Kedves Melinda!

Hosszabb idő alatt kialakult, mondhatni mostanra teljesen katasztrófálissá vált élethelyzetemből történő kievickélésemhez szeretnék Öntől valamiféle kezdeti, akár csak vázlatos iránymutatást kérni. Jelenleg 35 éves vagyok, minden nagyjából 10 évvel ezelőtt kezdődött. Ugyan nem vagyok szakmabeli, de mivel értettem az akkoriban még többnyire újdonságnak számító digitális videófilm készítéshez, ezért egy budapesti fejlődéslélektannal foglalkozó nemzetközi kutatóintézetben dolgoztam mint videótechnikus. Néhány munkában eltöltött év után azonban kezdtem úgy érezni, hogy ez a munka nem jelent tovább számomra kihívást, meguntam, teljesen kiismertem már magam benne és egyszerűen nem bírtam már nap mint nap ugyanazokat a feladatokat ellátni, megcsömörlöttem és faképnél hagytam azokat, akiket egyébként előtte nagyon is tiszteltem, mivel sokat tanulhattam tőlük. Ezt követően gondoltam, hogy majd másik munkát keresek és mellette tanulni fogok, de sajnos nem jártam sikerrel. Munkát valamiért sehogyan sem találtam és otthon ragadtam a számítógép bűvöletében. Sok mindennel foglalkoztam, autodidakta módon még valamennyire programozni is megtanultam, de hiába csináltam bármit, abból sohasem alakult ki igazi jövedelemszerző tevékenység. Továbbá valahogyan rossz társaság is képződőtt körülöttem (főként nyugodtan alkoholistának mondható művészekből álló közösség), akikkel nem vetettük meg az alkoholt, esténként pedig rászoktam felnőtteknek szánt internetes tartalmak fogyasztására, mondjuk ki: elég sok már első pillantásra is beteges pornófilmet végignéztem. Ettől ha addig volt is valamennyi önbecsülésem, az is szertefoszlott köddé. Mindeközben, ennek vagy más körülményeknek köszönhetően a barátnőmmel, akivel már körülbelül hét éve együtt voltunk, alaposan elhidegültünk egymástól. Még az elején elég nehezen ismerkedtünk meg, előtte sohasem volt barátnőm és azóta sem lett másik, pedig néhányszor próbálkoztam. Miután kissé viharosan elváltak útjaink, teljesen egyedül maradtam. A közös ismerőseink is viszonylag hamar eltünedeztek, jóformán nem maradt senki sem, akivel egyáltalán néhány szót válthattam volna. Jó pár évig teljesen egyedül éltem a budapesti lakásomban, majd később, mivel a családtagjaim (anyukám és a testvérem) máshová költöztek, elhagytam Budapestet és visszaköltöztem a Pesttől néhány kilóméterre található teljesen lakatlan szülői házba. Itt megint jó néhány évet töltöttem egyedül akár csak valamiféle remete. Még nagyjából az is stimmel, hogy ugye a remetéknek valakik egy kis résen keresztül rendszeresen becsúsztatják az ennivalót, nem metaforikusan kifejezve a családom eltartott, megvették nekem amire szükségem volt és kifizették a számláimat. Munkát ezt követően is próbáltam keresni és szerencsére találtam is, de az egyik helyen hét hónapig, a másik helyen mindössze egy hónapig bírtam ki. Az utóbbi volt körülbelül fél évvel ezelőtt, azóta nem próbálkoztam újra, mert nem látom semmi értelmét. Sokáig elég furcsa dolgokat csináltam, ittam és utána volt, hogy egész éjszaka egyedül kóboroltam a városban. Néha a Dunaparton üldögéltem és nagyon közel jártam az öngyilkossághoz. Vártam, hogy egyszer csak a semmiből előkerül valaki, mellém ül a hideg, nedves kőlépcsőzetre mint egy rosszul sikerült művészfilmben és megkérdezi mi a helyzet velem. Gondolom nem árulok el vele nagy titkot: ilyesmi sohasem történt meg. A korábbi társkeresgélésem során jó sok kudarcot begyűjtöttem magamnak. S általában véve, nem csak a társkeresésben, hanem akármi másban is, amibe csak belefogok sikertelen vagyok. Úgy érzem mintha lassacskán szellemileg is kezdenék eltompulni, az alkoholfogyasztást már a megelőző talán két évben sikerült mérsékelnem és ebben az évben még nem itt meg egyetlen sört sem s a továbbiakban sem tervezem. Ugyanakkor hozzátartozik, mindig is inkább csak alkalomszerűen ittam, tehát nem úgy kell engem elképzelni mint egy megrögzött alkoholistát, mert erről azért szerencsére soha nem volt szó. Viszont mostanában megintcsak előtörtek belőlem öngyilkossági gondolatok, teljességgel mindenre alkalmatlannak érzem magam, el nem tudom képzelni, hogy lenne olyan munka amire engem bárki is alkalmazni akarna. Nyilvánvalóan egy rakás szerencsétlenség vagyok, jópár kiló nyers hús amit semmire nem lehet felhasználni. Szellemileg nulla, emberileg haszontalan, fizikailag nagyjából a megsemmisítendő kategóriába tartozó. Igaz, semmiféle betegségről nincs tudomásom, testileg egészségesnek vagyok mondható. De, hogy ne legyen ennyire egyszerű a képlet, újabban, nem tudom miért, még rendkívül fáradékony is lettem, nem mintha narkolepsziás lennék, de képes vagyok vagy tíz órát egyhuzamban aludni, holott jóformán előző nap semmit sem csináltam. Félek attól is, hogy egyszer csak váratlanul rosszul leszek és meghalok. Nem is a magával a halállal van bajom, hanem azzal, hogy váratlanul fog rám törni, akkor amikor a legkevésbé számítok rá. Végül is a megszületésünkről nem, de a halálunkról ha minden jól megy, akkor önmagunk rendelkezhetünk s én nem szeretnék meghalni hebehurgya módon. Az öngyilkosság gondolatán kívül az is gyakran eszembe jut, hogy meglehetősen ostoba és tehetségtelen vagyok, plusz a nem valami impozáns külsőm miatt gyűlölnek engem a nők, vagy ha nem is gyűlölnek, de legalábbis utálkozva tekintenek rám. Nos, amit leírtam az nagyon tömörítve van, nem részletezem a legtöbb dolgot, a volt egyetlen párkapcsolatomat, a csalódásokat, közeli hozzátartozóim elvesztését, a munkahelyeket ahol nem tudtam megmaradni, a közvetlen környezetemet és az életkörülményeimet stb. De arra számítok, hogy Ön mint klinikai pszichológus, akinek erőssége a diagnosztizálás, talán már az eddig leírtakból is le tud vonni következtetéseket és legalább azzal kapcsolatban tud majd számomra néhány tanácsot adni, hogy milyen irányba kellene elindulnom ebből a helyzetemből való kimozdulásomhoz. Előre is nagyon megköszönöm, ha válaszként nem azt fogom kapni, hogy keressek fel egy pszichiátert, mivel gyógyszereket nem szeretnék szedni, ezen kívül sem pénzem, sem bátorságom, sem kedvem nincs hozzá. Inzulinsokk terápiára nem nagyon vágyakozok, nem hiszem, hogy az általa megtapasztalhatnám az asztrálutazás élményt, bár egy bolondokházában meghallgatni a holdfény szonátát mégsem lehet utolsó dolog. Ahhoz viszont sajnos nem vagyok elég bolond, hogy ilyen helyre bevegyenek, ezzel már próbálkoztam és elutasítottak. Lám, még arra sem vagyok elég jó, hogy kísérletezzenek rajtam…

