Kedves Pszichológus!

Azzal kapcsolatban szeretném a tanácsát kérni, hogy lassan egy éve döbbentem rá arra, mivel rohamosan romlott a kapcsolatom az édesanyámmal, egyre többször vitáztunk, egyre nehezebben tudtam elviselni, hogy talán olyan problémával szembesülhetek, hogy nárcisztikus a személyisége. Természetesen nem vagyok szakember, internetes fórumok olvasásával, keresgéléssel találtam rá erre a fogalomra és sok történetben, mintha a saját élethelyzetemet olvastam volna vissza a leírtak alapján. Szeretném kérni a tanácsát, hogy ezt bármilyen módon lehet-e kezelni, illetve valahogyan megoldani? Semmilyen szinten nem tűr ellentmondást, semmilyen problémát, témát nem lehet vele normális keretek között megbeszélni. 24 év után elhagyta őt az apánk, mindennek 7 éve, azóta is az összes keserűséget, problémát folyamatosan tesóm és én hallgatjuk. Sajnos eljutottam odáig, hogy betelt a pohár, félek, hogy van én leszek depressziós, vagy esetleg olyan emberré fogok válni, mint ő és esetleg még a házasságom is rámegy (utólag természetesen ezt is másképp látom, nem vagyok benne biztos, hogy kizárólag apánk volt évekkel ezelőtt a bűnbak, mivel akkor megcsalás miatt lépett ki a kapcsolatból, azóta sem beszélünk vele, nem is találkoztunk.)
Nagyon köszönöm és várom tanácsait, meglátásait, tapasztalatait ezzel a nehézséggel kapcsolatban. Szép napot! Edina (kérem az email címemet ne hozza nyilvánosságra. Nagyon köszönöm!)

Jó napot doktornő!
Kicsi korom óta félénk és zárkózott lány voltam mindig. Az a legnagyobb problémám még a mai napig is,hogy zárkózott vagyok barátaim sincsenek. Most leszek novemberbe 30 éves és egyszerűen nem tudok változni. Nem szeretek emberek közé menni mert mindenkiről azt hiszem,hogy rossz csak bántani akarnak. Szociális fóbiám is van már gyerekkorom óta. Soha nem szerettem emberek közé menni ezért nem is nagyon barátkoztak velem. Mindenki észreveszi rajtam,hogy valami nincs rendben hogy nem vagyok megelégedve magammal meg az életemmel. Nincsen semmi önbizalmam és mindig negatív vagyok. Az emberek ezt észreveszik rajtam? Sajnos így vagyok a munkahelyekkel is. Most vagyok 30 éves és nem volt még egy rendes munkahelyem a közmunkán kívül. Félek a munkától is ha tehetném soha nem is mennék. De rájöttem,hogy főként nem a munka legnagyobb bajom mert bármit megcsinálok persze amihez értek. Inkább az emberek miatt nem szeretek dolgozni nem szeretem ha ott vannak körülöttem akkor én leblokkolok. Ha egyedül kell dolgozni akkor nincs semmi gond de viszont ha ott vannak többen is akkor csak ideges leszek és feszült meg kapkodok. Nem tudom ezt a félelmet legyőzni amit az emberek többsége iránt érzek. Kicsi korom óta tudom,hogy valami nincs rendben velem. Mit tehetnék,hogy le tudjam győzni ezt a félelmet és szorongást ami bennem van? Hogy tudnám növelni az önbizalmam?

egy hónapja szakitott velem életem szerelme és nemtudom feldolgozni. egy iskolába kezdtünk el járni és sokat buszozunk ez miatt. vissza szeretném szerezni mert nagyon szeretem. a kozelunkben élők mind szurkolnak nekem még az anyukája is. de egyszeruen nem szeretné. azt gondolja tul szoros volt a póráz rajta és az volt a problémája hogy mindenről tudni szerettem volna. De érte bármit megtennék csak hogy ujra szeressen és velemlegyen. ebben kérném a segitségüket

