17èv házasság után, ha ugy döntünk hogy külőn ingatlanba költözünk egymastol nem messze , hogy akkor legyünk eggyütt egymás tarsasagában mikor mind a ketten úgy szeretnènk. Mind kettőnknek meglegyen a szabadsága. (nem a sexre vonatkozoan) èlj az èletèt szeretjük egymast de borzalmas lenne unott fejjel ülni megutáltatva egy nappaliban mert nem mertünk nyitni. Kerdèsem. attol mèg lehet boldog v boldogabb egy házasság ha nem èlünk ha kell hanem eggyüt ,ja ès jó ötletnek tartja e egy szakember mivel nem ez az elfogadott családkèp. Vèlemènyem szerint igen. Ès ha együtt akarünk lenni örökre hát eggyütt leszünk Mi dôntèsünk ne legyen alul felül rendelt viszony. valaszat köszônôm. Gyu

Kedves Doktornő!
Van egy elsős kislányom. Felnőtt nagylányom külön él, férjem külföldön dolgozik, ritkán látjuk, 8éve van ez a helyzet. Kettesben élünk, nagyon jó a kapcsolatunk. Nagyon jó tanuló, vicces, szófogadó, kötelességtudó. Tanító nénink szerint: zárkózott, érzelmeit nem mutatja ki, kérdést nem érti, másra válaszol. Írásbeli munkája viszont szinte hibátlan. Elvittem hallásvizsgálatra, rossz lett. Mindkét fülben vezetéses hallászavara van, műtéttel javítható. Mire mindez kitudódott, megjártuk a poklot. Röviden: rengeteg volt a félreértés a tanítónőben, gyermekemmel rideg volt és igazságtalan. Nagyon megviselte. Elküldött minket Szakértői vizsgálatra, iq: 114, képességei nagyon jók, semmiféle tanulási probléma nem áll fent. Hallása ezek után derült ki. Azóta tanító néni azt se tudjahogy tegye jóvá az elmúlt fél évet…Iskolában készítettek gyerekekkel jelmezes családrajzot. Gyermekem így rajzolt: sorban ő az első, rózsaszín balerina ruhában, második a nagylányom fehér angyal ruhában, harmadik én vagyok fekete boszorkány jelmezben, negyedik férjem fekete kéményseprő ruhában seprüvel kezében. Mindannyian szorosan egymás mellett, mosolyogva, apa fél fejjel kisebb mint én, ami valójában így van csak tanítőnő nem tudja. Alakok arányosak, valóságot mutatja. Azt szeretném tudni van e aggódni valóm, kell e esetleg figyelnem valamire. Oviban is készítettek velük cs.rajzot, teljesen rendben volt, nagyon gratuláltak hozzá. Vajon ebben a rajzban mit jelenthetnek a jelmezek és a színek? Tudom boszorkánynak és kéményseprőnek valójában fekete a színük…de miért pont ezt választotta nekünk? Köszönöm!

Üdvözlöm, kedves dr.nő/szakértő!
Az élettársamról kérdezném, hogy miért eshet neki nehezére ébredés után, ill. búcsúzáskor a szemembe néznie és szóba állnia velem? Ébredés után megesik, hogy fél órán át is úgy jár-kel a lakásban, mintha ott se lennék.
Velem van a baja, vagy ez lehet valamiféle “zavar” is?
Válaszát előre is köszönöm

Kedves Hölgyem/Uram!
Hogyan kezeljem lazábban a dolgokat?
Fél éve kb. 2 hónapot külön voltunk párommal, majdnem szakítottunk, Ő ismerkedett valakivel. De végül arra jutottunk, hogy egymással szeretnénk folytatni (én ebben soha nem kételkedtem).Azóta együtt vagyunk újra és jól megy a dolog (komolyabban tervezünk) csak időnként, történik valami (nem úgy szól, csinál valamit ami számomra rosszul esik, vagy lehet nem is csinál csak én képzelem bele) és emiatt rám tör egy fajta rossz érzés, feszültség. Ezeket meg is beszéljük, de több napig gondolkodom mindenféle dolgon és mindenben a legrosszabbat látom meg. És emiatt kialakul egy feszültség közöttünk egy ideig, eltelik pár nap és minden jó, és ez történt párszor a fél év alatt. Az érzéseimre hallgatva tudom, hogy ez egyszer előfordult és ennyi. Bízom benne. Szeretjük egymást. De mégis van valami amire nem tudok rá jönni. A leírtak alapján ebben szeretném a segítségét kérni! Köszönettel!