Tiszteletem!Sajnos több éve szorongok általában az egészségemért 5 éve mindennapos fejfájással kezdődött azt hittem daganat van az agyamban ez addig fajult hogy az utcára se mertem menni vizsgálatok ct negativ utána szépen sorban hol a torkommal volt baj hónapokig hol a lábammal hol szédültem most kb 3 honapja a hasam fáj a beleim görcsölnek álandóan teljesen fel emészt megyek majd dokihoz de szinte biztos vagyok a rákban mindenki mondja hogy hipochonder vagyok én is tudom de el viselhetetlen ráadásul nagyon nagy gond lett az életemben a párom hirtelen balesetben elhunyt egyedül vagyok a 3 éves kislányunkkal ugy érzem nélküle semmi vagyok nagyon egyedül érzem magam és félek hogy a hasfájásom oka daganat és nekem is itt kell hagynom a gyermekem nem látom a kiutat napi fél 0.5 frontint szedek de ugy érzem nem csinál semmit nagyon félek és féltem a gyermekem a teljes árvaságtól válaszát köszönöm

Kedves Pszichológus,
Együtt élünk a szüleimmel, mi tetötérben, ök lent, családi házban.A tetöteret mi épittettük be, 8 éve.Van 2 kisgyerekünk. A probléma: együttélés.Anyám, aki 67 éves, aktív, újabb és újabb ötletekkel áll elö, hogy mit újitsunk-építsünk-javítsunk stb. a házon.(közösen).Ezeket napi szinten mondja, kérdezi, tehát ez zavaró.Probálok törekedni a harmóniára, de sok a nézeteltérés, veszekedés, és megsértödik ha az “ötleteit” nem fogadjuk el vagy nem akarjuk.Nem tudom még mit hoz az élet, mi gyüjtünk de az is lehet hogy munka miatt majd el kell innen költöznünk.Persze ezt is hiába mondom.Hogyan lehet ezt a problémát kezelni?Csak a veszekedés marad? Sokszor azt gondolom el kell mennünk ha nem jövünk ki..
Köszönöm

