Nem tudom krízis vagy konfliktus.

Adatok : Én negyven, feleség 30 éves. 2 ovis gyerekünk van. 10 éve együtt, 7 éve házasok, pár éve gyerekesek, értelmiségiek, anyagilag elvagyunk, mindketten dolgozunk, feleségem kb 1 éve ment vissza dolgozni.
Ketteske születése után kiderült, hogy komoly autoimmun betegsége van, max szinten lehet tartani.

A kór nevét megadtam fent, ez kérem ne szerepeljen a nyílt válaszban.

Probléma : Nincs szex a kapcsolatban. Nincs közös életünk, a gyerekeket leszámítva nincs ami összeköt minket jelenleg, meg persze a múltunk.

Helyzet: A feleségem kérte, hogy legyek türelmes,várjak, nem tudja mennyi ideig, talán éveket?!
Türelmes vagyok, nem keresek mást, de ez nem jó. A feleségem azt mondja, hogy próbálkozik, hogy újra belém szeressen,de most ez neki nem megy.

Némi intimitás,érintés maradt, de inkább csak egymás mellett élünk és csak a gyerekeket neveljük együtt. Azt mondta, ha ez nem elég akkor nyugodtan elmehetek, nem akarja, hogy elmenjek, de most többre nem képes felém.

Az apaságba és háztartásba nagyon sok időt beleadok.
A gyerekezést nagyon élvezem, de más öröm nem is maradt, barátok nekem kevés van, gyerek&munka mellett valahogy nem marad idő pedig fontos lenne.

Gyerekeket nem tudom elhagyni, de néha rettenetesen egyedül érzem magam és gondolkodom ezen. Gőzöm nincs hogy mit csináljak, úgyhogy várok a feleségemre, de csak dolgozik, nagyon sokat, este és itthon is.

A múltkor azt mondta, hogy keressek magamnak valakit, vagy járjak lányokhoz, de ezt még én elutasítottam, mert én szeretem és kívánom őt. Illetve a kurvázás nem megoldás, másba szerelmesedni meg még nem akarok, nem is tudok. De nincs semmi közös programunk, egy időben eljártunk együtt ebédelni, leültünk borozni most már ez sincs. Pár perces esti fogmosás melletti felületes beszélgetés maradt.

A kérdés : meddig működhet egy kapcsolat szex nélkül és közös tartalom nélkül. Az okés, hogy két ember csak egymás mellett van és a gyerekes közös programok nélkül meg a múlt nélkül nincs kapcsolódási pont ? A gyerekes, családos dolgok jók együtt, de a gyerekek nélkül mi nem vagyunk. Párterápián voltunk még a kapcsolat elején, most a feleség nem látja értelmét. Persze mivel ő beteg, erre van fogva sok minden, de napi 10 órákat dolgozik, szóval lehetne némi időnk egymásra, de már nem vagyok neki elég érdekes.

A válást nem akarom, akkor lehet, hogy marad a szerető és egy üres kapcsolat, ha a gyerekeim mellett akarok maradni.

Én arra lennék kíváncsi önök mit láttak és mit tapasztaltak, illetve mit javasolnak.