Szép napot kívánok! Jelenleg munka nélküli vagyok. A régi munkahelyemen összeismerkedtem egy férfival, mindketten egy hipermarketben dolgoztunk. Ő 5 hónapja mondott fel, én 4 hónapja. Nekem ő nagyon fontos személy volt, miatta éreztem azt hogy érdemes bejárnom. Miatta mentem be mosolyogva, kicsinosítva. Mert amúgy maga a munkahely nem adott semmi örömöt, rosszul éreztem ott magam már, és nem is szerettem ott lenni. Miután ő elment, azt éreztem minek maradjak? + Egészségügyi gondjaim is voltak. 1 hónapig levert voltam, céltalan, így hát én is felmondtam. Eltelt azóta pár hónap, voltam több helyen is pár napig vagy hétig dolgozni, de egyik sem váltotta be a reményeimet. Napok óta azon gondolkodom, hogy jelentkezem oda hol ő dolgozik. De az sem álmaim munkája (fizikai munka, sérvem van) és nem is állandóan tartózkodik ott. Jó esetben heti 1-2 alkalommal találkozhatok vele. Így belegondolva kezdem magam betegesnek érezni, hogy miatta képes voltam az életem felrúgni, illetve hogy tőle tenném függővé az elkövetkezendő munkámat. De mégis őt látom magam előtt, azt hogy ott vagyok, ő is ott van és így fixen találkozhatok vele legalább néha. Önök mit gondolnak erről?

Üdvözlöm. Abban szeretném a segítségét kérni, hogy jobban meg tudjak küzdni, magamért és a férjemmel alkotott családunkért. 28 éves vagyok, édesanyám 10 éves korunk óta az ikertestvéremmel és a nővéremmel egyedül nevel minket. Sok mindenen mentünk keresztül édesapám halála miatt, de mikor 18 voltam anya rákos lett. Sugár, kemó, műtétek. A nővérem csak az esküvőjét féltett, én és az ikertesóm pedig anyut. Nagyon összetartottunk hárman abban az időben. Az ikertestvéremmel mindig nagyon jó volt a kapcsolatunk, bár egyértelműen én irányítottam, a tesóm volt a „mimóza” talán saját akaratából, talán ez lett ráhúzva. Később mikor szét váltak útjaink volt is belőle gond, hiszen mindenben rám támaszkodott, akkor pedig nem voltam ott. Anya jobban lett, az új párja mellette volt végig, azóta is együtt vannak, aminek lassan 6 éve. A közös lakás eladásából voltak gondok, mindkét testvérem csak pénzt akart a saját életükhöz, én pedig azt hogy az albérletben élő anyám és párja tudjon hol lakni, biztonságban. Végül nagy veszekedés árán sikerült a kompromisszum, de anya közben az öngyilkossággal fenyegetőzött nekem. Az ikertesómat párt talált, aki senkit nem nézett, csak azt hogy a párjának jó legyen, a család ellenében is. Sok volt emiatt a konfliktus. Most jelenleg Anya és én vagyunk azok akik nem nagyon tudják elfogadni a tesóm párját (gyakran volt, hogy agresszív volt a párja velem szemben is, illetve a tesóm háta mögött Anyának tesz megjegyzéseket) a nővérem meg a tesóm párján áll, de ő annyira nem lát bele mélyebben a dolgokba, van három gyermeke már, eléggé elveszi az idejét.
Emellé még jön a nagymamám, aki krónikus vesebetegségben szenved, de nem akarja magát dializáltatni és mivel nekem van a legtöbb közöm az egészségügyhöz tőlem várja a megoldást.
Nem rég mentem férjhez, azt hittem élvezhetem a házas életet, boldog lehetek. De a családon belüli konfliktusok, a nagymamám egyszerűen ez túl sok úgy érzem. Állandóan beteg vagyok, a fejfájásomat anyutól örököltem, vannak olyan időszakok mikor hetekig fáj. Ha valami baj van, rögtön elkezd fájni a fejem, a férjem ilyenkor már tudja hogy a családom az.
Ő egy nagyon megértő ember, és sokat segít nekem abban hogy kiálljak magamért, de elég gyakran rendelem alá magam a családomnak, a férjemmel szemben, ami nem vesz jónéven. Ez teljesen érthető, de hogyan szakadjak ketté? Édesanyám most úgy érzi csak rám számíthat, ahogyan a nagymamám és a férjem is. Elnézést a hosszú levélért. Köszönöm.

