Jó Napot!

Ismerkedek kb 40napja egy 31éves elvált nővel, már már nem teljesen ismerkedés ez, mert kézen fogva járunk nagyon sokat csókolózunk, stb stb, hetente 2-3x találkozunk, sokat sétálunk beszélgetünk kb 10napja feltettem neki a kérdést lenne e a párom, azt mondta kellene neki még egy kis idő, de addig is találkozzunk úgyan így, , nagyon sokat mesél lányáról, családjáról, meg minden. . egy dolog nem tetszik nekem benne, pl . irok neki neten és nem ír bő választ meg valamikor órák múlva add választ hiába elolvasta üzenetem.. én meg aggódok hogy mi okból lehet ez..??

Illetve eddig minden randinkról késett 5-10-20-30percet..

Kérdésem lenne még mennyi idő kell neki? mire vár? olyan rövid az élet hogy várjunk és várjunk , én válaszom tudja nekem ő kell!

várom tanácsukat!

Kedves Cintia!

Egy bonyolult párkapcsolati problémában szeretném segítségét kérni. Több éve élek együtt párommal, ő 28 éves. Nagyon szeretem, tökéletesen passzolunk, szinte mindenben egyetértünk, nagyon hasonlítunk, nincsenek vitáink, és egy dolgot leszámítva teljesen kihangsúlyozott a kapcsolatunk. A probléma az, hogy a párom nem képes szeretni és ez nagyon megnehezíti a dolgokat, engem rettenően megvisel. Nem mint elköteleződni képtelen férfi módon nem szeret, hanem inkább a szociopata szeretni képtelenségéhez tudnám hasonlítani. Persze természetesen nem szociopata, ez az egyetlen tulajdonság ami azzal összehasonlítható. Egyszerűen képtelen szeretni, és kellemetlenül érzi magát amiatt, hogy nem tudja viszonozni az érzelmeim, valamint számomra is túl nagy problémát jelent. Ez a gond nem rám irányul, sosem volt képes erre, minden kapcsolata ennek köszönhetően ért véget. Nagyon jól kijövünk ennek ellenére, de nekem szükségem van érzelmekre. Persze próbálkozik, nagyon figyelmes és igyekszik néha de rettentően nehéz a valódi érzelem nélkül. Sajnos ez sok dologban megmutatozik, és neki természetes mert nem tudja, nem érti, de én nem bírok ezzel együtt élni. Szó sincs arról, hogy véget érjen kapcsolatunk. Abban szeretném a tanácsát kérni, hogy mit tudnék kezdeni a helyzettel, a párommal? Nem csak szeretni nem képes, problémája van az emberi kapcsolatokkal, az érintésekkel. Nem viseli el az ölelést, simogatást, hasonló megnyilvánulásokat. Nem kötődik, nem érez hiányt, nincs vagy minimális empátia, számára inkább frusztráló mintsem jóleső az ha valaki szereti. Nem akarjuk feladni, szeretnénk ezen javítani, elviselhetőbbé tenni számomra is a helyzetet.

Előre is köszönöm segítségét!

Kedves Szakértő!

A problémám tulajdonképpen az anyasággal kapcsolatos. Egyszerűen azt érzem, hogy nem vagyok önmagam. Nem olyan anya vagyok, amilyennek képzeltem, hogy leszek. Sokszor szorítom meg a kisbabámat, azért mert sír, nem bírom elviselni, ha sír. Korábban az olyan szülőkről, akik azt gondolták, hogy a gyerek azért sír, mert szívatja anyát és apát, az volt a véleményem, hogy ez nem normális. Erre most én pont ilyen vagyok. Imádom őt, és nem rossz gyerek, sőt egy angyal. De van időszak, hogy rengeteget sír és nem bírom idegekkel. Azt érzem, hogy megőrülök, ha nem hagyja abba. Már csak utálattal bírok magamra gondolni és nézni. Sok vitánk van a férjemmel is, és mindig benne kerestem a hibát, de látom már, hogy csak bennem van, és valami hatalmas gond lehet velem. Nem tudom megfejteni, és nem tudom, hogy és min kellene változtatnom, de ez így nem maradhat, mert nem tehetem ezt a gyermekemmel. Nem tudom így elviselni magam. Idegbajosnak érzem magam állandóan. Pedig nem voltam ilyen, és imádom a gyerekeket is, akkor mért a sajátommal vagyok ilyen?

Kérem, hogy segítsen, szükségem van rá!

