Tisztelt pszichológus!

Krisztinának hívnak, 27 éves jelenleg egyedülálló jó megjelenésű fiatal nő vagyok.
Azért írok most önöknek, hogy kikérjem a véleményüket. Kb 1 éve különös szexuális tartalmú dolgok érdekelnek és izgatnak fel szexuálisan. A lovak hímtagjáról van szó. Valami
Oknál fogva annyira felizgulok tőle, hogy egy éve csak csődörökkel folytatott szexuális együttlétet tartalmazó filmekre maszturbálok. Mi a véleményük? Lehet ettől valami későbbi problémám vagy nyugodtan folytathatom ezt tovább ?

Válaszukat előre is köszönöm: Krisztina

Üdvözlöm!
Van egy barátom. Az első 3 hónap, egy nagyon jó, oldott, örömökkel teli időszak volt. Aztán szeptemberben megjelent a lánya, aki itt Ausztriában tanult általános iskolában, 12 éves volt. Az apja feszült, zárkózott és merev lett. A jó légkör eltűnt. Ha próbáltam kideríteni az okot a párom kedélyváltozásában akkor elhárította mondván,hogy képzelgek és tulajdonképpen nincs semmi baja. A lánya nem beszélgetett velünk ,elment iskolába, hazajött, bezárta a szobája ajtaját, és leült számitógépezni. Láttam,hogy bajban van, mert nem beszél, nem nevet, a szomorúság, az unalom , a le vagy ejtve,az arcára volt írva, próbáltam megtudni,hogy mi van vele,hogy vegyen részt egy kicsit a mi életünkben, rakjon rendet a szobájába, mi történt vele az iskolában, mozogjon többet, egyen rendesen,próbáltam neki barátokat szerezni stb.Ha mondtam valamit,pl. a szobájában rakjon rendet ahol tényleg nagy volt a kupi,akkor az apja nehezen viselte mert ez az ő lánya, és azt mondta,hol van itt rendetlenség stb. A párom ha beszélgetett is a lányával akkor az nagyon egyoldalú volt, a lánya általában egy igen nemmel válaszolt, pedig nagyon is volt véleménye a világról , azt mondta az apja ne törődjek vele, az anyjával sem beszélget másképpen akit kb. 3 naponta felhivott. Ő nem tud vele mit csinálni, ha nekem valami bajom van, oldjam meg, neki így jó a lánya, és különben is türelem kell hozzá, mert őt olyan sok baj érte/ nem volt jó az anyja, Ausztriában él, nyelvi nehézségek, a páromat sem ismeri a lánya, idáig az anyjával élt, és a párom nem foglalkozott vele/A légkör maradt feszült, amit én nehezen viseltem.Voltak próbálkozásaim,hogy ezt a helyzetet megoldjam pl.hogy a lánya tanuljon miért jó tanulni,és ezáltal sikere lesz,és akkor már jobban fogja érezni magát, vagy pl. kibogozni és helyre rakni a vélt valós sérelmeket, ahol kimondhatom a gondolataimat és megismerem a másik ember gondolatait, egy őszinte nyílt légkört amiben nem kell hazudni. Nem sikerült . Az iskolában segítettem egy olyan osztályba beíratni, ahol volt magyar kislány stb. Az osztályfönöke azt mondta az a baj a gyerekkel,hogy nem engedi,hogy segítsenek neki egész nap játszik a mobiltelefonján, nem érdekli semmi. 2 év után vissza kellett mennie Magyarországra az anyjához,hogy befejezze az általános iskoláját,mert Ausztriába nem sikerült. A párom engem hibáztat a lelke mélyén,hogy a lánya elment, és a kapcsolatunk megromlásáért is. Ha el sem mondhatom a problémámat akkor ott nem törődnek az érzéseimmel és akkor nincs miről beszélni ez ez én felfogásom. Tulajdonképpen nem tudom,hogy nekem mit kellett volna tennem és érdemes-e még elmennünk egy pár pszichologushoz.

Kedves szakértők!

