Kedves Lili!

A segítségére lenne szükségem, ahhoz hogy megértse előljáróban hozzá kell tennem 3 évig éltem egy rossz párkapcsolatban ami nagy szerelem volt, de végül menekülnöm kellett.
Mint pár egymástól- mégis volt idő, hogy alkalomadtán összejöttünk egy- egy éjszakára, nehéz volt az elválás.
Időközben új kapcsolataim lettek, valahogy a zaklatásaival a régi sosem tudott ezidáig igazán elhagyni engem folyton felvette velem a kapcsolatot.
Megismerkedtem legutóbb egy férfival, nagyon szépen indult de történt egy félre értés köztünk aminek következtében én dühömben felkerestem újra a régi rossz kapcsolatomat
Rövid alkalomra. Idővel az újkapcsolatommal rendezött a viszonyom éreztem újra szerelmes vagyok és elkezdtem kötődni. Viszont a régi kapcsolatomban lévő férfi nem nyugodott egészen addig ameddig szét nem szedett minket többnyire valótlannal és hazugságokkal.
Nem tudok szembe nézni önmagammal sem, amiért a hirtelen rossz döntéseim áldozatává váltam.
Nagyon fáj az hogy nincs még egy lehetőségem helyre hozni az új kapcsolatomat mert megszakadt, csak a tanulás/tanulság marad?! Nem tudok aludni, sem enni, teljes kétségbeesésben vagyok. A gondolataim az utazáson járnak ha ez mind így marad úgy érzem el kell mennem erről a helyről mert minden alkalommal elmennék a háza előtt és önmagamra haragszom amiért minden így alakult.

Köszönettel: Bianka

Kedves doktornő!
Problémámmal már fordultam önhöz, és remélem most is segíteni fog tudni nekem. 18 éves biszexuális fiú vagyok, szerelmes a legjobb barátomba, aki sajnos nagy valószínűséggel heteró, és most szóba se akar velem állni.
Sajnos az elmúlt hetek nagyon stresszesek voltak, a suli vége, lezárások stb. Keveset aludtam, és emiatt még ingerültebb voltam. 3 hete beiratkoztam egy sportjátékbba, hogy tesiből javítsak, de persze nem tudok játszani egyáltalán. És ez nagyon frusztrált, hogy kiállok és leégetem magam mindenki előtt, de mégis akartam volna menni hogy javítsak. Ezt elmondtam neki is, de úgy látszik nem nagyon értette meg (ami nem csoda alacsony érzelmi intelligenciájának hála). A mérkőzés napján, arra vártam hogy segít nekem kicsit megtanulni a sportot, de felém se nézett, másokkal játszott. Ez nekem nagyon rosszul esett, még rosszabbat tett az önbizalmamnak. Minden egybevágott és teljesen magam alá kerültem. Végül nem vettem részt az eseményen. Később elmondtam neki mi bánt, erre nagyon kiakadt hogy megint olyan dolgokért haragszok rá amit el se mondok neki, ő honnan találja ezeket ki. Nagyon megharagudott és azóta se áll velem szóba, mindjárt egy hónapja.
Többször bocsánatot kértem, próbáltam elhívni több helyre, de mind visszautasította. Megkérdeztem haragszik-e, s azt mondta nem, de nem akar többet találkozni velem. Azt mondja elege van ebből. Kérleltem, hogy találkozzunk legalább még egyszer, hogy megbeszéljük a dolgokat, de elzárkózik ettől. Azt mondja ha újra beszélne velem szinte biztos engedne nekem és folytatná a kapcsolatot de ezt ő mégsem szeretné.
Teljes kettősség van benne. Azóta nem válaszol az SMS-re. Nem tudom mit kéne tennem, már 1 hete hogy az utolsó békülési próbálkozásom volt. Mégis mit kéne tennem? Nem akarom elveszíteni, a suliba is nem tudom hogy jövőbe hogy lenne ha elmennénk egymás mellett, olyan sokat segített. Érettségi előtt, ez egyszerűen teljesen leamortizálna. Nem erre van szükségem!
Nyitott vagyok a változásra, elment pszichológushoz is, ő tanácsolta hogy próbáljak közös programot szervezni, de ez nem jött össze. Hamarosan ismét megyek hozza.
Kérem valami tanácsot tudna adni az ügyben?
Köszönöm szépen válaszát!