Tisztelt Doktornő
Bocsásson meg, hogy még egyszer zavarok. 2017. május 28-án (Szabó Lili 2017-05-28 15:56:46) már választ nekem amiért végtelen hálás vagyok. Mára elfogyott minden erőm, nem tudom tovább csinálni.
Akkor leírtam önnek, mi történt az édes kislányunkkal, és kettőnkkel. Visszamentem a háziorvoshoz aki állományba is tartott volna. De hétfőn este kaptam egy telefont a munkahelyemről (bíróság), hogy mivel így nem vehetnek fel senkit, mikor tudok visszamenni, mert sok a munka és higgyem el, jó terápia lesz. Én soha nem hiányoztam, 20 éve ugyanott dolgozom. Úgy éreztem meg kell tennem értük – és titokban reméltem, hogy ha lát akkor …. -. Szerdán visszamentem, senki nem szólt hozzám, a munka ott várt ahogyan azt a kisbabánk születése előtt otthagytam. Ő elfordult, mintha ott sem lennék, beszélgetett másokkal, mosolygott. (persze tanulva abból ami történt én semmentem oda) Nem ismertem rá. Elkezdtem dolgozni egyedül az irodámban. Senki nem jött oda. Később megköszöntem azoknak akik dolgoztak helyettem amíg nem voltam a munkájukat. Mondták, hogy szívesen, szedjem össze magam. Rákérdeztem mi van a párommal, hogy van esetleg tudnak-e valamit. Ekkor közölték, hogy nyugodjak meg, Zsoltival minden rendben. Tök aranyos. Szombaton (azaz ma) lesz egy bírósági ügyészségi buli, és felajánlotta, hogy bevásárol, segít és megy a buliba. Soha nem jártunk, a család volt az első. A kollégák előtt a magánéletünk tabu volt. Mindig azt kértem ne teregessük ki az életünket, nem kell, hogy belelássanak, és ő is így látta jónak. Meglepődtem. Nem sokkal később csengett a telefonom, menjek át az egyik irodába. Öt kolléganőm ott volt. Az egyikük azt mondta: Na ki kezdi? Jó akkor én, mondta. és igyekszem most idézni. “Ica szedd össze magad, mindenki átment ilyenen, vagy hasonlón és itt vagyunk.” “Minek vagy itt, ha pénteken még azt mondtad nem tudsz jönni?” És beszéltünk Zsoltival, te küldted el, kizártad az életedből…. A babáról is nem beszéltél nekünk, hogy hogy van …” El szerettem volna mondani, hogy mivel voltak gondok a terhesség alatt, így nem akartam, féltem, és mivel elítélték a kapcsolatunk mert ő csak biztonsági őr, én pedig hát igen ez volt a hiba, nem igen álltam talán ki akkor mellette, csak hallgattam, otthagytam a rosszindulatú embereket éveken át de nem védtem meg, maximum annyit mondtam Ti nem ismeritek igazán.-. Aztán aztán mondták ott az irodában: “jó a magánélet magánélet, nem kell ide behozni, mindenkinek sok a dolga és van gondja nem érdekli őket, itt vagyok csináljam. Szedjél nyugtatót. …” Megkérdeztem, hogy mit tettem amiért ilyenek. Nekik a Zsoltitól kellett mindent megtudni, és ők nem is hitték, hogy ilyen jó fej. Kicsúszott a számon, hogy tényleg megy a bírósági buliba, mondták,hogy igen de mi közöm hozzá, azzal beszél akivel akar, azt csinál amit akar. Szakítottatok. Oda megy ahova akar. Persze nem mondhattam el, hiszen meg sem hallgattak, hogy és ha meg is hallgattak volna, hogy Zsolti szinte ki nem álhatott benneteket. (Elnézést a csúnya megjegyzésért).
Mondtam, hogy igen, de engem miért nem értenek meg, egy kis kolegalitás, bíztam benne ha valaki azt mondja neki Icát is hallgasd meg Zsolt, nem akart bántani, fájt neki ami történt. De nem, teljesen egyedül maradtam. Másnap kértem az áthelyezésemet. De lehet, hogy az még több hét.
Az az ember akiért az életem adtam volna és azok akikre csak dolgoztam, mi történt? Én nem vagyok ember. Ma megszakad a szívem, ő egy buliba én varratszedésen. Három hete, hogy meghalt a kislányunk, Eszter lett volna. Azt mindig tudtam a kollégáimról, hogy kibeszélnek embereket a hátuk mögött. Nem is számít. De az akivel éltem, és aki olyan visszahúzódó, csendes, szolid és a családi értékeket kedvelte, nem a “bazdmegoldást, öcsém, köcsög, mit igyunk még stb.” szavakat részesítette előnybe, elítélte ezeket az embereket. Ha ebédelni ment úgy könyörögtem hozzám XY-nak megkért kérjelek meg, mindig távol álltak tőle… És most. Kedves Doktornő! Végtelenül elfáradtam, magányos vagyok, és üres. Nagyon nagyon fáj. Milyen ember lehetek aki ezt érdemli. milyen ember vagyok. Nem akarom bántani őket. Szeretett ő egyáltalán? Én az ablakon nézem, hogy itthon van-e, szomorú-e, tud-e pihenni, gondol-e ránk. Mindig vártam, néztem a telefont, talán ma hív, de már tudom soha nem fog. A kisruhákat beviszem egy ismerőssel a helyi kórházba, de megszakad a szívem. Szedjem össze magam, nem terhelhetem őket mondták. (De hiszen nem is mondtam soha semmit, senkit nem hívogatta, nem panaszkodtam.) Nem is akartam. Hogyan lehet ezt túlélni. Minden ott eltöltött pillanat mint a kés a szívben. Nem tudok enni, aludni. Tudom, hogy az áthelyezés teher lesz, de anélkül, hát nem is tudom. Kedves doktornő, tudom nem ismer, de baj, hogy azt gondolom talán kicsit megérthettek volna, vagy önző vagyok?
Úgy bíztam benne, hogy átgondolja visszajön. Most indul el a buliba, főzőparti, és azok az emberek akiket eddig …. Nagyon magányos vagyok, félek. A fiam áll mellettem az édes kisfiam, de őt sem terhelhetem. Elsírom magam lépten-nyomon, csak zokogni tudok. Ő pedig bulizni, filmezni, beszélgetni. Kedves doktornő, minden hazugság volt? Mit tettem? Miért bánt? Nem érzi, mint régen, hogy szeretem nagyon nagyon szeretem. Régen érezte, tudtam, ha néha vitáztunk is, de mindig azt mondta “kicsit te olyan rózsa vagy, aki szúr, de nincs tüskéje”. Ültetett nekem rózsát a bíróság kertjébe, mindenki irigyelte, azt mondta a szülés előtt, majd levágja a tüskéit meg ne szúrjanak. És ha bármi lesz, ha egyszer vége lenne, és elküldeném évek kellenének, hogy elfelejtsem, úgyhogy soha ne küldjem el. Három hete született a kislányunk. Akinek együtt vettük a kiszoknit, rugit, babahordót, úgy nézte,válogatta, ő mellettem volt. Mi a magyarázat a viselkedésére. Ha tudnám talán érteném? Félek ha betegálományba mennék, az áthelyezés nem sikerülne és akkor később a kisfiamra nem hozhatok bajt.
Hol van az az ember? Kedves Doktornő kérem ha érti őt, mondja el miért ilyen? Had értsem őt, őket. Nem akarom gyűlölni ezért, érteni szeretném, talán fájni fog, de érteni. Kérem, nagyon kérem, ő nem ad választ, én így nem tudok létezni. Igyekszem összeszedni magam, de nem megy, nagyon nem. Pedig tőlem optimistább, jókedvűbb ember hát ritka, hol vagyok? Tudom sokat írtam és bocsásson meg kérem, nagyon kérem. Köszönöm és Csapongó gondolataimért bocsánatot kérek. Még egyszer köszönöm szépe. Ica Nincs remény, ugye nincs