Szép napot kívánok!
39 éves, két 13 ikerkislányt egyedül nevelő anyuka vagyok. A gyerekkorom úgy kezdődött, hogy 7 hónaposan a szülők külön mentek. Édesanyám elmondása szerint az “apám” szerette a nőket és agresszív is lett. Az anyai nagyszülőkhöz költöztünk, de ott viszont a nagymama beteges volt, sokszor járt hozzá az orvos és sokszor a mentő vitte el. A nagyapa alkoholista volt. Egy nővérem van még az első házasságából édesanyámnak. 8 évesen meghalt a nagymama amit pokoli traumának éltem meg, azóta is nagyon nehezen megyek ki temetőbe, vagy temetésre, pánik szindrómám lesz. Utána édesanyám albérletbe költözött velünk és volt egy 3 éves nagyon ivós korszaka, undorodtam tőle. A nővéremért többet tett mindig, mert beteges volt. Gyűlöltem ezt a helyzetet. Vett egy házat részletre, lett egy alkoholista élettársa, aminek késelés lett a vége. Pár évig vidékre járt dolgozni, szinte csak hétvégén volt otthon. 8 éves koromtól 11 éves koromig a nővéremmel éltünk ketten, amit egy felnőttnek tudni kellett azt én kénytelen voltam magamtól megtanulni. Elzavarta az élettársát letette az italt és bele esett a mély depresszíóba, mert a rendszerváltással munkanélküli lett. Nem birta fizetni a ház részletet, így vissza költöztünk a szülei házába, addigra a nagyapa is meghalt. Tört zúzott, össze esett, altatták. Lyukas cipő, fűtetlen szoba, minimális enni való, folyton ideg, így telt el 18 éves koromig az életem és a szégyenérzet, ami ezzel járt. A nővérem kisfia súlyos betegséggel született, mindenki rá koncentrált, anyagilag teljesen kész volt a család. Majd megismerkedtem a párommal, szerelmes nem voltam, de azt a helyzetet már nem bírtam elviselni. Kedvesnek normálisnak tűnt. Érettségim van és felsőfokú képesítésem. Iskolák elvégzése után gyorsan össze költöztünk egy albérletbe, amit szerettem. Majd az anyjáékhoz, ahol az alkohol és a pénz volt a központi szerep, csak az legyen nekik. Nem bírtam azt az állapotot sem, majd kaptunk szolgálati lakást. 9 év után jött a két kislány, onnantól kezdve az ex férjem teljesen megváltozott, nem bírta őket elviselni, egy öt éves lelki terror következett és fizikálisan is bántalmazta a lányokat. A pszichologus véleménye alapján saját gyerekeire lett féltékeny az én szeretetemért. Alkalmazta a lelki zsarolást rajtam nagy mértékben, ellopta a pénzeket itthonról és kurvázott, a lányokhoz egy kedves szava nem volt , szó szerint nem bírta őket elviselni, folyton rettegés volt vele az utolsó öt év, hogy megint, mi lesz, ha haza ér. Ahogy jött az idő, hogy ér haza a munkából, az ideg húzott össze. A lányok betegesek voltak, nem bírtam volna albérletet fizetni. Depresszió, pánikzavar, úgy éreztem vége jobb lenne meghalni. Beadtam a válópert, féltem mindentől még közlekedési eszközre is ülni, boltban emberek közt rosszul voltam, féltem bármit is mondtak. Úgy éreztem feladom. Szégyenlem, de találkoztam egy nős férfival, mintha valaki a segítséget akarta volna nekem, a figyelme a törődése, akarat erőt adott, éreztem kezdek élni. Háromszor találkoztunk és véget ért , én nagyon akartam őt, elrontottam megijedt, de jobb is így. Sosem rombolnák szét családot, sosem tettem volna, de akkor így tudtam kilábalni abból amiben voltam. Jelenleg van egy párom, kedves , aranyos, a gyerekeimmel is nagyon jól kijön. Persze hibái neki is vannak. Két éve vagyunk együtt, az édesanyjával élt, két éve harcolok az édesanyjával, félti a fia pénzét. Ő szép lassan leválik, nem vagyunk közös kasszán, de nagyon idegesít, ha az anyjának pénzt ad, vagy oda költ. Saját házát rendbe teszi lassan, szeretne közös életet velünk. Nekem is saját házam van. Hétköznap nálam vagyunk a munkánk ebbe a városba köt, egy helyen dolgozunk, a hétvégét nála töltjük. 12 km-
re lakik a szülővárosomban. Szerinte mikor megismerkedünk naiv voltam , gyerekes kicsit, féltem véleményt mondani, megalkuvó voltam. Válás után három évvel ismerkedtünk meg. Most már bátrabb vagyok szerinte. Tartós gyesről kerültem erre a munkahelyre, mint közmunkás. Irodán dolgoztam, szerették volna, hogy maradjak, de nem kapott az iskola engedélyt plusz ember felvételére. Így elfogadtam az akkori lehetőséget és takarítok. Szorongok emberek közt, de már enyhébb mint volt, feledékenység van. Meg nem tudom kimondani a véleményem, nehogy kirugassonak a régen ott dolgozó kollégák, de sokszor gyalázatosan viselkedik némelyik. A párommal kapcsolatban hetek óta azt érzem, hogy ne jöjjön, ne jöjjön, maradjon otthon. Sokszor magasabb a vérnyomásom, ha elmegy viszont helyére áll. Nem tudom a sok családi bántás amit ott is kaptam, de nem tudom megfejteni mi lehet ez. Most itthon vagyok egyedül, a gyermekeim osztály kiránduláson, csend vesz körül, nyugalom. Nem vagyok fáradt, rendben a vérnyomásom és élvezem. Így jól érzem magamat. Egyébként nagyon sokszor fáradt vagyok, úgy érzem elegem van a házimunkából, aludnák, aludnák. Feledékenységre a pszichiáter notropilt akart adni, a házi orvos lebeszélt róla. Jelenleg citagen 20 mg szedek naponta és ahogy szükség van xanax 0.25, de az nagyon kevés esetben kell. Inkább este veszek be, mert éjszaka volt az ex férjem agresszív korszaka alatt pánikrohamom, ami rettenetes volt. Kérném szíves véleményét, hogyan lehetne ebből gyógyszer mentesen kilábalni?
Szíves segítségét előre is köszönöm.
Tisztelettel: Dancsó Erika

