Jó napot! Nem szeretném sokáig rabolni az idejüket. Az lenne a kérdésem ha anyukám elég sűrűn iszik mit tudok vele csinálni? Ha felhozzuk másnap neki azt mondja “fáradt volt” de lehet rajta látni hogy ivott. Már nehezen birom elviselni. Persze probálok türelmes lenni viszont akárhányszor meglátom ittas állapotban a sirás kerülget. Mit tudnék tenni hogy abba hagyja? 15/L

Kedves Pszichológus!
Azért fordulok Önhöz,mert nagyon nehezen tudok barátkozni. 18 éves vagyok és ahogy telnek az évek egyre nehezebben bírom. Próbálok változni ennek érdekében de úgy látom nem sikerült a jelenlegi baráti kapcsolataimat elmélyíteni. Mindössze egy igazi barátom van , a többiek kihagynak a programokból ami nagyon rosszul esik. A másik probléma az hogy nem vagyok humoros. Már kapott tőlem az illető ajándék bögrét es egy személyes ajándékot is de semmi nem változott, mellesleg rengeteget segítettem neki. Nagyon el vagyok keseredve. Segítségét előre köszönöm

Kedves Doktornő!

Az lenne a kérdésem, hogy a túl sok pornó nézéstől lehet -e probléma az agyban? Azt vettem észre, hogy amikor nézem, már lelki furdalásom van, és szinte csak a pornóra tudok gondolni. Azon belül is már nagyon extrém dolgokra, amit a való életben nem csinálnék. A túl sok pornó nézése tényleg képes elferdíteni a gondolkodásmódunkat? Megváltoztathatja az identitásunkat, ha sokat nézzük? A lányokra is csak szexjátékszerként tekintek lassan. Barátnőm még nem volt. Amint egy lányt meglátok, azonnal arra gondolok, hogy de jó lenne megd..ni. Viszont észrevettem ha nem nézem a pornót, akkor valamivel jobb a közérzetem is. Már nagyon durva dolgok is elkezdtek érdekelni. Ha ezzel leállok, akkor visszaáll a régi rend a fejemben, és gondolok egyéb dolgokra is mint a pornó, és a szex? Lehet ennek az oka az állandó túlzott szexuális fantáziálgatás? Mindenféle pornót néztem már, kivéve meleg pornót, attól undorodom. De minden, ami nőnek néz ki, olyat láttam már. Azt olvastam, hogy a pornó, és az önkielégítés elhagyása segíthet. Illetve lenne még egy olyan jellegű, nem egészen ebbe a témába vágó dolog, az mitől van, hogy gyakran beszélek magamban, és rángatom a fejem akaratlanul?? Illetve mostanában az öngyilkosság gondolatával is nagyon gyakran foglalkozom.

Elnézést a sok kérdésért, és köszönöm a válaszát.

Tisztelt Habis Melinda!
2 problémával is fordulnék Önhöz!
1.A most már volt párom nem hajlandó elfogadni azt a tényt hogy én már nem vagyok vele és bosszút akar állni mert hogy én mit tettem vele!Olyanokat írogat hogy ki fog csinálni!
2.Ez a kapcsolat után megtaláltam a lelki társam de messzebb is él,családja van,gyerekei is!
Viszont ő is velem szeretne élni,de a megoldás ebben a helyzetben roppant nehéz lesz!
Van e esetleg ezekkel a dolgokkal kapcsolatban meglátása, véleménye?

