Tisztelt doktornő! Xeplion 100mg injekcióval kezelnek, sűrűn fennakad a szemem (általában mikor elmegyek valamerre) pedig már 4.hónapja kapom. Mi okozza ezt? Mit tegyek ellene? Az akhineton lassan hat. Köszönöm válaszát.

Üdvözlöm!
Azzal a problémával fordulok Önhöz, hogy a páromnál(36 éves) egy 2 hete kiderült, hogy az apukájának van egy másik családja, és van ott egy 17 éves fiú. Azt tudni kell, hogy a páromnak az anyukájával illetve az apukájával sem volt túl jó a kapcsolata, mert amikor gyerek volt a pénzzel megvolt oldva minden. Ő valahol érezte, hogy létezhet ez az család, mert az apja el-el tűnögetett, de nem hitte, hogy ez a valóságban is van. Azóta teljesen kivan, azt mondja úgy érzi mintha szétszakadna belül. Az anyjával beszélgetett a napokban, aki állítólag megbánta, hogy anno nem foglalkozott vele és nem adott elég szeretetet neki. Viszont az, hogy így nőt fel, kihat a kapcsolatunkra is, mert nehezen enged közel magához, illetve nem igazán akar felelősséget vállalni semmiért, ő elvan a kis világában, de mondja hogy abban nagyon magányos.
Nem tudom, hogy tudnám őt támogatni ebben a nehéz helyzetben. Türelemmel? Szeretettel?
Válaszát előre is köszönöm!

Hello.Nekem lenne egy olyan kèrdésem hogy mi tèvő legyek màr 3 ève kettè vàltak ùtjaink(kiköltöztem külföldre) a legjobb baràtommal.Az elmùlt hònapokban vettem èszre hogy egyre jobban levegőnek nèz.Pedig szinte minden nap beszèltünk valamilyen formàba…ès èn ezt nem tudom elfogadni hogy ilyen velem.Èn mèg mindig legjobb baràtkènt tekintek rà,de totàl ki vagyok kèszülve ez az àllapot miatt…pròbàltam màr èn is ùgymond nem foglalkozni vele,de nem megy.Mit tudna javasolni.?Ùgy èrzem h megzavarodok ebbe az egèszbe.előre is köszönöm a vàlaszt

Kedves doktornő!
Egy osztálytársamról lenne szó. Egy fiúról, aki már közel 2 hete nem jár suliba. Az, hogy miért nem jön mindenkinek mást mondd – nekem viszont (mivel velem a legjobb a kapcsolata). Tudni kell róla, hogy ő nagyon nehezen mutatja ki az érzéseit másoknak… nem is gyakran beszél róluk. Most viszont úgy érzem valami komoly gond lehet az életében. Sajnos nekem se mondd túl sokat, ezért nincs ötletem mi lehet, de beszélgetéseinkből azt tudom kikövetkeztetni, hogy családi gondokról lehet szó. Mivel nem szereti használni a Facebook üzenő funkcióját, ezért felajánlottam neki, hogy beszéljük meg a dolgot telefonon. Azelőtt bármikor felhívhattuk egymást és beszélhettünk… most azonban azt írta, hogy “Nem akar. (…) Nincs hozzá kedve” (már 1 hete nincs), de megnyugtatott hogy nem magával a személyemmel – tehát nem Velem van a gondja, egészegyszerűen nincs abban a hangulatban meg nem akar róla beszélni. Ebből következik, hogy természetesen személyen találkozni sem akar – de nem csak velem. Senkivel sem! Nagyon aggódok érte, de azon hezitálok, hogy mitévő legyek. Ha teljesen rászállnék és nem hagynék neki addig békét, amíg el nem mondja mi a baja… akkor lehet, hogy haragudni fog rám, hogy mit zaklatom őt. Ugyanakkor lehet, hogy valami komoly baja van és én tudnék segíteni. Arra gondoltam, hogy összeírom a gondolataimat, és küldök neki egy hangüzenetet – hogy hallhassa a hangomon, hogy mennyire aggódom érte. Ön szerint érnék vele valamit? Mi tévő legyek… adjak neki idő?

