Kedves Doktornő!
Annak reményében írok önnek, hogy sikerül megértetnie velem, hogy hogy tud valaki ennyire zárkózott lenni, és ennyire megfelelési kényszerrel rendelkezni. Van egy barátom, aki osztálytársam is, és már egy ideje ugyanazt kajáljunk suliban. Régebb az iskola büféjében vásároltunk, de én már nagyon megutáltam, hiszen már évek óta onnan ettem. Rájöttem, hogy tiszta szemét kaját árulnak, mert megeszem és utána éhes vagyok. Persze ezt a barátomat nem zavarta, de az én kezdeményezésemre kezdtünk máshonnan vásárolni, vagy hetente 1-2 rendelünk gyors ételt (ami jobb mint a büfés, még ha sült is, mert legalább jól laksz vele, és nem fejfájjással megyek haza az éhségtől).
Többször van hogy én csinálok otthon valami szendvicset és azt viszek mindkettőnknek. Ez nekem jól esik, és úgy gondolom elég jól táplálkozunk, mert próbálok mindig változatos lenni, minél egészségesebb és finomabb kaját kitalálni aznapra. De ez elég nehéz, mert ő nagyon válogatós és őt nem érdekli az egészsége sem igazán.
A probléma viszont ott van, hogy vannak dolgok amiket nagyon szeret, de nem hajlandó a suliban megenni, mert hogy mit mondanak mások. Kiderült, hogy ha rendelünk is kicsit rosszul érzi magát, mert a többiek kívánják. Nagyon érdekli, hogy a többiek mit gondolnak róla. Én ezt nem értem.
Engem kicsit se érdekel, hogy a másik mit gondol rólam, addig amíg megvagyok győződve arról, hogy amit én csinálok az jobb nekem. Senkinek nincs joga engem elítélni ezért. Honnan veszi bárki bátorságot, hogy megmondjam nekem, hogy lenne jobb? Főleg egy olyan ember aki nem ismer, és egy szimpla osztálytárs akivel alig beszélek. Egy ilyen ember véleményére kéne adnom? Egy ilyen személy kéne meghatározza a személyiségem? Ő neki kéne megfeleljek? Éheznem kéne, szemét kaját ennem, azért hogy ezek a személyek ne szánjának 10 másodpercet az életükből arra, hogy arra gondolnak: hé, milyen jól viszi a másik, finom kaját eszik, bárcsak én is megengedhetném magamnak – és emiatt megszólom inkább a másikat.
A lényeg, hogy a barátomat ez nagyon érdekli, és nem értem miért. Mert senki se mond egy rossz szót se soha, csak esetleg megjegyzik, hogy megint finomat rendeltünk, vagy ilyenek; de semmi sértő sincs, inkább csak az irigységüket fejezik ki, hogy milyen szívesen ennének ők is ilyet. Persze a barátom ebben azt látja, hogy most mit gondolnak róla, hogy kilóg a sorból, és nem áll be a többi birka közé.
Kezdem feladni a harcot, és egyre inkább érzem hogy nem érdemes megpróbálnom jobb útra terelnem, mert ő boldogabb ha szemét kaját ehet, amit a többiek, mintsem valami jót, laktatót. Hónapok óta próbálom győzködni, de semmi hatása nincs, és úgy érzem hogy minden alkalommal amikor nem büfés kaját eszünk, ő egyféle áldozatot hoz értem. Úgy érzem, hogy neki ez inkább rossz mint jó. Hiába finom, hiába jó… akkor is ott van a penge másik éle, a többiek véleménye.
Elmondtam neki, hogy szerintem nevetséges hogy számára értékelten emberek, akikkel 12 után nem is fog többet beszélni, többet jelentenek mint én. Az ő véleményük fontosabb, mint az hogy engem megbánt ezzel és nagyon felidegesít. Én próbálkozom, szívem lelkem beleteszem, hogy valami újjal, érdekessel meglepjem, de felőle semmi lelkesedés nincs. Az ha azt mondom ma együnk büfés kaját belelkesíti, de ha azt mondom hogy hozok mekis szendvicset, vagy csinálok én valami különleges szendvicset, vagy rendeljünk egy finom salátát… ezek mind kettős érzést váltanak ki belőle, és elsőre legszívesebben azt mondaná rohadjak meg velük, neki a büfé kell, de miatt és az ízek miatt mégis próbál igent mondani rájuk. De a lelke teljesen mást szeretne…
Én ezt nem értem. Más dolgokkal is hasonló a helyzet. Ki is jelentett, hogy nem állna mellém a közösséggel szemben, ha számára ez megalázó lenne. Ő ilyen félénk, visszahuzodó, a tömmegel haladó személyke. Életképtelen! Miközben én egy buzgó, célratőrő személy vagyok, aki azt viszi véghez amit szeretne, és nem szenved azért hogy mások ne ítéljék el…
Kedves doktornő! Kérem segítsen! Mit tehetnék ebben a helyzetben? Nem tudnék valamit csinálni ezzel a fiúval? Nem jó ennyire a tömeg véleményétől függen, így soha nem lehet szabad és boldog. Vagy esetleg magamban hogy fogadjam ezt el? Nem tudom elviselni, hogy számomra fontos személy tönkre tegye magát ilyen nevetséges dolgok miatt. Stresszeljen mások véleménye miatt.
Igen, a kettőnk érzelmi fejlettsége ég és föld közti hasonlata.