Köszönettel,

Nagy Zoltán

Nekem egy elég összetett problémám lenne, és lényegében egy kis útmutatást szeretnék kérni. 5 éves korom óta emetofóbiám van (hányástól való félelem), ami miatt nagyon nehéz gyerekkorom volt, kényszeres tüneteim is kifejlődtek (különböző cselekvéseket végeztem, mert az megnyugtatott, ha megteszem nem fogok hányni, ez nagyon sok szenvedést okozott számomra), de a tüneteim ahogy növekedtem (és néhány tapasztalat segítségével) egyre csökkentek. Jelenleg már a mindennapi életemre minimálisan hat ez a betegség (inkább csak a téli hónapokban szorongok annyira, hogy problémásnak érzem), egyedül a gyermekvállalás miatt aggódom, de úgy érzem, meg tudnám tenni ezt a lépést is, viszont a terhesség sok stresszel járna. Életem során több pszichológusnál is jártam (összesen 5-nél), az emetofóbiámat kognitív viselkedésterápiával is kezeltettem. Két esetben pedig azért kellett pszichológushoz mennem, mert nem bírtam a barátommal való szakítást, annyira padlóra kerültem miatta, hogy még két hónappal utána sem érdekelt semmi, és nagyon rosszul éreztem magam. Ugyanis barátaim, társas kapcsolataim a páromon kívül nem igazán vannak, a jelenlegi barátom ha elhagyna, szintén nem tudom, akkor hogy tudnék padlóra állni. Érdekes módon viszont annyira nem is vágyom arra, hogy barátaim legyenek a párom mellett, így nem is keresem őket úgy érzem egyetlen kapcsolat, a párommal való kapcsolat kielégít. Nehezen is teremtek kapcsolatokat, nemcsak azért, mert nehezen kezdeményezek (emiatt is sokat szorongtam de szintén javult idővel), hanem mert úgy érzem nehéz megtalálnom a közös hangot másokkal. Emellett eléggé maximalista is vagyok, és arra is rájöttem, azért sem barátkozom másokkal, mert ez elvenné az időmet (még ha csúnyán is hangzik ezt így kimondani).
A jelenlegi helyzet úgy adódott, hogy az ötödik pszichológusomat fogyasztottam el, egy ingyenes 6 alkalmas tanácsadáson voltam az egyetemen, pályaválasztási kérdések miatt jelentkeztem. Már jelentkezéskor is azt éreztem, hogy el akarom titkolni a barátom és mások elől ezt (de végül elmondtam neki), szégyelltem magam, hogy mindenféle aprócska problémával pszichológushoz megyek, és már megint, miközben mások azt látják, teljesen rendben vagyok (és lehet tényleg). 4 alkalom után már tényleg nem is tudtunk miről beszélgetni, és megkérdezte, segíthet-e még valamiben. Már mikor jelentkeztem bennem volt valami, amit évek óta szégyellek, senkinek nem merek beszélni róla, így nagy nehezen rávettem magamat, hogy elmondjam neki: szorongással tölt el, hogy sokszor nem tudom kinek hogy kell köszönni, hogy kell megszólítani, a magázódás, és a bemutatkozás is. Beszélgettünk a témáról, és rájöttünk, hogy lényegében nemcsak gyakorlati kérdések miatt nem megy ez a dolog, tehát tudom hogy kéne, és mikor mit, de mégis ennek ellenére szorongok. Azt mondta, szerinte az anyukámmal való kapcsolatommal is lehetnek problémák, és hogy hasonló szerinte a gyökere ennek a szorongásnak, és az emetofóbiának, így azt ajánlja, menjek el analitikus terápiába.
Viszont eléggé bizonytalan vagyok. Kicsit azt érzem mintha tényleg apróság lenne ez a dolog, és mintha tényleg sokszor ürügyeket is keresnék a pszichológushoz járáshoz (de ez a gondolat ez fogalmam sincs így van-e valójában, mert néha meg azt látom, tényleg kezelést igénylő problémáim vannak). Hiszen az életemet jól vezetem, jól érzem magam a bőrömben már egy jó ideje. Az emetofóbiámnak majdnem búcsút inthetek, a baráti kapcsolatok a párom mellett nem hiányoznak, a sok tanulás, maximalizmus sikerélményt ad, szintén pozitív érzéseket. A köszönéses szorongásom ami a leginkább zavar, de valahogy azon gondolkodom mindig, hogy egy csomóan lehet így élik ezt meg, és nem kéne túlgondolnom. Az a dilemmám, hogy el kéne döntenem, hogy valóban szükségem van-e pszichológusra, és megérné-e erre költenem 300-400ezer forintot (gondolom, hogy teljesen kikezeljenek egy dinamikus terápiában akár ennyibe is kerülhetne), vagy pedig mivel élem viszonylag jól az életem, a kisebb szorongásokon túl kéne lendülnöm, és csak mielőtt babát vállalok és a terhesség alatt lenne szükségem egy kis támogatásra.

Ön mit gondol? Hogyan tudnám ezt a döntést meghozni? Lehetséges, hogy tényleg csak mondjuk úgy “hipohonder” vagyok, és minden embernek vannak ilyen problémái, ezért nem kéne ennyi pénzt költenem erre? Vagy lehetséges, hogy még most kéne beavatkozni, hogy nehogy a jövőben erősödjön a szorongásom, fóbiám? Vagy ha majd erősödik, elér akkor kikezeltetni? Amíg rendesen funkcionálok a mindennapokban, addig ne aggódjak?

