amihez csak hozzáérek. Terápiára járni nem tudok, mert megszűnt a munkahelyem, ezért nem tudnám finanszírozni. Azt szeretném kérdezni, hogy ha valóban a nárcisztikus volt társam miatt szorongok, akkor ezek a félelmek enyhülni fognak maguktól, illetve mi a módja a szembenézésnek. Egyszerűen csinálom a dolgom, nem törődve a félelmekkel és egyre könnyebb lesz? A következő alkalommal ugyanaz a tevékenység már kevesebb félelmet okoz? Tudom, hogy sok elkerülő magatartást vettem fel, tudom, hogy szembe kell nézni a félelmeimmel, de mi ennek a hogyan-ja? Akkor is “megerőszakolom” magam, ha a majd megfulladok a félelemtől? Azt gondolom, hogy a fokozatosságnak nincs minden helyzetben értelme, nem lehet, de mennyire segít, ha bedobjuk magunkat a mély vízbe?
Várom válaszát! Tisztelettel

Kedves Doktornő!
Egy olyan problémaval fordulok Önhöz, ami az utóbbi időben sok fejtörést okozott és igazán frusztrálni kezdett. 29 éves, helyes, kedves, tanult nőnek tartom magam, izgalmas munkám van, és bár nem egy átlagos reggeltől-estig időbeosztással élem a mindennapjaimat, sok a szabadidőm. Azt gondolom szerencsés vagyok az életemmel, a nehézésgek ellenére is, amik természetesen nálam is fel-fel bukkannak időközönként. Ami hiányzik az életemből, az egy párkapcsolat. Sokat járok el baratokkal, sokat is utazom, evidens is lehetne mindez az ismerkedésre, de azt veszem észre, ma már ez sem “garancia” semmire. Az utobbi években az online felületeken is körülnéztem, de csak jobban kiábrándultam az egészből. Az alapvető problémám az, hogy nem jutok túl senkivel egy- maximum kettő találkozáson. Évekig ostoroztam magam, hogy mi lehet olyan ijesztő vagy furcsa bennem, ami után az adott férfi nem keres többet, de őszintén nem tudom. Azt tapasztalom, hogy a férfiak akikkel talalkozom (és ennek lassan 4 éve) szinte mind egyéjszakás vagy laza kapcsolatban gondolkodnak, a ‘kapcsolat’ szótól mindenki a másik irányba menekül, és megállapítják, hogy ‘ezek a dolgok már nem így működnek, hiszen a laza, szex kapcsolatokbol alakulnak ki a nagy érzelmek’. Valószínűleg a probléma az, hogy én ezt nem így gondolom. Ijesztő, de túlzás nélkül mondom, hogy az elmúlt 4 évben csak iyen férfiakkal találkoztam, és rengeteg randin vagyok túl. Mindig lelkesen, pozitívan és nyitottan álltam az adott férfihoz, de mostanra az önbizalmamat is megtördelte ez a dolog, és újra és újra azon gondolkodom, tényleg mit ronthatok el. Sokak bírálták a munkám, mivel szabadúszóként dolgozom, össze vissza van a beosztásom, de imádom ezt az életet, és boldoggá tesz. Mindig is így dolgoztam, és mindig is tudtam, hogy így fogok élni, meg is élek belőle jól. Van, hogy utaznom kell, ez igaz, de hetekről van szó, nem fél évekről. Lehet én gondolkodom furcsán a dolgokról, de nekem nem a világ vége 2 hetet néha külön tölteni a páromtól, ezért komolyan sem tudom venni a munkámra való mutogatást, mint indok. Próbáltam ‘lazábban’ viselkedni és volt, hogy belementem ‘laza, majd meglátjuk mi lesz’ kapcsolatokba, amit akárhogy is hívnak mások, csak a szex tart össze, de a vége az lett, hogy én szerelmes lettem, a srác pedig mosta kezeit, hogy végülis nem ígért semmit. Természetesen tisztában voltam és vagyok avval, hogy nincs garancia semmire, és senki nem kényszerített semmire akkor. Én csak próbálom megérteni, mi a hiba. Nem tudom elképzelni, hogy mindig van egy ‘jobb és viccesebb’ lány talomban, vagy tényleg minden férfi 30-35 évesen még kötetlen kapcsolatok után futkos. Nem is szeretnék általánosítani tudom, hogy léteznek normális férfiak, az én baráti körömben is akadnak, és az az igazság, hogy ők is értetlenül állnak az évek óta tartó nevetséges randijaim előtt. Én tényleg azt gondolom, hogy teljesen normálisan állok a párkapcsolathoz, és bár tényleg vágyom erre a dologra, nem ez tölti ki a mindennapjaimat, de zavar…. Nem ragaszkodom ideálokhoz, sőt, azt vesztem észre magamon, leljebb és leljebb teszem a lécet, amíg lehet, kerülöm a témát a munkámról, ami valahol nevetséges, mert imádom amit csinálok- csak, hogy ne fújjön az adott férfi rögtön visszavonulót. Az évek alatt különböző furcsa indokokat kaptam, miért nem megy a dolog tovább. Ha nem a munkám, akkor azért, mert volt akit frusztrált, hogy elégedett vagyok az életemmel, volt, akit zavart, hogy vannak körülöttem barátok, akikkel szoros barátság köt össze bennünket, van aki több hét után azt mondta, mellettem visszanyerte az energiáját, ezért most újult erővel visszatér a volt barátnőjéhez.. A legelképesztőbb történeteim vannak az elmúlt hosszú időszakból, és egyik sem alakult sehogy… Talalkoztam külföldi férfiakkal is,nem is egyszer, már csak az utazásaim miatt is, furcsa mód velük ki- ki alakult valami, de végül mind annyiban maradt, ott legtöbbször a távolság miatt- de ilyenkor sem én adtam fel a dolgot…
Mára úgy érzem magam, mint ha a férfiaknak egy ‘állomás’ lennék a komoly, nagy elköteleződés előtt majd egy másik lánnyal. Ráadásul az, hogy a legtöbben csak szexet akar tőlem, ettől határozottan frusztrációim lettek, nem túl jó érzés folyamatosan evvel szembesülni … Már a környezetem sem tud mit reagálni erre, mindenki fogja a fejét, hogy történeht mindig így. Lehet egy általános ‘társadali probléma’ ez inkább, mintsem az “én” problámám, de nem tudom…
Szeretném megkerdezni, hogy Ön mit gondol minderről, hátha mégis bennem van a hiba..
Nagyon szépen köszönöm!