Jó napot kívánok! Kb. egy hónapja kezdtem dolgozni egy helyen. Azonnal volt egy kollégám aki meg tetszedt. Először csak az illata, de ő magát bunkonak tartottam. Majd minden nap kezdtem azt ereszni, hogx egyre jobban tetszik nekem. Egy nap ra irtam egy kifogasd. Persze válaszolt is rendesen, es beszélgettünk. De nem nagyon erdekelte a dolog. Így én umis úgy tettem mint akit nem erdekel. Majd tobbtol is hallottam, ha állítólag en tetszem neki.
A viselkedése nagyon furcsa. Neha jön megolel. Vagy mosolyog folyton, vagy piszkal, el megy mellettem es megbök, vagy mindenre kommentál, össze zavar, szeret boszantani. Máskor jön és épp alig köszön. Nem tudok ki igazodni rajta, érzem néha hogy én sem vagyok számára közömbos, de ugyanakkor sokszor úgy viselkedik, mint aki nem is veszi észre hogy létezek.
Nagyon szeretnek hinni a többi kollégámnak, de teljesen ossze zavar. Baratnoje nincs, állítólag vagyis ezt mondta, nem tudom mire gondoljak.
Hogy tudnek ra jonni, hogy valojaban o mit érez irantam?
Kérlek segíts, minden nap mas és sosem tudom hova tenni. Legszivesebben azt szeretnem, ha viszont tetszenek neki, de ha nem legalább tudnam, es en is kezeljem majd másképp a dolgokat.
Előre is köszönöm!

Tisztelt pszichológus!

Krisztinának hívnak, 27 éves jelenleg egyedülálló jó megjelenésű fiatal nő vagyok.
Azért írok most önöknek, hogy kikérjem a véleményüket. Kb 1 éve különös szexuális tartalmú dolgok érdekelnek és izgatnak fel szexuálisan. A lovak hímtagjáról van szó. Valami
Oknál fogva annyira felizgulok tőle, hogy egy éve csak csődörökkel folytatott szexuális együttlétet tartalmazó filmekre maszturbálok. Mi a véleményük? Lehet ettől valami későbbi problémám vagy nyugodtan folytathatom ezt tovább ?

Válaszukat előre is köszönöm: Krisztina

Üdvözlöm!
Van egy barátom. Az első 3 hónap, egy nagyon jó, oldott, örömökkel teli időszak volt. Aztán szeptemberben megjelent a lánya, aki itt Ausztriában tanult általános iskolában, 12 éves volt. Az apja feszült, zárkózott és merev lett. A jó légkör eltűnt. Ha próbáltam kideríteni az okot a párom kedélyváltozásában akkor elhárította mondván,hogy képzelgek és tulajdonképpen nincs semmi baja. A lánya nem beszélgetett velünk ,elment iskolába, hazajött, bezárta a szobája ajtaját, és leült számitógépezni. Láttam,hogy bajban van, mert nem beszél, nem nevet, a szomorúság, az unalom , a le vagy ejtve,az arcára volt írva, próbáltam megtudni,hogy mi van vele,hogy vegyen részt egy kicsit a mi életünkben, rakjon rendet a szobájába, mi történt vele az iskolában, mozogjon többet, egyen rendesen,próbáltam neki barátokat szerezni stb.Ha mondtam valamit,pl. a szobájában rakjon rendet ahol tényleg nagy volt a kupi,akkor az apja nehezen viselte mert ez az ő lánya, és azt mondta,hol van itt rendetlenség stb. A párom ha beszélgetett is a lányával akkor az nagyon egyoldalú volt, a lánya általában egy igen nemmel válaszolt, pedig nagyon is volt véleménye a világról , azt mondta az apja ne törődjek vele, az anyjával sem beszélget másképpen akit kb. 3 naponta felhivott. Ő nem tud vele mit csinálni, ha nekem valami bajom van, oldjam meg, neki így jó a lánya, és különben is türelem kell hozzá, mert őt olyan sok baj érte/ nem volt jó az anyja, Ausztriában él, nyelvi nehézségek, a páromat sem ismeri a lánya, idáig az anyjával élt, és a párom nem foglalkozott vele/A légkör maradt feszült, amit én nehezen viseltem.Voltak próbálkozásaim,hogy ezt a helyzetet megoldjam pl.hogy a lánya tanuljon miért jó tanulni,és ezáltal sikere lesz,és akkor már jobban fogja érezni magát, vagy pl. kibogozni és helyre rakni a vélt valós sérelmeket, ahol kimondhatom a gondolataimat és megismerem a másik ember gondolatait, egy őszinte nyílt légkört amiben nem kell hazudni. Nem sikerült . Az iskolában segítettem egy olyan osztályba beíratni, ahol volt magyar kislány stb. Az osztályfönöke azt mondta az a baj a gyerekkel,hogy nem engedi,hogy segítsenek neki egész nap játszik a mobiltelefonján, nem érdekli semmi. 2 év után vissza kellett mennie Magyarországra az anyjához,hogy befejezze az általános iskoláját,mert Ausztriába nem sikerült. A párom engem hibáztat a lelke mélyén,hogy a lánya elment, és a kapcsolatunk megromlásáért is. Ha el sem mondhatom a problémámat akkor ott nem törődnek az érzéseimmel és akkor nincs miről beszélni ez ez én felfogásom. Tulajdonképpen nem tudom,hogy nekem mit kellett volna tennem és érdemes-e még elmennünk egy pár pszichologushoz.

