Tisztelt Uram/Hölgyem!

Nem tudom mitévő legyek, 1 hónapot feküdtem bent a pszichiátrián hanghallások miatt, történt egy trauma az életemben és ezután jöttek a hangok ezelőtt csak depresszió volt.
A főorvosasszony a pszichiátrián nem akart először antipszichotikumot adni, mert utánanézett a hormonális betegségemnek és nem akarta hogy az antipszichotikum felborítsa az anyagcserémet így a leggyengébbet adta (Abilify) 30mg-ot….Hanghallásaim nem múlottak el, hiába mondtam el ezt a jelenlegi pszichiáteremnek nem tesz semmit, kérdeztem nem lehetne-e másik gyógyszert azt mondta nem! Az a problémám hogy túlságosan belemerültem a betegségembe, és eddig az orvosi kezeléssel kapcsolatos hangokat hallottam, emberhangokat. mostmár pedig azt hallom, hogy egy ideges női visszhangzó hang mondja: ölj már meg! elegem van már a hangokból és nem tudok tenni semmit sem, hogy új antipszichotikumot kapjak. ha nem ad antipszichotikumot a pszichiáterem olyat ami működne is, akkor én nem tudom mit csinálok. félek ha ezt elmondom a pszichiáteremnek 1 hónap kötelező gyógykezelést rendel el és nem lesz pénzem nem tudok majd dolgozni, szeretem a munkámat és nem akarom otthagyni. mit mondjak a pszichiáternek hogy ne fogjon bent?

Kedves doktornő!
Saját magam ellensége vagyok, és egyre mélyebbre kerülök, úgy érzem nincs ebből az ördögi körből kiút. 19 éves biszexuális fiú vagyok, elég visszahúzódó, magányos. Szerelmes lettem a legjobb barátomba, aki elé olyan elvárásokat állítok, amelyeket képtelenség teljesítenie szinte bárkinek, főleg nem neki, aki elvárásaim teljes ellentéte. Saját magam hibáit, gondjait, problémáit rá hárítom, és tőle várom a megoldást, úgy hogy közben meg se mondom neki, hanem azt várom találja ki, s ha nem sikerül neki végig vagyok sértődve, s jól összeveszünk. Ugyanakkor az is igaz, hogy elvárásaim nagy része teljesen túlmegy azon amit ő elvár és megtenne egy barátságért, ezenfelül én sokszor már egy párkapcsolathoz hasonló listát állítok elébe. Normális, hogy képtelen ezeknek megfelelni. Viszont én képtelen vagyok elfogadni, hogy ő nem szeret viszont, és hogy sokszor a barátként is csalódok benne. Össze van ő is zavarodva, sokszor adott felém kétértelmű jeleket, de mostanában inkább csak a kapcsolatunk teljes megszakadása felé vezet az út.
Valójában nem tudom, hogy érdemes-e folytatnom ezt a kapcsolatot, amely egyre inkább felemészt. Viszont abban is biztos vagyok, hogy képtelen vagyok nélküle élni, már csak azért is, mert ő az egyetlen barátom…
Ha ez nem lenne elég a suliban se találom meg a helyem, egyszerűen olyan dolgokat tanulok amelyek engem nem érdekelnek, és alig várom hazaérjek, a suli által okozott stressz tovább rontja a helyzetet.
Képtelen vagyok lefeküdni korán, nagyon későn szoktam feküdni, egyre kevesebbet alszok, egyre fáradtabb vagyok, ez megy 4-5 éve. Úgy érzem mostanra immunrendszerem teljesen feladta a harcot, mert az elmúlt fél évben 4x voltam beteg, máskor 1 év alatt max 2-ször. Megfigyeltem, hogy mindig akkor üt le a betegség, amikor nagyon összeveszek ezzel a fiúval, azaz biztosan a lelki béke megszűnése elég ahhoz, hogy gyenge szervezetemet ellepjék a vírusok.
Fogalmam sincs mit kéne tennem a helyzet orvoslása érdekében. Legutóbb is összevesztem vele egy oltári nagy hülyeségen, nem is rá voltam ideges, de rajta vezettem le. Bocsánatot kértem, de nem reagált semmit. Egyre jobban frusztrál ez a helyzet. Mit kéne vajon tennem?
Saját magam gerjesztem tovább az indulatokat, és borsóból elefántot csinálok. Ha valami nem úgy történik, ahogy elterveztem az egész napomat elrontom az idegességemmel, és ezt mások is megérzik.
Mi lenne vajon ebből a kiút?