Kedves Szabó Lili! Az lenne a kérdésem ha valaki a volt felesége születési dátumát játsza az ötös lottón az miért van mit jelent? (Annak ellenére hogy állítólag ki nem állhatja a volt feleségét,mert ellene nevelte a ma 19éves gyermeküket)Nem minden alkalommal játsza meg azt a bizonyos 76-os számot,de engem bánt a dolog!Én 31 a párom 44 éves.VálaszÁt előre is köszönöm! Kriszta

Kedves Doktornő!
A problémám elsőre nagyon butának fog tűnni,mégsem tudok túllépni rajta. Lassan 1 éve ismerkedtem meg a párommal,aki orvos emiatt pedig elég sokat van úton. Nagyon jól kijövünk egymással mindenben kiegészítjük egymást. Viszont észrevettem hogy a közösségi oldalon más lányok képeire tetszikel.Ami nem lenne gond,de nekem soha semmit nem szokott. Volt ,hogy meg is kritizálta 1-1 képem. Ami elég rosszul esik tőle,főleg hogy a környezetemben sokaktól kapok dicséretet és sok férfi szeretne velem randizni(néha modellkedek,de sosem teszek ki erotikus képet,mindig csak arcközelit). Ezzel ő is tisztában van,én mégsem féltékenyítettem meg soha,sőt mindig megerősítem abban hogy ő kell nekem. Régebben elmondta,hogy a munkája miatt nem igazán tudott kialakítani tartós kapcsolatot mert sokat utazik,dolgozik és írja a PhD-t is. Egyszerűen nem tudom megérteni miért csinálja ezt egy férfi…ha más kell neki,akkor miért velem tölti minden szabad idejét,miért visz el mindenhova és jár a kedvemben mindeféle aprósággal? Bántja az igazságérzetem,hogy más lányoknak betetszikel mindent,(persze a haverjainak is)nekem meg semmit. Sokszor puhatolózik,hogy van-e nálam jelentkező a munkahelyemen,vagy ha megyek valahova,vannak-e jó pasik.Volt,hogy egy fiú kommentelt a képem alá hogy milyen szép vagyok,ezt persze egyből észrevette és megjegyezte… Tehát nem értem ezt az ellentmondásos viselkedését. Ha beszélni próbáltam vele erről,mindig hárít hogy ugyanmár,felesleges féltékenykednem,de ő is ezt csinálja. Tudom,hogy nem fogadott vakságot de engem miért nem dicsér soha se online,se élő szóban? A megismerkedésünkkor nem volt ilyen fukar ezekkel a dolgokkal. Egyébként mindig ő keres először,sokszor igazítja hozzám a programjait,volt hogy szerette volna ha elmegyek vele ha ügyelni ment hétvégén…tehát azt sem mondhatom,hogy ráerőltetem magam. Mi lehet a baja velem?

hello
Am nekem olyan problémám van hogy új – ismeretlen emberek között ideges és feszült vagyok beszélgetés közben is sokszor nem tudok meg szólalni ( elkezdenék beszélni és nem jön hang ki a számból ) de ismerősök között is élőszokót fordulni
4-5 éve van ilyen problémám
sokáig bántalmazva voltam családom miat
apám meglépet mikor megszületem anyám elhagyott 4éve és új családot alapítót
ha iszok a kor tök normálisan eltudok beszélgetni barátaim 90% így szereztem
de már 1 éve le álltam az ivással azóta 1 kortyot sem
viszont költöztem 100km és itt nem tudok barátokat szerezni így :/
mitől lehet ez ?
vagy van rá megoldás ?

Tisztelt Pszichiáter !
Kérem valahogy segítsen nekem már vagy 3 éve járok pszichiáterhez gyógyszereket is szedek de amiket a dokim fel irt szinte semmit se segítenek. Jellemző rám az üresség szinte alig vannak érzéseim döntésképtelen vagyok és nem tudom meg mondani hogy mit akarok valahogy nincs bennem semmi semmi kezdő vagy induló pont hogy eltudjak valahogy indulni hogy kijussak ebből a betegségemből mert valahogy szinte azt sem tudom eldönteni hogy meg e akarok gyógyulni igaz azért néha néha fel jön bennem az mintha már elegem lenne ebből a teljes ürességből barátnőm is van és szinte azt sem tudom megmondaz hogy mit érzek iránta igaz az olykor valami feljön ” fellángol” de aztán elmúlik még jellemző rám az is , hogy céltalan és motiválatlan vagyok a dokimnak is el.mondtam ezeket aztán csak annyit mondott az egészre hogy tűzzek ki célokat és érjem el.őket de hogyan tűzzek ki eh célt magam elé hogyha nem.tudom eldönteni hogy mit akarok hogy ön milyen gyógyszer t vagy vitamint ajánlana meg még annyit mondott nekem az orvosom hogy a hormon termelésem az nem jó hogy az agyam valahogy nem tud egyes fajta hormonokat előállítani és ezért is vannak/ lehetnek ezek nem tudna valahogy segíteni? Előre is köszönöm