Tisztelt Doktornő!
Azzal a problémával fordulok önhöz , hogy már több mint 2 hónapja nem beszélek egy fiúval , akivel nem voltunk együtt , mégis több volt köztünk mint barátdág.Idővel azt hittem , hogy könnyebb lesz őt elengedni, de ez csak egyre rosszabb lett. Ami nehezíti a helyzetet, az az hogy csoporttársam az egyetemen , és sok közös óránk van. Nem tudom hogyan felejtsem el őt, már tényleg mindent próbáltam , de mindig történik valami vagy látok valamit ami rá emlékeztet, mintha a sors azt akarná hogy még tartsak ki , de nekem egyedül nem megy . Annyit kell tudni róla , hogy az utóbbi időben rossz baráti társaságba keveredett és nagyon megváltozott .Ezért nem tudom eldönteni hogy ami köztünk volt , az tényleg igazi volt , vagy csak hazugság. Eléggé befolyásolható , most azt hiszik hogy ez a társaság a legjobb a számára , holott őt csak kihasználják és a társaság számára nem is fontos , hogy ő mit szeretne. Ezt onnan tudom hogy meghallottam egy beszélgetést annál a baráti társaságnál. Nagyon szeretném megbeszélni vele a dolgokat, és úgy lezárni hogy nincsenek kimondatlan szavak , mert most ez a helyzet van . De beszélni se akar velem , látszik rajta hogy haragszik rám valamiért, csak azt nem értem hogy miért , mikor semmit se tettem ellene. Azt se tudom hogy ő ezt hogy viseli , de amikor utoljára beszéltünk , szerintem egy kicsit se érdekelte , hogy ezzel engem tönkretesz. Viszont azt is észrevettem hogy figyel engem, közösségi oldalakon mindig nézi a képeimet ,az adatlapomat és személyesen is , mikor meglát , hosszan néz rám , csalódottan vagy mérgesen . És még így egy másik kapcsolatra képtelen vagyok , amíg nem zártam le. Nem tudom mit kéne tennem.
Előre is köszönöm a segítséget
Brigitta

jo napot. egy férfi lépett az életembe kb 1,5 éve amivel teljesen megváltoztatta az életemet. folyamatosan keress a tekintetével keresi a társaságomat titokban figyel szemezünk másodperceken keresztül csak nézzük egymást olyan mintha beszélgetnénk szavak nélkül. ez megy már 1,5 éve. már minden munkatársam észrevette hogy van valami ahogy egymást nézzük csak még mi nem… ha beszélgettünk akkor visszont behuzza a kézi féket távolságtartó zavart összevissza beszél. kinek higyek? a szavainak vagy a testbeszédjének? nem merem megkérdezni mit akar de látszik rajta hogy van valami.ha más férfivel beszélek közénk áll érdekli az életem…. de viszont….. mind a 2 kapcsolatban vagyunk. én 6 éve lassan ő pedig kicsit komolyabb….. nem mer lépni? mit tegyek:? ugy tudom nem boldog a házzasága és fél hogy elvesziti a gyerekeit….. meghalna értük…. ezért sem mer fél…?? mit csináljak? mit akar:? vagy csak játszik puszta flört:? kérem segitsen nekem. köszönöm