Tisztelt Doktornő!
Ugye mint a múltkor említettem, tetszik nekem a főnököm. Most a kérdésére válaszolva azért nem akarom neki elmondani, mert egyrészt félek is tőle meg attól, hogy mit fog erre reagálni. Másrészt meg lehet a munkahelyemet is elveszíteném meg hát nem igazán elfogadott, hogyha egy főnök és beosztott között viszony alakul ki. Na meg van felesége is. Vagy ezek az okok ezt nem befolyásolják?
Tisztelettel:Nelli

Tisztelt Doktornő!
Nehéz megfogalmazni a problémámat, elsősorban az lenne a gond hogy eddig még soha nem volt párkapcsolatom, de értem ezt úgy hogy semmilyen jellegű kapcsolatom nem volt, soha senki nem közelített hozzám, vagy másképpen fogalmazva sose éreztem azt hogy bárki is szeretne felém a barátságon kívül más jelleggel közelíteni (képletesen: sose hívtak el moziba, nem kaptam virágot, vagy hívtak meg egy kávéra, tehát sose volt még randim, és sose csókolt még meg senki). Igazából nem tudom milyen jellegű problémát jelentene ez, mivel nem tudom mit jelent az ha valakinek van kapcsolata, és talán most már egyre inkább nehezemre is esne másokat közel engedni magamhoz ilyen szempontból, (elnézést kérek a nehezen követhető megfogalmazásért, de nem is igazán tudom hogy hogyan fejezzem ki a gondolataimat). Leginkább aggódok, magam miatt, mivel kezdem azt érezni hogy ez már nem normális így, ennyi idősen (elmúltam már bőven 20 és fiatalabb testvéreim régen kapcsolatban vannak, illetve rendesen több kapcsolatuk is volt tinédzser korukban), hogy soha semmilyen kapcsolatom nem volt, látom másoknak mennyire könnyen megy, egyik kapcsolatból belépni a másikba, de nekem már a legelején elakad a dolog, mivel nem vagyok képes párt találni magamnak, mivel sok féle módon próbáltam már, de nem tudtam magamra vonni úgy soha senkinek a figyelmét hogy érezzek viszonzást is az érzéseim iránt (bár sose vallottam még be senkinek az érzéseimet egyértelműen, mivel ezt megalázónak tartom, ha nem is kapok semmilyen jelet arra vonatkozólag hogy ezt megtehetném.) Nem arról van szó hogy ne éreznék semmit, vagy ne tetszene soha senki, csak egyszerűen nem tudom azt megérteni hogy mások hogyan képesek kapcsolatot létesíteni, még meg ennyire könnyedén, miközben én hozzám soha nem jönnek oda, vagy sose hívnak, keresnek fel egy beszélgetés után. (Külsőre úgy gondolom, nem vagyok se túl szép, de azért nem tartozok a csúnya kategóriába, sok évig sportoltam ezért viszonylag jó alkatom van és nincsen semmilyen testi retardációm, vagy abnormalitásom.) Nem arról van szó hogy úgy érzem találkoztam életem párjával, vagy sem, a problémám tehát az hogy eddig semmilyen kapcsolat kialakítására nem voltam képes és egyszerűen nem értem az okát, hogy miért. Nem érzem azt hogy így nem tudnák élni vagy ez olyan nagy problémát jelentene, de ahogy idősödök és egyre inkább egyedül maradok a problémáimmal és látom hogy másoknak mennyire könnyű azokat megbeszélni a párjukkal, úgy érzem hogy így talán mégse vagyok képes teljes életet élni, és kevesebb leszek, mint ami lehetnék, és ez már jó ideje egyre inkább bosszant, és így még inkább próbáltam, utána olvastam, tanácsot kértem, hogyan lehetne megoldani a problémám, mégse sikerült azóta se kapcsolatot létesítenem, vagy legalább kilátásba helyeznem valamit. (Fontosnak tartom még leírni, hogy vallásilag és egyéb okból, nem zárkózok el a szexualitástól és egyéb kapcsolati dolgoktól, illetve hogy csak az ellenkező nemhez vonzódok.)
Végső soron tehát a problémám az lenne, hogy miért nem vagyok képes kapcsolatot kialakítani? És hogy Ön esetleg, tud e tanácsot adni, hogy mégis miként gondoljak erre a problémára a továbbiakban, hagyjam a dolgot, majd alakul a maga módján, és engedjem el a fülem mellett a megjegyzéseket amik erre vonatkoznak, vagy forduljak komolyabb segítséghez, mert nagyobb gondok lehetnek a háttérben?
Elnézést, hogy ilyen bagatell dologgal fordulok önhöz, és ilyen hosszasan, és sokszor nehezen érthetően sikerült csak kifejtenem a problémámat.
Válaszát előre is köszönöm!