28 éves, életvidám, kicsit hiperaktív nő vagyok. Évekig kezeletlen pajzsmirigy túlműködésem volt, pszichés és fizikai tünetek nélkül. Három hónappal ezelőtt a hormonszintem magasról a mélybe ugrott egy nagy fejest, majd vissza. Azóta is ingadozgat. A háziorvos nem vette észre az átcsapást, így labor lelet alapján össze-vissza kezelgetett, nem csak tovább stresszelve és plusz idegi feszültséget okozva ezzel, de még betegségtudatot is kialakítva- ami nem volt nehéz, tekintve, hogy a gyógyszerek miatt hetekig még az ágyból se volt erőm kikelni. Azt hittem elpatkolok, olyan rosszul voltam 😀 A pajzsmirigyemet illetően szerencsére ki vagyok írva műtétre- nyilván részben tartok is tőle (főleg a mostani stresszválaszaim miatt), részben meg nagyon várom már. A hormoningadozást a testem egyébként jól viseli, a pszichém viszont nem. Rengeteget szorongok- ami korábban sosem volt rám jellemző,- sokkal labilisabb az idegrendszerem, még az allergiám is előtört. A vérnyomásom ingadozik (szintén pm), a pulzusom alacsony (58), sokat émelygek-szédülök, az emésztésem is be van lassulva (ez is pm tünet), alvászavaraim elvétve vannak. Gyakorlatilag a szervezetem ingázik az alul és túlműködés között, keresi az egyensúlyt. Jelenleg pszichésen az általános ingerültség/ feszültség szorongásba konvertálódik át ahelyett, hogy levezetődne- mint normális esetben, amikor valamin túl vagyunk és a feszültség/görcs tovaszáll. A szorongásos tüneteim a következőek: hasi feszülés, arc zsibbadás, mindjárt megbuggyanok annyira ideges vagyok’ közérzet, nyugtalanság, zakatoló agy, idegesség, nehézlégzés(ez állandó). Mindez általában hullámszerűen tör rám a semmiből (kivéve az állandó izgalmi állapot). Bár nincs szociális fóbiám, az alulműködés depijét pedig feldolgoztam, a nagymértékű felfokozottság miatt nem szívesen járok el sehova. Pánikroham ritka. Azt javasolták, hogy az átmeneti időszakot (1 hónap) valerianaval vészeljem át. A gyógyszerem mellett iszom a citromfűteát, otbáncfűteát, sokat segít a relaxáció, autogéntréning, a taichi és a shiatsu stressz masszázs is. A valeriana relaxot szeretném szedni ahogy ajánlották, de lazítás helyett felerősíti ill.előidézi a szorongást 4-5 órán át. Továbbá álmosít és hasmenést okoz, már egy szem is. Állítólag a legtöbb szorongásoldó így működik kezdetben, szóval lehet ez pozitív? Az orvos nem szívesen írna fel feontint, azt mondja, nincs rá szükségem, hogy hozzászokjak, de bárhol nem állhatok fel taichizni. Az életem egyébként rendben van. A kérdésem a következő lenne: normális-e ez a valeriana reakció (1szem után is), -míg tart, hogy dolgozzam fel (pl sport/relaxácio?), szedhetném-e tovább próbaképp (max 3 szemet lehetne, persze tudom, hogy szedatív így mással nem keverve), és kb.mikor kezd el nyugtatni is:)) ? Káros szenvedélyektől mentes vagyok- még a koffein se játszik, így addikcióval nem fogom elmaszkolni a tüneteket:D A válaszukat/tanácsukat nagyon szépen köszönöm!!:) Üdvözlettel: Ancsaa

Jo napot,kisfiam 3 es fel eves,nagyon nagy problemank az eves lassan 2 eve. Nagyon keves dolgot eszik meg, es mas etelt meg sem akar kostolni. inkabb sir, azt mondja allmos faradt ha enni kell. Emellett nagyon hisztis is akaratos, es tarsasagba gyerekek kozott 8s eleg batortalan,felos. Koszonom szepen tovabbi szep napot : Edina

Tisztelt Doktornő! A problémám a következő: 38 éves, egyedülálló, diplomás nő vagyok és valószínűleg koravén és/vagy csúnya. Van két gyönyörű picike keresztgyerekem, akik fotóját az irodám kissé félreeső iratrendező polcán tartom. Szeretek ezekre a képekre nézni, feltöltenek energiával. Mivel ügyfelekkel dolgozom, gyakran előfordul, hogy valamelyikük az ügyintézés számára unalmas részében körbetekinget, felfedezi a kicsi képet és boldogan felkiáltva megkérdezi tőlem, hogy “Unoka”??? Jót akar, tudom, de a kést simán megforgatja a szívemben. Nincs gyerekem, nem is lehet. Még csak 38 éves vagyok, de már a harmincas éveim elejétől kb. 10-15 évvel idősebbnek néznek a koromnál. Most már odajutottam, hogy simán lenagymamáznak. Boldog lennék, ha 50-es, 60-as éveimre nagymama lehetnék, de nem leszek. Nőként megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a kinézetem megfelelő legyen, de mit tegyek, sajnos alkatom nem egy kifejezett modellalkat és az arcberendezésem nem fiatalos. Annyi csak a kérdésem, hogy Ön mit válaszolna a helyemben a kérdezőnek? A képet nem szeretném eltüntetni a közelemből, mert szívemnek kedves. Egyszerű, frappáns választ szeretnék adni az embereknek, akik leöregeznek, mert sajna ez is gyakran előfordul…. ( A múltkor a buszon nyanyáztak le, az óvodába már be se merek menni a keresztgyerekeimért, mert a folyosón átsüvölt az incifinci, csini óvónéni, aki csak 4 évvel fiatalabb nálam,de szerencsésebb alkatú és arcú , hogy “van itt egy néni, melyik gyerek nagyanyja lehet??” Nagyon megalázó….) Szóval, mit mondjak pl. annak a kedves ügyfelemnek, aki az imént feltette az unalomig ismert “Unoka?” kérdést és amikor csendesen csak annyit mondtam, “nem, keresztgyerek”, csak nem hagyta annyiban, ” De csak van már unoka is, nem igaz?”.
Jogkövető, fegyelmezett, másokat tiszteletben tartó, nem ön és közveszélyes állampolgár vagyok, nem lövöm le. 🙂 Pedig néha forr bennem a düh….., de fegyelmezem magam és mosolygok.
Segítene ,kérem, nekem megoldani ezt a kommunikációs problémát? Tisztelettel köszönöm! Munkájához sok sikert kívánva tisztelettel üdvözlöm! Mária

