Kedves Cintia!
Egy olyan problémával küzdök, hogy a barátom apjának a párja utál engem. Mint kiderült régebben se kedvelt (én előbb lettem a család tagja), de mióta újra összejöttünk a barátommal, kifejezetten utál. Nem köszön, direkt bepiszkolja a lent hagyott cipőmet stb. Sose gondoskodott a barátomról, tehát nem olyan ez az eset, hogy érdekelné mi lesz barátommal és esetleg aggódik…A barátom nem szeretne konfliktust, (márpedig a nőnek valószínűleg ez a célja,hogy legyen miért nyíltan utálnia), tehát nem balhézok és nem szólok neki ezért…Úgyis letagadná a tettét. Tehát kérdésem az lenne, hogy hogyan lépjek túl rajta és azon, hogy utál?Hogyan rendezzem ezt magamban, úgy hogy én ne sérüljek, de végleg megnyugodjak?Még legalább 1 év mire barátommal elköltözünk, tehát még addig hetente párszor el kell viselnem őt…

Válaszát előre is köszönöm!

Angéla

Még kiskoru vagyok és agyon roszul vagyok,elkövettem egy orjási nagy hibát.Küldtem intim képeket egy fiunak és egy ismeretlenhez jutottak aki fel akarja tölteni facebookra vagy elküldeni az ismerőseimnek.Az ismeretlent letiltottam de nem tudom mi lesz és félek.Nagyon megbántam hogy ezt tettem de nem szeretném ha felkerülnének a netre a képek.Nem szeretnék rendőrségi ügyet csinálni ebből és nem akarom hogy a szüleim megtudják.Nem tudom mit tudnék tenni ez ellen 🙁 Retentően félek és szégyelem magam emiatt.Tudom hogy ha ez felkerül emiatt semmit sem érhetek el az életben.Kérem segitsen 🙁

Tisztelt Pergel-Száraz Cintia!