Kedves szakértők!

28 éves, életvidám, kicsit hiperaktív nő vagyok. Évekig kezeletlen pajzsmirigy túlműködésem volt, pszichés és fizikai tünetek nélkül. Három hónappal ezelőtt a hormonszintem magasról a mélybe ugrott egy nagy fejest, majd vissza. Azóta is ingadozgat. A háziorvos nem vette észre az átcsapást, így labor lelet alapján össze-vissza kezelgetett, nem csak tovább stresszelve és plusz idegi feszültséget okozva ezzel, de még betegségtudatot is kialakítva- ami nem volt nehéz, tekintve, hogy a gyógyszerek miatt hetekig még az ágyból se volt erőm kikelni. Azt hittem elpatkolok, olyan rosszul voltam 😀 A pajzsmirigyemet illetően szerencsére ki vagyok írva műtétre- nyilván részben tartok is tőle (főleg a mostani stresszválaszaim miatt), részben meg nagyon várom már. A hormoningadozást a testem egyébként jól viseli, a pszichém viszont nem. Rengeteget szorongok- ami korábban sosem volt rám jellemző,- sokkal labilisabb az idegrendszerem, még az allergiám is előtört. A vérnyomásom ingadozik (szintén pm), a pulzusom alacsony (58), sokat émelygek-szédülök, az emésztésem is be van lassulva (ez is pm tünet), alvászavaraim elvétve vannak. Gyakorlatilag a szervezetem ingázik az alul és túlműködés között, keresi az egyensúlyt. Jelenleg pszichésen az általános ingerültség/ feszültség szorongásba konvertálódik át ahelyett, hogy levezetődne- mint normális esetben, amikor valamin túl vagyunk és a feszültség/görcs tovaszáll. A szorongásos tüneteim a következőek: hasi feszülés, arc zsibbadás, mindjárt megbuggyanok annyira ideges vagyok’ közérzet, nyugtalanság, zakatoló agy, idegesség, nehézlégzés(ez állandó). Mindez általában hullámszerűen tör rám a semmiből (kivéve az állandó izgalmi állapot). Bár nincs szociális fóbiám, az alulműködés depijét pedig feldolgoztam, a nagymértékű felfokozottság miatt nem szívesen járok el sehova. Pánikroham ritka. Azt javasolták, hogy az átmeneti időszakot (1 hónap) valerianaval vészeljem át. A gyógyszerem mellett iszom a citromfűteát, otbáncfűteát, sokat segít a relaxáció, autogéntréning, a taichi és a shiatsu stressz masszázs is. A valeriana relaxot szeretném szedni ahogy ajánlották, de lazítás helyett felerősíti ill.előidézi a szorongást 4-5 órán át. Továbbá álmosít és hasmenést okoz, már egy szem is. Állítólag a legtöbb szorongásoldó így működik kezdetben, szóval lehet ez pozitív? Az orvos nem szívesen írna fel feontint, azt mondja, nincs rá szükségem, hogy hozzászokjak, de bárhol nem állhatok fel taichizni. Az életem egyébként rendben van. A kérdésem a következő lenne: normális-e ez a valeriana reakció (1szem után is), -míg tart, hogy dolgozzam fel (pl sport/relaxácio?), szedhetném-e tovább próbaképp (max 3 szemet lehetne, persze tudom, hogy szedatív így mással nem keverve), és kb.mikor kezd el nyugtatni is:)) ? Káros szenvedélyektől mentes vagyok- még a koffein se játszik, így addikcióval nem fogom elmaszkolni a tüneteket:D A válaszukat/tanácsukat nagyon szépen köszönöm!!:) Üdvözlettel: Ancsaa