Ūdvözlöm
Mária vagyok,kb 2 éve történt.nagymamám elvesztését nem nagyon tudom feldolgozni,közben magánéletem romokban hever,két férfi van az életembe,az egyik fiatalabb a másik idősebb,úgyérzem mindkettőt teljesen tönkretettem.elmenni másik városba messze erre képtelennek érzem magam,másik férfit meg nem szeretem úgy ahogy azt kellene,mindenkit tönkreteszek lelkileg úgyérzem,félek az élettől mindentől! Nem tudok döntéseket hozni.nem tudok különbséget tenni jó és rossz között

Jó napot ! 2 éve vagyok együtt a barátommal, ő 23 én 21 éves vagyok. Kapcsolatunk elején még csak barátok voltunk, egy idő után azonban én többet éreztem. Ő sajnos nagy nőcsábász volt, nem volt érett egy kapcsolatra. Se veled se nélküled kapcsolat alakult ki közöttünk. Sok sértettségem volt, amit végül a kapcsolatunk elején letisztáztunk, tovább léptem. Jó kapcsolatunk van, szeretjük egymást. Kissé féltékeny típus vagyok, főleg az ő esetében, hiszen ismerem azokat a lányokat akikhez volt köze. Fél éve történt egy eset, hogy lányokkal kezdett beszélgetni, bennem pedig érett az a gondolat, hogy itt valami rossz dolog fog történni. Én tudtam, hogy ő beszélget lányokkal, viszont ő nem tudta,hogy én ezzel tisztában vagyok. Rákérdeztem,hogy tényleg beszélget a lányokkal, mire ő nemet mondott. Nagyon összetörtem,hogy hazudott. Megkértem, hogy ne adjon félreérthető jelzéseket egyiknek sem. Egy napra rá kiderült, hogy még mindig beszélget egy lánnyal, és nem éppen baráti stílusban, eléggé flört szaga volt a dolognak. Végül sikerült megbeszélnünk, de nagyon sokáig forrongtam belül amikor eszembe jutott. Most ismét beszél egy hölggyel, szintén tudok róla. Elmondtam megint a rossz érzésemet, hogy feljött bennem ez az egész. Elmondtam azt is, hogy szeretnék hinni neki, mindennél jobban de félek, hogy újra megtörténik az, ami pár hónappal ez előtt. Nem tudom mi tévő legyek. Szeretem őt, és nem akarom elveszíteni, viszont az sem jó, ha felemészt a kétely és a félelem. Tanácstalan vagyok. Hogyan tudnám leküzdeni ezt a félelmet és a bizalmatlanságot? Válaszát előre is köszönöm !

Tisztelt Doktornõ!
Voltak koràbban problèmáim..de most itthon is ajulás szinten voltam úrrá lett rajtam..halálfélelem, megõrülés félelem, rettegés az élettõl. Vérnzomásom jò, de egész nap remegek durván hõhullámaim vannak nehéz enni,és ami eddig lekötött az sem köt le néha elmegz a hallásom, és úgz érzem forr a fejem és nem birom tovább.