Kedves Doktorno! Nekem a napokban ert veget egy 2evet tarto parkapcsolatom. Sokszor tortent szakitas a 2 ev alatt. Nem tudtunk egy konfliktust sosem megbeszelni aminek nagy hianyat ereztem mindig. Egy elvalt 3gyermekes ferfi volt a parom, es a kapcsolat alatt vilagossa valt szamomra hogy a volt feleseg meg mindig erosen jelen maradt az eleteben kulonbozo erzelmi zsarolasokkal(gyerekkel), kovetelozesekkel, onallotlansagaval, anygi fuggesegevel. Ez szamomra is igencsak megterhelo volt. Kezdetben probaltam a paromnak tanacsokkal ellatni, de rajottem felesleges mert mindig teret engedett a masik a felnek, es ezzel allando szereplo maradt az eleteben tetezve a gondokat. Az onnan es az elete mas szegmenseibol jovo problemait mind rajtam vezette le de o ezt nem latta be. Amit igazsagtalannak tartottam es ezek mar olyan szintu konfliktussa fajultak hogy egyre kegyetlenebb es csunyabb kommunikaciot hasznalt velem szemben. K…a anyad, g.cilada, nem csoda hogy nincs gyeremeked, 8ker agyu es sorolhatnam most ezek ugrottak be. Nem kert ezekert sosem elnezeset, ami bennem mely serelmeket okozott es idovel egy ujabb konfliktus soran kibuktak belolem. Nem ereztem hogy tisztelt volna. Osszekoltozes elott alltunk, egyutt jartuk az aruhazukat hetek honapok ota. Hogyan mikeppen legyen berendezve. Engem 5eve gerinccel mutottek, sajnos a mai napig vannak fajdalmaim, atlagnal kimeletesebben kell neha elnem az eletem. Ha a hetkoznapokban jelentkeztek problrmak az eletemben, munkahely, barati, egeszsegugyi mindig ingerulten turelmetlenul es leszolva viselkedett velem. Kezdtem azt erzni ezeket meg kell tartanom magamnak mert nem tudom elmondani neki mert azt ereztem nem kapok tamogatast lelkileg, megertest, turelmet. Ezert napirenden mar csak az o promlemai voltak, azokrol beszelt. En mindig elmondtam a sajat velemenyem es tanacsot adnj.
Amikor kiderult elvesztem a munkam ami egy csalodassal jart ingerulten es kiabalva viselkedett velem az utcan. Azt orditva nekem, hogy ezek nem problemak. Mikor a megelhetesem mult rajta. Sirva fakadtam, majd azt kiabalta egetem az utcan a sirasomnal, sajnaltatom magam. Jellemzoen fejemhez vagta sosem segitettem ot semmiben, velem tervezte az egyutteleset azt mondta olyat agyat veszunk ami jo a derekamnak, talan ehhez az egyhez ragaszkodtam,,de vegul egyedul vett egy teljesen mast, tudva hogx az nem lesz jo. Majd a fejemhez vagta hogy o bezzeg mindent megtett ertunk en semmit sosem. Hozzatedzem volt majdnem 5honap hogy nem volt hol laknia, termeszetesnek vettem hogy hozzam koltozzon, lakjon. Ellattam etellel, a ruhait mostam. Igyekeztem a kedvebe jarni de amikor azt mondja sosem kapott tolem semmit es segitseget akkor nem nagyon tudom mire gondol. Viszont elgondolkozom rajta vajon igy volt e, ha a butor cipelesre gondol, abban tenyleg nem segitettem. Nem tudom mit kellett volna tennem, es mi volt amit nem tettem meg. 2ev alatt azt ereztem hogy a felelosseg nagy resze ram van haritva, hogy en tettem tonkre a kapcsolatot. Es nem kezeltem paromkent, mikor 2ev alatt az edesanyjanak sem mutatott be. Sokszor nem tudtam mibol generalodnak a konfliktusok mert ő olyan dolgokbol csinalt feszultseget es veszekedest ami szamomra nem az. Sokszor ertetlrnul ultem es gondolkodtam. Fel eve mondogattam neki a parterapiat ahova nem volt hajlando eljonni. Amikor legutobb ugy tunt talan hajlando lesz, bejelentkeztem de azota szakitott. Nem tudom ezt hogy fogom feldolgozni mert magamat okolom, es kozben ot is es mely duhot es fajdalmat erzek. Minden tanacsot szivesen veszek! Koszonettel

Jo napot! Nem is tudom hol kezdjem osszevagyok zavarodva szeretnem ha adna egy tanacsot..8 eve elek parkapcsolatban 26 eves lamy vagyok..kb 2 eve nagyon megromlot a kapcsolatom ojan mintha az ellensegemmel elnek egyutt nem torodik velem nagyon sokszor megcsalt most is kapcsolatban van mas lanyal amit en tudok tehat mar lassan 2 eve nem is tudom mit erzek ….1 honaoja megismertem veletlenul valakit (nem vagyok megcsalos tipus nem szeretek felre lepni) tenleg veletlenul ismertem meg talalkoztunk vagy 4 alkalommal es azt ereztem tobbet kapok par olat alatt mint a parommal 8 ev alatt:-( nagyon felek a maganytol(gyava vagyok) a korulmenyek sem engedik de mar nem birok kuzdeni valaki ojanert aki engem nem becsul meg a kerdesem az lenne megis hogyan kezdjek bele ..tenleg felek az egyedullettol ez a mostani pasi sem valami tokeletes neki megvan az eleze egyetemre jar dolgozik szerintem anyira nem erdeklem mint ahogy en elkepzeltem vagy nem is tudom mijen dontes lenne egyik ajton ki a masikon egybol be kicsit fura nem ..vagy nem tudom komolyan ..mar olvastam a neten a kapcsolatfuggosegrol es sajnos nagyon felismerem a tuneteket magamban mit tegyek? Kerek valaszoljon elore is koszonom

Kedves Cintia!
Egy olyan problémával küzdök, hogy a barátom apjának a párja utál engem. Mint kiderült régebben se kedvelt (én előbb lettem a család tagja), de mióta újra összejöttünk a barátommal, kifejezetten utál. Nem köszön, direkt bepiszkolja a lent hagyott cipőmet stb. Sose gondoskodott a barátomról, tehát nem olyan ez az eset, hogy érdekelné mi lesz barátommal és esetleg aggódik…A barátom nem szeretne konfliktust, (márpedig a nőnek valószínűleg ez a célja,hogy legyen miért nyíltan utálnia), tehát nem balhézok és nem szólok neki ezért…Úgyis letagadná a tettét. Tehát kérdésem az lenne, hogy hogyan lépjek túl rajta és azon, hogy utál?Hogyan rendezzem ezt magamban, úgy hogy én ne sérüljek, de végleg megnyugodjak?Még legalább 1 év mire barátommal elköltözünk, tehát még addig hetente párszor el kell viselnem őt…

Válaszát előre is köszönöm!