Kedves Pszichológus,

az lenne a kérdésem, hogyan lehet a rossz párkapcsolati mintát feloldani? Arra célzom, hogy ha pl. felismertem, hogy az eddigi párkapcsolataimban apám tulajdonságai köszöntek vissza- nem képes kimutatni az érzéseit, nem képes viszonozni azokat, nem képes felelősséget vállalni, olyan mint egy nagy gyerek, fontosabbak a saját örömei, nem veti meg az alkoholt és dohányt sem- akkor mit tegyek, hogy legközelebb olyan embert válasszak, aki képes viszont szeretni, nem fél beszélni az érzéseiről, felelősséget vállal pl. a gyereknevelésben? Úgy érzem, nem elég az, hogy tudom mit akarok, elfogadom magam, szeretem magam, tisztában vagyok a pszichológiai háttérrel, megbocsájtottam a múltbéli sérelmeket és elengedtem őket..stb. mert mégis visszatért előbb utóbb a szülői minta, tehát valamit mégis rosszul csináltam. Azt is tudom, hogy elvárásokkal egy kapcsolatban a csalódás nyilván nagyobb, de az embernek akkor is vannak elképzelései, hogy mit vár el egy kapcsolattól, a párjától. Az sem lenne jó, ha ilyenkor teljesen a szülői mintától eltérő párt választanék, mert az annak a megtagadása lenne, valahogy egy arany középutat próbáltam eddig keresni, hogy ha már tudattalanul is apámra hasonlít a párom, legalább a jó tulajdonságai köszönjenek vissza. A legfőbb problémák azonban így sem tűntek el. Próbálom magam egyedül is jól érezni, hobbijaim vannak, elfogadom magam, mégsem érzem magam teljesnek igazán, mert már annyi idő eltelt hogy így élek pár nélkül, hogy akaratlanul is érzem annak hiányát, hogy társra van szükségem, szerelemre. Azt érzem sok szeretet van bennem, és mindig olyannak akarom adni, aki nem képes viszonozni, aki meg igen, az meg nekem nem kell. Nincs egy konkrét módszer, amivel tudatosan el lehet ezt kerülni? Amikor a legutóbbi szakítás után eltelt egy-két év, nagyon nehezen szedtem össze magam, viszont sikerült és annyira jól éreztem magam egyedül is, hogy nem is akartam volna belebonyolódni semmibe. Természetesen pont ilyenkor jön az ember életébe az új szerelem, megismertem az első olyan férfit, akinél éreztem azt a pluszt, akire azt mondtam, hogy miatta képes lennék újra kapcsolatot kezdeni valakivel, de kiderült, hogy rá is illenek a fenti példák..akkor gondolkoztam el, hogy vajon mi lehetett megint a probléma..rossz után jön a jól megérdemelt, itt viszont megint az ördögi kör..be akarom ezt fejezni, normális embert szeretnék magam mellé, aki tisztel és megbecsül úgy mint én saját magam, nem kell több rossz minta, csak nem tudom mit kéne máshogy csinálni.
Köszönöm a válaszát.