23 éves férfi vagyok, jelenleg külföldön élek. A munkahelyemen van egy nő, aki iránt vonzalmat érzek egy ideje, szeretném megismerni ki is ő valójában. Azt tudni kell róla hogy kb 5 évvel idősebb nálam és házas. Egy nagyon ápolt, igényes nő, extrovertált személyiség emellett rendkívül szenvedélyes. Mivel én eléggé introvertált vagyok, magamat is megleptem azzal hogy egy ilyen típusú nőt találok vonzónak. Eddig mindig a hozzám hasonló tetszett. Igazából már a munkába állásom napján megtetszett, de ez az erős vágy csak szép lassan alakult ki. Minél inkább fokozódott bennem az érzés, annál feszültebb lettem, és megpróbáltam egyáltalán nem érintkezni vele, nem mintha előtte sokszor lett volna rá alkalom. Mostanra ott tartok, hogy még köszönni sem köszönök neki ha tehetem, úgy viselkedem mint egy bunkó paraszt. Ám ez nem neki szól, nem szeretném bántani, de már szabályosan rettegek a vele való találkozástól. Néha látom hogy rám néz és várja hogy én is rá nézzek és köszönjek neki, de nem megy. Amikor több időt voltunk együtt, mindig kedves volt velem, szóval nem ezt érdemli tőlem. Ha csak meghallom a hangját vagy megérzem az illatát, még idegesebb leszek. Próbáltam erre a viselkedésre magyarázatot találni, de sehol nem hallottam még ilyenről. A férfiak ha tetszik nekik egy nő, akkor nem tudnak nem a közelében lenni, még ha félnek is a visszautasítástól vagy semmit sem haladnak előre, de én meg ahogy lehet menekülök előle. Totál ellentétét mutatom annak amit valójában érzek. Ha tudom hogy délután jönni fog, én pedig délelőtt dolgozok, akkor van hogy az egész munkaidőmben feszült vagyok emiatt. Nagyon kellemetlen nekem ez a helyzet, könnyebben elfáradok, lassabb vagyok egy picit a megszokottnál, teljesen felesleges stresszt okozok magamnak, amit ráadásul még csak enyhíteni sem tudok, egyszóval megvisel a dolog. Gyakorlatilag a semmin idegeskedek, mert általában nem is történik semmi sem. Már vagy hónapok óta nem néztem rá, állítólag egy picit meghízott, ezt kérdezte is tőlem egyik munkatársam hogy észre vettem-e, de persze nem. Egy kicsit tartok tőle hogy a kollégák előbb fognak rájönni erre az egészre, minthogy én elmozdulok valamelyik irányba. Az pedig roppant kellemetlen lenne. Ott van mégsem látom, pedig szeretném. Gondoltam már rá, hogy bocsánatot kérek tőle, de akkor szeretnék közeledni is feléje, abból pedig könnyen kisülhet az hogy nem jön össze a dolog úgy ahogyan azt én szeretném és akkor a vágyam, a frusztrációm megmaradna valószínűleg és kb ugyan így feszült lennék, jó eséllyel így viselkednék. Segget pedig nem szeretnék csinálni a számból, úgyhogy addig kitartok a jelenlegi viselkedésem mellett, még ha tudom is, nem ez a helyes. Ja igen, meg ezért sem kérek addig bocsánatot amíg el nem döntöttem magamban hogy mi legyen, mert én nem szeretnék olyan balfék férfi lenni aki csak nézegeti a neki tetsző nőt, ha feloldódna köztünk ez gát, én kimutatnám neki az érzéseimet. Gyakran álmodozom arról hogy együtt vagyunk, milyen jó lenne gyengéden megérinteni, simogatni, megcsókolni, együtt eltölteni az időt. Ez amúgy jellemző rám, szeretek álmodozni, nagyon jól esik a lelkemnek, de persze tudom mi a realitás. Az álmoktól független, nagyon szívesen megismerném közelebbről ezt a nőt. Arról nem írtam még, hogy sajnos nem beszélem jól az ő nyelvét, ez szintén egy hátráltató tényező. Nyilván beszélek valamennyire, hiszen dolgozok, de egy párkapcsolathoz kevés lenne a tudásom. Kommunikációnk így felszínes lenne, de én tanulnám a nyelvet, ha lenne motivációm. Ő pedig az lenne nekem. Egyszerűen képtelen vagyok bármit megcsinálni belső, szívből jövő késztetés nélkül. Nem tudom megerőszakolni magamat, így vagyok a nyelvtanulással is. Ami még fontos lehet Önnek, hogy már jártam így egyszer a volt a munkahelyemen. A felállás nagyon hasonló volt, a lány nálam idősebb és én nagyon vonzódtam hozzá. Ott viszont elkövettem azt a hibát, hogy mielőtt megismertem volna a lányt, bevallottam neki hogy szeretem. Ami persze nem szerelem volt, eléggé rosszul fejeztem ki magam, csak arra akartam rámutatni hogy mennyire kedvelem őt és benne lennék másban is. Gondolom a reakciót sejti mi lehetett. Utána rendkívül kellemetlen volt egy helyen dolgozni vele, és szép lassan egyre inkább rettegtem tőle is. Ez el is tartott vagy 2 évig, aztán eljöttem, nem bírtam tovább azt stresszt, aminek szintén semmi komolyabb oka nem volt. Úgy hogy nagy a tét, ezt a munkahelyemet nem szeretném feladni. Azért a munkahelyeimen történnek ezek a dolgok nálam, mert én nem hiszek a keresésben. Nem járok el sehova csak azért hogy ismerkedjek, ez nekem túl erőltetett. Úgy vagyok vele, ha találkozok valakivel aki tetszik az jó, de ha nem az sem baj. Még nem volt barátnőm, de sohasem éreztem problémát emiatt, kivéve a szexualitást, az nagyon is hiányzik. Most pedig, hogy tetszik ez a nő, szeretném átélni vele milyen egy párkapcsolat. Tanulva az előbbi hibámból, most megszeretném először ismerni ki is a másik fél, és nem elhamarkodottan, illúziókra építve cselekedni. Nem tudok rájönni mitől félek, hisz még semmi sem történt. Senki sem tud az érzéseimről, senki előtt nem szégyenültem meg. Esetleg az elutasítástól? Nem tudom egyértelműen azt mondani hogy igen, mert nagyon vágyom arra hogy ez az egész a fejemben valósággá váljon. Vagy esetleg attól vagyok ennyire feszült, hogy bármennyire is próbálom elfojtani magamban az érzéseimet, azok kikívánkoznak belőlem. Nem tudok erről a nőről túl sokat, de az a megérzésem hogy passzolnánk egymáshoz, ebben biztos vagyok. Mivel már egy ideje igyekszem feltérképezni, analizálni magamat, így ismerem a hibáim, erényeim java részét, ezért másokban is mindig észreveszem. Ez az oka hogy azt gondolom, hogy jól kijönnénk egymással, valamint egy erős belső megérzés. Azok pedig csak ritkán viszik tévútra az embert. Mondjuk ez csak az én oldalam, lehet ő egyáltalán nem így gondolná. Benne van. Volt egy hét amikor sokat voltunk együtt, és akkor eléggé egyértelmű jeleket adott nekem így visszagondolva, de én nem törődtem vele, mert akkor még nem érdekelt és tudtam hogy házas. Vagy csak tesztelt, szórakozni akart. Ez is előfordulhat. Passz. Szóval nagyon kíváncsi vagyok most már, hogy én is tetszem-e neki. És bár van férje, én szeretnék közelebb kerülni hozzá, mert ha egy napon újra egyedülálló lesz, én szeretnék élni a lehetőséggel, még ha ebben a percben erre nem is sok az esély. Ön mit gondol a helyzetemről, mi volna a legideálisabb út, hogyan szüntethetném meg a feszültséget bennem? Ha esetleg bármi egyéb információra volna még szüksége, szívesen válaszolok Önnek.
Válaszát előre is köszönöm!