Tisztelt Doktornő!
24éves vagyok, párommal 5 éve vagyunk együtt és lassan 1 éve házasok. Elég rég ota együtt is lakunk, 2-3 éve pedig épitettünk egy lakrészt magunknak a szüleimnél és a testvérem is itt lakik a párjával. Egy ideje ugy vettem észre a páromon, hogy nem nagyon foglalkozik velem este mikor haza jön köszön ad puszit és ezzel le tudta az ő részét a kapcsolatban, hogy így nyersen fogalmazzak. Nem nagyon mond semmit nekem mikor haza jön, kérdezek s mintha csak kényszerből válaszolna. Édesanyámmal és a testvérem barátnőjével vagy bárkivel minden kicsi aproságot el tudnak beszélni s mikor én mondok valamit rám se figyel, probáltam vele beszélni ezekről de nem lehet azzal jön, hogy hülyeségeket beszélek, meg hogy fáradtt. Nem hagyja, hogy puszilgassam,simogassam a szexről nem is beszélve már nem kezdeményez mindig “fáradtt”, ha meg én akarom akkor a fejemhez vágja, hogy neki kell gyerek, és ha ovszer nélkül csinálnánk meg engedném, hogy probálkozunk a gyerekkel többet szexelnénk. Nekem ez olyan mintha rám eröltetné és én még nem érzem magam kész egy gyerekhez, na meg félek a szüléstől, mindentől ami e körül van. Tehát azt mondja szeret meg gyereket akar de velem nem nagyon törődik, a gyerekekkel jol elvan az nem lenne gond de nem tudom akkor velem még annyira se foglalkozna. Van egy kutyánk (tudom nem ember/gyerek) de ugyanúgy kell etetni meg foglalkozni mint egy gyerekkel vele is, az elején még el volt vele aztán már nem is nagyon játszik vele pedig a kutyus megy oda hozzá s észre se veszi me “fáradtt”. Meg értem mert reggeltől este 6ig dolgozik de épp ennyire ne érdekeljem már… sokkal beszédesebb volt es bújósabb, és még annyit hozzá tennék,hogy esténként szeret sörözgetni es olyankor már túl nyomulos meg durva, legtöbbszőr már idegesítő a stilusa. Többszőr probáltam már beszélni ezekről de nem hajlando, támadásnak veszi, es azt mondja hogy ő semmit se csinálhat ebbe a házba.
Nagyon zavar, hogy mindenkit megbámul s mindenkivel elvan, szinte már túl kedves még ismeretlenekkel is csak velem nem
Előre is köszönöm válaszát!

Tisztelt Pergel-Száraz Cintia!

Egy éve járok a férjemmel egy meddőségi centrumba, mivel kiderült, hogy természetes úton nem sikerül teherbe esni. A pontos oka ennek talán a méhszáj abnormalitása.
Idén márciusba történt egy embrió beültetés, de sajnos a terhesség elindult, de nem maradt meg. Ennek a pontos okát nem tudták megmondani, hogy miért.
A kérdés, amivel Önhöz fordulok az lenne, hogy lehet-e olyan lelki oka annak, hogy a terhesség nem maradt meg, ami esetleg nem tudatosul bennem? Nagyon pozitívan álltam az egészhez, már-már elhittem a sikert, talán semmibe sem hittem annyira, mint most abban, hogy sikerül a terhesség.
Próbáltam választ kapni a kérdésemre és magamtól nem tudok rájönni. Nagy családból származom, szeretem a gyerekeket.

Köszönettel,
Kovácsné Geréb Melinda

A nevem Barbara kilenc éve élek házasságba és van egy gyermekünk.A problémám a következő:a férjem egy ideje egyfolytában ,,kötekedik “most már durvában minden apró és nem apró dolgokon egyfolytában veszekszünk most már a gyerek is észre veszi és mondja nekünk a párom aszt mondja,hogy en étetem ezzel.Állandóan fenyeget,hogy ez volt az utolsó húzásom és el fogunk válni.Nagyon stresszbe tart és kezdek most már nagyon félni.Akár ki is hibázott mindig én mentem bocsánatot kérni.Egy párszor meg is ütött vagy négyszer házasságunk során.Vasárnap este azon akadt ki,hogy én miért akkor tettem le a telefonomat amikor ő pont bejött a szobába és azóta ez megy.A kérdésem:mit tegyek mit lépjek menjek vagy maradjak milyen tanácsot javasolnak vagy hogyan vethetem meg magamat??Köszönöm szépen.

A nevem Barbara kilenc éve élek házasságba és van egy gyermekünk.A problémám a következő:a férjem egy ideje egyfolytában ,,kötekedik “most már durvában minden apró és nem apró dolgokon egyfolytában veszekszünk most már a gyerek is észre veszi és mondja nekünk a párom aszt mondja,hogy en étetem ezzel.Állandóan fenyeget,hogy ez volt az utolsó húzásom és el fogunk válni.Nagyon stresszbe tart és kezdek most már nagyon félni.Akár ki is hibázott mindig én mentem bocsánatot kérni.Egy párszor meg is ütött vagy négyszer házasságunk során.Vasárnap este azon akadt ki,hogy én miért akkor tettem le a telefonomat amikor ő pont bejött a szobába és azóta ez megy.A kérdésem:mit tegyek mit lépjek menjek vagy maradjak milyen tanácsot javasolnak vagy hogyan vethetem meg magamat??Köszönöm szépen.