Jo napot,kisfiam 3 es fel eves,nagyon nagy problemank az eves lassan 2 eve. Nagyon keves dolgot eszik meg, es mas etelt meg sem akar kostolni. inkabb sir, azt mondja allmos faradt ha enni kell. Emellett nagyon hisztis is akaratos, es tarsasagba gyerekek kozott 8s eleg batortalan,felos. Koszonom szepen tovabbi szep napot : Edina

Tisztelt Doktornő! A problémám a következő: 38 éves, egyedülálló, diplomás nő vagyok és valószínűleg koravén és/vagy csúnya. Van két gyönyörű picike keresztgyerekem, akik fotóját az irodám kissé félreeső iratrendező polcán tartom. Szeretek ezekre a képekre nézni, feltöltenek energiával. Mivel ügyfelekkel dolgozom, gyakran előfordul, hogy valamelyikük az ügyintézés számára unalmas részében körbetekinget, felfedezi a kicsi képet és boldogan felkiáltva megkérdezi tőlem, hogy “Unoka”??? Jót akar, tudom, de a kést simán megforgatja a szívemben. Nincs gyerekem, nem is lehet. Még csak 38 éves vagyok, de már a harmincas éveim elejétől kb. 10-15 évvel idősebbnek néznek a koromnál. Most már odajutottam, hogy simán lenagymamáznak. Boldog lennék, ha 50-es, 60-as éveimre nagymama lehetnék, de nem leszek. Nőként megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a kinézetem megfelelő legyen, de mit tegyek, sajnos alkatom nem egy kifejezett modellalkat és az arcberendezésem nem fiatalos. Annyi csak a kérdésem, hogy Ön mit válaszolna a helyemben a kérdezőnek? A képet nem szeretném eltüntetni a közelemből, mert szívemnek kedves. Egyszerű, frappáns választ szeretnék adni az embereknek, akik leöregeznek, mert sajna ez is gyakran előfordul…. ( A múltkor a buszon nyanyáztak le, az óvodába már be se merek menni a keresztgyerekeimért, mert a folyosón átsüvölt az incifinci, csini óvónéni, aki csak 4 évvel fiatalabb nálam,de szerencsésebb alkatú és arcú , hogy “van itt egy néni, melyik gyerek nagyanyja lehet??” Nagyon megalázó….) Szóval, mit mondjak pl. annak a kedves ügyfelemnek, aki az imént feltette az unalomig ismert “Unoka?” kérdést és amikor csendesen csak annyit mondtam, “nem, keresztgyerek”, csak nem hagyta annyiban, ” De csak van már unoka is, nem igaz?”.
Jogkövető, fegyelmezett, másokat tiszteletben tartó, nem ön és közveszélyes állampolgár vagyok, nem lövöm le. 🙂 Pedig néha forr bennem a düh….., de fegyelmezem magam és mosolygok.
Segítene ,kérem, nekem megoldani ezt a kommunikációs problémát? Tisztelettel köszönöm! Munkájához sok sikert kívánva tisztelettel üdvözlöm! Mária

Ūdvözlöm
Mária vagyok,kb 2 éve történt.nagymamám elvesztését nem nagyon tudom feldolgozni,közben magánéletem romokban hever,két férfi van az életembe,az egyik fiatalabb a másik idősebb,úgyérzem mindkettőt teljesen tönkretettem.elmenni másik városba messze erre képtelennek érzem magam,másik férfit meg nem szeretem úgy ahogy azt kellene,mindenkit tönkreteszek lelkileg úgyérzem,félek az élettől mindentől! Nem tudok döntéseket hozni.nem tudok különbséget tenni jó és rossz között