Van egy 23 éves fiam,aki most fejezi be tanulmányait.Egyedűl neveltem fel.2 évvel ezelőtt férjhez mentem.A férjemmel nem igen jönnek ki.A lakásban maradt a fiam és hozott oda 2 barátját.Én a férjemhez költöztem.2 hónapja megromlott a férjemmel a kapcsolatunk és haza költöztem.A barátoknak menni kellett.Közben a férjemmel úgy néz ki minden rendeződött,sok időt töltünk együtt,de hozzá kölgözni nem szeretnék .A fiam hibáztat amiért mindent felborítottam a haza jövetelemmel. Néha amikor haza jön még köszönni is elfelejt.Egyébként jó gyerek,nem iszik ,nem dolgozik,nem él zülött életét.Nem tudom mit tegyék ,hogy kapcsolatunk a fiammal rendeződjön.köszönöm válaszát

Tisztelt Doktornő!
Kedves Melinda!

Eléggé kétségbe esve, eléggé reményvesztett állapotban írok Önnek. Igyekszem röviden előadni a történetemet s a kérdéseimet. Remélem, érdemesnek talál arra, hogy megossza velem szakértői véleményét.

54 éves közgazdász, újságíró vagyok. Négy évvel ezelőtt, 28 évi házasság után, a feleségem “kiadta az utamat”, gyakorlatilag elüldözött az otthonomból, és két nagylányomat is sikerült maga mellé, azaz velem szembe állítania. Én akkor “száműztem magam” Magyarországról: azóta Németországban élek és dolgozom.

A kitaszítottság okozta magányt nagyon nehezen dolgoztam fel. Meggyőződésem, hogy csakis azért élek még, mert hiszek Istenben, és abban, hogy terve van velem. Valamint abban, hogy mindennek, ami velem történt és történik, megvan a maga oka és értelme.

A nehezen feldolgozható magányt kb fél évig bírtam. Aztán regisztráltam néhány “társkereső oldalon”, amit korábban soha nem tettem. Ennek eredményeként sok nő “megtalált” a neten, közülük az egyik látott annyi fantáziát kettőnkben, hogy Magyarországról utánam jött Németországba, és itt másfél évig együtt éltünk. Addig is “viharos” kapcsolatunk 2015 decemberében véget ért: hazaköltözött Magyarországra. Egyszerűen nem működött. Akkora volt köztünk a kulturális különbség, hogy nem tudtuk áthidalni, feldolgozni.