Tisztelt pszihológus !

Szülő minőségben kérdezek: lányunk a napokban 18 évet töltött és XI. osztályos az a kérése, hogy utazhasson el a 400 km. lakó egyetemista barátjához pár napra.
Milyen válaszunk lehet erre ? Kérem, adjon tanácsot !

Jó napot kívánok! Elsősorban szeretném megköszönni a lehetőséget, illetve a válászt. Jelenleg párkapcsolati gondokkal kűzdök, sajnos lassan több, mint 5 hónapja.
Röviden a történetem annyi lenne, hogy 1 évet voltam egy fiúval. Nagy szerelmenek indult részéről, én későbben értem bele, mivel féltem csalódni fogok, így nehezen nyíltam meg; de végülis fülig szerelemes lettem belé. Nekem nem az ez első szerelemem. Sajnos időközben egyetemsita lettem és elköltöztem a szülővárosomból, ami nagyon sok konfliktus forrása volt. A volt párom nagyon feltekeny. Sokat veszekedtunk de igyekeztem gyakran hazajarni, mert eloben mindig sikerult minden problémát megoldani. Idokozben o kikoltozott munka miatt kulfoldre. Ekkor ert a kapcsolatunk a melybe. Elozoleg arrol targyaltunk felkoltozik abba a varosba ahol en lakom es osszekoltozunk; majd hirtelen egy veszekedest kovetoen bejelentette o kimegy külföldre. Nem szakitottunk, mert nagyon szerettuk egymast viszont a kimenetelekor mar nem voltunk fenyesen. Ahogy teltek a napok/hetek/honapok olyanna vallt a kapcsolat, mint a hullamvasut: hol fent, hol lent. Tobbszor szakitottunk, mert nagyon szenvedetunk a tavolsag miatt; megis par nap, maximum egy het elteltevel felkerestuk egyik a mast, mert egyszeruen nem tudtunk tovabblepni. Nagyon ragaszkodunk egymashoz. Viszont ahany alkalomkor szakitottunk es eltelt az a bizonyos intervallum amig vagy o vagy en felkerestem en fokozatosan mentem tonkre. Lefogytam, nincs se ejjelem se nappalom. A folyamatos hitegetesek miatt szorongok, teljesen kibillentett az egyensulyombol, mar lassan azt se tudom en ki vagyok. Orvostanhallgató vagyok, sajnos a helyzet annyira elfajúlt, hogy a tanulmányaim is kockán vannak, hisz nem tudok odakoncentrálni. Az egészségemben is sajnos kárt szenvedtem, nem is beszélve a lelki oldalról. Sajnos olyan szinteken tartunk, hogy zsarol es manipulal, ongyilkosaggal is fenyegetett, illetve engem tett ki okozojanak, ha megteszi. Nincs tisztelet reszerol es ugy tapasztalom bizalom sincs, a barátaimra is féltékeny. Ezeket leirva telejesen egyertelmu, hogy tovabbkellene lepjek, hisz a negativ iranyba huz le. Megsem megy. Teljesen ketsegbe vagyok esve. Ugy erzem amikor nem beszelunk, mint valami droghasznalo, akinek elvonasi tunetei vannak: csak ra tudok gondolni, gyotornek a mult szep emlekei, mert regen tenyleg igazan romantikus es szereto kapcsolat volt a mienk. Izzadok, folyamatos almatlannsag, etvagytalansag gyotor, gyomorgorcs. Nem szunik. Alig 2 hete szakitottunk. Azt mondtam tenyleg elengedem mert tonkretett, vizsgakorszakom van es nem tudok tanulni. 2 napig voltam jol, utanna ujra elojottek az elvonasi tuneteim. Nem tudom mi tevo legyek. Sosem voltam meg eletemben igy, pedig elozo parommal 4 evet voltam egyutt, egyutt is laktunk a vegere. Vele ment a szakitas. De a jelenlegi baratom/volt baratomat egyszeruen nem tudom elengedni. Lassan attol felek en vagyok a beteg es talan felkellene keressek egy pszihoatert. Normalis ez? Hogyan legyek tul rajta? Meditalni is elkezdtem, jarok ki tarsasagban, most sportolni is elkezdtem de semmi sem segit. Kerem segitsen! Elore is nagyon köszönöm a válaszát! Szep napot!