Kedves Doktornő! 7 éve együtt vagyok külföldi párommal, 4 éve házaságban. Remek ember, de nem tudja vagy nem akarja megszokni az itteni életvitelt. Keveset segít a házimunkában, a házvásárlás során is többször azt mondta én vagyok itthon, intézzem én, ha felújítani akarunk akkor nem mutat sok érdeklődést, majd a munka elvégzése után kritizál. A szomszédokkal vagy éppen barátokkal nem igazán nyitott. Kicsit felsőbbrendűnek érzi magát. Nagy szerelem volt a miénk, sokat küzdöttünk, hogy együtt legyünk, de ez már elmúlt. Lassan egy éve van egy kapcsolatom. Nem egyszerű, mert egy ismerősöm férje, gyerekei vannak, egyik egyetemista a másik most megy iskolába. Szerelmes. Évekig titkolta, hogy vonzódik hozzám, majd bevallotta és bár én hadakoztam az elején, mégis összejöttünk. Ritkán találkozunk, nagy a távolság, de napnta több órát beszélünk. Bialom, szoros barátság, egy véleményünk szerint elválaszthatatlan kapcsolat alakult ki köztünk. Mindent meg tudunk beszélni, próbálunk segíteni egymásnak az otthoni problémákon túllelndüni, jó vele együtt lenni, béke és boldogság, mégha csak rövid időre is. Nem tudom mit kellene tenni. Velem tervezi a jövöt, de imádja a kislányát. Nem akarom, hogy elveszítse, és ismerve az édesanyját, nos igen csak megsínylené a kislány is ha elhagyná őket. A úriember nem szeret otthon lenne, sorra válllaja a túlórákat, csak hogy ne legyen otthon, folyton ellenőrzik, megalázzák, mindennapos megjegyzések közepében él. Viták a gyerekek előtt, hiába próbálja csitítani a feleségét. Nem tudom mit kellene tenni. Az én életem sincs rendben, hisz mellé sodort az élet, de nekem nincs gyerekem, függyetlen vagyok a kapcsolaton belül. Elvált szülők gyerekeként nőttem fel, így nem szeretném, hogy a kislányával is ez történjen. De közben látom, hogy milyen feszültségben él és félek, hogy baja lesz.
Segítségét előre is köszönöm!

Jó napot kívánok!
Tavaly nyáron öngyilkos szerettem volna lenni(bár ez mostanában is megfordul a fejemben).
A barátnőim sokszor félreértenek és nem értik,hogy mit miért teszek/tettem ezért gondolkodtam azon,hogy elmondom nekik és kimondom magamból ezt a problémámat.
Ön szerint elmondjam nekik vagy tartsam magamban?(más ugyanis senki nem tud róla)
Szeretném,ha megértenének de attól félek,hogy az arcomba röhögnek vagy esetleg nem vesznek komolyan.
Előre is köszönöm a segítséget!