Ezután csaknem másfél év teljes egyedüllét következett. Napi 16-18 óra munka, és magányos esték. Újra aktiváltam magam a társkereső oldalakon, és ismét megtaláltak sokan – köztük egy 45 éves német hölgy, szintén elvált, 3 nagykorú gyermekkel (1 fiú, 2 lány), aki sajnos 230 kilométerre lakik tőlem. Ő talált meg, ő fejezte ki először a rokonszenvét.

Bár a külsejét tekintve nem “modell-alkat”, és erősen eltér a saját, korábbi nő-ideáljaimtól – elsőre megtetszett, és meg akartam ismerni. Az első pillanattól vonzott. Az első pillanattól azt mondta: ő is nagyon vonzódik hozzám. Egyikünk sem igazán érti, hogy miért.

Bár a kapcsolatot gyakorlatilag ő kezdeményezte, elejétől fogva rendszeresen tudatta velem, hogy mennyire”elfoglalt”, hogy mennyire “be van osztva az ideje”. (Nem mintha én nem lennék elfoglalt, sőt sokkal inkább, mint ő, csak éppen én beosztom az időmet úgy, hogy rá mindig legyen. Emellett, én szabad foglalkozást űzök, így ez nekem könnyebb.) Ennél fogva nekem “le kellett nyelnem” sok mindent, például azt, hogy az üzeneteimre olykor napokig vagy hetekig nem válaszol, mert “barátnőkkel síelni megy” vagy kéthetes szabadságra Etiópiába (!!!) utazik, stb. Magyarán: az első pillanattól rendszeresen tudatta velem, hogy az ő életében számos fontosabb dolog van, mint a kapcsolatunk!

Az internetes megismerkedésünk után hetekig leveleztünk (Messenger), néhányszor felhívtam (Skype és telefon), mire létre jöhetett az első személyes találkozó. Három egymást követő hétvégén én látogattam meg, és igazán nem volt könnyű, tekintve a 230 km távolságot – de nagyon jól sikerült! Ő az első találkozásig aggódott, hogy én majd csalódni fogok, sőt meg is ígértette velem, hogy ha csalódott leszek, nem fogok egyszerűen lépni, s utána nem jelentkezni, stb.

Az első találkozások mégis nagyon jól sikerültek! Büszkén mutatta meg az otthonát, bemutatott a gyermekeinek, akik szintén megkedveltek nagyon hamar. Imádja, hogy tudok és szeretek főzni, és a szex is nagyon jól működik köztünk, az első pillanattól, az első estétől kezdve.

A következő néhány hétvégén ő maga jött el hozzám, s én nagyon nagyra becsültem (ma is) hogy alkalmanként 3 órákat vezet oda is, vissza is, hogy lásson engem, hogy együtt legyünk! Amikor együtt voltunk, mindig jól éreztük magunkat!

DE! És most jön a DE! Sajnos. És hosszan jön…

Ezen a hétvégén, azaz tegnap, szombaton, “elköszönt” tőlem. Immáron nem először. De ezúttal kétszer is. És én most már lassan semmit nem értek…

A háttér:
– a hölgy (Sylvia) a tönkrement házassága miatt kb két évvel ezelőtt öngyilkosságot kísérelt meg, s az orvosok szerint igazi csoda, hogy életben maradt. A válást ugyanis saját kurdacként élte meg. Mindezt még azelőtt árulta el, hogy személyesen találkoztunk volna. (A 3 gyermeke közül csak a fia tud erről, a lányai a mai napig nem.) Azóta is heti rendszerességgel pszichoterápiára kell járnia.
– már akkor megijedtem ettől, mert mindez nagyon labilis idegrendszerre utal (erre azóta is számos bizonyítékot kaptam) de egyszerűen szerelmes lettem, és nem akartam elveszíteni. Ezt el is mondtam neki, többször is.
– jómagam olyan vagyok, hogy szeretek mindent kimondani, erre szükségem van. Mindent egyértelműen, hogy a másik tudja, érezze… Ő is mondta már többször is, hogy szeret – magától csak egyszer – de úgy van ezzel, hogy “amit egyszer már mondtam, minek még egyszer… ha nem változott…”
– ő úgy képzeli (képzelte) a kapcsolatunkat, hogy hétvégenként felváltva látogatjuk egymást továbbra is, és a szabadságunkat együtt töltjük… aztán… “az idő majd megmutatja…” Ez a válasza mindenre.
– ha megkérdezem, mihez kell az idő, akkor megsértődik (de akkor egészen hisztérikusan) vagy azt mondja: ” ezt a kapcsolatot én komolyan gondolom, ezért kell az idő…”)
– ugyanakkor a jelek szerint nem akar elveszíteni (kell neki a tudat, hogy van valaki, aki rajong érte): “veled akarok maradni” vagy “azt akarom, hogy egymáshoz tartozzunk” stb…