Angéla

Még kiskoru vagyok és agyon roszul vagyok,elkövettem egy orjási nagy hibát.Küldtem intim képeket egy fiunak és egy ismeretlenhez jutottak aki fel akarja tölteni facebookra vagy elküldeni az ismerőseimnek.Az ismeretlent letiltottam de nem tudom mi lesz és félek.Nagyon megbántam hogy ezt tettem de nem szeretném ha felkerülnének a netre a képek.Nem szeretnék rendőrségi ügyet csinálni ebből és nem akarom hogy a szüleim megtudják.Nem tudom mit tudnék tenni ez ellen 🙁 Retentően félek és szégyelem magam emiatt.Tudom hogy ha ez felkerül emiatt semmit sem érhetek el az életben.Kérem segitsen 🙁

Tisztelt Pergel-Száraz Cintia!

23 éves férfi vagyok, jelenleg külföldön élek. A munkahelyemen van egy nő, aki iránt vonzalmat érzek egy ideje, szeretném megismerni ki is ő valójában. Azt tudni kell róla hogy kb 5 évvel idősebb nálam és házas. Egy nagyon ápolt, igényes nő, extrovertált személyiség emellett rendkívül szenvedélyes. Mivel én eléggé introvertált vagyok, magamat is megleptem azzal hogy egy ilyen típusú nőt találok vonzónak. Eddig mindig a hozzám hasonló tetszett. Igazából már a munkába állásom napján megtetszett, de ez az erős vágy csak szép lassan alakult ki. Minél inkább fokozódott bennem az érzés, annál feszültebb lettem, és megpróbáltam egyáltalán nem érintkezni vele, nem mintha előtte sokszor lett volna rá alkalom. Mostanra ott tartok, hogy még köszönni sem köszönök neki ha tehetem, úgy viselkedem mint egy bunkó paraszt. Ám ez nem neki szól, nem szeretném bántani, de már szabályosan rettegek a vele való találkozástól. Néha látom hogy rám néz és várja hogy én is rá nézzek és köszönjek neki, de nem megy. Amikor több időt voltunk együtt, mindig kedves volt velem, szóval nem ezt érdemli tőlem. Ha csak meghallom a hangját vagy megérzem az illatát, még idegesebb leszek. Próbáltam erre a viselkedésre magyarázatot találni, de sehol nem hallottam még ilyenről. A férfiak ha tetszik nekik egy nő, akkor nem tudnak nem a közelében lenni, még ha félnek is a visszautasítástól vagy semmit sem haladnak előre, de én meg ahogy lehet menekülök előle. Totál ellentétét mutatom annak amit valójában érzek. Ha tudom hogy délután jönni fog, én pedig délelőtt dolgozok, akkor van hogy az egész munkaidőmben feszült vagyok emiatt. Nagyon kellemetlen nekem ez a helyzet, könnyebben elfáradok, lassabb vagyok egy picit a megszokottnál, teljesen felesleges stresszt okozok magamnak, amit ráadásul még csak enyhíteni sem tudok, egyszóval megvisel a dolog. Gyakorlatilag a semmin idegeskedek, mert általában nem is történik semmi sem. Már vagy hónapok óta nem néztem rá, állítólag egy picit meghízott, ezt kérdezte is tőlem egyik munkatársam hogy észre vettem-e, de persze nem. Egy kicsit tartok tőle hogy a kollégák előbb fognak rájönni erre az egészre, minthogy én elmozdulok valamelyik irányba. Az pedig roppant kellemetlen lenne. Ott van mégsem látom, pedig szeretném. Gondoltam már rá, hogy bocsánatot kérek tőle, de akkor szeretnék közeledni is feléje, abból pedig könnyen kisülhet az hogy nem jön össze a dolog úgy ahogyan azt én szeretném és akkor a vágyam, a frusztrációm megmaradna valószínűleg és kb ugyan így feszült lennék, jó eséllyel így viselkednék. Segget pedig nem szeretnék csinálni a számból, úgyhogy addig kitartok a jelenlegi viselkedésem mellett, még ha tudom is, nem ez a helyes. Ja igen, meg ezért sem kérek addig bocsánatot amíg el nem döntöttem magamban hogy mi legyen, mert én nem szeretnék olyan balfék férfi lenni aki csak nézegeti a neki tetsző nőt, ha feloldódna köztünk ez gát, én kimutatnám neki az érzéseimet. Gyakran álmodozom arról hogy együtt vagyunk, milyen jó lenne gyengéden megérinteni, simogatni, megcsókolni, együtt eltölteni az időt. Ez amúgy jellemző rám, szeretek álmodozni, nagyon jól esik a lelkemnek, de persze tudom mi a realitás. Az álmoktól független, nagyon szívesen megismerném közelebbről ezt a nőt. Arról nem írtam még, hogy sajnos nem beszélem jól az ő nyelvét, ez szintén egy hátráltató tényező. Nyilván beszélek valamennyire, hiszen dolgozok, de egy párkapcsolathoz kevés lenne a tudásom. Kommunikációnk így felszínes lenne, de én tanulnám a nyelvet, ha lenne motivációm. Ő pedig az lenne nekem. Egyszerűen képtelen vagyok bármit megcsinálni belső, szívből jövő késztetés nélkül. Nem tudom megerőszakolni magamat, így vagyok a nyelvtanulással is. Ami még fontos lehet Önnek, hogy már jártam így egyszer a volt a munkahelyemen. A felállás nagyon hasonló volt, a lány nálam idősebb és én nagyon vonzódtam hozzá. Ott viszont elkövettem azt a hibát, hogy mielőtt megismertem volna a lányt, bevallottam neki hogy szeretem. Ami persze nem szerelem volt, eléggé rosszul fejeztem ki magam, csak arra akartam rámutatni hogy mennyire kedvelem őt és benne lennék másban is. Gondolom a reakciót sejti mi lehetett. Utána rendkívül kellemetlen volt egy helyen dolgozni vele, és szép lassan egyre inkább rettegtem tőle is. Ez el is tartott vagy 2 évig, aztán eljöttem, nem bírtam tovább azt stresszt, aminek szintén semmi komolyabb oka nem volt. Úgy hogy nagy a tét, ezt a munkahelyemet nem szeretném feladni. Azért a munkahelyeimen történnek ezek a dolgok nálam, mert én nem hiszek a keresésben. Nem járok el sehova csak azért hogy ismerkedjek, ez nekem túl erőltetett. Úgy vagyok vele, ha találkozok valakivel aki tetszik az jó, de ha nem az sem baj. Még nem volt barátnőm, de sohasem éreztem problémát emiatt, kivéve a szexualitást, az nagyon is hiányzik. Most pedig, hogy tetszik ez a nő, szeretném átélni vele milyen egy párkapcsolat. Tanulva az előbbi hibámból, most megszeretném először ismerni ki is a másik fél, és nem elhamarkodottan, illúziókra építve cselekedni. Nem tudok rájönni mitől félek, hisz még semmi sem történt. Senki sem tud az érzéseimről, senki előtt nem szégyenültem meg. Esetleg az elutasítástól? Nem tudom egyértelműen azt mondani hogy igen, mert nagyon vágyom arra hogy ez az egész a fejemben valósággá váljon. Vagy esetleg attól vagyok ennyire feszült, hogy bármennyire is próbálom elfojtani magamban az érzéseimet, azok kikívánkoznak belőlem. Nem tudok erről a nőről túl sokat, de az a megérzésem hogy passzolnánk egymáshoz, ebben biztos vagyok. Mivel már egy ideje igyekszem feltérképezni, analizálni magamat, így ismerem a hibáim, erényeim java részét, ezért másokban is mindig észreveszem. Ez az oka hogy azt gondolom, hogy jól kijönnénk egymással, valamint egy erős belső megérzés. Azok pedig csak ritkán viszik tévútra az embert. Mondjuk ez csak az én oldalam, lehet ő egyáltalán nem így gondolná. Benne van. Volt egy hét amikor sokat voltunk együtt, és akkor eléggé egyértelmű jeleket adott nekem így visszagondolva, de én nem törődtem vele, mert akkor még nem érdekelt és tudtam hogy házas. Vagy csak tesztelt, szórakozni akart. Ez is előfordulhat. Passz. Szóval nagyon kíváncsi vagyok most már, hogy én is tetszem-e neki. És bár van férje, én szeretnék közelebb kerülni hozzá, mert ha egy napon újra egyedülálló lesz, én szeretnék élni a lehetőséggel, még ha ebben a percben erre nem is sok az esély. Ön mit gondol a helyzetemről, mi volna a legideálisabb út, hogyan szüntethetném meg a feszültséget bennem? Ha esetleg bármi egyéb információra volna még szüksége, szívesen válaszolok Önnek.
Válaszát előre is köszönöm!