Kedves Doktornő.
Van egy párkapcsolatom, ami 11 éve tart. 5 éve lakunk együtt és két gyönyörü csemeténk van. A kislány 5 éves, a kisfiú pedig 9 hónapos. Tudom magamról, hogy féltékeny típus vagyok, a párom viszont nem az. Hosszú idő a 11 év, sok minden történt, de leginkább én vagyok a kapcsolat oszlopa. Az utóbbi napokban csak veszekszünk, egymást hibáztatjuk, rámutatunk egymás hibájára, de megbeszélni lehetetlen. Én elég jól kommunikálok, mondhatni ami a szívemen, a számon, de a párom nem beszélget velem, nem mondja el az érzéseit, gondolatait, hogy mit szeretne- úgy mint én. A minap szt mondtam neki, hogy nem szeretem, ez nagy zűrt kavart közöttünk-és engem hibáztat-talán igaza is van, túl sokat vártam tőle. Nem ölelkezünk, nem csókolózunk, nincsenek kedves, szerelmes szavak mint pl. kedvesem, édesem, ez az állapot 11 éve így megy. Imádtam, tényleg, hatalmas szerelem volt a részemröl, bármit megtettem volna érte, de ma is, viszont eltávolodtunk. A munkája miatt folyton fáradt, de ha akad 10 perce este, pl. lefekvéskor, nincs egy érzéki érintése, csókja, csak megpuszil és alszik. Szóvá tettem, de azt mondja ő ilyen. Pedig nem. Imádom a csókjait, a vele töltött időt, de mostanában minden más fontosabb, mint én. A probléma mára olyan rossz, hogy mindenre és mindenkire féltékeny vagyok. Azt mondja nincs rá okom, de a régmúlt mindig felszínre tör. Szerinte a múltban élek, és talán igaza is van, de egy helyzetben sem segített, hogy túllépjek rajtuk. Magamon segítettem, de sikertelenül. Csak megkeserítem az életünket. Napok óta boldogtalan vagyok, csak bántom őt is, magamat is, felajánlottam,hogy hagyjon el, de úgy látom nem akar. Szeretném, ha boldog lenne, de nem tudok a saját korlátaimon átlendülni. Csak bántom ezzel magunkat. Nem tudom hogyan érzek iránta, lehet hogy nem szeretem, de nem tudnék nélküle élni, ezt elmondtam neki is. Vele vagyok teljes. Kérem segítsen. Előre is köszönöm

A párom borzalmasan bámulja a nőket, percekig le nem veszi a szemét róluk , közben olyan mintha nem lenne magánál. A szomszédunkban lakó fiatal nő haját is így bámulja. Többször vitázunk ez miatt , utoljára azt mondta azért bámulja így a haját mert nagyon ronda fakó, fénytelen csúnya a haja és Őt ez nagyon zavarja. A véleményüket szeretném kérni miért nem hagyja abba a nők bámulását/ ha meglát egy tizenéves kislányt megy utána szinte öntudatlan és le nem veszi a szemét róla/És miért foglalkozik azzal hogy milyen a hajuk? Miért zavarja egy olyan haj amihez semmi köze
Köszönöm a választ

Tisztelt Doktornő!
A munkahelyemen van egy férfi aki vezető pozìcióban van. Az a helyzet, hogy nekem nagyon tetszik. Volt már olyan érzésem mintha neki is tetszenék. Mert volt, hogy nézett engem. De amúgy soha nem szoktunk beszélni. Mit tudok tenni, hogy egy az érzésem elmúljon iránta? Mert nagyon sokszor gondolok rá.
Tisztelettel:Nelli

Kedves Cintia!

Autóvezetést tanulok, az elején semmi gondom nem volt, nagyon vártam az órákat, de kb. a 10-15. óra óta kialakult bennem félelem, szorongás, amikor nagy a forgalom, már gyomoridegem van amikor közeledik az oktatási óra. Bár ettől azért végigvezetem az órát és az oktató szerint nem vezetek rosszul, de nagyon rossz érzés van bennem, úgy érzem a szorongástól balesetveszélyesebb a vezetési technikám, mert nagy forgalomban bepánikolok. 16-17 éves korom körül majdnem frontálisan ütköztünk egy nagy sebességű szembejövő kamionnal, de édesapámnak sikerült elrántani a kormányt, így nem történt baj, de ez az élmény nyomott hagyott bennem, illetve tinédzser korom óta állandó önbizalomhiánnyal küzdök, lehetnek ezek a kiváltó okai a szorongásnak vezetés közben? Illetve a másik kérdésem az hogy leküzdhető-e ez szakember segítségével? Köszönöm.