Kedves Válaszadó,

Azt hiszem, elmúltak az érzelmeim. Nincs konkrét kiváltó ok, amit meg tudnék nevezni, de nagyjából egy napja nem érzek kézzel fogható érzelmeket, ami nagy váltás az előzőekhez képest – az ismerőseim és a családom is empatikusnak ismer, számos diákom és beosztottam életére kimondottan odafigyelek, a barátaim és a munkatársaim számára próbálok jó ember lenni, segíteni nekik, próbálom könnyűvé és boldoggá tenni az életüket, persze amennyire a közelség és a lehetőségek adottak. Nem hiszem, hogy ez a szokásom változna (tehát nem lesz úrrá annyira rajtam az értékrelativizmus, hogy mondjuk kigáncsoljak a villamos előtt egy idős nénit) egyrészt, mert hozzászoktam hogy ilyen vagyok, másrészt, mert ha véletlen visszatérne minden, nem akarok meghasonulni önmagammal – de jelenleg minden másodpercem játék.
Utánanéztem, és kérdésem volna, hogy a “pszichopata” kifejezés egy konyhapszichológiai kreálmány, vagy létezik – illetve, hogy létrejöhet-e spontán, ha van: például nem ismert ételallergia vagy fáradtság/stressz esetén? (naiv kérdések, de nem ért megrázkódtatás, a munkám folyamatosan fárasztó és stresszes, arra tudok gondolni, hogy telítődtem a munka okozta káros hatásokkal pl…)
Ha ez egy normális folyamat, amit meg kell szoknom, az nagyon súlyos, mert jelenleg nem hiszek sem a boldogságban, sem az emberi jóságban, és ez semmilyen érzelmet nem vált ki, mintha csak szavak volnának, egy nyelvtörő. Nem társadalomkritikaként: a sajátomban sem.
Úgy érzem, fel kellene keresnem szakembert, fel is kerestem egy pár alkalmas ingyenes (kultúrában dolgozom, nincs pénzem terápiára járni) lehetőséget, de egyelőre még nem jutottam el hozzá, és az idő szűke miatt inkább magáról a túlvállalásról akarnék vele beszélgetést kezdeményezni (igen, a túlvállalás miatt megyek, és ugyanemiatt még nem sikerült odaérnem egyik héten sem) – mit javasol? Szeretnék elsősorban utánaolvasni, könnyedén értelmezek nehezebb szövegeket is…

Nem olyan nagy problémával keresem Önt, mégis foglalkoztat és jó ideje nem tudok továbblépni, egy kis útmutatás kellene. Középkorú nő vagyok, és egy barátnőmmel való kapcsolatom foglalkoztat. A barátság majdnem annyi idős, mint én magam. Azt hiszem, már évtizedekkel ez előtt is ugyanaz volt jellemző, ami most, de akkor vagy nem vettem észre vagy nem zavart. Mások vagyunk, nagyon sok mindenben más az ízlésünk, más hobbikat választunk, más életút. Ő ugyan szinte mindenre azt mondja, amit én csinálok vagy érdeklődöm iránta, hogy nagyon jó, de tudom, hogy ő mást és máshogy csinál(na). Tulajdonképpen sokszor őt léhának is tartom, de ez ilyen kisarkítva nem igaz. Ő is sokat gondolkozik magán, sok énmunka van abban, ameddig ő eljutott, illetve nekem is van igényem tartalmatlan, üres dolgokra, tehát nem szeretném őt primitívnek, magamat pedig valami kékharisnyának beállítani. Mégis sokszor úgy érzem, nagyon nagy a különbség köztünk, és csak a hosszú idő tartja össze ezt a barátságot. Amit ő elmondása szerint nagyon sokra tart. Én kevésbé. Sokat gondolkozom a férfiakkal való kapcsolatunkon is, ő fényévekkel népszerűbb volt nálam mindig is. Ezt irigységgel figyelem. Akkor is, ha egy ideje olyan kapcsolatban élek, ahol megbecsülnek. Mégis irigylem a sok férfit körülötte, hiszen nekem ekkor sikerem soha nem volt, és ő sokszor arról beszél, mennyi mindennel elhalmozzák, én pedig változatlanul irigy vagyok mind az ajándékokra, mind a figyelemre, szeretetre, amit megkap, akár érdemtelenül. Ezt persze lehet, hogy csak én látom így, pont az irigységem miatt. Lehet, hogy nem is mind igaz, amit mesél, esetleg felnagyítja a történeteket vagy elferdíti kicsit. Néha gondoltam már arra is, hogy talán ki is használ engem, de ezzel nincs bajom, esendőségnek tartom, ami mindenkire jellemző, biztos rám is. A kérdés nem az, hogy igazam van-e abban, ahogy én őt látom, illetve ő miért ilyen, hanem hogy miért foglalkoztat ez engem ennyire? Hogy kezeljem ezt jól? Szeretnék a magam építésével foglalkozni, illetve olyan kapcsolatokkal, amik előbbre visznek. Illetve miért van az, hogy ha én ezt a barátságot semmire nem tartom, akkor miért nem “teszem le”? Megmondani, mit gondolok és megszakítani a kapcsolatot vele. (De hiszen nem ártott nekem, miért kellene megbántani?) A konfliktuskerülésem az oka, hogy nem ezt teszem?