Kedves Cintia!
Régebben írtam Önnek, most engedje meg újra, hogy gyors tanácsát kérjem! Egy éve szorongástól szenvedek, ami miatt egy gondolat teljesen belém gyökerezett, miszerint amit átélek a nem a valóság, hogy teljesen egyedül vagyok, mert mindent és mindenkit csak az elmém talál ki és jelenít meg a számomra. Tudom, hogy ez mennyire illogikus és félelmetes gondolat, hiszen napi szinten ma már egyre rövidebb idő intervallumokban, de szóval ezzel a gondolattal élek. Emiatt, és az Önök tanácsa miatt is felkerestem egy klinikai szakpszichológust, aki felmért engem, és egy 600 kérdéses tesztben kivesézte a lelki állapotomat. A teszt megkönnyebbülésemre azt hozta ki, hogy nem vagyok depressziós, nincsenek öngyilkossági hajlamaim, és nem szenvedek mentális betegségben. Az üléseken már többször elmeséltem a hölgynek, ezzel a gondolattal kapcsolatos félelmeimet, de nem kaptam tőle rá választ, hogy miért emészt ez engem. Normális az, hogy nem erre a gondolatra keresünk megoldást, hanem a családi/munkahelyi konfliktusaimra terelődik mindig a hangsúly? Hajlamos vagyok a túlgondolkodásra, erre a pszichológusom a gondolati stoppot ajánlotta megoldásként, amit úgy érzek hogy bevált. De mégicsak eszembe jut néha ez a gondolat, kiváltképp kora reggel és már éjszaka amikor a nap lement. Hogy az életem nem ér túl sokat, hogy úgy érzem az elmúlt egy évben mintha megállt volna körülöttem az élet, annyira csak a magam gondjaival voltam elfoglalva, miközben végig dolgoztam, és közben kiemelten gondoskodtam róla, hogy foglalkozzak a párommal és a családommal is. Úgy gondolom, hogy ez a gondolat részemről egy rosszul rögzült védekező mechanizmus lehet: ha nem a valóság amiben élek, akkor mindegy mit teszek, ki mit mond rám, ha nem sikerül nekem valami, nem számít, hiszen nem a valóság, Közben teljesen tisztában vagyok vele, hogy a valóságban élek, nagyon komoly, és felelősségteljes nőnek tartom magam. A pszichológus hölgy szerint önértékelési gondjaim vannak, és a mélyben a “nem vagyok elég jó, és amit teszek az nem elég” gondolatok húzódnak. Lehet emiatt szenvedek ettől a visszatérő gondolattól? Hogy nem elég jó az, amit átélek? Hogy nem vagyok elég jó az életem, és a körülöttem lévő emberek kezelésében? Egy éve elveszítettem az életem fő hajtóerejét, a szakmát-munkahelyet amiben igazán jól éreztem magam, most új életet kezdtem egy nagyon jó munkahelyen ahol nagyon jó a csapat, a párom és a családom mindenben támogat, mégsem lelem azt a célt amely újra fókuszt és célt adna az életemnek. Talán túllihegem az útkeresést? A minap láttam a facebookon egy ismerősöm fotóját és szégyellem-de irigység és szomorúság fogott el a fotót látva. Fél év után eljegyezték, álom esküvője volt, álom nászúttal, és most a legnagyobb boldogságban várják első gyermekük. Én pedig itt szenvedek a magam által generált buta gondolattal ami elszívja minden pozitív energiám, megállt körülöttem az életem amelyet nem irányítok, csak sodródok, közben telik az idő, és nem tudom merre haladok, lesz-e erőm egyszer családot alapítani, és teljesen fókuszáltam részt venni annak életében. Teszek erőfeszítéseket az életem irányítása felé: heti 2szer sportolok, újra nyelvet tanulok, és heti egyszer újból eljárok pszichológushoz a problémáim megoldásáért. Mégsem jön a várva-várt nagy változás…túl türelmetlen vagyok?Köszönöm szépen megtisztelő válaszát, és bocsánat ha kissé csapongtam az egyes gondolatok között.

Kedves Lili!
Köszönöm válaszát, még nem kezeltek, most keresünk orvost, félek utcára menni is..nem tudok aludni, tényleg egész nap remegek. Valeriana Relaxot szedek, de semmit nem hat,a kalcium sem viszi le a remegésem. Itthon mindenki ki van tőlem, már enni sem akarok a szülinapomat sem megtartani, a vásárlás, a zene, a játék, a filmek sem kötnek le. A szombati ájulásos rosszul létem után. Ha valahogy lenyugtatom magam úgy érezem az agyam ég meg a szívem, és hogy teljesen bekebelez 1 hete tart, előtt mindig észhez tértem, de úgy érzem itt a vég, ma már öngyilkossági hajlamaim vannak, mert azt hiszem, hogy ez egy olyan betegség amiben így is úgy is meghalok, de nem akarom ennyit szenvedni. Tehát úgy érzem a betegség irányít a végzetemig. Innen még van ki út, vagy valami gyógyszer? Vagy csak belebetegedtem az ijedségbe ? AZ félelmit legjobban , hogy itthon elájultam, és napról napra rosszabb az állapotom. Ilyenkor normális, ha azt hiszem mindig mindenhol rosszul leszek és remegek és, hogy nem akarok élni? Remélem csak beképzelem. Még csak reményt sem látok az életre.
Köszönöm válaszát.