Kedves Munkacsoport!

Problémám kissé összetett, de igyekszem a lényeges momentumokat összefoglalni.
30 éves nő vagyok, két és fél hónapja megismerkedtem egy 38 éves férfival. (kb. 50 km távolság van a lakóhelyünk között) Őszinte lelkesedéssel, érzelmileg nyitottan kezdtünk bele a kapcsolatba és ugyan mindkettőnk elmondása alapján is más a személyiségünk -én túlnyomóan extrovertált, ő introvertált személyiség-, az elvárásaink egy párkapcsolattal szemben és az érzelmi világunk közel áll egymáshoz, ezért rendkívül mély, oldott és önfeledt pillanatokat éltünk meg együtt a megszokottnál hamarabb. Érzelmileg eleinte ő volt a kezdeményezőbb, pár hét után szerelmet vallott, a folyamatos testi kontaktus (ölelgetés, szeretgetés, összebújás, kézfogás, olyan helyzetekben is megérinteni a másikat mikor más köti le az ember figyelmét) és őszintének tűnő, szerető tekintet biztosított arról, hogy a kapcsolatban az érzelmi alapok megfelelőek. Egy idő után a személyiségünk különbségéből adódóan voltak súrlódások, többnyire a találkozások gyakorisága és pénzügyi dolgok miatt (én nagyvonalúbb vagyok, ő a pontos elszámolás híve), de úgy vélem sikerült ezeket higgadtan megbeszélnünk, bár nem tagadom, utaltam rá neki, hogy számomra ezek a dolgok idegenek és nem tudom mennyire elfogadhatóak. A konfliktusok ellenére folytatódott a kapcsolat, ő egy családi rendezvény alkalmával szinte a teljes rokonságának bemutatott, ami jól is sikerült, programjainkat a jövőre nézve közösen terveztük. Az egyetlen dolog ami számomra kétségekre adott okot az az, hogy a friss kapcsolat ellenére meglehetősen ritka volt a szexuális együttlét, az általam korábban ismert férfiakhoz képest az ő esetében nem tapasztaltam akkora szexuális energiákat, ami számomra szokatlan volt, holott a kémia biztosan működött közöttünk, azt éreztem és az ő elmondása is erről árulkodott.
Sajnos egy váratlan és megmagyarázhatatlan egészségügyi probléma miatt kórházba került a kedvesem, az egyik szemére a látása veszélybe került, a pontos okok feltérképezése most is folyamatban van, jelenleg is kórházban tartózkodik. A probléma felmerülésével egy időben eltávolodást kezdtem észlelni nála, ugyan keresett rendszeresen és változatlan kedves és becéző volt, de nem igazán szerette volna, hogy a kórházban meglátogassam, úgy éreztem szinte bárkit szívesebben enged most közel magához mint engem. Érdekes módon annak ellenére, hogy korábban ő ragaszkodott jobban a kapcsolatunkhoz, a betegsége olyan hatással volt rám, hogy azt éreztem mindenben mellette akarok lenni, segítsége, támasza szeretnék lenni és ezt a tudomására is hoztam. Két alkalommal sikerült látogatást egyeztetnem vele, melyek során ugyanazt a szeretetet és rajongást láttam a szemében mint korábban, amikor csak tehette meg is érintett. Ennek ellenére éreztem, hogy mégis valamiért zárt ajtókat döngetek, a betegsége óta csak “muszájból” számol be az életéről, nem érdekli a véleményem, nem fogadja el a segítségem, így mivel szenvedtem ettől, finoman szóvá tettem neki, hogy ez fájó nekem, erre ő úgy reagált, hogy nem akar bántani engem, rossz neki, hogy nekem rossz és jobb lesz ha befejezzük a kapcsolatot, mert részéről nem jöttek azok az érzések amiknek kellett volna és nem tudja viszonozni nekem amit felé nyújtok.
Kedves Munkacsoport! A jelenlegi helyzetben tanácstalan vagyok, hogy milyen viselkedés lenne helyes a részemről, én tenni szeretnék ezért a kapcsolatért, nem szeretném őt elengedni, igenis érzek bennünk perspektívát, ugyanakkor félelemmel tölt el, hogy a páromat a feltétel nélküli szeretetemről és támogatásomról akartam meggyőzni és talán pont ezzel ijesztettem el, valamint gyötör az az érzés, hogy 30 évesen, túl sok ismerkedésen valóban ennyire rossz emberismerő lennék, hogy azok az érzések amiket éreztem az irányomba tőle és mondta is valóban nem léteztek és én nem vagyok elég szerethető?