Van egy 23 éves fiam,aki most fejezi be tanulmányait.Egyedűl neveltem fel.2 évvel ezelőtt férjhez mentem.A férjemmel nem igen jönnek ki.A lakásban maradt a fiam és hozott oda 2 barátját.Én a férjemhez költöztem.2 hónapja megromlott a férjemmel a kapcsolatunk és haza költöztem.A barátoknak menni kellett.Közben a férjemmel úgy néz ki minden rendeződött,sok időt töltünk együtt,de hozzá kölgözni nem szeretnék .A fiam hibáztat amiért mindent felborítottam a haza jövetelemmel. Néha amikor haza jön még köszönni is elfelejt.Egyébként jó gyerek,nem iszik ,nem dolgozik,nem él zülött életét.Nem tudom mit tegyék ,hogy kapcsolatunk a fiammal rendeződjön.köszönöm válaszát

Tisztelt Doktornő!
Kedves Melinda!

Eléggé kétségbe esve, eléggé reményvesztett állapotban írok Önnek. Igyekszem röviden előadni a történetemet s a kérdéseimet. Remélem, érdemesnek talál arra, hogy megossza velem szakértői véleményét.

54 éves közgazdász, újságíró vagyok. Négy évvel ezelőtt, 28 évi házasság után, a feleségem “kiadta az utamat”, gyakorlatilag elüldözött az otthonomból, és két nagylányomat is sikerült maga mellé, azaz velem szembe állítania. Én akkor “száműztem magam” Magyarországról: azóta Németországban élek és dolgozom.

A kitaszítottság okozta magányt nagyon nehezen dolgoztam fel. Meggyőződésem, hogy csakis azért élek még, mert hiszek Istenben, és abban, hogy terve van velem. Valamint abban, hogy mindennek, ami velem történt és történik, megvan a maga oka és értelme.

A nehezen feldolgozható magányt kb fél évig bírtam. Aztán regisztráltam néhány “társkereső oldalon”, amit korábban soha nem tettem. Ennek eredményeként sok nő “megtalált” a neten, közülük az egyik látott annyi fantáziát kettőnkben, hogy Magyarországról utánam jött Németországba, és itt másfél évig együtt éltünk. Addig is “viharos” kapcsolatunk 2015 decemberében véget ért: hazaköltözött Magyarországra. Egyszerűen nem működött. Akkora volt köztünk a kulturális különbség, hogy nem tudtuk áthidalni, feldolgozni.