Tisztel Hölgyem/Uram,

Van egy két és fél éves lányom , a nővéremnek pedig egy 2 éves lánya, aki meg szokta ütni a lányomat. Az unokahúga magasabb is és erősebb is. A lányomat nagyon rosszul érinti ez a dolog, még ha nem is kapott nagyot, akkor is nagyon sír. Az lenne a kérdésem, hogy hogyan reagáljunk mint felnőttek ha elcsattan a pofon. Mit tegyünk azzal aki adta és azzal is aki kapta? Bár rosszul esik, hogy az én lányom kapja a pofonok 100% -át, úgy vagyok vele hogy játsszák le egymás között a gyerekek, nem nagyon akarok beleavatkozni.

Kedves Doktornő!

Ön szerint a párkapcsolat lehet gyógyír bizonyos problémákra? Úgy értem az utóbbi pár év nem volt leány álom de nem is volt katasztrófa. Voltak szorongásos gondjaim, görcsöltem, s bár manapság jobb a helyzet de még mindig kattogok dolgokon és önbizalom hiányom is van. A dolgokat pesszimista szempontból nézem könnyen feladok célokat kisebb csalódások is értek. A helyzet az hogy nem tudom értékelni a jó pillanatokat illetve úgy érzem egy megértő társ is kell, mert nem volt igazán komoly kapcsolatom. Viszont nem tudom hogy ha lelki gondjaim vannak bele mehetek e egy kapcsolatba vagy előbb magamat kell rendbe rakni? Lehet hogy egy szerelem egy társ gyógyulást hozna? Megadna nekem dolgokat amik erősebbé tesznek? Ön hogy látja?

Üdvözlettel
D.

Egy olyan problémával fordulnék Önökhöz ami nem tűnhet akkora ügynek, de mégis engem nagyon zavar. A párommal 1 éve vagyunk együtt, nem élünk együtt, de alapvetően elég sokat találkozunk kb két naponta. Szeretem és jól megvagyunk, működik köztünk a kémia, de szerintem nem vagyok szerelmes, csak inkább nagyon szeretem. Amikor sok időt együtt tudunk tölteni minden varázslatos, de ha egy két hétig nem találkozunk, nekem nem igazán hiányzik, és úgy érzem nincs igazából nagyon szükségem rá, úgy érzem kicsit nyűg a hátamon, amikor meg találkozunk kicsit úgy érzem mintha idegen lenne. Ő viszont ezzel szemben nagyon szeret es hianyzom neki. Ilyen eset nem sokszor van de nem tudom mit kene ilyenkor tennem vagy ugy általánosságban a kapcsolattal.

Kedves Doktornő!

Körülbelül fél éve úgy érzem, nincs értelme az életemnek. Nem kimondottan az enyémnek, hanem semminek, és senkiének. Nem tud érdekelni semmi, és nem találok annyi örömöt a hobbijaimban mint ezelőtt. Nem azt mondom, hogy soha nem örülök semminek, csak az a problémám, hogy nem tudok teljesen és felszabadultan boldog lenni. Mindig a halál jár az eszemben, naponta gondolkozom rajta, de nem az öngyilkosságon. Úgy érzem, hogy nem bánnám ha meghalnék, de nem is vetnék véget az életemnek. Jobban összefoglalva nihilista lettem, de nem tudatosan választottam ezt. Nem történt velem semmilyen trauma, a gyerekkorom is jó volt, jó családom van, szeretetben élek, és mindezeket én értékelem és felfogom, hogy szerencsés vagyok. Ennek ellenére nem érdekel semmi, elvesztettem az életkedvem, és nem látom célját és értelmét a létezésnek. Mindeddig orvos szerettem volna lenni, azonban már kimerültnek és megfáradtnak érzem magam, 18 éves létemre, ezért lemondtam az orvosi pályáról. Most az érettségi előtt egy évvel tanácstalan vagyok abban is, hogy milyen egyetemre menjek, stb.
Azért sem értem az egészet, mert még párt is találtam magamnak, és nagyon jól megvagyunk egymással. Ez nálam ráadásul nagy szó, mert gyűlölöm az embereket, és általában kerülök minden velük folytatott kommunikációt. Annak ellenére, hogy megtaláltam ezt a fiút, akivel ilyen jól megértjük egymást, nem javult semmit ez az “állapotom”.
Néha megijedek magamtól. Folyton a halálon jár az eszem. Azon gondolkodom, hogy ki mikor fog meghalni a családomban, és hogyan, vagy épp azon, hogy én mikor fogok meghalni és hogyan. Néha úgy érzem, hogy nem bánnám, ha meghalna körülöttem mindenki. Ez megrémiszt egy kicsit, mert én elvileg szeretem őket, és úgy gondolom, hogy ezek nem normális emberre valló gondolatok. Sokszor teljesen érzéketlen vagyok, megbántok embereket úgy, hogy észre sem veszem. Van, hogy teljesen érzelemmel fűtött szituációkban én nem érzek semmit. Nem tudnak érdekelni mások, nem érdekel ha valaki mesél magáról valamit, és még néha a saját problémáim sem érdekelnek. Üresnek és kopárnak érzem magam, és nem érdekel semmi. Szenvedek ettől az állapottól, mert még emlékszem mikor nem ilyen voltam, és nem tudom, hogy mi válthatta ki belőlem ezt. Nem tudom mit kéne tegyek. Nem vall rám , hogy bárkitől segítséget kérjek, ebből is látszik, hogy nagyon el vagyok keseredve. Ha tudna valamilyen tanácsot adni, nagyon megköszönném!
Tímea