Abban szeretném a segitségét kérni,hogy van egy 4 hónapos párkapcsolatom. A párom nagyon jó viszonyban van a szüleivel,testvérével és annak gyerekeivel. Párom 28éves férfi. Növére gyermekeire úgy tekint mintha sajátjai lennének. A gyermekek képeit magára szeretné tetováltatni. Az együtt töltött idő alatt, a nap 95%-a róluk szól. Eleinte nem zavart,nagyon szimpatikus volt számomra,hogy ilyen jó viszonyt ápol a családjával és ilyen gyerek szeretö. De onnantól kezdett el engem zavarni,hogy szexuális együttlétünk alatt,az egyik kislány beszeretett volna jönni a szobába a párom erre felöltözött,miközben én meztelenül,betakarózva feküdtem az ágyban . Be engedte,közénk fektette és ölelkezve elkezdtek mesét nézni. ( ez a haza utam elötti órában történt,mivel messze lakom tölük. 2hetente találkozunk) Mikor próbáltam vele erröl beszélni,annyi volt a válasza,hogy a saját gyerekemet se fogom oda engedni? A válaszom az volt,hogy a sajátom más lesz. Ök nem mi gyerekeink. Számomra ez zavaró. És érdekelne,hogy ön tudna e valami megoldást javasolni? köszönöm!

Jo napot!

25 eves vagyok, barátnőm pecig 18. 3 eve vagyunk egyutt, de kb egy honapja szakitott velem. Nagyon szeretem, komolyan gondolom vele, hiába probalkozok bármivel sajnos nem akarja meggondolni magát. Azt mondja szeret, de nemtud velem lenni, kapcsolatban. Hogy sok neki, jön az egyetem, es egyedul akar lenni. És hogy hama is jöttem neki az életebe. De szeret. Nemtudom mit tegyek, nem szeretném elengedni őt.

Kedves Hozzáértők!
A következő problémával fordulok Önökhöz:
Kislányom februárban töltötte be a 2 évet. Januárban született meg a kisoccse. Kislányom mindigis nagyon könnyű természetű volt, közösségben nyugodt, békés es egyedül is nagyon jól el tudja foglalni magát. Mióta a kistestvére megszületett rendszeresen, ok nélkül megüti a kisebbeket. A társaságban már jól tudom, hogy kiktől kell távol tartanom a lányomat és ha újonc kisebb érkezik a csapatba, őt is rövid idő után meguti. Nagyobbakkal csak akkor történik ilyen ha van valamilyen konkrét konfliktus, például elveszi a játékát, ezeket nem tartom rendkívüli problémának. A kicsiket viszont minden bevezetés, előzmény nélkül, hirtelen odaszalad és meguti. Rögtön tudja azt is, ki az aki kisebb nála. Az a másik érdekesség, hogy sokszor máskor pedig megöleli, megpuszilja ugyanazt a kisgyereket.
Az öccsével is hasonlóan bánik. Nagyon sokszor olelgeti, puszilgatja, odadja neki a játékát, de teljesen váratlanul sokszor meg is üti őt. Ritkábban, de minket szuloket is és a nagyszülőket is megüti.
Általában higgadtan de határozottan szoktam raszolni, mindig megpróbálom elmagyarázni, hogy ezt nem szabad csinálni. Nekiesni, megütni egyáltalán nem szoktuk, mi szülők és senki felnőtt a környezetében nem szokta öt megütni, és nem is lát ilyet közöttünk sem.
Úgy gondolom, ez a viselkedés a testvére érkezésével és a feltekenyseggel fugg ossze. Próbálok tobb idot a lányommal is tölteni, mert tudom ez ilyenkor nagyon fontos, ugyerzem megtobb kozos minőségi időre lenne szükség vele.
Legyenek szívesek adjanak támpontot nekem, mi a helyes reakció egy ilyen helyzetben. Már az is felmerült bennem hogy nem viszem addig öt el peldaul baba mama klubba, míg ez a korszak tart. Ezen kívül ő sokszor találkozik azért a szomszéd barátokkal (akiket szinten szokott bantani), nem akarom őt kivonni a közösségből teljesen.
Sokszor kérdeztem már őt, miért üti meg a kisebbeket, de nem válaszolt rá nekem. Próbáltam olyan meset mesélni neki, amiből talán megtanulja, hogy ez nem helyes viselkedés.
És ezt meddig lehet hagyni így? Sokan mondják, hogy majd kinövi, de engem ez nagyon aggaszt, meg szeretnék tenni mindent, hogy az ő lelke rendben legyen, nem tudom mit csinálok rosszul.
Nagyon koszonom a segítséget!