Tisztelt Hölgyem!
Kamaszkorú (14) fiúgyermekét egyedül nevelő anya vagyok. Másfél éve van egy párkapcsolatom, azonban nem élünk együtt. A páromnak is van egy kisfia (10), aki nem vele él, de roppant szoros a kapcsolatuk, és sokat vannak együtt.
A párom elég nehéz természetű, szeret irányítani, és szereti, ha neki van igaza, a kritikát, sőt, az ellenkező véleményt nehezen tűri. Ettől függetlenül én a pozitívumokra támaszkodva, legtöbbször türelemmel próbálom meg “kezelni” őt. Egyikünk sem tökéletes. Fő elvem az élni és élni hagyni. Véleményünk, tanácsaink lehetnek, de azt hiszem el kell fogadnunk a másik döntéseit akkor is, ha azokkal nem értünk egyet. Egy dolgot azonban nagyon nehezen viselek. Mindig beleköt a gyerekembe, hol ez a baja, hol az. Ha nem sportol a gyerek az a baj, ha számítógépezik az a baj, ha használ a tusfürdőjéből! az a baj… Sok minden zavarja a gyerekben, pedig ő tisztelettudó vele szemben, elfogadja, “vizet sem zavar”, hiszen már megvan a külön kis világa, a barátai. Kimondottan szép, már szinte férfias megjelenésű a gyerekem, de természetesen korából kifolyólag félig még gyerek.
Azt vettem észre, hogy a párom nem tudja gyereknek tekinteni a fiamat, így irreális elvárásai! vannak vele szemben, nem tudja őt elfogadni olyannak, amilyen. Szerinte én következetlenül nevelek (nem vagyok egy autokrata típus, de laissez-faire sem). Nem sikerült vele eddig megértetni, hogy egyrészt neki nem kell nevelni stb, megérteni sem kell a működésünket, csak elfogadni. Hiszen kifejezett hátrány őt ezzel kapcsolatban nem éri. De neki semmi nem jó, mindig bántja valami a szemét. Szerinte ő csak a véleményét mondja el (sokszor szinte bunkó, nyers stílusban), szerencsére 90%-ban nekem és nem a gyereknek, szerintem meg kritizál és elvárásai vannak. A páromról tudni kell, hogy apa nélkül nőtt fel (aki elvált az anyjától egy másik nő miatt, és a gyerekeit semmibe vette), az anyukája pedig három műszakban dolgozva gondoskodott a gyerekekről, de egy negatív szemléletű, nem igazán igazi szeretetet nyújtó anya lehetett az elmesélések alapján.
A páromban túlbuzog a gondoskodás, túlzásba is viszi, de eléggé öntörvényű (kicsi kora óra rendeznie kellett magát, úgy ahogyan jónak látta), sokkal több benne a pozitívum, mint az anyjában, de sokszor úgy tűnik a viselkedése, mintha azt gondolná, hogy csak ő tudja jól a dolgokat, csak az a jó, amit és ahogyan ő csinál.
Én ezt lekezelem, de a gyerekemmel kapcsolatosan érzékeny vagyok. Nem érzem, hogy lenne bármi joga így viselkedni és vélekedni a gyerekről, miközben nem tud mit kezdeni vele, nem tud hozzá közelíteni, így emiatt ki sem tudott még alakulni egy szeretetteljes kapcsolat. A gyerek ezt érzi, tudja, de nem foglalkozik vele (látszólag), nem szól vissza neki, inkább ki sem mozdul a szobájából. Nem utálja a páromat, de tisztelni sem tudja. Lassan már én sem.
Az agyam azt mondja, hogy ebből a kapcsolatból így soha nem lehet egy harmonikus együttélés, mégsem akarom valahogy feladni a dolgot, mert én értékelem a párom pozitívumait, nagyon jól együtt tudunk működni a hétköznapokban (főleg amikor kettesben vagyunk). De ez a gyerekkel való elégedetlenkedés mindig felböfög.
Önök szerint van-e esélye annak, hogy ez változzon pozitív irányba, vagy ha ennyi idő alatt nem sikerült, akkor “csodákat” ne is várjak? Mi lehet az oka annak, hogy ilyen “ellenséges” (amit ő persze tagad) a gyerekkel?
Válaszukat előre is köszönöm!
Vivien

Kedves Cintia! Ön szerint szükségem lenne terápiára a következő problémával kapcsolatban? Gyermekkoromra nem szívesen gondolok vissza, szüleim nem sokat törődtek velem és az öcsémmel, de leginkább velem. Apám alkoholista. Nem éreztem sokáig különösebb haragot irántuk, egészen addig míg nem lettem én is édesanya. Nagyobbik fiamat majomszeretettel ajnározzák. A kicsi most született, és már érzem, Ő nem annyira fontos nekik mint a nagy. Ezáltal a sok gyerekkori fájdalom tör elő belőlem, hihetetlen indulatot érzek az anyám iránt, elfojtom. Van, hogy éjjel felébredek és eljátszom fejben, hogy olvasok be nekik mindenről… Szeretnék megszabadulni ettől a sok haragtól egyedül, nélkülük. Nem tudom sajnos, hogyan tudnám elrendezni magamban.

Üdvözlöm!
Van egy “problémám” ami sajnos eléggé megnehezíti a mindennapjaimat. Az az igazság, hogy nagyjából 2 éve rendszeresen csúfolnak és piszkálnak.
Ez nekem nagyon rosszul esik, ismerőseim, barátaim, szüleim tanácsára próbáltam nem figyelni ezekre a dolgokra, de sajnos nekem nem megy.
Sajnos ezeknek a dolgoknak “köszönhetően” alig maradt önbizalmam, állandóan félek attól hogy valaki megszól, vagy valami miatt belém köt.
Nem tudom ez mi miatt lehet, állandóan olyanokat terjesztgetnek, hogy én a saját nememhez vonzódok, főleg ez az a dolog, ami idegesít, ugyanis ez nem igaz.
Énekelek, színészkedek is, elég nagy eredményeket értem már el, és eléggé sokat fejlődtem az előző évek alatt. Énektanárhoz járok, színjátszócsoportba is járok, ugyanis színészeti pályán szeretnék majd később továbbtanulni.
Nem tudom, ez-e az oka a csúfolásnak, de nem is ez a lényeg igazából.
Előre is köszönöm a választ!
Szép éjszakát/napot kívánok!