Nem tudom h beteg e vagyok kíváncsi vagyok egy pszichológus válaszra.
Két és fél éve szültem egy gyönyörű gyermeket aki a mindenem.
De azóta úgy érzem minden megváltozott bennem
Aggódok mindenen h jaj istenem csak ne… De mindenen h a gyereknek nehogy valami baja legyen. Nem tudom kipihenni magam pedig hála isten nagyon jó kisgyerek kilenc órát vagy annál többet alszok és fáradt vagyok nap mint nap szédülök fáj a fejem szorít a mellkasom..
Egyfolytában aggódom valamin pedig gondom nincs semmi g
Hála isten..
Köszönöm a válaszát
Üdv. Rita!

Kedves Doktornő/Doktor Úr.

27 éves fiatalember vagyok, és egy olyan agyi zavarral fordulnék Önökhöz, hogy mitől lehet az, hogy olyan dolgokra gondol az agyam, ami abszolút nem helyes? Barátnőm sajnos még nem volt, pedig alap esetben a lányok iránt érdeklődöm, és imádom is őket. Történt velem a minap, hogy megnéztem egy olyan videót, amit utólag belegondolva, nem kellett volna. Azóta mindenféle abszurd gondolatoktól szenvedek. A videó, egy úgynevezett ( shemale ) videó volt. Valóban úgy festett, mint egy igazi nő. “Az emberi kíváncsiság ugyebár” Mióta megnéztem, azóta olyan gondolatok vannak a fejemben, amit a valóságban egészen biztos soha nem tennék meg. Soha nem vonzódtam a saját nememhez, és soha nem is fogok. Még a gondolata is elrémiszt. Csak bezavart, hogy ezek a lények némelyik tényleg olyan, mint egy “jó” nő. A probléma igazából az lenne, hogy azóta olyan gondolatok vannak a fejemben, hogy milyen lehet a sz.pás, meg hogy milyen lehet egy ilyen korccsal a “szex”? Alap esetben természetesen a nők érdekelnek, és a p.ncinyalás, meg stb. Magyarul rájuk úgymond indulok be. Mitől van ez az aberrált gondolat a fejemben? Tény, hogy viszonylag sok pornót nézek, a neten meg aztán mindenfélét meg lehet találni. “sajnos”. Önbizalmam szinte alig, barátnőm nem volt még, jelenleg munkám sincs. Mindig is magányos, magamba forduló típusú ember voltam. Párszor megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata is. Ámbár tudom, azt nem tudnám megtenni.