Tisztelt Cím!
Nekem olyan problémám van, hogy nem tudok megbízni férfiakban.
3 komoly kapcsolatom volt, mind a 3 2év körül tartott. Egyik páromban sem tudtam megbízni.
Jelenleg 3éves kapcsolatban élek a barátommal akiben szintén nem tudok megbízni.
Egyik exem sem és a jelenlegi párom sem adott okot a bizalmatlanságomra. Csak félek a gondolattól, hogy átver, hazudik nekem vagy akár megcsal.
Sokszor bemesélem magamnak hogy hazudik, és van amikor kiakadok mert arra gondolok, hogy a szemembe hazudik közben meg magában rajtam röhög és nem tudnám elviselni ezt a megalázást…
Valaki mondta, hogy az apaképem illetve az édesapámhoz fűződő kapcsolatom nem túl jó.. Ez igaz!
Apám alkoholista! Sosem bántott semmilyen formában, engem sem és a családom egyik tagját sem. Ha részeg akkor nem agresszív, sosem volt az a típus. Csak iszik aztán elvan magában.. De rohadtul gyűlölöm ez miatt mert alkoholista. Amikor látom rajta, hogy ivott akkor gyűlöletet érzek iránta.. A felnevelkedésemhez nem sok mindent tett.. úgy értem, hogy ő nem tanított meg semmire, bármit akartam megengedett mindent. persze tinikoromban ennek örültem 😀 De így végig gondolva azt érzem. hogy nekem nincs is apám..
Talán ennek lehet valami köze a problémámhoz..
Mit tanácsol? Hogyan tudnék magamon segíteni?