Ezután csaknem másfél év teljes egyedüllét következett. Napi 16-18 óra munka, és magányos esték. Újra aktiváltam magam a társkereső oldalakon, és ismét megtaláltak sokan – köztük egy 45 éves német hölgy, szintén elvált, 3 nagykorú gyermekkel (1 fiú, 2 lány), aki sajnos 230 kilométerre lakik tőlem. Ő talált meg, ő fejezte ki először a rokonszenvét.

Bár a külsejét tekintve nem “modell-alkat”, és erősen eltér a saját, korábbi nő-ideáljaimtól – elsőre megtetszett, és meg akartam ismerni. Az első pillanattól vonzott. Az első pillanattól azt mondta: ő is nagyon vonzódik hozzám. Egyikünk sem igazán érti, hogy miért.

Bár a kapcsolatot gyakorlatilag ő kezdeményezte, elejétől fogva rendszeresen tudatta velem, hogy mennyire”elfoglalt”, hogy mennyire “be van osztva az ideje”. (Nem mintha én nem lennék elfoglalt, sőt sokkal inkább, mint ő, csak éppen én beosztom az időmet úgy, hogy rá mindig legyen. Emellett, én szabad foglalkozást űzök, így ez nekem könnyebb.) Ennél fogva nekem “le kellett nyelnem” sok mindent, például azt, hogy az üzeneteimre olykor napokig vagy hetekig nem válaszol, mert “barátnőkkel síelni megy” vagy kéthetes szabadságra Etiópiába (!!!) utazik, stb. Magyarán: az első pillanattól rendszeresen tudatta velem, hogy az ő életében számos fontosabb dolog van, mint a kapcsolatunk!

Az internetes megismerkedésünk után hetekig leveleztünk (Messenger), néhányszor felhívtam (Skype és telefon), mire létre jöhetett az első személyes találkozó. Három egymást követő hétvégén én látogattam meg, és igazán nem volt könnyű, tekintve a 230 km távolságot – de nagyon jól sikerült! Ő az első találkozásig aggódott, hogy én majd csalódni fogok, sőt meg is ígértette velem, hogy ha csalódott leszek, nem fogok egyszerűen lépni, s utána nem jelentkezni, stb.

Az első találkozások mégis nagyon jól sikerültek! Büszkén mutatta meg az otthonát, bemutatott a gyermekeinek, akik szintén megkedveltek nagyon hamar. Imádja, hogy tudok és szeretek főzni, és a szex is nagyon jól működik köztünk, az első pillanattól, az első estétől kezdve.

A következő néhány hétvégén ő maga jött el hozzám, s én nagyon nagyra becsültem (ma is) hogy alkalmanként 3 órákat vezet oda is, vissza is, hogy lásson engem, hogy együtt legyünk! Amikor együtt voltunk, mindig jól éreztük magunkat!

DE! És most jön a DE! Sajnos. És hosszan jön…

Ezen a hétvégén, azaz tegnap, szombaton, “elköszönt” tőlem. Immáron nem először. De ezúttal kétszer is. És én most már lassan semmit nem értek…

A háttér:
– a hölgy (Sylvia) a tönkrement házassága miatt kb két évvel ezelőtt öngyilkosságot kísérelt meg, s az orvosok szerint igazi csoda, hogy életben maradt. A válást ugyanis saját kurdacként élte meg. Mindezt még azelőtt árulta el, hogy személyesen találkoztunk volna. (A 3 gyermeke közül csak a fia tud erről, a lányai a mai napig nem.) Azóta is heti rendszerességgel pszichoterápiára kell járnia.
– már akkor megijedtem ettől, mert mindez nagyon labilis idegrendszerre utal (erre azóta is számos bizonyítékot kaptam) de egyszerűen szerelmes lettem, és nem akartam elveszíteni. Ezt el is mondtam neki, többször is.
– jómagam olyan vagyok, hogy szeretek mindent kimondani, erre szükségem van. Mindent egyértelműen, hogy a másik tudja, érezze… Ő is mondta már többször is, hogy szeret – magától csak egyszer – de úgy van ezzel, hogy “amit egyszer már mondtam, minek még egyszer… ha nem változott…”
– ő úgy képzeli (képzelte) a kapcsolatunkat, hogy hétvégenként felváltva látogatjuk egymást továbbra is, és a szabadságunkat együtt töltjük… aztán… “az idő majd megmutatja…” Ez a válasza mindenre.
– ha megkérdezem, mihez kell az idő, akkor megsértődik (de akkor egészen hisztérikusan) vagy azt mondja: ” ezt a kapcsolatot én komolyan gondolom, ezért kell az idő…”)
– ugyanakkor a jelek szerint nem akar elveszíteni (kell neki a tudat, hogy van valaki, aki rajong érte): “veled akarok maradni” vagy “azt akarom, hogy egymáshoz tartozzunk” stb…

Mindez tehát, eddig, megfontoltságot mutatna. DE!