Tisztelt Szabó Lili Doktornő!
Teljes elkeseredésemben fordulok Önhöz, ugyanis nem tudom mit kezdjek az édesanyámmal. Megpróbálom röviden megfogalmazni a helyzetemet. 1985-ben születtem, szüleim egyetlen vérszerinti gyermekeként. 1973-ban született nővérem 7 napot élt meg. 1974-ben örökbe fogadták Kinga nővéremet. Mivel mindig is szerettek volna saját gyermeket is, így végül addig próbálkoztak, amíg nem sikerült. Nővérem és édesanyám kapcsolata kimondottan pocséknak nevezhető. Soha nem osztott meg semmit anyuval, végül 2015-ben úgy halt meg tüdőembóliában (repülőgépen kapott trombózist), hogy előtte nem beszéltek anyuval, és nem búcsúzott el tőle. Nem váltak el haragban, de mivel anyu nem támogatta őt abban, hogy Amerikában, egy friss kapcsolatban keresse a boldogságot, így nem köszönt el tőle. Nővérem mindig azt mondta, hogy anyuval nem lehetett beszélni, ha mondott neki valamit bizalmasan, akkor azt továbbadta apunak, vagy a család többi tagjának. Soha nem dicsérte semmiért, nem éreztette vele, hogy elég jó, sőt inkább azt, hogy nem elég jó. Lehetett szó tanulmányokról, párkapcsolatról. Talán ezért is esett teherbe 19 évesen és költözött el otthonról. Édesapám halálát sem dolgozta fel anyu, aki 2008-ban halt meg rákban, előtte egy évvel halt meg anyukám anyukája szívleállásban. A rokonokkal minimális kapcsolat van, állítólag édesapám volt keményfejű és nehezen lehetett vele kijönni, ezért romlott meg mindenkivel a viszony. A családban elég sok haláleset is történt, sokan haltak meg fiatalon rákban, köztük anyu húga is. Ennyi tragédiát nehéz feldolgozni, de ő soha nem kért segítséget, mondván, hogy ne gyógyszerezzék őt. Meg ő nem hülye.

Gyermekkoromból közös, családi programokra nem igazán emlékszem. Nem volt nagyon közös játék, szórakozás. Életemben egyszer jött el velem anyu moziba, közös vásárlás ritkán, inkább felnőttként. Őszintén, nyíltan én sem tudok vele beszélgetni. Minden párkapcsolatom rossz szerinte, csupa rossz döntést hoztam meg. Engem minden pasim csak kihasznál (állítása szerint). Ha van valakim az a baj, ha nincs, akkor mikor lesz neki unokája. Elmenekültem pár éve külföldre dolgozni. Akkor azt hallgattam, hogy elhagytam őt, egyedül. Vele nem törődik senki. Ha itthon élek, akkor mindenbe beleszól. Megsértődik, ha megkérem, hogy ne nyissa ki a leveleim, de valami ürüggyel olykor még mindig megteszi. Szapulja a jelenlegi párom is, csoda, hogy még együtt vagyunk. Édesapámnak mániája volt a kertünk, éjjel-nappal azt művelte. Az emlékeimben apu a kertben van mindig. Élére volt állítva minden. Nekünk a párommal nem fontos a kert, nem is értünk hozzá. Mivel jelenleg úgy élünk, hogy a családi házunk alsó szintje lett berendezve, felújítva anyunak, a felső szintet meg én csináltam meg magamnak, így még rosszabb a helyzet. Ha nem akkor van lenyírva a fű, amikor szerinte kellene, már jön és mondja. A legrosszabb, hogy a páromat szidja állandóan, amiért jelenleg nem csinálja. Folyamatos, 12 órás munkarendben dolgozik, mellette 1-1 óra az út a munkahelyére. A szabadnapján nem az első dolga füvet nyírni, vagy kertet művelni. Felajánlottuk, hogy felfogadunk valakit, aki lenyírja. Erre az volt a baja, hogy lusta disznó, mert annak idején apu is így dolgozott, mégis ők ketten rendbe tartották a házat. Páromnak nem volt munkája az elmúlt 1 évben, már így ismerkedtünk össze. Jelenleg viszont félmilliós, havi nettó fizetéssel rendelkezik, mégsem jó. Szerinte ingyenélő volt, és kihasznált. Nekünk sem könnyű, megvannak az adott munkahelyi, párkapcsolati, stb. problémáink, erre nekem nincs szükségem. 1000-szer próbáltam vele beszélni, levelet írtam neki. Elolvastam a témában könyveket (pl. Mérgező szülők). Beszéltünk vele négyszemközt, párom is, én is, együtt. Nem változik semmi. Ahogy egyedül vagyok, jön és oszt. Semmiért nem dicsér meg, az egész életem szar szerinte, és elrontom még jobban. Azt mondja, hogy úgy fogok járni, mint nővérem, majd megtalálom én is, amit keresek. Úgy állítja be, mintha nekem fontosabb lenne a párom, mint ő. Szerinte megváltoztam a párom miatt, elhanyagolom. Nem érti meg, hogy miatta nem akarok vele beszélni, nem akarom sokszor már látni sem. Régen sem volt szoros viszonyunk, csak mivel nagyjából mindig tudott irányítani, meg az volt, ami szerinte jó, így nem éleződött ki ennyire a helyzet. Szeretnénk párom előző kapcsolatából származó lányát magunkhoz venni, és idővel saját gyereket is. Erről is az a véleménye, hogy jól kileszek használva. Csak azért kellek, hogy anyapótlék legyek. Meg itt a kertes házam, ide tudja hozni a lányát. Mindig negatív, az állandó savanyú arckifejezését már nem bírom. Ha nem ér célt, akkor mártírkodik. Neki mindenkije meghalt (nekem is meghalt az apám, és nővérem, nem csak az ő férje és lánya), és még én is hátba szúrom. Tőlem várta volna ezt legkevésbé. Az egész dolgot betetőzi, hogy 5 éve lett egy élettársa. De az csak adja alá a lovat. Neki szintén rossz, felszínes kapcsolata van a fiaival. Nem vonják be az életükbe az apjukat. Talán pont ezért. De ő sem gondolkozik el a dolgokon, nem inkább okoskodik és szítja anyámat. Nem tudom mitévő legyek? Ez így nem mehet tovább? Hagyjam itt a nagy, felújított házrészemet? Fizessek valahol albérletet, amikor itt van mindenem? Most azt találta ki anyu, hogy fizessük ki őt a házból, és vegyünk neki egy kis lakást. Mert mi nem akarunk vele élni, ő nem tudja azt nézni, hogy amit két kezével felépített (kert), az gazban áll. Párom adja el a lakását (ami jelenleg albérletnek van kiadva), és abból fizessük ki őt. Úgysem adott még bele semmit a kapcsolatba szerinte, ideje elkezdeni.
Adjon kérem tanácsot, formáljon véleményt, mert már lassan teljesen kikészülök ebben a helyzetben és félek, hogy tönkreteszi a párkapcsolatomat is! Köszönöm!