Üdv: Edina

Házassági krízishelyzet miatt írok. A megoldáshoz szeretnék segítséget kérni.
38 éve működő,hűséges házasságunk került válságba. A férjemnek én vagyok az 1.párkapcsolata,előttem csak alkalmiak voltak. 24 évesen házasodtunk.2 sikeres,felnőtt gyerekünk van. A kapcsolatban én és Ő máshol tartunk,másként fejlődünk. Engem minden érdekel,nyitott vagyok,pozitív. Ő ennek az ellenkezője. Rengeteget dolgozik ,én mindig nagyon sokat voltam egyedül. Fel kellett találnom magam.Soha nem unatkozom,tartalmasan töltöm most már nyugdíjasként az időmet.A lényeg az,hogy a férjem azt gondolta,hogy a “rózsaszínködös” szerelem életünk végéig kitart.Nem írja alá,hogy a kapcsolatok,emberek változnak. A lényeg az,hogy én már ennyi idősen nem kívánom a szexet, ezt őszintén megmondtam,nem akarok alakoskodni. Korábban is adtam jeleket,de nem vette a lapot. “Nem volt rá jó radarja”. Szóban is mondtam,hogy sok nekem az érintés,ami neki természetes volt,az nekem már terhes. Nem értett belőle.Ezzel biztosan megbántottam a férfiúi büszkeségét. Már a probléma felvetése elején emiatt el akart költözni albérletbe.Én viszont pozitívan,türelmesen,jobbító szándékkal közelítettem a problémához. Ő már felvetette rögtön, hogy én keressek más férfit ,ő meg másik asszonyt,aki jobban elfogadja a közeledését. Én ilyet nem tudtam volna kiejteni a számon. Túl gyorsan le akar mondani rólunk,nem is érdekli az eltöltött 38 év. Bár azért sírdogál és én is. Gondolom védekezésképpen mondja,hogy nem számít ez a sok idő.Én érzelmileg nem hidegültem el.Érdekel,hogy Ő hogy van, figyelmes vagyok,stb. A szexuális elhidegülés nálam lehet, hogy anyai ágon genetikai okra is visszavezethető.Anyukám 37 volt,amikor úgymond lehúzta a rolót) + antidepresszáns gyógyszer mellékhatása, —nagyon régóta szedem ,alvás problémákra és GYES betegségre kaptam. Több fajtát is kipróbáltattak velem –+hormonális problémák. Van benne lelki ok is bizonyára. Nagyon sokat voltam egyedül hagyva az évek során.Férjem saját bevallása szerint is munkamániás. Ő nem társat akar ,hanem nőt és én már szex nélkül nem kellenék. Pedig azért sok becsülendő jó tulajdonságom is van szerintem.Ezt Ő is sokat hangoztatta korábban.Én még szeretnék Vele sok közös programot,nyaralást ,stb. Szóval én ugyanúgy folytatnám,de intimitás nélkül. Neki sincsenek már nagy igényei szex terén, sőt problémái is voltak időnként. Mondta hogy miért nem vártam még 2-3 évet,akkor már neki sem kellene valószínűleg a szex. Én felvetettem nagy lelkierővel a nyitott házasság gondolatát,persze ez egyoldalú lenne, mert nekem nem kell férfi. Ő ezt a verziót nem szeretné.
Több etapban büntető hallgatásba burkolózott hetekig.Én türelmesen, mosolygósan kiböjtöltem ezeket az időszakokat. Azt látom,hogy határozatlan,bizonytalan.Egyszer nyaralna velem,máskor nem. Sőt,semmilyen közös programot nem akar.Én nagyon is igényelném. Amúgy nagyon makacs, pesszimista alkat. Más hétköznapi ügyekben is nehezen dönt. Most azt mondja, hogy én vagyok az oka, hogy Ő boldogtalan lett. Én vívtam ki magamnak, hogy Ő most távolságtartó lett. Mostanában már azért mondja,hogy valószínűleg Ő is hibázott.Terapeutát nem akar. Nemrégen mondta,hogy még fél évet bírjak ki Vele és megy. Igaz,hogy szinte naponta változtat. Én a hosszú házasság éveiben a sok egyedüllét mellett sem kerestem másik párt magamnak. Még mindig Kettőnkben gondolkodom. Mit tegyünk? Már több mint fél éve kínlódunk. Előre is köszönöm a segítséget!

Üdvözlöm!

Megpróbálom pár mondatban összefoglalni, mi is a problémám. Kiskorom óta rettenetes lámpalázzal küzdök, ami régebben abban nyilvánult meg, hogy képtelen voltam fellépni (versenyszerűen zongoráztam, majd a lámpaláz idővel kiterjedt egyéb, kisebb közönséggel bíró foglalkozásokra is) több ember előtt (ismerősök jelenlétében a helyzet mindig rosszabb), nagyon remegett az egész testem, és fulladtam, majd mikor a “roham” abbamaradt, rettenetesen fájt a fejem addig amíg nem aludtam ki az izgalmakat. Az évek során voltak jobb és rosszabb időszakaim, de a mostani már nagyon kiborít. Olyan szinten elkezdek pánikolni az emberek közelségétől, hogy sokszor egy egyszerű vásárlásnál is előjön ez a pánikolás, vagy ha éppen kicsit stresszesebb helyzetben találom magam, de nem tudom kontrollálni ezt a “rohamot”, pedig nagyon le akarom állítani mikor “elkezdődik”. Elájulni egyetlen esetben sikerült (körülbelül 10 éve), ezután vizsgálatok sora következett, majd közölték, hogy az állapotom neve egy egyszerű szorongás… Igazság szerint nagyon nem érzem egyszerűnek, kerülöm a konfliktust, az embereket, de a furcsaság az egészben, hogy vannak olyan napok is, amikor semmi bajom, és jó a kedvem, tudok emberek közé menni, nem annyira mint egy extrovertált ember, de aránylag közvetlen is vagyok ilyenkor. Viszont attól szintén pánikolok, hogy orvoshoz forduljak, márpedig tudom, hogy ez lenne a legjobb megoldás, és azt is tudom, hogy az állapotomat felesleges szégyellnem főleg szakemberek előtt, mégis ezt érzem.