Üdvözlöm doktornő!
A poblémám vagyis a kedvesemmel közös prolémánk az hogy együtt vagyunk mar tobb mint 2 éve és ő férjnél van !
Azért nem válik el mert ugyhiszi hogy ha elhagyja a férjét és elköltözik hozzám akkor elhagya a gyerekeit 2 nagy fia van több mint 20 évesek !
A nagyobbik tobb száz km re munkája van ritkán jár haza!
A kissebik még ott él de már ő sem sokáig befejezte a tanulmányait és máshol akar élni!
Lassan fel éve össze is költöztünk csodalatos volt számára is !
Amig közbe nem lépett a férje minden aljas cselt bevetve hogy szétszedjen minket sajnos sikerult!
Ő visszaköltözött és mai napig a fejéhez vágja hogy elhagyta stb és bántja de sajnos ö az a pasi aki strucc politikát fojtat !
És inkább nem beszél rolla igy nincs is!
Mi eközben nem adtuk fel !
Mára már babát tervezünk reméljük sikerül is!
Hozzáteszem én 34 éves ő ( az Ő ) pedig 43 éves! És tudom hogy ő az akit szerelemből tisztaszivből vennék feleségül!
Minden szép és jo mig ez eszébe nem jut!
Szoval hogyan tudnám meggyözni arrol hogy ha eljön nem a gyerekeket hagyja el !!
Anno is azt mondta megutálnák a srácok persze mondtak is mindent de a szülő az szülő és persze kibékültek hisz az anyujuk!
Őrűlten szeretjűk egymást ojanokat adtam adok neki amire mindig azt mondta ijen nincs és ő is ad csodálatos dolgokat ! Én is elváltam 9 év házasság után a lanyomat is én nevelem! Hozzateszem imadják egymást sőt!!
Kéremszépen segitsen !!!
Hogyan értené meg ha elkőltőzik nem utálják meg !!
Képes inkább szenvedni csak ok nekik a látszat meglegyen pedig tudják hogy csak látszat!!
Segitsen!! Kérem!!
Köszönöm