Tisztelt Doktornő!
3 éve voltunk együtt, 2 éve együtt laktunk nagyon szerelmes volt, mindig én voltam neki az első és mindenben(szexuálisan), és ez biztos így volt. De én annyira nem voltam lelkes mint ő de szerettem csak nem vagyok az a szerelmes típus. Márciusba közölte, hogy szakítsunk, beszélget valaki mással ezt májusig húztuk, hol hazudott hogy nem beszélnek hol nem, kiderült, hogy meg is csalt vele mert elmondta, de közbe folyamatosan szidta a lányt. Mindig mondtam neki, hogy ha szét megyünk én onnantól nem akarom tartani a kapcsolatot, ő viszont szerette volna, meg, hogy csak szünet legyen. Egyik nap eljöttem, hogy elköltözök azt mondta, hogy nem szeretné. Aznap vissza mentem és ott volt a lány, megalázott rám vágta az ajtót, azt mondta, hogy én már hetek óta nem laktam ott és mindent letagadott ami előtte nap volt. De a lány mondta, hogy nem akar tőle semmit, nem érzi a tüzet és van neki valaki más aztán most mégis együtt vannak és az exem mióta eljöttem az nem beszél velem ha beszél akkor nagyon lekezelően. Azt mondja, hogy nem is hiányzom neki nem gondol rám, ezt nem értem tényleg nagyon szerelmes volt belém soha nem gondoltam volna ezt. Lehetséges, hogy már is kiszeretett belőlem és nem gondol rám és bele szeretett a másikba? Mi játszódhat le a fejében?

Tisztelt Szabó Lili!

Nagyon köszönöm gyors válaszát!

Feltett nekem még számos kérdést, most megválaszolnám.

Az elmúlt 38 év értékelésében nem hinném, hogy alapjaiban eltérne egymástól az én, ill. a férjem véleménye. Harmóniában éltünk, sosem gondolkoztunk másban, csak egymással tudtuk elképzelni a jövőt. A férjem, mint most kiderült, kicsit naivan állt hozzá egy kapcsolathoz általában. Azt hitte soha semmi nem fog változni, úgy jó minden, ahogy van. Ebben a kérdésben valóban eltérő a véleményünk.
Ő jó ember, aki részt vett a háztartásban, amikor ideje engedte. A gyereknevelésben kevésbé, mivel mindig olyan munkahelyei voltak, ahol sokat kellett dolgozni. A gyerekek logisztikáját munka mellett is mindig én intéztem. Szülőikre, fogadóórákra csak én jártam. A gyerekekkel én tanultam,ha kellett. Bizony volt olyan időszak,amikor úgy éreztem magam,mint gyerekeit egyedül nevelő anya. A komoly döntéseket is mindig rám bízta, autóvásárlás, nyaralások, utazások megszervezése, családtagok ajándékainak beszerzése. “megbízott az ízlésemben”, de ez Neki így kényelmes is volt. Ideje sem lett volna.
A gyerekek kirepülése utáni első külföldi utunkat is én szerveztem meg, különben nem mentünk volna.(30 évig nem utaztunk, “csak” belföldön, de azok is szépek voltak.) Ő magát sokszor alulértékeli, mondta Ő magát lúzernek is. Voltak munka területén csődjei, ez igaz. Én mindig támogattam. Alapjában nagyon zárkózott, negatív személyiség. Sokszor fordul elő,hogy direkt alulértékeli magát. Szeret mártíromkodni is. Amikor baj van az egészségével,mindig segítek, támogatom. Muszáj, mert ilyeneket képes mondani, hogy én már nem veszek tartós tejet, stb. Kicsit hipohander is. Mindig én öntök belé lelket. Káros szenvedélye nincs. Egyetlen hobbija a kerékpározás. Ritkán tud menni.
A programokat illetően azért néha vannak ötletei, de ebben is inkább rám hagyatkozik. Neki úgy jó, ahogy én mondom. Amikor színházba megyünk én szeretném utána megbeszélni a látottakat, Ő nem mond semmi véleményt.
Nincs bakancslistája, nekem van. Igazából saját elmondása szerint nem érdekli semmi, csak sodródik. Műsorok tekintetében is mást nézünk. Engem nem vonz az akció film, és a bugyuta, pofozkodós vígjátékok. Értékesebb műfajokat szeretek.
Ő vendéglátásban dolgozik, én egészségügyben dogoztam —röntgen). A munkájában megbecsült, ügyes, de alkalmazott, így eléggé kiszolgáltatott. Tart is attól, hogy megmaradjon a munkája nyugdíj előtt.

