Igen,azt nem tudja elfogadni,hogy én nem vele voltam legelőször.Neki én voltam az első barátnője ilyen szempontból.Azt mondja,hogy szinte mindig eszébe jut,pl.ha a szexről van szó a tv-ben,akkor egyből ideges lesz és képes órákig nem hozzám szolni.
Ezerszer próbáltam már vele megbeszelni,de mindig ott lyukadtunk ki,hogy szerinte én fogom tönkre tenni ezzel a kapcsolatunkat.Nagyon szeretem a páromat,és nem akarom elveszíteni.

Tisztelt Doktornő!
Házasságban élek 2 gyerekem van 6 és13 évesek. Én vállalkozoként dolgozom a feleségem rendőrtisztként”elötte én is ott dolgoztam” Tavaly a határszolgálat során megcsalt egy mádik fétfival. Ez novemberben véletlenül derült ki és már szakitottak. Csak egy hetet a határszolgálat ideje alatt voltak együtt utána csak leveleztek majd szakitottak.
Megbeszéltük hogy tiszta lappal kezdünk,de én nem tudom ezt feldolgozni már a szex sem megy. Segitséget szeretnék kérni hogy megmentsem a házasságom hiszen már junius van de ugyanúgy rámtör a fájdalom és nem tudok mit kezdeni ezzel. Esztergom vagy környékén kérnék pszichologust akit tudna ajánlani.
Tisztelettel
Attila

Tisztelt cím!

A következőben szeretnék tanácsot kérni.
Van egy férfi, akivel több, mint 1 éve megismerkedtünk. Barátság lett a dologból, szép lassan pedig szerelem mindkettőnk részéről.
Kevés időt töltünk együtt, de az az idő egy érzelem kavalkád.
Úgy érzem, megtaláltam a másik felem.
Minden téren stimmel a “kapcsolatunk”, mintha egymásnak lennénk teremtve.
Van egy kislányom, akit egyedül nevelek, őt elfogadta és nagyon szereti. Ahogy vele bánik, az példaértékű.
De a gond az, hogy csak hétvégi (havonta kb. 2 hétvége) szerető vagyok.
Nincs kapcsolata, ideje sincs randizni.
Állítása szerint azért nem lehetünk együtt, mert magasabb vagyok nála és ez őt nagyon zavarja. Állítólag nem érdekli, ki mit mondana, ez csak őt zavarja belül.
Amikor eljön az este, mindenki lefeküdt, olyan mély és érzelmes beszélgetéseink, együttléteink vannak, amit nem lehet szavakkal kifejezni.
Legutóbb mikor megkérdeztem, szeret-e, igennel válaszolt.
Viszont, mikor nem vagyunk együtt, a telefonos/internetes komunikáció a legminimálisabb köztünk.
Azt mondta legutóbb is, hogy ezt a témát már megbeszéltünk, miért nem lehetünk együtt.
Tényleg minden stimmel.
Mikor ott vagyunk, olyanok vagyunk, mint egy család.
De közelebb, csak este kerülünk egymáshoz, mikor mindenki alszik.
Ahogy hozzámér, ahogy figyel rám, ahogy rám néz, érzem a szerelmét.
Mit tegyek? Várjak rá?
Próbáltam már elengedni, de nem megy.
Nem tudok randizni és nem is akarok mással.
Szavakkal nehezen mutatja ki az érzelmeit, így sokszor nem tudom, mi jár a fejében.
Annyi mindent tudnék még irni erről…
Kérem, segítsen!