Szia! 51 èves nő vagyok ès màsfèl ève èlek együtt a pàrommal aki 36 èves. Nagyon szeretjük egymàst! Amiòta együtt vagyunk azóta azt vettem èszre ( ez elèg furàn hangzik) hogy beteges vagyok ami elősször azzal kezdődött hogy pattanàsos lett az arcom (előtte soha) ami pàr hònap mùlva elmùlt. Kb.3 hete nàthàs vagyok a fülem begyulladt,köhögök stb.stb…Szedem az antibiotikumot de nem sok javulàs van eddig.Azelőtt pàr nap alatt meggyògyultam. Van bennem egy megfelelèsi kènyszer is mert Ő olvasottabb mint èn bàr èn is egy felvilàgosult nő vagyok. Sokat dicsèr soha nem èrezteti velem hogy Ő okosabb lenne. A kèrdèsem az hogy lètezik olyan hogy mègsem illünk össze ès emiatt vagyok betegesebb? Nem adom önmagam előtte ès nem tudom mièrt? Fèlek attòl is hogy elveszitem mivel sokat vàrtam Őt !i lehet a gond?Mit tegyek? Köszönöm mielőbbi vàlaszàt!

Tisztelt doktornő!
19 éves vagyok és alig több, mint két hete vagyok kapcsolatban. Nekem ez az első, mert előtte szinte pánikszerűen menekültem ki a többiből/többi elől. (Körülbelül öten emberrel mentem randizni, de csak az elsőig jutottunk, egynél a másodikig.) Alapjáraton érdekel, hogy másokra milyen hatással van, amit teszek, de azokban az esetekben nem tudtam törődni mással, csak azzal, hogy kilépjek és soha többet ne beszéljünk, ezzel sokszor meg is bántottam embereket. Mindig megbántam egyébként, hogyan viselkedtem. (Na meg azt is, hogy elmentem valakivel randizni, bár az elején jó ötletnek tűnt.) Ha valaki meg akart csókolni, a víz is levert, nehogy megtegye. Ha átkarolta a vállam, rettentően kényelmetlenül éreztem magam. Hiába tetszett meg azelőtt az illető, azokban a pillanatokban el is múlt. Úgy éreztem, ezt le kell írnom, hogy tanácsot tudjak kérni. A mostani kapcsolatom csoda, hogy még mindig tart a fentiek alapján. Csókolóztunk is, megöleljük egymást, egyáltalán nem érzem kellemetlennek. Ennek ellenére akaratlanul eszembe jut, hogy hogyan szakíthatnék vele, ha nem vagyok vele. (Nagyon ritkán vele is, de igyekszem elhessegetni a gondolatot.) Még ha belül azt is érzem, hogy nem akarok szakítani, akkor is eszembe jutnak ezek a gondolatok, mintha megint menekülni akarnék, csak sokkal kevésbé intenzíven. Ha vele vagyok, akkor általában nem gondolok ilyenekre, csak élvezem a társaságát. Mit tehetnék? Fogalmam sincs, hogy állok vele, a gondolatok pedig tönkreteszik azt az időt, amit nem vele töltök, és attól félek, a kapcsolatunkat is. Csak szeretnék kétségek nélkül élni akkor is, ha épp külön vagyunk. (Egyébként sosem értettem, mi értelme van egy kapcsolatnak, miért járnak kézen fogva az emberek, csókolóznak, nekem fölöslegesnek tűnt. Úgy éreztem, vannak barátaim, akkor nincs szükségem kapcsolatra. Tulajdonképpen még most sem értem ezt a kapcsolat-dolgot, de úgy érzem, ez valamiért nem befolyásolja negatívan a dolgokat, mint előtte.) Előre is köszönöm a válaszát!