Mindez tehát, eddig, megfontoltságot mutatna. DE!

1. A kapcsolatunk elejétől fogva számtalanszor “köszönt” el, és mindezt számomra javarészt érthetetlen okokból! Utóbb mindig kiderült, hogy Sylvia “feltételezett” valamit (például, hogy én féltékenységre adtam okot) ami nem volt igaz, de nem beszélte meg velem, hanem a hamis feltételezés alapján inkább “felmondott” nekem. Majd visszavonta. Rengetegszer sértődött meg valami miatt, amit máig nem magyarázott meg. Magyarán: szakított velem eddig kb húsz alkalommal (“minden jót” vagy “sok sikert” stb) aztán, amikor a döntését elfogadtam, akkor ő írt rám újra, valamilyen mondvacsinált indokkal, és kiderült, hogy nem gondolta komolyan. Aztán, valahányszor rákérdeztem, hogy akar-e mégis találkozni, mindig az volt a válasz: “természetesen”. Mintha nem történt volna semmi.
2. Mindezek után az a kép alakult ki bennem, hogy: elveszíteni nem igazán akar (mert kell egy férfi, aki rajong érte, és ezt naponta tudatja vele) de ugyanakkor távolságot akar tartani. Én pedig ettől tönkre mentem.
3. Kb két hete megosztottam vele a gondolatot, hogy esetleg közelebb költöznék hozzá. Hogy gyakrabban láthassuk egymást. Az ő reakciója: ez őt “túlterheli” és én ezzel “siettetném” a jövőt…
4. Az elmúlt hetekben egy hét szabadságot vett ki, amit együtt akartunk tölteni. Én sajnos az Istennek sem tudtam elintézni, hogy elszabaduljak – és ezt mindketten nagyon rosszul dolgoztuk fel. Ő csalódott volt (“a szabadságom nagyon fontos – de nélküled is!”) én pedig megsértődtem, mert számára szinte minden fontosabb, mint a kapcsolatunk. A megjegyzéseivel megbántott, és akkor én adtam ki az ő útját! Nagyon határozottan. Aztán megbántam.
5. Én tényleg szerelmes vagyok, ő nem. Ő maximum a hétvégeket akarja együtt tölteni, meg a szabadságait. Én többet. Ő azt mondja: “majd az idő megmutatja” – de elveszíteni nem akar. És én ettől szép lassan megbetegedtem.

Immár 4 hete nem találkoztunk. Előbb az ő szabadsága miatt, utóbb azért, mert én hétvégén is dolgoztam, nem tudtam menni. Azt a “taktikát” választottam, hogy én most egy darabig nem írogatok neki, megvárom, hogy ő jelentkezzen, ha van mondani vagy kérdezni valója. Ezt közöltem is vele. Az első reakciója: “nem zavarsz” és “nem akarom, hogy ne jelentkezz!” Én viszont tartottam magam az elhatározáshoz, mert nem akartam túl sokszor igénybe venni az idejét. Eddig ugyanis ezt éreztette velem, sokszor.

Ettől érezhetően megsértődött. Az elmúlt héten mindössze 2-3 üzenet jött tőle. Egyszer a keresztanyja temetését osztotta meg velem, amire nagyon szépen reagáltam, meg is köszönte. Másodszor: “ma szar napom volt, remélem, neked jobb…” stb. Amire szintén együttérzően reagáltam.