Tisztelt Hölgyem!

Gyermekkorom óta befelé forduló típus voltam. Erre mindig azt mondták,hogy szégyenlős. Közben lehet nem is voltam a többiekre kíváncsi. Veszekedős családban nőttem fel, valószínűleg ez is az oka, hogy depressziós lettem, s vagyok mai napig. Megszereztem két diplomát, de mind a mai napig nem tudok elhelyezkedni bennük. Ha volt is valaha rá lehetőség, akkor sem tudtam, mert nagy távolságokra volt és nem volt pénz elköltözni. legutóbbinál pl. órákat kellett volna gyalogolni, s az este nem a legjobb. Állandó bűntudatom van, mert nem vállaltam el, vagy valahogy nem kerestem megoldást. Emellet otthon is zaklattak, hogy vállaljak el valamit, s én még kevésbé éreztem magam alkalmasnak valamire. Mai napig szégyenkezem, s nem találom a célt. Nem tudok elhelyezkedni, s úgy érzem nincs értelme élni. Sosem volt.

Tisztelt Pszichológus!

A problémán megfogalmazását ott kell kezdenem, hogy a szüleim immáron 20 éve elváltak, èdesanyám jelenleg intézetben él súlyos alkoholizmusa miatt. Én egy darabig èltem édesapámmal, majd külön, szerencsétlen és sajnálatos körülmények miatt most ismét együtt lakunk. Szerintem viszonylag jól kijövünk egymással, a fő problémáim a barátnőjèvel kapcsolatosak. Mint kiderült ők nem is nagyon laktak együtt, a hölgy akkor költözött be, amikor én ide kerültem. Ez a nő enyém iszonyatosan frusztrált, beleszól a dolgaim a, mikor kelek reggel, mi van rajtam, miért van annyi könyv körülöttem, mikor veszem be a gyógyszert, teljesen kikészített, nem telik el úgy nap, hogy valamibe bele ne kötne, rettentő zavaró, folyamatban feszült vagyok miatta, hogy mi lesz a következő.. Rendszeresen cirógat, ölelgette, amit kinek àlhatok, szabályosan görcsbe van a gyomrom az ilyenek miatt. Sajnos megbeszélésre nem látok lehetőséget​, állandóan bennem áll a szája. Amit én mondok azt rendszeresen ignorálják, holott tudom magamról hogy mindennek alaposan utánanézek a szakirodalomban, míg ők makacsul ragaszkodnak a szóbeszéd hét, még ahhoz, amit a magazinokban olvasni. Állandóan pesztrál, nem telik el nap, hogy be ne szólnának valamiért. Minden napom egy kèsz gyomorideg, hogy mi lesz a következő. A legrosszabb, hogy következetesen a lányának hív, ami egy hazugság.
Mit tehetnék? Sajnos egyedül tehetetlen vagyok, csapdába èrzem magam. Igyekszem mindent tolerálni, de ez nagyon is sok egy időután, azállandóstressz, feszültség. Van megoldás egy ilyen helyzetre? Köszönöm válaszukat!