Kedves Szakemberek!
Fél éve költöztem össze a barátnőmmel és egyre több vitánk van. Ő természetesnek tartja, hogy mindennap étteremben együnk, hétvégente elutazzunk. Én inkább saját lakásra spórolnék. Már ott tartunk, hogy éjszaka felkölt, amiatt, hogy tervezzük meg a hétvégi utazást. Szerintem ez már beteges, szerinte én zsugori vagyok. Önök szerint megváltoztatható-e ez a fajta gondolkodás, ez lehet-e betegség?

Kedves Melinda,

köszönöm a választ, sajnos a Párom egyszerűen nem szembesül azzal amit csinál. Ő nem csinál semmit én képzelődöm , betegesen féltékeny vagyok, ugyanakkor ha meglát egy copfos kislányfejet a buszon majd utána esik, ha előttünk egy nő megy le nem veszi a szemét a lábaitól és ha befordul egy utcába szintén utána esik, aztán meg szinte körülnéz hogy Ő maga hol van. Nők mögé áll a hajukat bámulja, vagy az arcukat. Volt olyan hogy bámult egy nőt az leszállni készült azt mondta hogy “na” és beállt mögé az ajtóba, le is szállt a nő után és akkor kezdett el keresni mert eszébe jutott hogy vagyok. Orvosról hallani sem akar a családjának előadja hogy betegesen féltékeny vagyok. Szinte csak nézem tehetetlenül. Nem hallgat meg, és nem hiszi el senki hogy gond van. Közben szinte sehová nem megyünk, mert velem nem lehet.
Mit tehetek?
Köszönöm a válaszát

Tisztelt Doktornő! Párommal fél éve vagyunk együtt. Szeretjük egymást nagyon de nehéz a helyzetünk mivel távkapcsolatban élünk. Kéthetente,havonta egyszer találkozunk hétvégén. Mindketten tanulunk csak más városban. Naponta tartjuk a kontaktot közösségi oldalon de úgy érzem hogy minden nap tudnék vele lenni akár pár órát is. Fiatalok vagyunk de úgy érzem letudnám élni vele az életem ő viszont kicsit “más”, mivel antiszociális és olykor emlegeti hogy szeret; de ha szakítanánk akkor nem törne össze nagyon. Ilyen kijelentései következtében úgy érzem hogy nem érdeklem annyira. És ez lelkileg kikészít. Mi a véleménye a helyzetemről? Segítségét köszönöm előre! Üdvözletem

Kedves Válaszadó!

Egy bő éve depressziós vagyok. A többi tünettel karöltve az elmúlt egy évben a szexualitással kapcsolatban is komoly gondjaim adódtak. Gyakorlatilag fizikai fájdalmat okoz, ha a párom nem “semleges” területeken ér hozzám, de az is, ha a ruha dörzsöli ezeket a részeket, a melltartó felvétele is kifejezett kínszenvedés. Rengeteg orvosnál jártam már, féltucat nőgyógyásznál is, de semmit se tudtak megállapítani, minden vizsgálat negatív eredményt adott. Ennek ellenére képtelen vagyok elfogadni, hogy mindennek a fejemben van az oka, legalábbis szeretném, ha nem így lenne.
Gondolja, hogy el kéne fogadnom, amit az orvosok álltanak?

Válaszát előre is köszönöm,
Sára

kedves doktornő, mióta szakitottunk a párommal azóta magamba zuhantam.nem vagyok képes senki előtt megnyilni, senkivel nem tudom és nem is akarom meg beszélni az érzéseimet/problémáimat,mert ugy gondolom hogy csak untatnám vele őket, senkiben nem bizom meg. mindenki mondja hogy megváltoztam, álitólag bunkó vagyok az emberekkel de én ezt nem veszem észre. szüleimmel gyakran össze veszek pedig csak segiteni akarnak. el fog ez mulni ? segitségét köszönöm előre!