Pénteken feltettem neki egy – szerintem jogos – kérdést: “hogy állunk mi most egymással?” (Az elmúlt 3-4 hét engem teljesen kikészített: 8 kilót fogytam, nem ettem, de ittam és dohányoztam, és állandóan csak a kapcsolatunkra tudtam gondolni). Jómagam ugyan nagyon is határozott vagyok, de az ő bizonytalansága átragadt rám és teljesen tönkretett. Kénytelen voltam hát megkérdezni.

Először nem válaszolt, majd visszakérdezett: “Nálad változott valami?” Ugyanaz a módszer, mint mindig. Semmi válasz. Helyette visszakérdezés. Tovább növelve ezzel a bizonytalanságot.

Mivel a visszakérdezésre néhány órán át nem tudtam mit válaszolni, megérkezett tőle a “minden jót” elköszönés. Akkor még megkérdeztem: miért? A válasz: “mert semmit nem válaszoltál, és nem ezt szoktam meg Tőled.”

Erre már nem tudtam reagálni. Néhány óráig.

Aztán megérkezett az újabb “minden jót” amire már csak egy “lájkot” tudtam küldeni a Facebook Messengeren.
Elfogyott az erőm.

Doktornő, tehetek én itt még valamit?
Lehet még egyáltalán valamit kezdeni ebben a helyzetben?

Megköszönöm, ha válaszra méltónak talál.

Kedves Pergel-Száraz Cintia!
Tanácsot szeretnék kérni Öntől a páromat illetően.
Fél éve alkotunk egy párt,előtte nekem volt egy kapcsolatom,azzal a fiúval volt először szexuális elményem,ekkora viszonylag fiatal voltam még,és utólag én is belátom,hogy hiba volt,viszont a jelenlegi párom nem tudja elfogadni ezt.Szinte napi téma köztünk,és már nem tudom mit tehetnék,hogy elfeledtethessem vele. Mostanában azt mondja nekem,hogy miattam lesz vége a kapcsolatunknak,és ezt magamnak köszönjem.Ön szerint mit kéne tennem? Jogos a párom részéről ez a hozzáállás? Valójában az én hibám lenne?
Válaszát előre is nagyon köszönöm.
Üdv:Berkes Adina

Szép napot! Valójában nem szeretném, hogy a nevemet megjelenítsék, mert tartok attól,hogy ismerőseim véletlen felismerjenek. A problémám az, hogy egyszerűen… hogy is fogalmazzam meg. Bulímiának mondanám, hánytatás nélkül. Folyamatosan kívánom az ételt, sokszor mindegy milyen, csak ehessek. Mértéktelenül beeszem rengetegszer és utána annyira bűntudatom van. Egyébként ez által meg is híztam, habár mindenki azt mondja, hogy nem vagyok elhízott, de én tudom. Hánytatni szeretném magam, de nem ‘sikerül’. Mi tévő legyek? Előre is köszönöm a válaszát.

Igen,azt nem tudja elfogadni,hogy én nem vele voltam legelőször.Neki én voltam az első barátnője ilyen szempontból.Azt mondja,hogy szinte mindig eszébe jut,pl.ha a szexről van szó a tv-ben,akkor egyből ideges lesz és képes órákig nem hozzám szolni.
Ezerszer próbáltam már vele megbeszelni,de mindig ott lyukadtunk ki,hogy szerinte én fogom tönkre tenni ezzel a kapcsolatunkat.Nagyon szeretem a páromat,és nem akarom elveszíteni.

Tisztelt Doktornő!
Házasságban élek 2 gyerekem van 6 és13 évesek. Én vállalkozoként dolgozom a feleségem rendőrtisztként”elötte én is ott dolgoztam” Tavaly a határszolgálat során megcsalt egy mádik fétfival. Ez novemberben véletlenül derült ki és már szakitottak. Csak egy hetet a határszolgálat ideje alatt voltak együtt utána csak leveleztek majd szakitottak.
Megbeszéltük hogy tiszta lappal kezdünk,de én nem tudom ezt feldolgozni már a szex sem megy. Segitséget szeretnék kérni hogy megmentsem a házasságom hiszen már junius van de ugyanúgy rámtör a fájdalom és nem tudok mit kezdeni ezzel. Esztergom vagy környékén kérnék pszichologust akit tudna ajánlani.
Tisztelettel
Attila

Tisztelt cím!