T. Cím!

37 éves vagyok,67 hónapja megismertem egy 43 éves férfit. Azóta eltelt 7 hónap semmi nem történt közöttünk szexuális téren. Én az első két hónapban szerettem volna, ezt telefonon ki is fejeztem, de mindig az volt rá a válasz, hogy szerinte én élőben nem is szeretném..Azóta ez már elmúlt belőlem, inkább csak barátként tekintek rá. HEti 1x találkozunk, főleg hétvégén, amikor elmegyünk együtt valahova kirándulni. Neki nincsenek barátai, nem tartja a rokonaival se a kapcsolatot, így egyedül én vagyok neki társaság.Én teljesen lefoglalom magam, vannak barátaim, családom, hobbim. Viszont ha hétvégén azt mondom neki,hogy csak egy nap érek rá, akkor mindig megsértődik, nem szól hozzám aznap, nem ír vissza, hiába írok és kérdezek tőle.Ez nekem egyre kellemetlenebb, ha ezt szóba hozom, akkor az a válasz, hogy ő nem tud mit kezdeni magával és más mindig fontosabb mint ő. Ez nekem egy nagyon fura helyzet, de egyre nyomasztóbb, hogy ki akar sajátítani magának és érzelmileg zsarol ha nem találkozom vele. Lehet erre valami megoldás?

Köszönöm
Kriszti

Van egy fiú akivel pár hónapja volt köztünk valami de össze vesztünk és már hónapok óta nem beszélünk és ahogy őt ismerem már mással kavar és azt állítja hogy még mindig lesz*r és haragszik de amikor a próbán táncoltam lesem vette rólam a szemét(egy tánciskolába járunk) és mikor átöltöztem és vissza mentem a terembe ahol táncoltam, még mindig követett a szemével. Most nem tudom mi van! Akkor most ez mi?

Jónapot kívánok!:)
Szeretnék önhöz egy számomra fontos dologgal fordulni!