Mit lehetne tennem, hogy ezeket a gondolatokat kiöljem az agyamból?

Várom válaszukat. Tisztelettel.

Tisztelt Doktornő!
Az utóbbi hetekben nem tudok eligazodni az érzéseimen, és ebben szeretném az Ön segítségét kérni. Párommal 3 éve vagyunk együtt, ebből 2,5 éve együtt is élünk. 1 hónapja megszellőztette a lánykérés lehetőségét, és ekkor jelentek meg először a negatív érzéseim, amiktől azóta sem tudok szabadulni. Akkor ettől a kijelentésétől pánikba estem, és akkor azzal nyugtattam magam, hogy szimplán csak nem állok készen a házasságra. Ezt meg is beszéltem vele, és utána pár napig jobban is éreztem magam. Azóta azonban arra jöttem rá, hogy valószínűleg most kezdett el nálam elmúlni ez a rajongó szerelem, és most kezdene átalakulni ez szeretetbe, amit nagyon nehezen viselek. Egyáltalán nem értem magam, mert tudom, hogy ő a másik felem és a legjobb barátom, és vele képzelem el az életem, de nem járok már haza olyan boldogan, azonban ha nincs velem meg hiányzik. Félek, hogy addig keltem magamban a pánikot, amíg elidegenedek tőle. Mit tehetnék, hogy ne így legyen? Válaszát köszönöm.

Kedves Szakértő!
Igazából nem is tudom, hol kezdjem az egész történetet. Februárban kezdődött az egész. beleszerettem egy srácba, akinek volt barátnője és akkor még nekem is megvolt a barátom. Titokban randizgattunk, találkoztunk, amennyi időt csak lehetett együtt töltöttünk. Én az akkori barátommal szakítottam. A másik lánnyal elhidegültek egymástól, végül nagy kínkeservesen szakítottak. Azért írom így, hogy kínkeservesen, mert a srác csak húzta halasztotta a dolgokat. Miután a lány kikerült a képből, pár hétig minden jól ment. Találkoztunk, együtt töltöttük az estéket. De úgy érzem megrekedtünk ezen a szinten. Aztán kb 2 hete teljesen ki van fordulva magából. Azt mondta neki idő kell, hogy helyretegye az életében a dolgokat, rendezze a fejében a gondolatokat, hogy velem lehessen. Azóta alig foglalkozik velem, nem mondja ki,hogy szeret, alig törődik velem, “felrakott a kispolcra”. Minden körülötte forog, minden úgy történik ahogy ő szeretné. Nem vállal fel mások előtt, ha valami pletyka felröppen rólunk, rögtön nekem esik, hogy miért jár a szám és miért kell mindenkinek elmondani, hogy együtt vagyunk. Teljesen bele vagyok betegedve a dologba, alig akar látni is. Azért döntöttem úgy hogy írok, mert a mai napon történt valami. Kiderült, hogy a volt barátnővel beszél, amit először letagadott. Nagyon rosszul esett a dolog, főleg a reakciója miatt, mert ne hisztizzek, nincsen ebbe semmi, és ha nem hagyom abba a cirkuszolást, akkor semmi értelme az egésznek…ugyanis szerinte ez teljesen rendben van, hogy ő cseveg a volt barátnőjével, amikor meg nekem írt a volt barátom, akkor ki volt bukva és le kellett tiltanom stb. Február óta várom, hogy együtt lehessünk, és úgy érzem csak hülyít. Elejében nagy tervei voltak, azt mondta, hogy velem szeretné leélni az életét, közösen szeretné velem folytatni a munkát (vállalkozásom van, és ő is hasonló téren dolgozik), gyereket szeretne tőlem.. stb. De most minden amiben hittem, szertefoszlott, úgy érzem már nem vagyok neki fontos. Nem tudom, hogy mit csináljak, várjak e rá tovább, vagy mondjam meg neki, hogy ennek semmi értelme sincs? Kétségbe vagyok esve, mert nem akarom elveszíteni. nagyon szeretem, és majd belepusztulok ebbe a helyzetbe, egyfolytában csak őrlöm magam, hogy mit ronthattam el, hogy így elhidegült tőlem. Annyit még megjegyeznék, hogy a fiú 31 éves, a volt barátnő pedig 16, én pedig 26. A volt lánnyal állandóan veszekedtek, mert a lány nem csinált otthon semmit, egész nap tespedt. Én viszont háztartást vezetek, próbálok megfelelni neki mindig, a kedvében járni, vacsorát főzök neki stb.
Remélem tud valami megoldást találni a kérdésemre, mert már nagyon de nagyon el vagyok keseredve…
Köszönöm szépen előre is a válaszát!