A következőben szeretnék tanácsot kérni.
Van egy férfi, akivel több, mint 1 éve megismerkedtünk. Barátság lett a dologból, szép lassan pedig szerelem mindkettőnk részéről.
Kevés időt töltünk együtt, de az az idő egy érzelem kavalkád.
Úgy érzem, megtaláltam a másik felem.
Minden téren stimmel a “kapcsolatunk”, mintha egymásnak lennénk teremtve.
Van egy kislányom, akit egyedül nevelek, őt elfogadta és nagyon szereti. Ahogy vele bánik, az példaértékű.
De a gond az, hogy csak hétvégi (havonta kb. 2 hétvége) szerető vagyok.
Nincs kapcsolata, ideje sincs randizni.
Állítása szerint azért nem lehetünk együtt, mert magasabb vagyok nála és ez őt nagyon zavarja. Állítólag nem érdekli, ki mit mondana, ez csak őt zavarja belül.
Amikor eljön az este, mindenki lefeküdt, olyan mély és érzelmes beszélgetéseink, együttléteink vannak, amit nem lehet szavakkal kifejezni.
Legutóbb mikor megkérdeztem, szeret-e, igennel válaszolt.
Viszont, mikor nem vagyunk együtt, a telefonos/internetes komunikáció a legminimálisabb köztünk.
Azt mondta legutóbb is, hogy ezt a témát már megbeszéltünk, miért nem lehetünk együtt.
Tényleg minden stimmel.
Mikor ott vagyunk, olyanok vagyunk, mint egy család.
De közelebb, csak este kerülünk egymáshoz, mikor mindenki alszik.
Ahogy hozzámér, ahogy figyel rám, ahogy rám néz, érzem a szerelmét.
Mit tegyek? Várjak rá?
Próbáltam már elengedni, de nem megy.
Nem tudok randizni és nem is akarok mással.
Szavakkal nehezen mutatja ki az érzelmeit, így sokszor nem tudom, mi jár a fejében.
Annyi mindent tudnék még irni erről…
Kérem, segítsen!

Üdvözlettel:
Diána

Szép napot!
22 éves egyetemista lány vagyok, és a mindennapjaimat megkeseríti a félelem/szorongás. Gyerekkorom óta szorongok, de idővel csak rosszabbodott a helyzet. Szorongásom egyik megnyilvánulása a hipochondria, ami 9 éves korom óta áll fenn, viszont az elmúlt 5 évben rettenetesen felerősödött. Jelenleg is biztos vagyok benne, hogy hasnyálmirigyrákom van, és hónapokon belül meghalok, itthon diagnosztizált testi tüneteim alapján ezt tartom a legvalószínűbbnek, bár az orvos, akinél voltam, nem tartotta valószínűnek, de azt mondta, ha nem javul, elküld ultrahangra. Ultrahangra nem merek elmenni, félek megtudni a rossz hírt, jobb a hullámzó bizonytalanság. Épp vizsgaidőszakom van, három szigorlatom van még hátra és szinte alig bírok koncentrálni a tanulásra. A szorongásom/félelmem iszonyú mértékű paranoiában is megnyilvánul, félek, hogy látásból ismert emberek rosszat akarnak nekem, iszonyodom a 40-50-es férfiaktól. Párkapcsolatban élek évek óta és nagyon megértő barátom van, de már neki is sok az állandó, már-már depresszióba áthidaló letört hangulatom. Őt is féltem mindentől, ha este egyedül mászkál, ha nem tudom elérni telefonon, igazából így leírva nagyon piti dolgoknak tűnnek, de nekem nem az. A félelmeim olyan mértékűek lettek, hogy fél évig az alkohollal próbáltam enyhíteni, kényszeresen, szinte naponta ittam, nem kis mennyiséget. Ez már nem áll fenn, beláttam, hogy nem old meg semmit, csak még nagyobb teret ad a hipochondriámnak, mivel már tudatosan károsítottam a saját egészségem, amit annyira féltek… Éjjelente felébredek, csak úgy repkednek a negatívabbnál negatívabb gondolatok a fejemben és úgy érzem, hogy ezt már nem bírom tovább. Minden hétre kitalálok problémákat, ha épp nincs, akkor pedig a hipochondriám lesz erősebb, ami már a halálfélelem szintjéig jutott el, nem tudom, hogy emiatt-e vagy sem, de a testi tüneteim is felerősödtek. Mindenki azt mondja, hogy jól nézek ki, nem tűnök betegnek, és hogy amúgy is köztudottan hipochonder vagyok, de ez sem nyugtat meg.
Nem tudom, mit tegyek, van-e ebből kiút..kezdek teljesen összeomlani, pedig most nagyon nem szabadna..
Válaszát előre is köszönöm!