Én otthonról hoztam a művészi érdeklődésemet. Szeretek olvasni, kirándulni, színházba, uszodába járni. 3 éve jógázom.
Személyiségét tekintve Ő nem akar fejlődni. Én szeretek okosabb emberektől tanulni. Amikor idézek valakitől, ennyit tud mondani.: na, megint egy bölcsesség!
Évente 2-3 alkalommal együtt elmegyünk wellnessezni. Mikor külföldön voltunk több alkalommal egy hétig ,mindig jól éreztük magunkat.
Amúgy kedves, aranyos volt mindig, de együtt nevetésre pl. nem emlékszem, pedig én nagyon szeretem a humort. Mondom is neki,hogy azzal sok probléma könnyen megoldódhatna könnyedén. Férfi létére sokszor hisztis. Hajlamos a világfájdalomra, depis hangulatra. Nehéz ebből kihozni. Rengeteg energiám elment ilyenekre.
Egyszer megkérdeztem, hogy jellemezné önmagát. Hosszú idő eltelt mire összesen két tulajdonságot tudott mondani. /családcentrikus, munkamániás/.
Kérdeztem, hogy egyáltalán nincs igénye egy kis magánszférára? Mondta, hogy nincs. Pedig az ember akkor ismeri meg önmagát igazán, ha sokat van egyedül . Én már csak tudom.
Senkitől nem akar tanulni, elfogadni dolgokat. Csak az a jó, amit Ő a fejében elhatározott, ritka kivételtől eltekintve.
Hosszú évtizedek óta le kellene fogynia kb. 10 kg-ot. Vannak felbuzdulásai ,ígéretei,hogy most menni fog.Soha nincs elég kitartása, pedig az egészsége érdekében kellene, főleg. Zaklatásnak veszi,ha számonkérjük saját ígéreteit. Megsértődik. Általában is hajlamos erre.
Igazából azóta jönnek elő a kettőnk közötti különbségek mióta nyugdíjba jöttem. (3 éve). Előtte lekötött a munka,gyerekek ,háztartás. Most már sok az ” énidőm”.
Nyugdíjas korára is úgy gondol, hogy akkor neki már “annyi lesz”, nemhogy a jót látná benne. Szerintem a boldogságát azért köti a szexhez, mert nincs igazán szabadideje, így hobbija sem. Abból áll az élete,hogy dolgozik, alszik ,eszik. Egy jó dolog van/volt a szex.
Hiába volt a sok sok program, azért ezek nem a hétköznapok részei.
Ami a terveinket illeti, be kellene fejeznünk az elkezdett lakásfelújítást. Pár év múlva esetleg egy autócsere. Most Ő olyan állapotban van,hogy ezek nem foglalkoztatják, mert most kivan lelkileg. Én nemkülönben.
Leültünk mi beszélgetni egymással sok mindenről. Mást sem csinálunk jó fél éve.
Előtte talán 1-2 fordult ilyen elő, biztos többször kellett volna. Most nagyon sok minden egyszerre tolult fel. Igaz, nem is voltak ilyen mérvű problémáink.

Ezek ismeretében tud e még valamit ajánlani, hogy javuljon a helyzetünk?

Előre is köszönöm!

Kedves Munkacsoport!

Nem tudom, hogyan tovább a házasságommal?! 8éve ismerjük egymást és 5 éve vagyunk házasok. 2 gyermekünk van, egy 4 éves és egy 6honapos fiú.
Megtudtam, hogy a férjem más nővel folytat titkos levelezést. ( egy illetõ, aki nem vállalta magát, volt kedves elküldeni a levelezésüket. ) A levelezésben intim dolgokról is szó esett… A férjem mindent tagad, azt állítja, hogy nem folytatott senkivel sem levelezést és az illető, aki ezt állítja hazudik… De én érzem, hogy ez nem hazugság. Pár évvel ezelőtt, amikor a nagyobbik fiunk született, szintén rajtakaptam (egy nyitvafelejtett fiók alapján) hogy írogat a volt barátnőjével és intim képeket is küldött. Akkor megbeszéltük a dolgokat és megbocsájtottam neki. Azt a magyarázatot adta, hogy a fiunk születése és az elhanyagolt nemi életünk miatt tette amit tett, és nagyon megbánta, de soha nem csalt meg. Megígérte, hogy többé nem fog előfodulni és csak minket szeret a fiunkkal.
De most ez az új helyzet teljesen összezavart és nem tudom mi tévő legyek, szeretem a családom, de a férjemben már többé nem tudok megbízni. Nem értem miért tette ezt, mikor úgy tűnt, hogy minden rendben van és jól megértjük egymást és a szexuális életünkkel sincs probléma. Azt mondja nem akar minket elveszíteni és nagyon szeret minket, én mégsem tudok már hinni neki, és félek, hogy nem ez volt az utolsó eset. Nem tudom mi tévő legyek. Nem szeretném elveszíteni, de nem szeretnék ilyen bizonytalanságban sem élni.
Köszönöm a válaszukat!