Kedves Doktornő!
26 éves vagyok. A szüleim házassága amióta én emlékszem nem volt felhőtlen. Apám ivott, anyám pedig manipulál, érzelmi zsarol és magát sajnáltatja. Ikerházban laktunk az egyik felében a mamám-apum anyja ( ahova 9 évesen egy anyámmal való veszekedés után átmentem lakni. valahogy ezt a mamám dumálta le velük, mert látta hogy nekem nagyon nem jó a szüleimnél.), mama és anya soha nem voltak közös nevezőn, apa meg kettejük között próbált igazságot tenni,.Kisebb részben, de ezt a szerepet vittem én is. Apa részegen mondta csak meg anyának a magáét, de akkor nagyon sértőn és durván, sőt már átcsapott igazságtalanságba, túlzásba is, az öcsém erre agresszívan reagált,mert védte anyut és elszabadult a pokol mindig hármójuk között. A mamámnál nyugalom volt, törődött velem, és minden felelősséget vállalt felettem anyagiakban is,mert a szüleimnek sosem volt pénzük még az iskolára, buszjegyre sem. Kávéra,cigire,piára volt. Jó tanuló voltam, szép eredményeket értem el. Az öcsém ötödik általánosban félévkor még jeles tanuló volt utána egyszer csak nem akart tovább menni iskolába, hiába beszéltek vele a szüleim szépen,csúnyán, egyszerűen nem lehetett elrángatni ,így megbukott. Még ma sem értem mi történt a lelkében vagy vele hogy így átfordult. 7 osztályt fejezett. Ő sokkal több vitát látott, sőt aktívan bele is szállt,mert védte anyát, és nem akart átjönni a mamához lakni hiába kértem,mert nem akarta egyedül hagyni anyát apával. Apa soha nem emelt kezet anyára. Aztán egy évre rá, rosszul lett az öcsém focizás közben és a jobb fele lebénult kb 10 percre, azt hittük valami agyvérzés szerűség,de az orvosok semmi nyomát nem találták, és azt mondták epilepsziás roham volt és hogy a testvéremet nem szabad idegesíteni és felzaklatni. Azt hiszem ott kezdtek el a szüleim látványosan máshogy viselkedni vele,állandóan kímélték,kényeztették( főleg anya, apa inkább csak engedékenyebb volt) nem mertek ráparancsolni, hogy nehogy felzaklassák és a fejükre nőtt. Segíteni mindig nekem kellet, a testvéremet kímélték ,és ez így megy a mai napig, pedig már több mint 10év eltelt, és az az egy rohama volt az egyetlen. A mamámmal láttuk annak idején, hogy ez így nagyon nem jól van, de nem tudtunk a szüleimre hatni. A testvéremnek otthon semmi kötelezettsége nincs a mai napig, pedig 24 éves. Elmegy dolgozni,majd hazamegy és játszik a gépen. Mamim 2014 nyarán meghalt, magam maradtam. A mamámmal egy őszinte, egymást segítő, becsületes és baráti viszonyunk volt, és amikor meghalt akkor a családom játszmáival nem igazán tudtam egyedül mit kezdeni, de viszont akkor jöttem rá h vannak szüleim is, és ha én nem is tudok támaszkodni rájuk, de ők támaszkodtak rám,aminek örültem, mert ez is nagyobb kapcsolat volt a semminel. 2014 őszén összeköltöztünk a párommal, ő is egy segítőkész ember. Amikor a szüleimnél munkaakció volt, akkor persze szóltak nekünk is hogy számítanak ránk, eleinte csak résztvevői voltunk, aztan rövid idő múlva már csak azt vettük észre, hogy mi csináljuk az ő dolgukat, ők pedig kávéznak vagy beszélgetnek vagy a gép előtt ülnek. Próbáltuk finoman,tisztelettel felhívni a figyelmüket, hogy ez így nem lesz jó, de úgy érzem nem volt túl konkrét,mivel nem szeretünk veszekedni és így inkább mindig gyorsan megcsináltuk a melót és jöttünk haza. Aztán megfogadtuk soha többet nem megyünk el segíteni, de egy hét múlva hívott anyám, hogy meg kell csinálni ezt-azt, de nem számíthat se apámra se a testvéremre, hogy vele most így mi lesz, mert nincs mivel tüzelnie, ha nem lesz összevágva a fa, vagy szereljük meg az autót, mert apát meg az öcsémet nem érdekli hogy nem jó,de neki kellene, pénzük meg nincs megcsináltatni vagy hogy el kellene mosogatni, mert nagyon fáradt és egyszerűen nem bir, de már nincs miből enniük…stb és ez így ment 2 éven keresztül. Tavaly tavasszal teherbe estem, nyáron leültünk a párommal átbeszéltük, hogy erről valahogy le kell szoktatnunk őket, a mi családunk érdekében, de közben apámnál rákot diagnosztizáltak. Úgy éreztem nem ez a megfelelő pillanat, de apám betegsége alatt mégjobban eldurvult a helyzet. A párom 350km-re kapott állást, úgy beszéltük meg, amikor megszületik a gyerek megyünk utána. 3 hetente vagy havonta tudott hazajönni 3 napra, és akkor is anyámékhoz kellett mennünk segíteni,mert úgy volt beállítva, hogy ki kell szedni a fákat, mert különben nem tudnak fűteni a beteg apukámra,ígyhát a párom kivágta nekik a fákat,én 6 hónapos terhesen ott segítettem amit csak tudtam, még az öcsém a szobájában pihent, mert szegény kifáradt a munkahelyén,anya meg kávézott,meg főzött bent. Egyre sűrűbben csörgött a telefon, egyre nevetségesebb munkákkal, de mindig apámra volt hárítva. Anyám nem birja a háta miatt, a testvéremre nem lehet számítani, de apám végett valakinek meg kell csinálni, mert vagy apát bántja hogy nincs kész, vagy idegesíti, vagy rosszul esne neki, ha nem mennénk segíteni, mert számít ránk. De mindig anya hívott bennünket,nem apa. Ezek azt hiszem anyám játszmái. Az apám igaz hogy ivott, de nem manipulált. Augusztustól decemberig még meg nem született a