Van egy fiú akivel egy éve megismerkedtünk és nagyon tetszettem neki de ő akkor még nem tetszett nekem. Majd egyszer összevesztünk azon hogy nem vártam meg suli után hanem elköszönés nélkül siettem haza és összevesztünk és nem beszéltünk kb 2 hétig. Majd az egyik barátnőm “nem bírt magával” és segített nekünk és kis idővel kibékültünk és nyári szünetben megint beszélgettünk. Aztán megtetszett neki egy másik lány, ezért engem teljesen figyelmen kívül hagyott, de annál a lánynál koppant és megint velem beszélgetett. Ezután elkezdődött a suli és párszor még írt nekem de egy újabb lány megint csak megtetszett neki és engem eltolt magátol de annál a lánynál is koppant és megint nálam kötött ki. Voltak félreértések de azt tényleg nagyon hosszú lenne elmondani…a lényeg hogy neki nagyon fontos a szex és többször is célozgatott…
Ez után megint összekaptunk és hónapokig nem beszéltünk majd segítettek nekünk és személyesen megbeszéltük és azt mondta hogy sokat gondolkozott és neki csak azon múlik hogy együtt lehessünk hogy az én szüleim megengedjék. Kibékültünk majd 2 hétig mindennap 0-24-ben beszélgettünk. Majd nem meglepő módon összevesztünk, neki az is volt a baja hogy mondtam hogy a szüleim nem engedik meg az is hogy féltékeny vagyok eléggé. Összevesztünk. Azóta sem beszéltünk. Ő megalázott többször is, megbántott de én még mindig szeretem. És egy tánciskolába járunk és pár napja volt a főpróbánk és amíg az én csoportom táncolt addig ő nem az hogy belenézett a táncba hanem az elejétől a végéig lesem vette rólam a szemét; ha valaki beállt elé, elkezdett nyújtózkodni hogy lásson. A tánc után kimentem az öltözőbe, átöltöztem, leengedtem a hajam és vissza mentem a próbaterembe és barátnőm azt mondta hogy vissza fordult és látta hogy még akkor is végig kisért a szemével. És fellépésen is a színpad másik oldaláról “figyelt”/ nézett. És most annyira nem tudom mi van, mert állítólag haragszik, lesz*ar, nem kellek már neki, mégis néz, és folyton én vagyok a téma.
Ez lett volna úgy nagyjából a történet és akkor ehhez szeretnék pár kérdést feltenni: 🙂
1. Miért nézett annyira, és mért vagyok folyton a téma, ha állítólag annyira utál?
2. Mit tegyek, hogy rájöjjön mit veszített?
3. Mit tegyek, hogy legalább barátok lehessünk ha már több nem is, mert fontos lenne, mivel egy csoportban fogunk táncolni és azért gondolom meglehet érteni hogy azért mégis csak jobb lenne jóban lenni.
4. És végül…Hogy érjem el azt, hogy vegyen valamibe és tiszteljen mint “nőt” és tudja azt hogy engem nem alázhat meg és viselkedjen normálisan és NYILJON KI A SZEME HOGY AZOKAT A LÁNYOKAT “ISTENÍTI” AKIK HÜLYÉNEK NÉZIK MEG KIBESZÉLIK A HÁTA MÖGÖTT ÉS ENGEM BÁNT AKI SOHA NEM BÁNTOTTAM ÉS RÁADÁSUL SZERETTEM IS!

Ennyi lenne a kérésem/kérdésem! Elnézést ha kicsit sok lett, de már muszály volt kiadni magamból és remélem hogy megkapja a levelem és tud nekem segíteni!

Előre is köszönöm!

Tisztelt pszichológus! A férjem Januárban elhagyott minket rákos jelenleg stagnál a betegsége 3 műtétet csináltunk végig eggyütt kemoterápiával fűszerezve van egy fiam akit 1,5 éves korátöl eggyütt neveltünk most 20 éves a közös lánykánk December 30_ án töltötte a 13 évét amit még eggyütt ünnepeltünk. A férjem arra hivatkozott hogy a féltékenykedésem, anyám folytonos kötekedései hozatták vele ezt a döntést hogy keressen magának egy olyan családot aki őt szereti nem volt elég neki hogy a lányom és én rajongásig szerettük és szeretjük bár a lányom nagyon távolságtartóan viselkedik vele ő nem tudja látogatni sem mert nincs pénze a nő akivel eggyütt van munkanélküli lett a 20 fia még tanul a kérdésem az,hogy engem annyira összetört a helyzet hogy minden napom sírással telik még ha csak a nevét kiejtem is már potyognak a könnyeim bár biztosítottam róla hogy én mindig itt leszek neki bármi történjék is mert szeretem. Sz alvásról ne is írjak mert 4 óránál több nem megy alig várom a reggelt 20 kilót adtam le amit nem bánok de ilyen áron?! A vevőim féltenek már mert látják rajtam a szorongást feszültséget és az állandó sírógörcsöket lassan én csodálkozom magamon mert egyszerüen nem tudok ellene mit tenni nagyon hiányzik és úgy érzem hogy a másik felemet elvitte mert a mi kapcsolatunk az olyan volt ha rá gondoltam felhívott ha nem voltam otthon ha ő gondolt rám ue.telepátia működött nég modt is jár az agyam minden nap azon ha meghallnék akkor már nem fájna könnyebb lenne de a lányom és a fiam miatt ezt nem tehetem meg pedig Januárban azt fintolgattam felállok a kasdzából kimegyek az útra és a kocsik elé vetem magamat ez még most is motoszkál a fejemben nem tudkk kódokat megjegyezni akadozik a mondatom ha beszélek dadogok nem tudok egy értelmes mondatot kinyőgni ember undorom van gyorsan bepöccenek. A kérdésem a következő mit tegyek???!! Kérném ebben a tanácsát. Köszönettel Mészárosné Toldy Tímea