Kedves Doktornő.

Olyan problémám van, hogy valamilyen trauma hatására elkeztem dadogni de nem állando jelegű.
Emiatt kerülöm az embereket, iskolába levegönek és áttnéznek rajtam, tudásomat nem tudom kamatoztatni. Emiatt szociális fobia is kialakult nálam. És szinte mindig rossz gondolatok járnak a felyembe, mint pl. Gyűlölöm az emberek, olyan jo volna eltüni.
Nem tudom mit kellene tenem, vagy hogy mi lenne a helyes megoldás, nagyon egyedül érzem magam, segítséget nem tudok kérni mivel a szüleim nem ugy viselkednek ahogy kellene, sokat alkoholizálnak és nem foglalkoznak velem.

Kedves pszichológus,
Gyes-en vagyok, és 2 éves a fiam.Végigtanultam a gyes-t,felsöfok nyelvvizsgát tettem, és még egyet szeretnék.Azonban a szüleim szerint én nem akarok dolgozni ,és hasonló dolgokat vágnak a fejemhez..és ez nagyon bánt.Kiakadtam, és sírtam.Sajnos az önbizalmamnak ez nem tesz jót.Nem tudom hogy kezeljem ezt.A tanulás nekik nem jelent sokat, nekem mindent..Mit tegyek? Tanulni most van lehetöségem, munka és 2 gyerek mellett nem lesz sok a jövöben.köszönöm.

Volt már, hogy este felébredtem az éjszaka közepén. Előszőr kinyitottam a szemeim. A párnám mellett egy fekete telefont láttam. Semmi szín, olyan volt mint egy 3D-s árny. Megpróbáltam megfogni, de nem tudtam a kezem átment rajta. Nem értettem, hogy mi van… Megcsíptem magam. Fájt.Éreztem, határozottan ébrenvoltam. Lassan felültem és lenéztem (emeletes ágyam van) és három árny alakot láttam. Lassan mozogtak. Ott álltak az ágyam mellett, de nem néztek fel rám. Határozottan láttam őket! Ott voltak… Egy nő, egy férfi és egy kissebb gyerek (apummal, hugommal és anyummal éltem). Nem mertem lemenni. Nagyon féltem bebújtam a takaró alá. Már majdnem sírtam és szép lassan elnyomott az álom. Másnap reggel semmi nyomuk nem volt. Aztán évekkel késöbb borzasztóan szorongtam, féltem. Hosszú folyosó van a házunkba. Kinéztem és láttam ahogy áll ott valaki. Engem nézett. Nem mertem egyedül lenni. Sírtam a félelemtől egyedül… Hallottam és láttam őket.