Jó napot ! 2 éve vagyok együtt a barátommal, ő 23 én 21 éves vagyok. Kapcsolatunk elején még csak barátok voltunk, egy idő után azonban én többet éreztem. Ő sajnos nagy nőcsábász volt, nem volt érett egy kapcsolatra. Se veled se nélküled kapcsolat alakult ki közöttünk. Sok sértettségem volt, amit végül a kapcsolatunk elején letisztáztunk, tovább léptem. Jó kapcsolatunk van, szeretjük egymást. Kissé féltékeny típus vagyok, főleg az ő esetében, hiszen ismerem azokat a lányokat akikhez volt köze. Fél éve történt egy eset, hogy lányokkal kezdett beszélgetni, bennem pedig érett az a gondolat, hogy itt valami rossz dolog fog történni. Én tudtam, hogy ő beszélget lányokkal, viszont ő nem tudta,hogy én ezzel tisztában vagyok. Rákérdeztem,hogy tényleg beszélget a lányokkal, mire ő nemet mondott. Nagyon összetörtem,hogy hazudott. Megkértem, hogy ne adjon félreérthető jelzéseket egyiknek sem. Egy napra rá kiderült, hogy még mindig beszélget egy lánnyal, és nem éppen baráti stílusban, eléggé flört szaga volt a dolognak. Végül sikerült megbeszélnünk, de nagyon sokáig forrongtam belül amikor eszembe jutott. Most ismét beszél egy hölggyel, szintén tudok róla. Elmondtam megint a rossz érzésemet, hogy feljött bennem ez az egész. Elmondtam azt is, hogy szeretnék hinni neki, mindennél jobban de félek, hogy újra megtörténik az, ami pár hónappal ez előtt. Nem tudom mi tévő legyek. Szeretem őt, és nem akarom elveszíteni, viszont az sem jó, ha felemészt a kétely és a félelem. Tanácstalan vagyok. Hogyan tudnám leküzdeni ezt a félelmet és a bizalmatlanságot? Válaszát előre is köszönöm !

Tisztelt Doktornõ!
Voltak koràbban problèmáim..de most itthon is ajulás szinten voltam úrrá lett rajtam..halálfélelem, megõrülés félelem, rettegés az élettõl. Vérnzomásom jò, de egész nap remegek durván hõhullámaim vannak nehéz enni,és ami eddig lekötött az sem köt le néha elmegz a hallásom, és úgz érzem forr a fejem és nem birom tovább.