November 5 én lett vége egy 5 éves kapcsolatomnak amit nem érzek hogy miért lett így vége reggel még rendben volt minden fél óra multán elhagyott úgy hogy nem tudom miért mert telefonban közölte nem voltam otthon vele össze szedte gyors a cucomat és kirakott letiltott minden hol hogy ne tudjam keresni rá egy hónapra új párja lett de én mai napig nem tudom elfelejteni és minen nap gondolok rá mert szeretem mit tegyek hogy elfelejtsem elköltöztem több mint 300 kmre töle nem tudom már hogy jó döntés volt e hiszen itt senkim sincsen

isztelt Szakertő!
Borzasztóan szenvedek.
2-3éve megromlott a kapcsolatom a férjemmel akivel 19éve cagyunk együtt 2 gyermekünk van 40 evesek vagyunk.1.5 évvel ezelőtt derükt égből váratlanul elvarázsolt szerelembe estem.egy éppen elvált férfi nem akartam belemenni nert hát mindíg tisztességes asszony voltam.gondoltam egy kis pici boldogság mar nekem is jar ha a ferjem teljese elhanyagol.belementem a játékba és a filmekből ismert szerelem lett a mienk. Aztan kerdezte lesz e valami el fogok e válni mert ő velem akar élni en viszont sosem amitottam. penz miatt nehez hisz fuggok a ferjemtol a nagyobb probléma hogy ő saját gyereket is szeretne amit viszont mar nem tudok teljesíteni neki mert psziches problémáimmal ezt már nem vállalom. Viszont villámcsapaskent ért hogy a napokban lefeküdt egy nővel masodik talalkozasra amit el is mondott hogy fog még találkozni de nem gondoltam hogy komoly lehet.
10 eve a ferjem is megcsalt. Adjon kerem tanacsot mit tegyek. Halalosan szeretem a szeretőm

Jó estét kívánok! Van két gyönyörű kisfiam és egy csodálatos férjem. Az első szülés után depressziós lettem (valószínűleg a császármetszés miatt). A második kisfiam nagyon hamar érkezett, mindössze 16 hónap van köztük. Amióta ő is velünk van, nem szívesen modulok ki. Sőt sokszor itthon is rámjön egy borzasztó rossz érzés. Ingerült leszek, halálfélelmem van, félek, hogy nekik vagy nekem valami bajom lesz és nem tudom őket ellátni. Egyre kevesebb dolgot csinálok itthon is. Régen imádtam sütni, főzni. Mostmár csak, ha muszáj. Nem tudom megadni sem a gyerekeimnek sem a férjemnek, azt amit érdemelnének. Úgy érzem elbuktam mint anya és mint feleség. Ha itthonról el kell mennem valamilyen okból kifolyólag, remeg a gyomrom, izzadok nem kapok levegőt és kiugrik a szívem a helyéről. Ezek miatt rossz a közérzetem és nagyon ingerült vagyok. Hamar kiabálok a gyermekeimmel, amit utána bánok. Vettem magamnak valeriana maxot, hátha jobb lesz. (talán valamit javított, azóta nem volt annyi “rohamom”). Viszont az utóbbi időben többször gondoltam az öngyilkosságra is. Csak a két kisfiam tart vissza, hogy lássam őket felnőni. Ők az életem és nem szeretném, ha többet így látnának, hogy anya nincs jól. Félek, hogy egyszer olyat teszek, hogy visszafordíthatatlan. Kérem segítsen, hogy mit tegyek és hova forduljak. Köszönöm szépen

Tisztelt pszichológus!
17 éves fiú vagyok, középiskolába járok, nincsen annyira sok barátom, de akik vannak ők megbízhatóak és gondjaimmal fordulhatok hozzájuk. Az igazság az, hogy sok lány barátom van, akikkel együtt megyek szórakozni sok időt töltünk együtt. Az osztályban csak 9 fiú és 23 lány van, a fiúkkal is haveri viszonyba vagyok, de közülük sokan nem gondolnám hogy az én értékrendembe tartoznának akár személyiségükből adódóan. Vannak régebbről is fiú barátaim csak ők messzebb más városban élnek. Sokszor hiányolom hogy tényleg eltudjak menni bandázódni úgymond. Néha már feszélyez, hogy ennyi lány barátom van és velük is ugyan úgy eltudok beszélgetni, de valahogy mégis azt érzem, hogy kilógok a sorból, mivel fiú vagyok, illetve sokszor már furcsállom, hogy nincsen annyi fiú barátom, mint másoknak. Várom megtisztelő válaszát!