Aztán… anyum elég gyakran rajtam vezette le a dühét… Néha kezet is emelt, de a lelki terror volt a specialitása. Olyanokat mondott, hogy mennyire bányja, hogy megszülettem, meg, hogy egy öröme sincs bennem… Szinte minden nap szorongásba tartott…. Sokat sírtam. Volt, hogy vágtam is magam és attól megnyugodtam. Boldogabb lettem. Amikor kissebb voltam, kb olyan 6 éves mindig iylenkor a fejem izomból vertem a falba. Annak is ilyen hatása volt…

Néha elgondolkodok, hogy milyen jó érzés lenne másokat bántani. Nagyon gyorsan felkapom a vizet apróságokon. Legutóbb is elképzeltem ahogy megragadom hugom a hajánál fogva és addig verem a fejét a falba ameddig pépes nem lesz. És olyan jó érzés volt márcsak elképzelni is… Vagy egy kisbabára rátaposni és nézni ahogy kijönek a belei. Egy idegesítő kutyába belerúgni majd otthagyni…
De ezek az érzelmek nagyon gyorsan változnak bennem. Van, hogy segítek másokon, van, hogy vihogva beléjük rugok. Ha valakit megütök akit eddig még nem, az boldogsággal tölt el. Gyakran gondolkodok azon, hogy milyen jó lenne egy egy személyt bántalmazni. Volt, hogy hugom sírva menekült elöllem mert félt. Volt olyan is, hogy megindultam felé, hogy most pépesre tépem, ő meg, csak futott…

Van, hogy minden okés és egyszer, csak belelovalom magam a problémákba, ideges leszek, rongálok, sírok….

Izgulni nemigen szoktam. Teljes nyugdotsággal tudok véget vetni egy kapcsolatnak, nemizgulok a jövőm miatt. Nem érdekel, hogy milesz velem, csak sodródok…

T.doktornő! A férjem tavaj megcsalt ami ugyderült ki hogy nemibetegségett kapott el,az utólsó pillanatig tagadott mindent .Én nemkaptam el szerencsére de nemtudom megbocsátani neki amitt tett.A gyerekek miatt marattam vele,mert amugy jo apa.Probálkozik hogy ujra bizak bene meg hogy szeret de csalótam bene.22év után nemtudom átölelni,beszélgetni vele.választ a miértekre csak a szokásos kevés szex.Nemtudom mitt tegyek.válni nemakar de ez már nem élet.Mitt tegyek?