Kedves Cintia!
Régebben írtam Önnek, most engedje meg újra, hogy gyors tanácsát kérjem! Egy éve szorongástól szenvedek, ami miatt egy gondolat teljesen belém gyökerezett, miszerint amit átélek a nem a valóság, hogy teljesen egyedül vagyok, mert mindent és mindenkit csak az elmém talál ki és jelenít meg a számomra. Tudom, hogy ez mennyire illogikus és félelmetes gondolat, hiszen napi szinten ma már egyre rövidebb idő intervallumokban, de szóval ezzel a gondolattal élek. Emiatt, és az Önök tanácsa miatt is felkerestem egy klinikai szakpszichológust, aki felmért engem, és egy 600 kérdéses tesztben kivesézte a lelki állapotomat. A teszt megkönnyebbülésemre azt hozta ki, hogy nem vagyok depressziós, nincsenek öngyilkossági hajlamaim, és nem szenvedek mentális betegségben. Az üléseken már többször elmeséltem a hölgynek, ezzel a gondolattal kapcsolatos félelmeimet, de nem kaptam tőle rá választ, hogy miért emészt ez engem. Normális az, hogy nem erre a gondolatra keresünk megoldást, hanem a családi/munkahelyi konfliktusaimra terelődik mindig a hangsúly? Hajlamos vagyok a túlgondolkodásra, erre a pszichológusom a gondolati stoppot ajánlotta megoldásként, amit úgy érzek hogy bevált. De mégicsak eszembe jut néha ez a gondolat, kiváltképp kora reggel és már éjszaka amikor a nap lement. Hogy az életem nem ér túl sokat, hogy úgy érzem az elmúlt egy évben mintha megállt volna körülöttem az élet, annyira csak a magam gondjaival voltam elfoglalva, miközben végig dolgoztam, és közben kiemelten gondoskodtam róla, hogy foglalkozzak a párommal és a családommal is. Úgy gondolom, hogy ez a gondolat részemről egy rosszul rögzült védekező mechanizmus lehet: ha nem a valóság amiben élek, akkor mindegy mit teszek, ki mit mond rám, ha nem sikerül nekem valami, nem számít, hiszen nem a valóság, Közben teljesen tisztában vagyok vele, hogy a valóságban élek, nagyon komoly, és felelősségteljes nőnek tartom magam. A pszichológus hölgy szerint önértékelési gondjaim vannak, és a mélyben a “nem vagyok elég jó, és amit teszek az nem elég” gondolatok húzódnak. Lehet emiatt szenvedek ettől a visszatérő gondolattól? Hogy nem elég jó az, amit átélek? Hogy nem vagyok elég jó az életem, és a körülöttem lévő emberek kezelésében? Egy éve elveszítettem az életem fő hajtóerejét, a szakmát-munkahelyet amiben igazán jól éreztem magam, most új életet kezdtem egy nagyon jó munkahelyen ahol nagyon jó a csapat, a párom és a családom mindenben támogat, mégsem lelem azt a célt amely újra fókuszt és célt adna az életemnek. Talán túllihegem az útkeresést? A minap láttam a facebookon egy ismerősöm fotóját és szégyellem-de irigység és szomorúság fogott el a fotót látva. Fél év után eljegyezték, álom esküvője volt, álom nászúttal, és most a legnagyobb boldogságban várják első gyermekük. Én pedig itt szenvedek a magam által generált buta gondolattal ami elszívja minden pozitív energiám, megállt körülöttem az életem amelyet nem irányítok, csak sodródok, közben telik az idő, és nem tudom merre haladok, lesz-e erőm egyszer családot alapítani, és teljesen fókuszáltam részt venni annak életében. Teszek erőfeszítéseket az életem irányítása felé: heti 2szer sportolok, újra nyelvet tanulok, és heti egyszer újból eljárok pszichológushoz a problémáim megoldásáért. Mégsem jön a várva-várt nagy változás…túl türelmetlen vagyok?Köszönöm szépen megtisztelő válaszát, és bocsánat ha kissé csapongtam az egyes gondolatok között.

Kedves Lili!
Köszönöm válaszát, még nem kezeltek, most keresünk orvost, félek utcára menni is..nem tudok aludni, tényleg egész nap remegek. Valeriana Relaxot szedek, de semmit nem hat,a kalcium sem viszi le a remegésem. Itthon mindenki ki van tőlem, már enni sem akarok a szülinapomat sem megtartani, a vásárlás, a zene, a játék, a filmek sem kötnek le. A szombati ájulásos rosszul létem után. Ha valahogy lenyugtatom magam úgy érezem az agyam ég meg a szívem, és hogy teljesen bekebelez 1 hete tart, előtt mindig észhez tértem, de úgy érzem itt a vég, ma már öngyilkossági hajlamaim vannak, mert azt hiszem, hogy ez egy olyan betegség amiben így is úgy is meghalok, de nem akarom ennyit szenvedni. Tehát úgy érzem a betegség irányít a végzetemig. Innen még van ki út, vagy valami gyógyszer? Vagy csak belebetegedtem az ijedségbe ? AZ félelmit legjobban , hogy itthon elájultam, és napról napra rosszabb az állapotom. Ilyenkor normális, ha azt hiszem mindig mindenhol rosszul leszek és remegek és, hogy nem akarok élni? Remélem csak beképzelem. Még csak reményt sem látok az életre.
Köszönöm válaszát.