Üdvözlettel:
Diána

Szép napot!
22 éves egyetemista lány vagyok, és a mindennapjaimat megkeseríti a félelem/szorongás. Gyerekkorom óta szorongok, de idővel csak rosszabbodott a helyzet. Szorongásom egyik megnyilvánulása a hipochondria, ami 9 éves korom óta áll fenn, viszont az elmúlt 5 évben rettenetesen felerősödött. Jelenleg is biztos vagyok benne, hogy hasnyálmirigyrákom van, és hónapokon belül meghalok, itthon diagnosztizált testi tüneteim alapján ezt tartom a legvalószínűbbnek, bár az orvos, akinél voltam, nem tartotta valószínűnek, de azt mondta, ha nem javul, elküld ultrahangra. Ultrahangra nem merek elmenni, félek megtudni a rossz hírt, jobb a hullámzó bizonytalanság. Épp vizsgaidőszakom van, három szigorlatom van még hátra és szinte alig bírok koncentrálni a tanulásra. A szorongásom/félelmem iszonyú mértékű paranoiában is megnyilvánul, félek, hogy látásból ismert emberek rosszat akarnak nekem, iszonyodom a 40-50-es férfiaktól. Párkapcsolatban élek évek óta és nagyon megértő barátom van, de már neki is sok az állandó, már-már depresszióba áthidaló letört hangulatom. Őt is féltem mindentől, ha este egyedül mászkál, ha nem tudom elérni telefonon, igazából így leírva nagyon piti dolgoknak tűnnek, de nekem nem az. A félelmeim olyan mértékűek lettek, hogy fél évig az alkohollal próbáltam enyhíteni, kényszeresen, szinte naponta ittam, nem kis mennyiséget. Ez már nem áll fenn, beláttam, hogy nem old meg semmit, csak még nagyobb teret ad a hipochondriámnak, mivel már tudatosan károsítottam a saját egészségem, amit annyira féltek… Éjjelente felébredek, csak úgy repkednek a negatívabbnál negatívabb gondolatok a fejemben és úgy érzem, hogy ezt már nem bírom tovább. Minden hétre kitalálok problémákat, ha épp nincs, akkor pedig a hipochondriám lesz erősebb, ami már a halálfélelem szintjéig jutott el, nem tudom, hogy emiatt-e vagy sem, de a testi tüneteim is felerősödtek. Mindenki azt mondja, hogy jól nézek ki, nem tűnök betegnek, és hogy amúgy is köztudottan hipochonder vagyok, de ez sem nyugtat meg.
Nem tudom, mit tegyek, van-e ebből kiút..kezdek teljesen összeomlani, pedig most nagyon nem szabadna..
Válaszát előre is köszönöm!

Jó estét!
Olyan problémával fordulok hogy a barátom azzal fenyegetőzik hogy ha elhagyom öngyilkos lesz. Attól félek megteszi. Maga szerint mit tegyek? Válaszát előre is köszönöm.

A lanyom 7.osztalyos es szerelmes!Ez meg nem is lenne baj, de kezenfogva setalnak a varosban ahol mindenki mindenkit ismer.Felek elitelnek, megpecsetelik. A fiu most ballag 8.bol, komolyan sportol.rendeszeti katonai palyan megy tovabb.Alanyom meg olyan kicsi pontosan az ellentete meggondolatlan szertelen!Meg csak a masodik randin vannak tul, nem csokoloztak legalabbiss ezt mondja a lanyom .Kiborulok ha csak arra gondolok hogy talalkoznak 1 pedagogussal !Hogyan kezeljem ezt,mit tegyek?Valaszat elore is koszonom!

Akaratlanul megbántok és sértek embereket,családot,baràtokat úgy hogy észre sem veszem csak akkor ha ők mondják hogy ‘ez most sértő volt’.Csak utánna gondolkodom el,hogy valójában megsértettem őket.Most már tudok bocsánatot kérni miután már megtörtént az eset,de sajnos ez sokszor megtörténik és egy idő után inkább már beszélgetni sem akarnak velem.Sajnos most nincs munkám sem és semmi sem úgy alakul ahogy szeretném,túl sok a stressz.
Szeretnék ezen változtatni de eddig még nem sikerült sajnos.Nem tudom,hogy tudnék ezen változtatni.Hirtelen ember vagyok.
Válaszát előre is köszönöm

Tisztelt Doktornő!
A https://www.webbeteg.hu/cikkek/psziches/10763/szemelyisegzavarok-tipusai oldalon olvasott cikk alapján 99%-os biztonsággal megállapítottam, h a barátnőm (30) borderline típusú személyiségzavarral küzd.
Én Németországban élek, ő egyelőre Magyarországon a szüleivel (a mostohaapjával; és édesanyjával, akivel nincs beszélőviszonyban) és 2 éves kisfiával.
Én 58 éves vagyok, közel 3 hónapja, napi szinten folytatunk – többnyire csak – tartalmas beszélgetéseket (interneten, írásban és szóban). A kölcsönös szimpátia szinte az első pillanattól kezdve megvan közöttünk, s bár gyakori a dührohama (leginkább hétvégente, amikor otthon van a szüleivel), én úgy érzem, h maximálisan képes vagyok tolerálni a viselkedését, és abban bízom, hogyha kiköltöznének hozzám, ha szeretetben, megértésben, gondoskodásban lenne része (nem eltartani akarom, mivel perfekt beszél angolul, rögtön el tudna helyezkedni), talán teljesen rendbe jönne.
Megjegyzem: fél a biztosan felépített, bár alapjában véve rossz kis életét felcserélni valami újra… de hamarosan megyek MO-ra és abban bízok, h a személyesen együtt töltött idő alatt sikerülne rávennem a költözésre.
A kérdésem a következő:
Vajon előnyére válna-e egy ilyen „környezetváltozás”, vagy hagyjam inkább az egészet, és keressek mást?
Köszönettel: Attila

Tisztelt doktornő! Xeplion 100mg injekcióval kezelnek, sűrűn fennakad a szemem (általában mikor elmegyek valamerre) pedig már 4.hónapja kapom. Mi okozza ezt? Mit tegyek ellene? Az akhineton lassan hat. Köszönöm válaszát.