Kedves Pszichológus,

Nehezen találtam meg a megfelelő kategóriát. Próbálom tömören és lényegre törően megfogalmazni a problémámat, de úgy érzem, nem lesz könnyű. Ha egy filmben látnám sem lenne könnyű elhinni, ami velem történt, történik.
5,5 éve vagyok távkapcsolatban egy magyar férfival, aki “Szingapúrban dolgozik pénzügyi vezetőként, magas beosztásban, gyakran jön Londonba magánrepülővel, legalábbis ezt mondja”. (Azért az idézőjel, mert már nem tudom, mi az igazság). Kapcsolatunk 5 éve alatt többször szakított Velem, de én mindig megbocsátottam neki, mert a szakítások után mindig jött a megbánás, és a mondat, hogy én vagyok az igazi, akit ő nem tud eléggé értékelni. A kezdetektől úgy érzem, hogy valami nincs rendben, de nagyvonalú, gondoskodó, kedves, támogató légkört alakított ki, melyben a munkája volt az első helyen mindig. Legalábbis ezt mondta. A családjával nincs jó kapcsolata, nehéz gyerekkora volt, előfordult, hogy bántalmazták. Ezt pár hónapja mesélte el. Szinte “függök tőle”, sajnos most tartozom is neki, egy olyan összeggel, amit legutóbbi, decemberi szakításunkat követően, januárban adott nekem kölcsön. Bajban voltam, azt mondta, szívesen segít. 2 hete kaptam egy ismerősömtől egy facebook linket, ami sokkolt. Egy családi képen egy hölgy és egy gyerek mellett szerepel a fényképen. Mivel havonta egy-két hetet töltünk együtt, “hiszen a munkája miatt ő nagyon sokat utazik”. Próbáltam kicsit az interneten több információt megtudni. Két gyermeke van, valószínűleg felesége, de mindenképpen élettársa és családja. Valószínűleg nem ott él, ahol azt évek óta mondta. Valószínűleg nem az, akinek gondolom. Vannak fényképek, bizonyítékok a kezemben, de egyre inkább azt gondolom, hogy nárcisztikus személyiségzavarban szenved. Egy személyiséget “hazudott” nekem, és én tápláltam a szeretet éhségét. Több alkalommal úgy éreztem, hogy valami nem jó, valami nem stimmel, de amikor megpróbáltam szembesíteni, soha nem tudtam “megfogni”. A jövő héten találkoznom kell vele, de minél több információm van a nárcisztikus személyiségzavarról, melynek szinte minden tünete ráillik, mint a hazugságok, grandiózusság, ő a tökéletes férfi, nagylelkű és igen drága ajándékokkal, vacsorákkal, amiket többször mondta, hogy én nem is értékelek. Már kb 2 éve folyamatosan próbálok a közelében lenni, mert szenvedek az együttélés hiányától. Amikor szakítani akartam, valamit mindig ígért, és az elmúlt 5 évben ő mindig akkor szakított velem, amikor életem egy nehéz szakaszában voltam. Majd pár hónap múlva mindig én voltam az igazi, tett róla, hogy ne tudjak tovább lépni, hogy megint megbocsássak neki. Szerencsére nem irányította teljesen az életemet, döntéseket egyedül hoztam, de függtem, függök tőle érzelmileg, és sajnos most kissé anyagilag is. A jövő hét elején találkoznom kell vele, hiszen ő nem tudja, hogy én már tudok a valódi életéről, a családjáról és jön “haza” hozzám, de az információk alapján egyre jobban félek. Abban kérem a tanácsukat, hogy mit tegyek. Az, hogy neki egy letagadott családja van, számomra egyértelműen a kapcsolat végén jelenti, de nem tudom, hogy szembesítsem-e azzal, amit hazudott nekem. Félek, hogy bántani fog. Félek, hogy ha egyedül maradok vele, fizikailag bántani fog. Kérem, segítsenek! Adjanak tanácsot, mert számomra nyilvánvaló, hogy ezt a kapcsolatot le kell zárnom, mert fogalmam sem volt arról, hogy neki családja lehet, és valószínűleg Magyarországon él. Nyilvános oldalakon, mint facebook, nem elérhető, soha nem szerette, ha fényképek készítek róla, folyamatosan, éveken keresztül ígérgette a családommal való találkozást, majd mindig kibújt alóla a munkára hivatkozva, miközben a családom engem folyamatosan kér, hogy hagyjam el, de ugyanakkor képtelen voltam vele szakítani, mert annyira elbűvölően bánik Velem, és annyira a munkájára fog mindent, hogy számára az az első. Jellemzően a Karácsony előtti időszakban szakítottunk, amikor TALÁLKOZNI KELLETT volna a családommal. Most értettem meg, hogy azért nem találkozhatott, mert neki volt/van egy másik családja… Minden időszakot megoldott, a munkára hivatkozva, kivéve ezt. Korábban én is pénzügyi vezetőként dolgoztam, sok olyan emberrel, akiknek a munka volt a mindene, de számomra nem a munka az egyetlen út, az élet sokkal több, tartalmas dologgal megtölthető, mint a napi 16 óra munka. Most értettem meg, hogy áldozat vagyok, annyira szép volt a kép, és valószínűleg én is hibás vagyok, mert el akartam hinni, hogy valóság az, ami ő. Most ébredtem rá, hogy akit én szerettem, az a személy nem létezik, ez csak egy általa kitalált személyiség. De nem tudom, hol és hogyan van ebből kiút, és az elmúlt 2 hétben, mióta tudom, hogy mi az igazság, a változatlanság látszatát tartom fenn vele, de lassan azt érzem, hogy ebbe beleőrülök. Megkönnyebbültem, amikor végre megláttam a képeket, mert korábban csak a gyanúm volt, és minden kérdésemre azt mondta, hogy én nem bízom benne, vádaskodom, holott ő nagyon szeret és csak engem, és én milyen gonosz vagyok, hogy vádaskodom! Már annyira lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem is akartam kérdezni, elhittem, hogy én vagyok a rossz, vádaskodó. És még pár év, és kiszáll a mókuskerékből és családot alapítunk.

Hogyan szakítsak vele? Hogyan lehet elmenekülni egy nárcisztikus személyiségtől? Intelligens és soha nem volt velem agresszív, erőszakos, soha nem támadott, nem szégyenített meg mások előtt, de ha nem nárcisztikus, akkor is “egy kitalált személyiséget mutatott nekem”, mi több, hitel-ügyintézője voltam, amikor megismerkedtünk, így most már tudom, hogy hiteligényléskor is valótlan adatokkal igényelt hitelt, ami bűncselekmény. Nem vallotta be, hogy családja van, mely befolyásolja a hitelképességet, holott az első gyermeke már megszületett az igénylés pillanatában, melyre most jöttem rá. Mielőtt kapcsolatba kezdett velem, erre konkrétan rákérdeztem, hiszen nem megyek bele egy olyan kapcsolatba, ahol a társamnak családja van!