Tisztel Doktornő!
Sajnos édesapám 2016.Október 31.én elhunyt teljesen váratlanul szívinfraktusban. Igazából nem csak nekem kellene a segítség. Én lassan túl tudtam tenni magam a történteken,de édesanyám mai napig teljesen lelkileg ki van borulva.Ami a legnagyobb probléma,hogy nem is hagyja hogy segítsünk,nem hajlandó pszihológushoz elmenni. Idegorvosnál jártunk,de valahogy az az érzésem,hogy a gyógyszerek nem elegek,szükség volna pszihológus segítségére. Nem hajlandó kimozdulni otthonrol,nem szeret sehol csak otthon…Igyekszem mellette lenni amennyit csak tudok.Sajnos ő most egyedül él,de nem hajlandó hozzánk sem költözni.Ami a legnagyobb terhet jelenti számomra,hogy nem tud megérteni engem sem,hiszen vannak napok amikor egyszerűen nem tudok vele lenni,ő azonnal azzal reagálja le,hogy ővele nem törődik senki és jobb volna talán ha meghalna…Persze az én életemre nincs tekintettel,és hiába mondom neki,hogy nekem is élnem kellene a saját életem,férjem van,családom és nem lehetek mellette mindég..Van 2testvérem,de mindkettő külföldön él,és nem is igazán akarnak foglalkozni a problémával,és én meg úgy érzem ez már túl sok nekem.
Doktonő kérem mondja meg mit csináljak anyukámmal,mert már lassan az én idegeim is felmondják a szolgálatot,mert állandóan stresszelek.
úgyérzem ő egyáltalán nincs tekintettel rám,viszont teljes mértékig elvárja,hogy ha neki gondja van én tegyem félre az életem és csak vele foglalkozzak.És én meg is teszem,mert attól félek ha magára hagyom,akkor kárt tesz magában…
Válaszát előre is köszönöm!

A 10-11 éves kislányomat az egyik szintén lány osztálytársa többször is megfogdosta, a melléhez valamint a nemi szervéhez is hozzáért az általa kreált játék keretein belül. Ezt több kislánnyal is megtette. Az iskola minden szülővel elbeszélgetett, mi is megbeszéltük a dolgot a kislányommal a tudásomnak megfelelően, de szeretném kérni szakember véleményét is, mert ez komolyabb dolog annál, amit én megtudok érteni és oldani. Mi vezethet idáig egy ilyen idős gyermeket? Mi a helyes szülői viselkedés? Tiltsam el tőle? Válaszukat köszönöm előre is!

Már rég óta külföldön élek és már a párom is velem lakik aki szintén magyar származású.

Hiába van jó munkahelyem, szakmám amit szeretek mégis boldogtalannak érzem magamat. Tudom hogy kívülről sokan azt gondolják hogy szerencsés vagyok hogy ide jutottam ahol most vagyok, de engem ez nem motivál, hiszen tudom mennyi áldozattal és lemondással sikerül ezeket az eredményeket elérnem. És tudom azt is hogy ezt aki igazán akarná is el tudná érni talán még sikeresebben is, mint én.

Egyre gyakrabban foglalkoztat a halál gondolata. Már kissebb, számomra mégis nehéz  problémák és akadályok miatt gyakran azt érzem, hogy könnyebb lenne ha feladnám. Kezdek belefáradni abba , hogy naponta igyekszem kihozni magamból a legtöbbet, még sincs senki aki ezt látná vagy érzékelné. De ha nem igy teljesítenék akkor azt érzem magamat csapom be és azokat akik számítanak rám.
Van, hogy már egy rossz szó miatt is felfordul a gyomrom, hányingerem lesz és szívesen menekülnék el a világ elől.
Gyakran csak az fog vissza a cselekvésben, hogy a családomra és a páromra gondolok, hogy talán ezzel a döntésemmel nagyon megbántanám őket.  Néha viszont egy pillanatig ezt is elfelejtem és egyfajta nyugodtság árad szét bennem amikor elképzelem , hogy valamilyen úton végetvetek az életemnek.