Üdvözlöm!
Azzal a problémával fordulok Önhöz, hogy a páromnál(36 éves) egy 2 hete kiderült, hogy az apukájának van egy másik családja, és van ott egy 17 éves fiú. Azt tudni kell, hogy a páromnak az anyukájával illetve az apukájával sem volt túl jó a kapcsolata, mert amikor gyerek volt a pénzzel megvolt oldva minden. Ő valahol érezte, hogy létezhet ez az család, mert az apja el-el tűnögetett, de nem hitte, hogy ez a valóságban is van. Azóta teljesen kivan, azt mondja úgy érzi mintha szétszakadna belül. Az anyjával beszélgetett a napokban, aki állítólag megbánta, hogy anno nem foglalkozott vele és nem adott elég szeretetet neki. Viszont az, hogy így nőt fel, kihat a kapcsolatunkra is, mert nehezen enged közel magához, illetve nem igazán akar felelősséget vállalni semmiért, ő elvan a kis világában, de mondja hogy abban nagyon magányos.
Nem tudom, hogy tudnám őt támogatni ebben a nehéz helyzetben. Türelemmel? Szeretettel?
Válaszát előre is köszönöm!

Hello.Nekem lenne egy olyan kèrdésem hogy mi tèvő legyek màr 3 ève kettè vàltak ùtjaink(kiköltöztem külföldre) a legjobb baràtommal.Az elmùlt hònapokban vettem èszre hogy egyre jobban levegőnek nèz.Pedig szinte minden nap beszèltünk valamilyen formàba…ès èn ezt nem tudom elfogadni hogy ilyen velem.Èn mèg mindig legjobb baràtkènt tekintek rà,de totàl ki vagyok kèszülve ez az àllapot miatt…pròbàltam màr èn is ùgymond nem foglalkozni vele,de nem megy.Mit tudna javasolni.?Ùgy èrzem h megzavarodok ebbe az egèszbe.előre is köszönöm a vàlaszt

Kedves doktornő!
Egy osztálytársamról lenne szó. Egy fiúról, aki már közel 2 hete nem jár suliba. Az, hogy miért nem jön mindenkinek mást mondd – nekem viszont (mivel velem a legjobb a kapcsolata). Tudni kell róla, hogy ő nagyon nehezen mutatja ki az érzéseit másoknak… nem is gyakran beszél róluk. Most viszont úgy érzem valami komoly gond lehet az életében. Sajnos nekem se mondd túl sokat, ezért nincs ötletem mi lehet, de beszélgetéseinkből azt tudom kikövetkeztetni, hogy családi gondokról lehet szó. Mivel nem szereti használni a Facebook üzenő funkcióját, ezért felajánlottam neki, hogy beszéljük meg a dolgot telefonon. Azelőtt bármikor felhívhattuk egymást és beszélhettünk… most azonban azt írta, hogy “Nem akar. (…) Nincs hozzá kedve” (már 1 hete nincs), de megnyugtatott hogy nem magával a személyemmel – tehát nem Velem van a gondja, egészegyszerűen nincs abban a hangulatban meg nem akar róla beszélni. Ebből következik, hogy természetesen személyen találkozni sem akar – de nem csak velem. Senkivel sem! Nagyon aggódok érte, de azon hezitálok, hogy mitévő legyek. Ha teljesen rászállnék és nem hagynék neki addig békét, amíg el nem mondja mi a baja… akkor lehet, hogy haragudni fog rám, hogy mit zaklatom őt. Ugyanakkor lehet, hogy valami komoly baja van és én tudnék segíteni. Arra gondoltam, hogy összeírom a gondolataimat, és küldök neki egy hangüzenetet – hogy hallhassa a hangomon, hogy mennyire aggódom érte. Ön szerint érnék vele valamit? Mi tévő legyek… adjak neki idő?