Jó estét!
Olyan problémával fordulok hogy a barátom azzal fenyegetőzik hogy ha elhagyom öngyilkos lesz. Attól félek megteszi. Maga szerint mit tegyek? Válaszát előre is köszönöm.

A lanyom 7.osztalyos es szerelmes!Ez meg nem is lenne baj, de kezenfogva setalnak a varosban ahol mindenki mindenkit ismer.Felek elitelnek, megpecsetelik. A fiu most ballag 8.bol, komolyan sportol.rendeszeti katonai palyan megy tovabb.Alanyom meg olyan kicsi pontosan az ellentete meggondolatlan szertelen!Meg csak a masodik randin vannak tul, nem csokoloztak legalabbiss ezt mondja a lanyom .Kiborulok ha csak arra gondolok hogy talalkoznak 1 pedagogussal !Hogyan kezeljem ezt,mit tegyek?Valaszat elore is koszonom!

Akaratlanul megbántok és sértek embereket,családot,baràtokat úgy hogy észre sem veszem csak akkor ha ők mondják hogy ‘ez most sértő volt’.Csak utánna gondolkodom el,hogy valójában megsértettem őket.Most már tudok bocsánatot kérni miután már megtörtént az eset,de sajnos ez sokszor megtörténik és egy idő után inkább már beszélgetni sem akarnak velem.Sajnos most nincs munkám sem és semmi sem úgy alakul ahogy szeretném,túl sok a stressz.
Szeretnék ezen változtatni de eddig még nem sikerült sajnos.Nem tudom,hogy tudnék ezen változtatni.Hirtelen ember vagyok.
Válaszát előre is köszönöm

Tisztelt Doktornő!
A https://www.webbeteg.hu/cikkek/psziches/10763/szemelyisegzavarok-tipusai oldalon olvasott cikk alapján 99%-os biztonsággal megállapítottam, h a barátnőm (30) borderline típusú személyiségzavarral küzd.
Én Németországban élek, ő egyelőre Magyarországon a szüleivel (a mostohaapjával; és édesanyjával, akivel nincs beszélőviszonyban) és 2 éves kisfiával.
Én 58 éves vagyok, közel 3 hónapja, napi szinten folytatunk – többnyire csak – tartalmas beszélgetéseket (interneten, írásban és szóban). A kölcsönös szimpátia szinte az első pillanattól kezdve megvan közöttünk, s bár gyakori a dührohama (leginkább hétvégente, amikor otthon van a szüleivel), én úgy érzem, h maximálisan képes vagyok tolerálni a viselkedését, és abban bízom, hogyha kiköltöznének hozzám, ha szeretetben, megértésben, gondoskodásban lenne része (nem eltartani akarom, mivel perfekt beszél angolul, rögtön el tudna helyezkedni), talán teljesen rendbe jönne.
Megjegyzem: fél a biztosan felépített, bár alapjában véve rossz kis életét felcserélni valami újra… de hamarosan megyek MO-ra és abban bízok, h a személyesen együtt töltött idő alatt sikerülne rávennem a költözésre.
A kérdésem a következő:
Vajon előnyére válna-e egy ilyen „környezetváltozás”, vagy hagyjam inkább az egészet, és keressek mást?
Köszönettel: Attila