A mostani rosszabbodást egy tavaly elszenvedett nemi erőszaknak tulajdonítom, rettenetes dühöt érzek ezzel kapcsolatban, sokszor az erőszak elkövetője iránt (van egy foglalkozás, amin mindketten részt veszünk heti rendszerességgel, így sajnos gyakran találkozunk még a mai napig is), sokszor magam iránt, de csak 2 legközelebbi barátnak mertem elmesélni, szégyelltem és még most is nagyon szégyellem, ami történt, hibásnak érzem magam a történtek miatt, ugyanis erősen alkoholos befolyásoltság alatt álltam. Az illető fizikailag iszonyúan erős, sokszor félelmet érzek, amikor a közelemben van, és tehetetlennek érzem magam, ugyanis nagyon nem szeretném, ha kitudódna az, ami megtörtént.

Azt hiszem mindezek mellett fontos megemlítenem, hogy édesapám gyógyult alkoholista, édesanyám pedig adósságokba verte az egész családot, ami miatt 16 éves korom óta tanulmányaim mellett dolgozok, és mindig kirángattam a szüleimet a bajból. (A tanulmányaimat nem tudtam befejezni érthető okokból, de iszonyúan szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy a közeli barátaim mindig megkerestek jól fizető munkákkal képesítés nélkül is, hiszen nagyon értelmes és okos nőnek tartanak, bármit meg tudtam csinálni/tanulni profi módon.) Körülbelül másfél éve rendeződtek a dolgok otthon, de nem tudok szabadulni a rossz érzéstől, amit a szüleim felé táplálok, szeretem őket, de rájuk is nagyon haragszom, mert nagyon sok mindenből kimaradtam amiatt, hogy folyton a segítségükre siettem, és még mindig nem múlt ez az érzés, hogy segítsek rajtuk bármi áron. Szeretnék elköltözni, de félek is, hogy mi lesz velük, ha itt hagyom őket.

Természetesen teljesen tisztába vagyok azzal is, hogy megállapítja majd, hogy azonnal forduljak szakemberhez, viszont mindenképpen érdekelne az Ön véleménye is, már az is sokat segít, hogy ki tudok írni magamból mindent, ami fáj.

Köszönettel és tisztelettel:

Zsuzsa

Az előző levelemre feltett kérdésre válaszolva: együtt zenélünk egy helyi, kb. 25 fős zenekarban.

Nagyon köszönöm a szuper gyors választ, mindenképpen megfogadom a tanácsát pszichoterapeuta felkeresésében.

(Megjegyzés: ha lehetséges, az első email aljáról el lehetne távolítani a nevemet, esetleg átjavítani simán csak Zsuzsira? Szeretnék biztosra menni az anonimitás megőrzésében, szíves elnézését kérem emiatt.)

Tisztelt Cintia!
Két problémámmal fordulok Önhöz. Az első, amit valószínűleg mindenki nagyon furcsának tart az az, hogy rendkívül betegesen undorodom néhány dologtól pl. pattanás, hámlás, csipa stb… Mindig rászólok a családtagjaimra, ha pl. megtörlik a szemüket, vagy hogy menjenek kezet mosni ha mondjuk hozzáértek a pattanásukhoz. Ebből is rengeteg konfliktus születik otthon, és már engem is zavar, hogy ilyen mániákus vagyok. Nem tudom, hogy ez hogyan és miért alakult ki nálam, régebben nem voltam ilyen. A másik dolog, hogy ha rámszólnak valamiért a szüleim, nem bírom megállni hogy ne szóljak vissza, nem akarom hogy nekem megmondják hogy mit csináljak, mindent személyes sértésnek veszek. Úgy érzem mindig, hogy muszáj hogy enyém legyen az utolsó szó.
Előre is köszönöm segítségét!
Üdvözlettel: Melinda

3 év után szakított a barátom, azt mondta újra szeretné kezdeni, és hogy adjak neki időt, de mostmár azt mondja, hogy túl sok volt a lelki hullámvölgy a kapcsolatban, ő csak a rosszra emlékszik inkább, és ezt nem akarja többet. szeretném megmutatni, hogy rendszerszemléletben újra akarom kezdeni. 1 hónap múlva leülünk beszélgetni, de nem tudom, melyik utat válasszam: a kérdést hogy miért hitegetett az elején az újrakezdéssel vagy azt hogy elfelejtem a dolgot és szervezek egy jó programot ahol sokat nevethet?