Tisztelt Pszichológus Nő! Olyan problémámmal fordulok Önhöz,amiben teljesen döntésképtelen vagyok a párkapcsolatomat illetően. A párommal több,mint 1 éve vagyunk együtt. Azt veszem észre,hogy ha veszekedésre kerül sor,Ő mindig a szakítással támad nekem. Én eddig nem hoztam neki szóba,hogy szakíthatok én is. Folyamatosan azt érzem,hogy “nem merek” szólni,mert egyszerűen félek tőle. Ha szakítanék attól félek,hogy lehet megbánnám,mert nagyon szeretem. De így,hogy félek tőle,az sem jobb nekem.Segítségét szeretném kérni ez ügyben.Illetve még lenne szükségem a tanácsára. Az utóbbi időben nem igazán elünk nemi életet;(az elmúlt 2 hónapban) folyamatos fáradtságra hivatkozva. Már nagyon sokat rágódtam ezen,hogy mi rosszat tehettem. Eddig nem volt panasza,de mostanában ha megemlítem a témát,azt mondja,hogy nem velem van a hiba. Sajnos emiatt nagy az önkritikám.
Segítségét előre is köszönöm!

Jónapot kívánok!
Anyukámat elhagyta apukám már négy hónapja és folyton magát sajnáltatja. Az utóbbi időben rendmániás is lett pl.ha bemegyek a nappaliba valamilyen itallal már üvölt, hogy vigyem majd ki. Állandóan bemeséli magának a problémákat. Van egy bátyám, aki folyamatosan kiparodizál és kiröhög, ami nagyon rosszul esik.
Üdvözlettel: Bartos Blanka

Jó napot kívánok!

Nagyon örülök hogy röviden de elmondhatom egy hatalmas nagy problémámat ami rettenetesen bánt nap mint nap. A párommal 2,5 éve vagyunk együtt de sajnos egyre gyakoribb hogy a veszekedés során megütöm. Valamiért nem tudok uralkodni magam felett és akaratlanul megütöm. Rettenetesen sajnálom szegényt! Nagyon rendes hozzám, mindent megtesz hogy a kedvemben járjon és nagyon szeret mindemellett. Viszont vitakor nagyon hamar elborul az agyam, és az indulataimon nem tudok uralkodni. Kérlek adj tanácsot hogyan tudnám visszafogni magam? Olyankor sajnos nem gondolkodom és olyan dolgot teszek amit nem akarok. Mit tegyek? Hogy lehet önuralmat ilyenkor tartani? Nem akarom hogy ezáltal rontsam el a kapcsolatunkat és legfőképp hogy különmenjünk. Sajnos minden veszekedéskor minimum 1x felhozódik az hogy én ütöm. Nagyon kellene a segítség és a tanács!