babánk, minden nap elsétáltam hozzájuk, beszélgettem velük,biztattam az apámat, kirángattam a depresszióból,kapaszkodót kerstünk,úgy éreztem ott kell lennem mellette. Apa attól kezdve nem hagyta el magát,kertészkedett, az udvart rendezte, a lakást takarította,tárgyakat barkácsolt. Szülés után még én ápolásra szorultam, hát nem igazán vitték túlzásba a látogatást,pedig komplikációk is voltak, kétszer voltam utána egészségügyi kaparáson is. Anyósom segített mindenben. Felépülésem után, úgy voltam vele, akkor én sem megyek olyan gyakran, úgy voltam vele, amit kapok azt adok ,de naponta jöttek a telefonok, hogy menjek mert ráérek, apámnak jól esne, ha meglátogatnám és akkor mindig volt valami munkám is. Apa jócskán beteg volt már, amikor eljött a dátum, hogy a babával költözünk a párom után. Bennem kettős érzés volt, hogy mennék is, meg maradnék is apu miatt. De apa azt mondta menjek, mert a családom mellett a helyem, ők anyával pedig megoldják a dolgokat. Anya sem marasztalt, sőt határozottan apám kijelentését erősítette, hogy szóba se jöhet, hogy itthon maradjak miattuk, a párom mellett a helyem, hogy együtt legyen a családom. Meg is voltam lepődve anyán. Utólag derült ki, hogy apa ígértette meg vele, hogy így legyen és az is, hogy anya a lelke mélyén úgy gondolta maradnom kellene, hogy ne legyen egyedül. (testverem?) Pedig mondtam, hogy ha apa állapota annyira leromlik, hogy ápolásra szorul, akkor szóljon, mert jövök haza. Apa attól kezdve, hogy megtudta hogy rákos, nem ivott többet,végig önellátó volt, nem volt ágybafekvő, egy kemoterápia alkalmával rosszul reagált a szervezete és pár órás szenvedés után meghalt. Anya szólt, hogy menjek haza, ha élve akarom még látni, de nem értem oda időben. Ez nagyon fáj, de talán jobb is, hogy így hozta az élet, mert nem láttam szenvedni,és úgy emlékezhetek rá, ahogy utoljára beszéltünk. Így, hogy apám sincs, most anyám nagyon magas szintre lépett,mert mikor feljön, hogy hamarosan indulok vissza, látványosan elmereng, könnyes lesz a szeme, aztán hozzáteszi mi lesz vele nélkülem, direkt bűntudatot akar kelteni bennem. Vagy, ha nem lesz elég a saját öröksége, akkor én is adjak el az enyémből, azért, hogy az autójukat újra meg lehessen csináltatni, mert ez volt apám kívánsága. Szerintem ez nem igaz,én úgy emlékszem apám azt mondta szíve szerint felgyújtaná, szerintem anyám a fiának akarja megcsináltatni,mert persze ő fogja vezetni, mivel anyámnak nincs jogsija,meg hát akkor neki se kellene biciglizni. Szóval sorolhatnám tovább még…… a kérdésem az lenne,ha már ennyire engedtem-engedtük elfajulni a dolgokat, mert a páromra is teljesen rá vannak telepedve, hogy menjen el megszerelni ezt azt,vagy vigye el anyamat ide-oda,de direkt ő sem mondja meg, hogy nem akarja megcsinalni, hanem megígéri hogy megcsinálja és aztán velem üzentet, hogy nem ér rá, akkor anyámat dühroham kapja el, leordít, hogy nem lehet ránk számítani, meg hogy nem is várt mást tőlünk ,és kinyomja a telefont. Aztán másnap megint mézes-mázos hangon megkérdezi mikor megyünk el egy kávéra, meg akkor már a páromnak ha lesz kedve, meg nem esik nehezére szerelje már meg ami elromlott. 3 éve élek külön,pár alkalommal hívtuk csak segíteni őket,de anya épp mindig beteg volt vagy halaszthatatlan dolga akadt, apára lehetett számítani mikor nem volt piás, az öcsémre meg attól függ milyen kedve volt. Hogyan állítsam mostmár le ezt az egészet?? Gondolom a párom is ludas ebben,mert az elején mondtam, hogy tartsa meg velük a 3lépés távolságot, de akkor azt mondta, hogy én látok rémeket és tök jó fejek a szüleim, de mostmár rájött hogy igazam volt és tele lett az ő pohara is. Mert eleinte ő ajánlotta be magát minden munkaakcióba, amit én nem helyeseltem, mert éreztem hogy ennek nem lesz jó vége. Egy hete halt meg az apukám, anya nagyon kivan gászol is, meg magát sajnálja. Szóval nem tudom hogy illendő-e most változtatni és nemet mondani, vagy mostmár bírjunk ki még pár hetet? meg hogy egyáltalán hol kellene elkezdeni visszafolytani ezt az egészet? Arra gondoltunk egy par hónapig nem jövünk haza, de nem tudom az elmenekülés lenne a problema elől( mert 3 év múlva hazaköltözünk) vagy itt ténylegesen konfliktus helyzetbe kell keverednünk végre és kiállni magunkért? Vagy csak nekem kell kiállni magamért és a páromért? Mert anya, egy engem hív minden nap, többször is, és egy ideje rajtam keresztül kérdezi meg a párom elmegy-e megcsinalni ezt azt, és ez kb. majdnem minden napos. A páromat direktben nagyon ritkán hívja fel. Inkább ez az egész valahogy rajtam keresztül működik, mert bennem bűntudatot kelt, ezt látja a párom és akkor gondolom megsajnál és inkább elmegy és megcsinálja. De tudom,hogy ez hosszú távon a párkapcsolatomba fog kerülni.Én erre a konfliktus helyzetre szeretném részletesebb válaszát. Segítséget kérni,hogy hogyan lehet lépésről-lépésre leszedálni őket, mert hirtelen nem tudom hogy merném-e, mert anyám mindig a halálán van szerinte, és ha pont egy ilyen vita közben történik vele valami, azt a lelkiismeretfurdalást életem végéig cipelni fogom?
Előre is nagyon szépen köszönöm válaszát!!!!