Tisztelt Pszihológus ! Igyekszem a lehető legtömörebben leírni a gondomat. Két probléma van.Az első,hogy édesanyám halála után bezárkóztam.Apámmal együtt élek.Vettünk egy motort,hogy majd újra vissza “szocializálódok.” Elkezdek motorozni,munkát vállalni stb.A gond az,hogy a két falu határánál félek.Ha apu velem van akkor nem félek.De régebben is volt ilyen,és régebben kapaszkodtam mindig valamibe.Például egy kedves falumbeli ember megelőzött autóval,akkor na mondom,ha ő át tud menni a szomszéd faluba akkor én is.De nekem szükségem is van arra,hogy legyen nálam csoki,vagy cukor ha rosszul lennék…De ha van nálam akkor nincsen ilyen gond.(Igen volt olyan,hogy rosszul lettem ,pánikba estem.Elég régóta szedek is erre gyógyszert.) De nekem kell újra bátornak lennem.Az a gond,hogy volt ellenem egy rendőrségi ügy amiben igaz,hogy én voltam a hibás,csak elkezdtem félni a rendőröktől,hogy na biztosan megfognak állítani ok nélkül,stb stb.És mostanában kezdtem el hessegetni ezt a gondoalatot a fejemből,hogy azt a szabálységrtést amit tettem azért én már megkaptam a bírói figyelmeztetést,és meg is bántam ,minden ! (A szabálysértés ittas hőzöngés volt 2és féléve édesanyám halála után) Szóval ,én újra bátor szeretnék lenni,és visszanyerni az önbizalmamat.Ebben szeretnék segítséget kérni….. A MÁSIK TÉMA: A nővérem fia 250valahány napja jár egy olyan lánnyal aki most 15éves.A 250valahánynapot a facebookról tudom,mert ő írta ki.Én nem tartom ezt jó dolognak….Sajnos ez ki is derűlt,és az a 15éves kislány úgy írt nekem a chaten mintha valami sz@rdarab lennék.Bocsánat a kifejezésért ! Azért mert valakitől megtudta hogy én ellenzem ezt a kapcsolatot,mert tudom,hogy szexelnek,és ezt még ilyenkor nem szabadna ! És senki sem szól semmit,de kiszámolható,hogy 13éves volt amikor járni kezdtek.A nővérem viszi,és hozza a a lányt a fiához.Két falu közt.4km-en.Én törlésre jelöltem a facebook fiókomat.És gyakorlatilag ki menekeültem ebből,mert ez egy nem normális dolog.Ha vita lenne a valós életben a nővérem a fiát védné meg a lány velem szemben.Mi lehetne a megoldás erre ? Csendben várni,és hagyni mindent és hátha együtt maradnak 17éves korukig,és hátha 17évesen teherbe esik,és akkor gyorsan összeházasodnak,és (úgy tudom akkor már lehet) aztán ellaposodik a kapcsolatuk….A kislány nem egy “észlény”.Olyan helyesírási hibákkal írt,hogy az eszméletlen,és rövidítésekkel is keverte.Például hogy helyett H-betű.Meg Sztem=Szerintem.V=Vagy,vagy Van,így….Ön szerint mi a megoldás ? Az,hogy kiléptem a facebookból ami egyébként is teher volt baj ,vagy gyávaság ?