Kedves doktornő!
Párommal 4,5 évig voltam együtt,mikor úgy döntöttem,hogy szeretném ezt elengedni.
Nem éreztem jól magam a párkapcsolatomban,sok veszekedés,megcsalás,bizalmatlanság és persze idegesség. Úgy gondoltam mindig,hogy a párom még túl gyerekes és én azért kellek neki,hogy ne legyen egyedül,legyen egy támasza,egy biztos pont.
Aztán mikor szakítottam vele,egy régi barátommal szerelmi helyzetbe kerültünk.
Mindketten egy rossz párkapcsolatból léptünk ki,hasonlóak a nézeteink,boldogok vagyunk együtt.
Ő nagyon hirtelen belém szeretett..én az érzéssel még nem tudok mit kezdeni.
Aztàn ex baràtom megjelent hirtelen..hogy ő változni szeretne miattam,miattunk.
Bele mentem és újra együtt vagyunk,viszont már nem tudok úgy állni hozzá,ahogy eddig.. Úgy érzem már nem szeretem igazán,hisz ott volt egy új élet kezdete egy másik emberrel..
Azóta csak variálok,sajàt magam mèrgezem ezzel,hogy nem tudom mit tegyek..
Ön mit gondol a helyzetről?
Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Címzett!
2,5 hónapja ért véget egy 5 éves kapcsolatom. A barátom szakított velem múltbéli dolgok miatt. Azóta ritkán beszélünk, de Ő alig akar írni vagy válaszolni. Én kértem többször, hogy ezt a hosszú kapcsolatot ne dobjuk el csak úgy, hanem küzdjünk érte, kommunikáljunk, de Ő azt mondta jelenleg nincs kapacitása a közös dolgainkra, magár akarja helyretenni. Tudni kell, hogy 27 évesek vagyunk, neki nincs munkája, megnyílt előttem a problémáit illetően, de mikor kérdeztem, hogy miért nem tesz ellene, azt válaszolta nem tudja. Kérdésem, hogy lehet még esély arra, hogy megpróbáljuk? Sosem álltam az útjában, mindig azt csinálta amit szeretne, nem értem miért mondja, hogy nincs kapacitása, mikor semmit sem csinál, de én segíteni szeretnék neki, mert bánt, hogy szenvedni látom e téren. Ha ír sokszor kétértelmű – vagy csak bebeszélem magamnak – pl.: egyelőre nem akar kapcsolatot ergo nincs kizárva? Van esély? Vagy ha megkérdezem amit legalább 50x megtettem, hogy legyen végleg vége, arra sem válaszol. A személyes cuccaink még mindig egymásnál vannak, és mikor ezt is többször mondtam, hogy adjuk vissza egymásnak arra sem reagált. Nem érdekli vagy azzal ő is úgy gondolja, hogy végleg vége és nem akarja legbelül? Valóban meg kell találnia önmagát, és elindulnia végre az életben így 27 évesen, és az esze is megvan hozzá és én sosem néztem le azért, mert lusta, de depressziósnak érzem őt, aki nem tudja mit tegyen, merre induljon, csak mondja, hogy csinálni kéne. De nem értem ehhez nem jobb egy segítő társ? Pont szakítás előtt 1 hónappal vettem rá arra is, hogy elkezdjünk edzőterembe járni, mert a külsejével sem elégedett és úgy éreztem ebben segíthetek éa isteni volt jàrni, mindig élveztük. Vagy csak megjátszotta? Lehet még esélyünk? Vagy lehet, hogy egyáltalán nem akar velem lenni többé csak nem akar őszinte lenni, mert megbánt vele? Éa azt gondolja, majd az idő kisegíti őt? Kértem, hogy próbáljuk meg, mondtam neki, hogy ha van valami akkor kérjen szünetet vagy időt, mert bármit megtennék, hogy boldog legyen.