Gondoltam arra is hogy haza kellene mennem, de azt nem szeretnék. Otthon sem találtam meg a helyemet es itt mégis csak jobb. Csak nem tudom hogyan tudnék mindenkinek megfelelni, nem megbántatni senkit és nem szeretnék csalódást okozni sem másoknak. Igazából gyakran mondok le dolgokról csak hogy egy általam kedvelt embernek segítsek vagy a kedvében járjak, hogy ő boldog lehessen. Ez sem nem zavar igazából csak gyakran fáradok el miatta ha pl egy szabadnapról mondok le, vagy ha esetleg nem tudok megoldani valamit akkor emiatt bűntudatom van és aludni sem tudok.

Tudom hogy kicsit most furcsán belekaptam a dolgokba, csak nem tudom hogyan írjam le igazán a helyzetemet. Nem tudom ezzel itt kihez fordulhatnék és kicsit tartok attól is, hogy egyszer nagyon rossz behatás ér aminek hatására már a szeretteim gondolata sem tud visszatartani a cselekvéstől, hogy feladjam.

Kedves Lili!Szeretném a férfiakba vetett hitemet visszakapni,hogy újra úgy tudjak szeretni mint régen.27 évesen ugy éreztem megtaláltam életem párját.3 évre rá megszületett a lányunk.Vezettem a háztartást és semmiért sem szóltam mert nem szeretek veszekedni.Amikor visszamentem dolgozni ugy gondoltam,hogy a háztartást felosztjuk.Ez ment is egy ideig de aztán megint mindent Én csináltam.Aztán jött a robbanás ami elsöprő erejű volt.Ezt nem tudta feldolgozni a párom és elhagyott minket az akkor már 6 éves lányunkal.Akkor fellélegeztem.Fél évre rá lett egy párom akivel nem költöztünk össze mert a lányomat nem akartam rossz helyzetbe hozni.Azóta is rosszul érinti ez a páromat mert már 4 éve tart ez az állapot.Nem tudom,hogy bontsam le ezt a falat amit emeltem magunk köré a csalódásom miatt amit akkor emeltem mikor a lányom apja még csak egy csepp erőfeszítést sem tett azért hogy együtt maradjunk.Előrre is köszönöm a válaszát.

Tisztelt Hölgyem/Uram! Mindig is önértékelési problémáim voltak, soha nem voltam magabiztos, a mai napig gyakran sírok, és a döntéshozás nem erősségem. Édesanyám szerint könnyen befolyásolható vagyok, nincs saját döntésem. A számomra fontos döntésekben ( érzelmileg sajnos mindig bevonódok ilyenkor) többször is meggondolom mit lépek, általában aszerint döntök, hogy figyelembe veszem mások véleményét, vagy azt, hogy másokra milyen hatással lehet a döntésem. Félek a következményektől, akár egy kisgyerek aki rossz fát tett a tűzre. Sokszor nem érzem magam felnőttnek, főleg vitahelyzetekben, alulmaradok. Az egyéni problémáimat tetőzi az itthoni ellentétek. Szinte állandó feszültség van bátyám és a férjem között, édesanyámmal is gyakori a konfliktus. Ő igen erős személyiség, teljesen az ellentétem mindenről van saját elképzelése. Tudom, hogy mindannyian hibáztunk, hogy ide jutottunk, de szeretnék valami megoldást találni, s ezt elsősorban önmagamtól várnám. Változni szeretnék, de nem tudom lehetséges e. Párommal az év végén elköltözünk itthonról, de tudom hogy ettől én nem fogok megváltozni. Zavarni fog, hogy ha esetleg újabb konfliktus alakul majd ki édesanyámmal, vagy ha érzelmileg teljesen ridegen kezel engem. Nem tudom magam elkülöníteni a “mostani” családomtól, annak problémáitól. Válaszát előre is köszönöm! Tisztelettel: A.