Kedves Doktornő!

Két kérdéssel fordulok Önhöz.
Férjemmel két évvel ezelőtt szétmentünk, tavaly el is váltunk, ő nem sokra rá újra megnősült. Van egy 14 éves fiunk. A volt férjem a jelenlegi feleségével, és annak a 15 éves lányával lakik együtt. Fiam tavaly nyáron ismerkedett meg velük, azóta, pár alkalom kivételével kéthetente hétvégén velük van. Télen tudomásomra jutott, hogy amikor elutaznak így négyesben 2-3 napra, a két kamaszt egy szobában altatják a szülők, tehát a 14 éves fiamat és a feleség 15 éves lányát. Ez lenne az egyik kérdésem, hogy ez mennyire „egészséges”, hiszen ők nem testvérek, és nem is kiskoruk óta ismerik egymást, hanem pár hónapja, ráadásul kamaszkorban vannak.
A másik dolog, amiért nyilván sokan elítélnek, de jelen pillanatban egyedül én vagyok felelős a gyerekért… szóval alkalmanként belenézek a fiam telefonjába, és láttam, hogy az apja feleségének a lánya, akiről az előbb is szó volt, kissé primitív stílusban irogat neki olyanokat, hogy „teccem neked? he?” ill. „szerinted én szép vagyok?”. Természetesen ezt nem tettem senkinek szóvá, mert lehet, hogy nincsen jelentősége.
A kérdéseim tehát, hogy a fenti két dolog teljesen normális és természetes, és csak én reagálom túl, vagy valóban problémák? Nem tudom, hogyan kezeljem ezeket a helyzeteket, vagy hogy egyáltalán kezelnem kell-e, mert lehet, hogy semmi jelentősége és következménye nem lesz.
Köszönöm előre is a válaszát
Alexa

Mar ketszer fordultam az On segitsegehez, es most ujbol kerem , hogy segitsen.Az elsos kisfiamrol van szo, akit egy tanitono bantalmazott es sajnos egy olyan orszagban elek, ahol sajnos az igazsag , a becsuletesseg nem szamit es a tanitono vedelmere keltek , mas szulot megfe;lemlitettek es en elkellett vigyem mas iskolaba a gyerekemet..A kerdesem az , hogy hogyan segitsek a gyerekemnek megerteni , miert ment mas iskolaba, tudja, hogy feltettem a tanitonotol, nem tudja , hogy sajnos nem keltek vedelmunkre az iskolaban , es muszaj volt elhozni. Szerintem hianyzanak az osztalytarsak, nehez most ev vegen , meg van egy honap a tanitasbol itt, baratkozo, de akkor is, mit mondjak neki , mik a jelei a traumanak, amit elszenvedett es , hogyan kezeljem.

Tisztelt Segítő! A lányom már kicsi kora óta hisztis, de nagyon, a földön fekve üvőlt órák hosszat, ha “kell” közben rúgja a falat is. Már 8 éves és még mindig csinálja, ez a problémamegoldó módszere. Voltunk pszichológusnál, aki azt mondta, hogy fejletlen az idegrendszere, mert koraszülött volt.
De én most már annyira nem bírom a szenvedést, amit ő okoz, hog ha csak egyet nyög is, már gyülöletet érzek iránta. És akkor én is ordítok, és török-zúzok, mert ahogy megállapítottam magamról, bordeline személyiségzavarban szenvedek. És szörnyű az egész, mert aztán meg lelkiismetetfurdalásom van. De a lányom úgy kezdi a reggelt, hogy rángatja magát mert reggel fel kell kelni. Van egy öccse ie, ő nem problémás. De a lányunk őt is veri dűhében. Kérdésem, hogy, mit tegyek? Köszönöm

nem birom elviselni ha valaki törődik velem..ilynen kor olyan érzésem van mint amikor magbántanak..és sokszor pedig nem érzem a jót pl mikor dicséretet kapok mint ha meg se hallanám és vagy nem esik jól….nagyon hamar változik a hangulatom pillanatok alatt,egyszer jó kedvem van másszor már élni sincs kedvem…és sokszor nem érdekel a saját egészségem..mindenki mást többre tartok magamnál..nem tudok enni…

Tisztelt Doktornő!