Nagyon szépen köszönöm a választ!:(

Tisztelt Doktornő!
Kérem segítsen nekem. Másfél-két hete rosszul vagyok a gondolattól hogy szakítok a barátommal. Nem tudok enni sem a gondolattól. A legrosszabb ,hogy az zavar hogy 9-10 cm van köztünk (ő a magasabb) és eddig is tudtam ,hogy így van ,de elfogadtam. Lassan kér éve vagyunk együtt és iszonyatosan szeretem és ő is engem. Nem tudom miért kezdett el ez zavarni, arra gondoltam ez csak kivetülése valaminek. Nem tudom ezt nem nézni, ha mellém áll nézem mennyivel magasabbon van a válla, mindig a tükör előtt ölelgetem hogy méregessem mennyivel magasabb… iszonyatosan hülyén érzem magam… nem tudom miért zavar de nem akarom ezt érezni, nagyon fáj… Azt hittem ha beszélek vele jobb lesz, de nem lett jobb… szakítottam vele ,de úgy érzem megbánom másrészt úgy érzem ez volt a helyes. Emellett az is ott van hogy jövőre tovább szeretnék tanulni és nem tudom még mit vagy merre, sokat gondolkozok külföldben is de ő nem tud nyelveket sem, és nem is szívesen menne ki. Úgy érzem néha nincs közös jövőnk, de tudom a szeretet ezt is letudná küzdeni.beszélgetek vele és közben arra gondolok, nem követtem el hibát? El bírom képzelni vele az életem de mégsem… tele vagyok kételyekkel. A sex kettőnk között mát kb. fél éve nem működik.. és tudom hogy ennek is oka van, félek hülyeséget csináltam, mert igazán szeretett/szeret. Lenne esélyem visszamenni hozzá… mit kellene tennem ? Piszkosul érzem magam. Gondoltam arra ,hogy a távolság lehet a baj, mivel eddig baján tanult, ahol én is ,de idén már pakson tanul én viszont maradtam baján.. és csak hétvégenként látjuk egymást, és tudom ha jővöre továbbtanulok felsőoktatásban ez még rosszabb lesz… két vagy három hetente találkozhatunk majd. Van egy furcsa nyomó érzésem és azt hittem elmúlik ha beszélünk majd de nem múlt el , hozzábújtam de attól sem lett jobb… valami elromlott bennem de nem tudom mi lehet a baj… kérem segítsen , mert megőrjít a gondolat… gyűlölöm magam amiért ezt tettem vele! a Tv-ben is azt nézem hogy a párok mennyivel magasabbak egymásnál… egyszerűen röhejesnek tartom magam.. de nem tudom nem ezt nézni

Tisztelt Doktornő!

26 éves nő vagyok, párom 44 éves férfi. A kapcsolatunk még csak pár hónapja tart, nem élünk együtt. Én nagyon szeretem és kívánom őt. A párom egész kapcsolatunk alatt merevedési zavarral küzd és nem képes elélvezni sem. Egyre inkább attól tartok, hogy nem kíván engem. Félek, hogy valamit rosszul csinálok, pedig nagyon igyekszem. Úgy érzem, nem vagyok elég szép, csinos és kívánatos nő.
Korábbi kapcsolataiban a páromnak nem volt ilyen problémája. Egyre inkább úgy érzem, hogy csúnya és kövér vagyok a többi barátnőjéhez képest. Állandóan a sírás küszöbén vagyok már emiatt. Ő azt mondja, hogy kíván, szeret, csinosnak és szépnek mond. Amondó vagyok, hogy ezt szánalomból mondja. Állítása szerint ő a problémáink forrása, munkahelyi problémái miatt idegi alapon hiányzik a merevedés és az ejakuláció. Arra kér, hogy legyek türelmes és szeressem. Szeretem őt, de olyan nehéz így. Éjszakákon át sírok. Mindig reménykedem, hátha jobb lesz, de nem. Kétségbe vagyok esve. Már érzem, hogy kisebbrendűség érzet alakult ki bennem emiatt. Attól tartok, hogy nincs olyan vonzónak található, elfogadható külsejű férfi, aki vágyna rám.
Mit tegyek? Igyekszem fogyni (jelenleg 165 cm 53 kg vagyok, bár régen 40 kg), szexisebben öltözni, mindenféle szexuális játékot kitaláltam már. Amit kér, én megteszem, de semmi támpontot nem ad, hogy mi esne jól neki. Hozzátartozik még, hogy neki több mint 10 éve nem volt elmondása szerint párkapcsolata (alkalmi szexuális kapcsolata sem) és nekem is jó ideje nem volt már senkim.
Hiába vagyok vele kedves és biztatom, szeretem őt. Nagyon vágyom őrá.
Kérem segítsen!

Köszönettel: Éva