Immár kilenc éve van egy társam,akivel három éve házasságban élek. Van két közös gyermekünk. Házasságom kiegyensúlyozott,szeretetben élünk,a probléma a férjem édesanyámmal és nővérem és annak férjével tanúsított magatartásával van . Férjem ha együtt van a család,nem szól senkihez egy szót sem,nem beszélget,látványosan unatkozik, nem szeret a szülői otthonomban tartózkodni. Édesanyám engem zaklat emiatt,mi ferjemmel nagyon sokat veszekedtunk emiatt,nem tud változtatni viselkedésén. Az a bosszantó,hogy egy “jottment” senkivel puszi pajtas tud lenni,de ha a csaladomról van szó,akkor egy bunkó ,taplo módon viselkedő ember,pedig velem nem ilyen,azt az oldalát más nem ismeri,és szerintem hülyének néznek,h mit eszem rajta. Kérem legyen szíves ötletet adni a feszültség enyhítésében. Köszönöm

Tisztelt Doktornő

Sajnos van egy olyan problémám, amiben eddig senki nem tudott segíteni. Körülbelül akkor kezdődött, amikor kilencedikes lehettem. Most másodéves egyetemista vagyok. A helyzet az, van olyan, amikor napokig elég sűrűn látogatom a WC-t. 15-20x is akár. Régebben voltam vele urológusnál, aki felírt ezerféle gyógyszert, amiből egy működött, de utána rezisztens lettem ellene, szóval kilőve. Szeretném leszőgezni, hogy semmilyen egészségügyi bajom nincsen. Volt hólyagtükrözés, minden rendben volt. Annyi, be volt gyulladva a húgycsövem, de nem tudták, mitől. Utána vissza se jártam már kontrollra. Minek? Sejtettem, hogy nekem közöm sincs az urológushoz, így kénytelen voltam az interneten felütni a dolgokat. Sejtem, hogy valami pszichés dolog van a háttérben, de nem tudom, mi. Neg nem is mindig jön elő. Tavaly május óta mostanában jött elő, de régebben rosszabb volt; egy 45 perces tanórát alig bírtam ki. Most se annyira jó, munkahelyen nem nagyon tudok mosdóba kimenni és kényelmetlenné teszi az életem. Arra rájöttem, gyógyszer felesleges. Életmódot is váltottam, rendszeresen sportolok és mozgok heti 3-4x és jól táplálkozok. Bár szerintem ez csak egy klisé, hogy ettől valaki “beteg” lehet. Tudom, látatlanban nehéz mit mondani, de mégis. Kérem, segítsen valamivel, egy tanáccsal, mert idegeimre megy ez a “betegség”

Kedves Pszichológusnő !
20 éve elváltam a férjemtől,van egy fiunk aki a jövőhónapban lesz 29 éves.Kiváló eredménnyel elvégezte a szakközép iskolát, majd az egyetemet. Az egyetemi évei alatt nem alakult ki nála semmilyen párkapcsolat. Volt az egyetemen egy lány aki tetszett neki de a lánynak volt barátja.Elvégezte az egyetemet, elhelyezkedett dolgozni,regisztrált párkereső oldalon,találkozott lányokkal de egyikből sem lett semmi komoly. Megismerkedett egy lánnyal nemrégiben akivel 6 hónapig tartott de nem tudtak tovább lépni, nem is csókolóztak,aztán vége lett.Közben az a lány aki az egyetemen tetszett neki arra a munkahelyre került dolgozni ahol ő dolgozik. A lánynak most nincs partnere,de a fiam nem mer lépni. Közben azt látom rajta szenved és egyre jobban magába fordul,nem lehet vele beszélgetni, nem mond el semmit. A szabad idejét az tölti ki,hogy a facebookon írogat barátoknak,kollégáknak (éjjel is) nem piheni ki magát.Komolyan aggódom érte és nem tudom mit tegyek,ezért fordultam Önhöz.
Várom válaszát,köszönettel
Hanna

Tisztelt Doktornő! Most lesz 1 éve, hogy azt mondtam a férjemnek hogy nem szeretném folytatni a kapcsolatunkat, úgy éreztem elmúltak az érzéseim, szexuálisan is nagyon eltávolodtam tőle. Ezalatt az idő alatt együtt laktunk és jelenleg is, de külön szobában vagyunk. Vett egy lakást és lassan költözne is de mikor ez szóba kerül meg tudnék fulladni a sírástól, annyira fáj bele is gondolni. Pedig én akartam válni, és úgy érzem én szenvedem meg ezt a legjobban. Ma például eljátszottam a gondolattal hogy lefeküdnék vele és éreztem is hogy szeretném, de végül nem tettem meg. Ön szerint vissza tudnànk találni egymàshoz ha elköltözik? Minden este azzal nyugtatom magam hogy újra kellene kezdeni, de reggelre mindig az ellenkezőjét érzem. Úgy érzem teljesen elvesztem és nem tudom mi tèvő legyek. Válaszát előre is nagyon köszönöm!