1. A kapcsolatunk elejétől fogva számtalanszor “köszönt” el, és mindezt számomra javarészt érthetetlen okokból! Utóbb mindig kiderült, hogy Sylvia “feltételezett” valamit (például, hogy én féltékenységre adtam okot) ami nem volt igaz, de nem beszélte meg velem, hanem a hamis feltételezés alapján inkább “felmondott” nekem. Majd visszavonta. Rengetegszer sértődött meg valami miatt, amit máig nem magyarázott meg. Magyarán: szakított velem eddig kb húsz alkalommal (“minden jót” vagy “sok sikert” stb) aztán, amikor a döntését elfogadtam, akkor ő írt rám újra, valamilyen mondvacsinált indokkal, és kiderült, hogy nem gondolta komolyan. Aztán, valahányszor rákérdeztem, hogy akar-e mégis találkozni, mindig az volt a válasz: “természetesen”. Mintha nem történt volna semmi.
2. Mindezek után az a kép alakult ki bennem, hogy: elveszíteni nem igazán akar (mert kell egy férfi, aki rajong érte, és ezt naponta tudatja vele) de ugyanakkor távolságot akar tartani. Én pedig ettől tönkre mentem.
3. Kb két hete megosztottam vele a gondolatot, hogy esetleg közelebb költöznék hozzá. Hogy gyakrabban láthassuk egymást. Az ő reakciója: ez őt “túlterheli” és én ezzel “siettetném” a jövőt…
4. Az elmúlt hetekben egy hét szabadságot vett ki, amit együtt akartunk tölteni. Én sajnos az Istennek sem tudtam elintézni, hogy elszabaduljak – és ezt mindketten nagyon rosszul dolgoztuk fel. Ő csalódott volt (“a szabadságom nagyon fontos – de nélküled is!”) én pedig megsértődtem, mert számára szinte minden fontosabb, mint a kapcsolatunk. A megjegyzéseivel megbántott, és akkor én adtam ki az ő útját! Nagyon határozottan. Aztán megbántam.
5. Én tényleg szerelmes vagyok, ő nem. Ő maximum a hétvégeket akarja együtt tölteni, meg a szabadságait. Én többet. Ő azt mondja: “majd az idő megmutatja” – de elveszíteni nem akar. És én ettől szép lassan megbetegedtem.

Immár 4 hete nem találkoztunk. Előbb az ő szabadsága miatt, utóbb azért, mert én hétvégén is dolgoztam, nem tudtam menni. Azt a “taktikát” választottam, hogy én most egy darabig nem írogatok neki, megvárom, hogy ő jelentkezzen, ha van mondani vagy kérdezni valója. Ezt közöltem is vele. Az első reakciója: “nem zavarsz” és “nem akarom, hogy ne jelentkezz!” Én viszont tartottam magam az elhatározáshoz, mert nem akartam túl sokszor igénybe venni az idejét. Eddig ugyanis ezt éreztette velem, sokszor.

Ettől érezhetően megsértődött. Az elmúlt héten mindössze 2-3 üzenet jött tőle. Egyszer a keresztanyja temetését osztotta meg velem, amire nagyon szépen reagáltam, meg is köszönte. Másodszor: “ma szar napom volt, remélem, neked jobb…” stb. Amire szintén együttérzően reagáltam.

Pénteken feltettem neki egy – szerintem jogos – kérdést: “hogy állunk mi most egymással?” (Az elmúlt 3-4 hét engem teljesen kikészített: 8 kilót fogytam, nem ettem, de ittam és dohányoztam, és állandóan csak a kapcsolatunkra tudtam gondolni). Jómagam ugyan nagyon is határozott vagyok, de az ő bizonytalansága átragadt rám és teljesen tönkretett. Kénytelen voltam hát megkérdezni.

Először nem válaszolt, majd visszakérdezett: “Nálad változott valami?” Ugyanaz a módszer, mint mindig. Semmi válasz. Helyette visszakérdezés. Tovább növelve ezzel a bizonytalanságot.

Mivel a visszakérdezésre néhány órán át nem tudtam mit válaszolni, megérkezett tőle a “minden jót” elköszönés. Akkor még megkérdeztem: miért? A válasz: “mert semmit nem válaszoltál, és nem ezt szoktam meg Tőled.”

Erre már nem tudtam reagálni. Néhány óráig.

Aztán megérkezett az újabb “minden jót” amire már csak egy “lájkot” tudtam küldeni a Facebook Messengeren.
Elfogyott az erőm.

Doktornő, tehetek én itt még valamit?
Lehet még egyáltalán valamit kezdeni ebben a helyzetben?

Megköszönöm, ha válaszra méltónak talál.

Kedves Pergel-Száraz Cintia!
Tanácsot szeretnék kérni Öntől a páromat illetően.
Fél éve alkotunk egy párt,előtte nekem volt egy kapcsolatom,azzal a fiúval volt először szexuális elményem,ekkora viszonylag fiatal voltam még,és utólag én is belátom,hogy hiba volt,viszont a jelenlegi párom nem tudja elfogadni ezt.Szinte napi téma köztünk,és már nem tudom mit tehetnék,hogy elfeledtethessem vele. Mostanában azt mondja nekem,hogy miattam lesz vége a kapcsolatunknak,és ezt magamnak köszönjem.Ön szerint mit kéne tennem? Jogos a párom részéről ez a hozzáállás? Valójában az én hibám lenne?
Válaszát előre is nagyon köszönöm.
Üdv:Berkes Adina

Szép napot! Valójában nem szeretném, hogy a nevemet megjelenítsék, mert tartok attól,hogy ismerőseim véletlen felismerjenek. A problémám az, hogy egyszerűen… hogy is fogalmazzam meg. Bulímiának mondanám, hánytatás nélkül. Folyamatosan kívánom az ételt, sokszor mindegy milyen, csak ehessek. Mértéktelenül beeszem rengetegszer és utána annyira bűntudatom van. Egyébként ez által meg is híztam, habár mindenki azt mondja, hogy nem vagyok elhízott, de én tudom. Hánytatni szeretném magam, de nem ‘sikerül’. Mi tévő legyek? Előre is köszönöm a válaszát.