Tisztelt doktornő!

Kis koromban a nagymamám nevelt mert az anyukám nem tudott olyan szeretetet adni nekem mint arra szükségem lett volna. Aztán idő közben lett egy másik családja az anyukámnak. Mostanra javult a kapcsolatom vele ès szeretjük is egymást de mèg mindíg nincs benne az anyai szeretet. Kis koromtól küzdök, mert aki kedves hozzám és meglátom benne az anyai melegséget rögtön az anyukámnak érzem. Ők általában idősebb nők. ( tanárnő, kolléganő). Most kezdtem dolgozni és ott van egy fiatalasszony akit az anyukámnak érzek ès nagyon szenvedek miatta mert szeretném, hogy ő is közelebb húzzon magához. Viszont ő nem tudja milyen problémám van és nem is ismer engem még annyira. Sokan tanácsolták, hogy legyek az anyukámmal többet mert még nem volt időm őt megszeretni, de hiába mert nincs meg benne az a melegség a gyermeke iránt ami nekem hiányzik. Nem tudom mit tegyek mert mindig jobban fáj az hogy látom a kolléganőm milyen gyengéd és tele van anyai szeretettel ami nekem hiányzik. Mert tudom, hogy a nagymamáma megadott mindent és lényegében ő volt az anyukám de egy anyai szeretet az anyai szeretet amit nem pótol senki!

Már közel 2 éve, hogy elmehetek hétvégenként a barátaimmal vagy esetleg bulizni. Amikor elkezdtem kijárni a városba nem a legjobb emberek társaságába keveredtem. A szüleim ezt jól tudták ezért sokat veszekedtek velem. Én csak most így utólag látom be hogy igazuk volt. Azóta teljesen megváltozott a baráti köröm és én is sokat javultam. De úgy érzem nekik semmi nem elég. Nem értékelik azt, hogy én akármennyire is nem akartam kikeveredtem nagynehezen egy bizonyos társaságból, de most meg még azt is meg akarják mondani kikkel barátkozhatok. Nem fogadják el a legjobb barátnőmet, mert neki nem tul jó a családi háttere és mert régebben ő is csinált hülyeségeket.
Esélyt sem adnak arra hogy bebizonyítsam hogy ő egy jó ember. Egyszer amikor hazudtam a szüleimnek hogy mit csinálok este ezzel a barátnőmmel voltam. Lebuktam és őt okolják a történtekért. Akárhányszor felhozom a témát és beszélnénk róla annak veszekedés lesz (jó esetben) a vége. Mit tehetnék?

A keresés eredménye erre: “Kedves Doktornö! En egy 28 eves nö vagyok a parom is annyi de egyszeruen fogalma sincs arrol szerintem, hogy egy komoly kapcsolat miröl szol.10 honapjs vagyunk együtt komoly tervekkel, de ö egyszerüen, nem tudja, hogy hogy kell fiselkedni egy komoly kapcsolatba es az anyukajatol meg a testeretol nem tudd leszakadni, ha összeveszünk szalad elpanaszolni az anyukajanak h mi törtent es mit tanacsol, a tesojaval non stop irogatnak egymassal, es csak ketten talalkonak mert ram nem kivancsi a tesoja, mikor harmasba vagyunk ki mennek cigizni az udvarra ezzel az ürügyel, hogy tudjanak ketten beszelgetni es sugdolozni, borzasztoan fusztralo, mar egy par honapja tervezük a az elsö nyaralasunkat,hogy kettesbe megyunk el, ö ezt valahogy elfelejtette,h kettesben es a tesoja irt neki,hogy jönne ö is velunk nyaralni meg ide oda, persze annak a vege tudom mi lenne, felrevonulasok, sugdolozas stb, minden csak nem egy kellemes nyaralas.Nagyon röviden es tömören ennyi,a tanacsodat kérem mit tegyek,komolyodjon meg es valahogy vegye eszre,hogy velem van egyutt nem a csaladjaval es a tesoja nem illik belle az elso nyaralasunkba, köszönöm a türelmedet”

Tisztelt Munkacsoport!

Arra lennék kíváncsi, hogy szakmailag helytálló-e az alábbi idézet, melyet egy pár éve megjelent cikkben olvastam vagy ez a szemlélet mára már elavult.

“A gyerekek fejlődésében kritikus időszak a 3-6 éves kor, amikor elkezdenek vonzódni az ellenkező nemű szülőhöz és féltékennyé válnak az azonos neműre. A lányok inkább az apához közelednek, hízelegnek, élvezik a társaságát: Az anya ekkor éli át először a lánya eltávolodását. Ha a szülők közötti kapcsolat stabil, akkor az anya biztonsággal átlendül lánya átmeneti eltávolodásán. Jó esetben, a konfliktus okozta feszültséget a gyermek az azonos nemű szülőjével történő azonosulással oldja fel. A kislány életében az anya az első minta a női szerepek elsajátításában, ami a következőket jelenti: utánozza annak viselkedését, attitűdjét, hogy minél inkább hozzá hasonlítson.”

Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelettel:

Gyula

Egy (számomra) meglehetősen kellemetlen témáról lenne szó: az önkielégítésről. Katolikus vallású, hitét gyakorló fiatal vagyok. Már kb. 5 éve rendszeresen végeztem önkielégítést, amikor egyszer “ráébredtem”, hogy ez vallásommal a legkisebb mértékben sem egyeztethető össze. Több se kellett, 2 hónapja nem csinálom – legalábbis erőteljesen próbálkozom. Kérdésem az lenne, hogy lehet-e/lesz-e ez az önmegtartóztatás dolog egyszer könnyebb számomra, fejlődik-e az akaraterőm ezáltal, lehet-e jó hatással rám nézve, vagy pedig súlyosabb (negatív) lelki következményei is lehetnek?

Kedves pszichológus!
Azzal a problemaval kuzdok,hogy a szuleim elvaltak meg azelott,hogy megszulettem volna, abbol az okbol, hogy neki nem kell gyerek. Annyit mondott anyanak, hogy vagy ő-t válassza, de akkor vetessen el, vagy pedig engem. Anya egyertelmeuen engem valasztott. Anyaval nagyon jo a kapcsolatom, mar 18 eves leszek(es van 2 feltestverem anya felol). Apukamnak van kapcsolata 17 eve, nemsokkal, hogy anya megmondta neki, hogy nem vetet el. Ami nagyon zavar az az, hogy azt mondta anyanak, hogy neki nem kell gyerek, mert az apja sirjánál megfogadta, hogy nem teszi ki a gyereket ennek a fajdalomnak, hogy elveszitse az apjat es apa nelkul nőjjön fel. Ehez kepest miutan en megszulettem, ra 1 evre neki is lett gyereke. (Azota meg még 1). Olyan 7 eves koromba amikor a sport versenyeket sorra nyertem es kituno tanulo voltam elkezdett erdeklodni utanam, felakarta venni velem a kapcsolatot, de en addigra mar egy teljes es szereto csaladba voltam, hisz anyukam egy fantasztikus neveloapukat valasztott nekem. (En ot tekintettm mindig is az igazi apukamnak, hisz 1 eves korom ota velunk el,pedig anya az elso pillanatban elmondta, hogy o csak a neveloapukam. ) 7 eves fejjel ugy gondoltam, hogy nem bantom meg ezzel neveloapukamat hogy 6 evig foglalkozott velem es most meg megis az igazi apukammal foglalkozzak, meg nagyon haragudtam is rá, hogy ezt mondta. Igy ez annyiba is maradt, mert nem voltam hajlando szobaallni vele. Majd 15 eves koromtol elkezdett félévente hivni anyat hogy erdeklodjon felolem,meg most mar tudja hogy mikor van a szulinapom es a karacsony. Azt hiszi hogy visszatud szerezni. En meg maig nagyon haragszom ra mert ugy gondolkodom, hogy nem ugy mukodik, hogy egyszer lemondok valamirol es amikor mar nincs vele gond akkor meg visszaszerzem. A ráadas, hogy en tudom, hogy van 2 fia, es sokszor megyunk egy busszal is(veletlenul), tudom, hogy a tesom all mellettem, de ők nem tudnak rolam. Titokba jarkal ide 5 percre a lakasra es elmondogatja hogy sajnalja de hogy az a mult. Felzaklatja az életemet ezzel, hogy most hirtelen keresgel es erdeklodik felolem,es kicsit elbizonytalanodom, hogy beadjam e a derekam es elmenjek e vele egyszer. De hat semmit nem tud rolam, semmi kozos tema nem lenne, meg hat haragszom nagyon ra, hogy engem nem akart, aztan utana meg megis lettek gyerekei. Meg miert nem keresett mar az elejetol kezdve. Nem tudom mitove legyek, mert a haragom sokkal de sokkal erosebb a kivancsisagomnal. Azert meghallgatnam az ő gondolkodását is, de nem tudok a szemébe nézni. Lennének kérdéseim hozzá, pl,hogy nyugodtan éli e az életét, vagy azért legalabb kicsit piszkalja e a lelkiismerete. 3 hete volt egy nagy műtétem és nagyon jol tudta az időpontját, de meg sem erdeklodott,hogy tulvagyok e rajta, vagy hogyan sikerult. Igy egyik pillanatban arra gondolok, hogy ezentul meg felevente se keressen es nem fogja tudni ha lesz unokaja vagy barmi tortenik velem, vagy pedig ha igenis volt esze gyereket csinalni akkor torodjon is vele. Ehez szeretnem kikerni a velemenyet.

Kedves Doktornő ! Azzal a problémával fordulok Önhöz , hogy van egy srác akivel úgy volt hogy alakul valami de aztán azért nem lett semmi mert egy másik lánnyal jött össze.. vagy is adott neki egy esélyt hogy bizonyítson a lány.. de ez csak az első 1hetben volt így .. És a srác nagyon jól tudja hogy oda meg vissza vagyok érte.. és mégis velem beszéli meg a lánnyal kapcsolatos dolgokat.. Mit tegyek?!
Megmondta a lánynak hogy ma hogy neki ez így nem megy.. és hogy hagyja békén.. Miért velem beszéli meg?!
Azt is mondta hogy ha most vége ennek a kapcsolatnak nem szeretne másikat.. elege lett.. mivel a lány nem bizonyított..:/
Előre is köszönöm a választ!

Tisztelettel: Regi ☺️