A párommal két hónapig voltunk együtt, pár napja szakítottunk. Ő néhány éve bipoláris depresszióban szenved, és az utóbbi két hétben ismét elő jött nála egy depressziós epizód. A szakítás oka is ez volt. Hajthatatlan abban, hogy ha együtt maradunk csak folyamatosan bántana engem (lelkileg). A lehető összes módon elmondtam, leírtam már neki mennyire szeretem, szeretnék segíteni neki és nem gondolom, hogy jobban bántana, mint a kialakult helyzettel. Nem akarom elengedni, nem is tudom. Ő azt mondja tér kell neki, egyedüllét, ám egyre rosszabbul van. Nagyon rosszul érint, hogy nem enged magához közel, eltaszít, pedig szeret engem, ahogy én is Őt. Elenged, mert szeret, de mindketten szenvedünk. Azt állítja, tapasztalatból tudja, hogy úgy is csak tönkretenne engem is. Szeretném tiszteletben tartani a kérését és nem akarok még több fájdalmat okozni neki, mert látom milyen rosszul van. Ezt a kapcsolatot viszont nem tudom elengedni, mert ezen kívül semmi problémánk sincs, számomra is meglepően harmónikus az együtt töltött idő, megtaláltunk egymásban mindent, amire szükségünk van. Én nem érzem megoldhatatlan problémának ezt, és harcolni akarok érte, a kapcsolatunkért. Azonban ő egyre mélyebbre süllyed, és igyekszik távol tartani magától. Az a véleménye, hogy egy egészséges férfit érdemlek, nem Őt. Nekem viszont Ő kell. Hogyan értethetném meg vele, hogy fontos számomra, vele akarok lenni és nem zavar a betegség sem? Nem vagyok az a gyorsan feladom típus, ha kell kitartok mellette, csak hagyná.. Szeretném ha újra boldog lenne.
Én 20, ő pedig 23 éves.

Jó estét
7 évig voltam együtt a párommal nem.volt túl szép szakítás közben ő neki lett barátnője,nagyon megviselt.mikor már kezdtem túl lenni rajta.egyik nap.sètáltam a baràtnőmmel és a babáv.en toltam.a babakocsit.mikor pár óra múlva néztem a telefonom egy üzenet volt az exemtol jól áll a babakocsi a kezdbe.nem értem állítólag boldog és túl van rajtam akkor mert írt nekem?előre köszönöm a választ már egy éve külön vagyunk és egy jó 6honapja nem beszéltünk

Szia/Jo estet
Az a panaszom, hogy leszbikus vagyok
Es egy kis transznemuseg is jutott nekem
Es ugy erzem, egyre eroteljesebbek a vagyaim a lanyok irant, es egyre nehezebben tudom visszafojtanj
Marmint titkolni, letagadni es hazudozni (fokent fiu ugyben) masok, a barataim elott.
Kisvarosi vagyok, es tudom, itt nem lenne celszeru sok embernek a tudtara adnia.
Egyben felek is elmondani a kozeli barataimnak avagy haverjaimnak is (paran tudjak csak)
Fokent anya miatt, mert o mondta, hogy nehogy megtudjak masok is
Mert hogy felt engem, de sokszor en csak azt erzem, hogy szegyellne engem masok elott
De en egyre inkabb ugy erzem, hogy ennel a szorongasnal sokkal jobb erzes lenne mar az is, hogy paran emiatt netan cikiznenek (bar eleg kozkedvelt szemely vagyok, ellensegem haragosom nincs)
Es vagyok arra, hogy buliban is a kis barati korommel felszabadultan buliznek vegre
Nem kene titkoloznom
Mert
Ugy erzem, emiatt az egy titok miatt nem tudnak paran megismerni.
Normalis, hogy ezt erzem?