Kérem, adjon tanácsot, hogy szembesítsem mindazzal, ami a tudomásomra jutott? El fogja vágni a szálakat? Ha valóban nárcisztikus személyiség, akkor ez lenne a megfelelő “cselekvési” minta a szembesítést követően. Egyszerűen csak “szakítsak vele és lépjek tovább”, amit egyelőre még a sokk hatása alatt nem tudom, hogyan tegyek… Vagy ne mondjam el neki, hogy tudom, családja, két lánya és felesége/élettársa van?

Előre is köszönöm tanácsát és megtisztelő válaszát. 48 óra múlva találkoznom kell vele, és nem tudom, mit tegyek. Félek.

Köszönettel,
KK

Kedves Lili!
Olyan ritkán tudok Önhöz menni, hogy gondoltam egy konkrét kérdésemre itt is tud válaszolni. Azt Ön is tudja, hogy alapvetően hipochonder vagyok, ezért is jelentkeztem Önhöz, első találkozásunkkor sokat meséltem erről Önnek. Konkrét kérdésem: a hipochondria okozhat pszichoszomatikus betegségeket (a gasztroenterológiai vizsgálataim folyamatban vannak)? A szorongás ezen betegség tünetei közé tartoznak? Hipnózissal vagy más vizsgálattal ki lehet deríteni, hogy mi az alapvető -tudat alatti- problémám (tudatosan többszöri találkozásaink alakalmával sem jutottam sokra)?
Köszönöm válaszát, Adrienn

Kedves Pergel-Száraz Cintia!
Azzal a problemammal fordulok hozzad, hogy a lassan 3 eve vagyok egyutt egy olyan fiuval (20 eves) aki tenyleg soha nem ad okot ra h ketelkedjek benne h ne higgyek neki, nem beszelget meg lanyokkal se meg szinte az osztalytarsaival se, pedig engem nem zavarna vagyis nem igazan tudom mert ugye nem teszi :/ a szuleim is nagyon kedvelik, az ovei is engem, tenyleg nagyon jo hozzam, de tudom h bennem van a problema, kerdezgettem, hogy van-e olyan lany akit megszokott nezni vagy akirol fantazial… mert azt olvastam egy cikkbe hogy minden ferfi szokott ilyet es tudom h ez termeszetes mi nok is neha vegignezunk egy egy helyes ferfin… eloszor nem akart valaszolni, azt mondta h ilyen ember nincs, aztan addig faggattam mig nem mondott egy nevet, aztan mar masra sem tudtam gondolni megneztem a lanyt a kozossegi portalokon, es csak arra tudok gondolni, hogy az a lany jobban kellene neki mint en es h boldogabb lenne vele, de kozben belul nagyon faj…de tudom h azert kerdeztem mert nem vagyok magamban biztos, nincs onbizalmam, azt gondolom h jobbat erdemel mint en, es hogy mas biztos boldogabba tudna tenni, nagyon nem vagyok megelegedve onmagammal, az elmult 3 evben tavaly erettsegikor is meg most vizsgaidoszakban is felszedtem jo par kilot (osszesen 15) es mar azt sem tudom, hogy miert lehet velem, hogy mit szeret bennem…. nem akarok ilyen lenni vele, mert tenyleg nem ezt erdemli, es tudom h velem van a baj, de egyszeruen nem tudom mi tevo legyek, hogyan tudnek ezen valtoztatni… nem mindig vagyok ilyen, hanem neha elotor belolem, csak az a baj h mostansag eleg gyakran 🙁
Koszonom, hogy vegig olvastad a levelem, bizom a mihamarabbi valaszodban!
Udv.: egy onbizalomhianyos egyetemista lany

Mióta feleségem megismerkedett az interneten egy férfivel, velem szinte nem is beszél csak este bújunk össze.A férfival tölti minden idejét a z interneten keresztül. Ezt én nehezen viselem. Természetes dolog ez?