Kedves Doktornő! 7 éve együtt vagyok külföldi párommal, 4 éve házaságban. Remek ember, de nem tudja vagy nem akarja megszokni az itteni életvitelt. Keveset segít a házimunkában, a házvásárlás során is többször azt mondta én vagyok itthon, intézzem én, ha felújítani akarunk akkor nem mutat sok érdeklődést, majd a munka elvégzése után kritizál. A szomszédokkal vagy éppen barátokkal nem igazán nyitott. Kicsit felsőbbrendűnek érzi magát. Nagy szerelem volt a miénk, sokat küzdöttünk, hogy együtt legyünk, de ez már elmúlt. Lassan egy éve van egy kapcsolatom. Nem egyszerű, mert egy ismerősöm férje, gyerekei vannak, egyik egyetemista a másik most megy iskolába. Szerelmes. Évekig titkolta, hogy vonzódik hozzám, majd bevallotta és bár én hadakoztam az elején, mégis összejöttünk. Ritkán találkozunk, nagy a távolság, de napnta több órát beszélünk. Bialom, szoros barátság, egy véleményünk szerint elválaszthatatlan kapcsolat alakult ki köztünk. Mindent meg tudunk beszélni, próbálunk segíteni egymásnak az otthoni problémákon túllelndüni, jó vele együtt lenni, béke és boldogság, mégha csak rövid időre is. Nem tudom mit kellene tenni. Velem tervezi a jövöt, de imádja a kislányát. Nem akarom, hogy elveszítse, és ismerve az édesanyját, nos igen csak megsínylené a kislány is ha elhagyná őket. A úriember nem szeret otthon lenne, sorra válllaja a túlórákat, csak hogy ne legyen otthon, folyton ellenőrzik, megalázzák, mindennapos megjegyzések közepében él. Viták a gyerekek előtt, hiába próbálja csitítani a feleségét. Nem tudom mit kellene tenni. Az én életem sincs rendben, hisz mellé sodort az élet, de nekem nincs gyerekem, függyetlen vagyok a kapcsolaton belül. Elvált szülők gyerekeként nőttem fel, így nem szeretném, hogy a kislányával is ez történjen. De közben látom, hogy milyen feszültségben él és félek, hogy baja lesz.
Segítségét előre is köszönöm!

Jó napot kívánok!
Tavaly nyáron öngyilkos szerettem volna lenni(bár ez mostanában is megfordul a fejemben).
A barátnőim sokszor félreértenek és nem értik,hogy mit miért teszek/tettem ezért gondolkodtam azon,hogy elmondom nekik és kimondom magamból ezt a problémámat.
Ön szerint elmondjam nekik vagy tartsam magamban?(más ugyanis senki nem tud róla)
Szeretném,ha megértenének de attól félek,hogy az arcomba röhögnek vagy esetleg nem vesznek komolyan.
Előre is köszönöm a segítséget!

Kedves Doktornő.
Van egy párkapcsolatom, ami 11 éve tart. 5 éve lakunk együtt és két gyönyörü csemeténk van. A kislány 5 éves, a kisfiú pedig 9 hónapos. Tudom magamról, hogy féltékeny típus vagyok, a párom viszont nem az. Hosszú idő a 11 év, sok minden történt, de leginkább én vagyok a kapcsolat oszlopa. Az utóbbi napokban csak veszekszünk, egymást hibáztatjuk, rámutatunk egymás hibájára, de megbeszélni lehetetlen. Én elég jól kommunikálok, mondhatni ami a szívemen, a számon, de a párom nem beszélget velem, nem mondja el az érzéseit, gondolatait, hogy mit szeretne- úgy mint én. A minap szt mondtam neki, hogy nem szeretem, ez nagy zűrt kavart közöttünk-és engem hibáztat-talán igaza is van, túl sokat vártam tőle. Nem ölelkezünk, nem csókolózunk, nincsenek kedves, szerelmes szavak mint pl. kedvesem, édesem, ez az állapot 11 éve így megy. Imádtam, tényleg, hatalmas szerelem volt a részemröl, bármit megtettem volna érte, de ma is, viszont eltávolodtunk. A munkája miatt folyton fáradt, de ha akad 10 perce este, pl. lefekvéskor, nincs egy érzéki érintése, csókja, csak megpuszil és alszik. Szóvá tettem, de azt mondja ő ilyen. Pedig nem. Imádom a csókjait, a vele töltött időt, de mostanában minden más fontosabb, mint én. A probléma mára olyan rossz, hogy mindenre és mindenkire féltékeny vagyok. Azt mondja nincs rá okom, de a régmúlt mindig felszínre tör. Szerinte a múltban élek, és talán igaza is van, de egy helyzetben sem segített, hogy túllépjek rajtuk. Magamon segítettem, de sikertelenül. Csak megkeserítem az életünket. Napok óta boldogtalan vagyok, csak bántom őt is, magamat is, felajánlottam,hogy hagyjon el, de úgy látom nem akar. Szeretném, ha boldog lenne, de nem tudok a saját korlátaimon átlendülni. Csak bántom ezzel magunkat. Nem tudom hogyan érzek iránta, lehet hogy nem szeretem, de nem tudnék nélküle élni, ezt elmondtam neki is. Vele vagyok teljes. Kérem segítsen. Előre is köszönöm