Tisztelt Pszichológus
Azzal a problémával fordulok önhöz, hogy már több mint 1 éve együtt vagyunk a barátommal, de ő a kifejezett kérésem/engedélyem ellenére sem akar velem lefeküdni. Félre ne értsen egyáltalán nem egy rámenős, önmagát felelőtlenül odaadó lány vagyok. Ő az első barátom és neki is én vagyok az első barátnője. Egyikünk sem a tipikus mai generáció, de én mégis úgy érzem, hogy több, mint egy év után már más problémák is állnak a háttérben az erkölcsi kérdéseken kívül. A szülei igen keményen fogják őt ami a saját véleményem szerint már alapból egy gátat szab a szabad kibontakozásának, de ennek ellenére ha együtt még sosem aludhattunk volt lehetőségünk huzamosabb ideig kettesben lenni. Mikor megkérdezem, hogy miért nem akkor alkalomtól függően rengeteg kifogást felsorakoztat. A lehetséges felmerülő védekezéssel kapcsolatos problémáktól kezdve (elszakad a gumi, nem hat a tabletta) a tíz parancsolatig mindent. De a legutolsó és talán a legbiztosabb lábakon álló a “még nem érzem magamat érettnek rá” szokott lenni. Ebbe pedig nem lehet belekötni, ez van. De én mégis úgy gondolom, hogy ennél azért több is áll a háttérben. Egy egészséges 18 éves fiúról van szó akinek nem fizikálisan vannak problémái magával, magabiztos és elégedett és bennem már csak az merül fel, hogy nem tart szépnek és nem vonzódik hozzám. Attól felek hogy én hiába várok rá ( hisz nem vagyok olyan lány aki ezért dobná) nem fog változni a helyzet. Hisz most vagyunk “szörnyen szerelmesek”. Most kellene spontán megtörténnie a dolgoknak, most kellene megőörülnünk a másikért fizikai értelemben is. Mint látja a leírtakból el sem tudom képzelni, hogy mi lehet a baj. Én próbálnék változtatni vagy várni ha tudnám hogy van értelme. Előre is köszönöm a segítségét!

Tisztelt Doktornő!
Fiatal lány vagyok,akinek jelenleg boldog párkapcsolata van. Ám lelkileg sosem éreztem magam ennyire rosszul. A vizsgáim időszakán erősödnek most fel a panaszaim,de előtte is voltam már depressziós és hangulatingadozásos. Egy 2.5 éves kapcsolatom ért véget a nyáron…utána sajnos kicsapongó életet éltem,ami rámnyomja mai napig a bélyegét. Önvád,harag,nyugtalanság,rengeteg rossz érzés és többek között ingerlékenység jellemez egy ideje. Sajnos azt hiszem ez teszi tönkre az egészségemet. Vírusos megbetegedés,csökkent immunrendszer működés,e következtében kialakult nőgyógyászati betegségek és jelenleg is tartó rosszullétek gyötörnek. Néha aludni is nehezemre esik…sokaig jó alvó voltam,mostanában viszont többször felriadok,rosszat álmodok vagy egyszerűen annyira rossz a közérzetem,hogy nem tudok aludni. Annyira szenvedek már,hogy nehezemre esik társaságban lenni,nem talalom a helyem és fáradtnak érzem magam testileg-lelkileg. Fogalmam sincs,mit kezdhetnék…pszichológusra nincs pénzem…vitaminokat szedek de nem érzem a hatásukat,félek,hogy rámegy ez a kapcsolataimra és nem tudom hogyan érezhetném magam jobban. A tanácsát szeretném kérni,mit tegyek,kihez forduljak?

Köszönöm!