Tisztelt Hölgyem!
Kamaszkorú (14) fiúgyermekét egyedül nevelő anya vagyok. Másfél éve van egy párkapcsolatom, azonban nem élünk együtt. A páromnak is van egy kisfia (10), aki nem vele él, de roppant szoros a kapcsolatuk, és sokat vannak együtt.
A párom elég nehéz természetű, szeret irányítani, és szereti, ha neki van igaza, a kritikát, sőt, az ellenkező véleményt nehezen tűri. Ettől függetlenül én a pozitívumokra támaszkodva, legtöbbször türelemmel próbálom meg “kezelni” őt. Egyikünk sem tökéletes. Fő elvem az élni és élni hagyni. Véleményünk, tanácsaink lehetnek, de azt hiszem el kell fogadnunk a másik döntéseit akkor is, ha azokkal nem értünk egyet. Egy dolgot azonban nagyon nehezen viselek. Mindig beleköt a gyerekembe, hol ez a baja, hol az. Ha nem sportol a gyerek az a baj, ha számítógépezik az a baj, ha használ a tusfürdőjéből! az a baj… Sok minden zavarja a gyerekben, pedig ő tisztelettudó vele szemben, elfogadja, “vizet sem zavar”, hiszen már megvan a külön kis világa, a barátai. Kimondottan szép, már szinte férfias megjelenésű a gyerekem, de természetesen korából kifolyólag félig még gyerek.
Azt vettem észre, hogy a párom nem tudja gyereknek tekinteni a fiamat, így irreális elvárásai! vannak vele szemben, nem tudja őt elfogadni olyannak, amilyen. Szerinte én következetlenül nevelek (nem vagyok egy autokrata típus, de laissez-faire sem). Nem sikerült vele eddig megértetni, hogy egyrészt neki nem kell nevelni stb, megérteni sem kell a működésünket, csak elfogadni. Hiszen kifejezett hátrány őt ezzel kapcsolatban nem éri. De neki semmi nem jó, mindig bántja valami a szemét. Szerinte ő csak a véleményét mondja el (sokszor szinte bunkó, nyers stílusban), szerencsére 90%-ban nekem és nem a gyereknek, szerintem meg kritizál és elvárásai vannak. A páromról tudni kell, hogy apa nélkül nőtt fel (aki elvált az anyjától egy másik nő miatt, és a gyerekeit semmibe vette), az anyukája pedig három műszakban dolgozva gondoskodott a gyerekekről, de egy negatív szemléletű, nem igazán igazi szeretetet nyújtó anya lehetett az elmesélések alapján.
A páromban túlbuzog a gondoskodás, túlzásba is viszi, de eléggé öntörvényű (kicsi kora óra rendeznie kellett magát, úgy ahogyan jónak látta), sokkal több benne a pozitívum, mint az anyjában, de sokszor úgy tűnik a viselkedése, mintha azt gondolná, hogy csak ő tudja jól a dolgokat, csak az a jó, amit és ahogyan ő csinál.
Én ezt lekezelem, de a gyerekemmel kapcsolatosan érzékeny vagyok. Nem érzem, hogy lenne bármi joga így viselkedni és vélekedni a gyerekről, miközben nem tud mit kezdeni vele, nem tud hozzá közelíteni, így emiatt ki sem tudott még alakulni egy szeretetteljes kapcsolat. A gyerek ezt érzi, tudja, de nem foglalkozik vele (látszólag), nem szól vissza neki, inkább ki sem mozdul a szobájából. Nem utálja a páromat, de tisztelni sem tudja. Lassan már én sem.
Az agyam azt mondja, hogy ebből a kapcsolatból így soha nem lehet egy harmonikus együttélés, mégsem akarom valahogy feladni a dolgot, mert én értékelem a párom pozitívumait, nagyon jól együtt tudunk működni a hétköznapokban (főleg amikor kettesben vagyunk). De ez a gyerekkel való elégedetlenkedés mindig felböfög.
Önök szerint van-e esélye annak, hogy ez változzon pozitív irányba, vagy ha ennyi idő alatt nem sikerült, akkor “csodákat” ne is várjak? Mi lehet az oka annak, hogy ilyen “ellenséges” (amit ő persze tagad) a gyerekkel?
Válaszukat előre is köszönöm!
Vivien

Kedves Cintia! Ön szerint szükségem lenne terápiára a következő problémával kapcsolatban? Gyermekkoromra nem szívesen gondolok vissza, szüleim nem sokat törődtek velem és az öcsémmel, de leginkább velem. Apám alkoholista. Nem éreztem sokáig különösebb haragot irántuk, egészen addig míg nem lettem én is édesanya. Nagyobbik fiamat majomszeretettel ajnározzák. A kicsi most született, és már érzem, Ő nem annyira fontos nekik mint a nagy. Ezáltal a sok gyerekkori fájdalom tör elő belőlem, hihetetlen indulatot érzek az anyám iránt, elfojtom. Van, hogy éjjel felébredek és eljátszom fejben, hogy olvasok be nekik mindenről… Szeretnék megszabadulni ettől a sok haragtól egyedül, nélkülük. Nem tudom sajnos, hogyan tudnám elrendezni magamban.