Az iskolai bántalmazásokat hogyan lehet feldolgozni végleg? Tudom hogy ez manapság mindenhol probléma és sokan áldozatai ennek. Nekem Óvodában kezdődött és középiskola végéig tartott. Középiskolában többek között emiatt kezdtem el nem bejárni hetekig, hónapokig, gyakran a bukás határán voltam, holott többre vagyok képes. A tanárt is csúfolták nyíltan, az is sírva rohant el. Vannak bandák akik módszeresen rászállnak másokra és a tanár is őket támogatja, mármint nem tesznek ellene semmit, nálunk az osztályfőnök is szeretett nagyon vicces lenni, efelett a probléma felett elsiklanak valamiért. miért?. Mindenki azt mondja ne vedd magadra, állj ki magadért, de az más dolog ha egyvalakivel van konfliktusod, vagy egy közösség, osztály néz ki magának csoportban. Akik ilyen verbális bántalmazók azok betegek szerintem, súlyos önértékelési zavaruk lehet, kisebb rendűségi érzésüket ezzel kompenzálják, hogy másokat leértékelnek, arrogánsak és tökéletes préda erre egy visszahúzódóbb ember, akin esetleg van valami bántani való tulajdonság, hogy legyen mire fogni a bántalmazást, holott ez róluk szól. Óvodában még nem gond mert még kicsi az ember és nem tudják mi ez, de középiskolában már azért lehetne bennük valami, nem sima kis csúfolódások voltak ezek, hanem komolyabb közösségi agresszió. Csak sajnos a társadalomban sokan azt hiszik, hogy ők az erősek, akit kinéznek maguknak azok meg a gyengék, holott nem. menő cuccokban járnak, mert szerintem amúgy senkinek érzik magukat (páwák). Némelyikük le se érettségizett, pedig nagyon okosnak képzelte magát, mindig bizonygattak valamit. Gyakran előjön, hogy ilyen emberek miatt, majdnem nem végeztem el az iskolát és gyógyszereket szedtem, megbetegített a stressz, lehet hogy ptsd is volt, pedig csak iskolát kellet volna váltani és szólni, csak akkoriban gáznak éreztem, és szégyeltem, hogy én vagyok akit kinéztek maguknak és ugye az embernek fontos hogy elfogadják és ezt tapasztaltam egész életemben, az iskolai agressziót és normálissá vált. Sokféle technikát igénybe vettem “áltudományosat is” de segített és elmúlt a szorongás, stressz. De a harag és a bosszúvágy még megmaradt évek múlva is, gyakran szeretnék visszamenni arra az időszakra a mostani önmagammal, tuti máshogy lenne. A társadalom gyűlölet is bennem van néha. De hát minek foglalkozzak a társadalommal. Szerintem hosszú távon megerősített, már nem hat meg ha egy ember esetleg beszól, tudom, hogy a betegsége miatt csinálja, olyan családból jön. Szoktam néha találkozni valamelyik ilyen régi osztálytársammal az utcán és már inkább szánalommal nézek rájuk. Ezektől féltem?
Most építem újra az életemet. Gyakran érzem magamat úgy aki túl van az élet háborúján. Viszont kedvem támadna csak úgy jól kihasználni valakit, kicsit szórakozni, kíváncsi vagyok milyen reakciót váltanék ki ha én csinálnám, szoktam bohóckodni. Mert amikor én csináltam ilyen dolgokat, akkor az iskolában a tanár rögtön leszólt, mintha nekem kis jó kisfiúnak kellett volna lennem, aki csendben ül.
Mostanában én akarok lenni az első, nem szeretek másoknak jó pofizni és kiröhögöm azokat, akiknek ilyen mindennapi kis problémái vannak, úgy gondolom nekem ezek semmik.

Kedves doktornő!
A férjem időszakos furcsa viselkedéséről szeretném kérdezni.
Mániákus (ok nélküli) panaszkodó (hazudozó). Itthon minden rendben vele nagyon is jól megvagyunk de bent a munkahelyén azt mondja hogy állandó vitában élünk. A munkahelyén is jól kijön a kollégájával de rá pedig itthon panaszkodik. És időközönként elmegy (eltűnik) pár napra, olyankor dolgozni bejár, nekem a telefont nem veszi fel de tudom hogy egy barátjánál van és szabadidőben iszik.. sokat. Teljesen ok nélkül, másoknak kitalált okokkal mintha összevesztünk volna és 5-10 napig haza se jön. Ha több nap után sikerül is elérnem akkor furcsa, mintha nem is a férjemmel beszélnék. Amikor ujra itthon van és normális, akkor megkérdezem miért tette annyit mond hogy nem tudja. Sokáig magamban kerestem a hibát, de kiderült hogy minden párkapcsolatában ugyan ezt csinálta.
Mi lehet a gond?

Jó Napot!

Gyermekkorom óta úgy érzem,hogy nem érdemlem meg,hogy szép ruhákat hordjak,hogy szép hajam legyen és szép dolgaim.Egészen odáig fajult már ez,hogy ha a férjem el akar vinni fodrászhoz én addig mondok ellent amíg nem lesz az egészből semmi.Ugyanez van a ruha vásárláskor vagy a kozmetikussal is.Pedig igazából szeretném ezeket és vágyom rájuk de azt gondolom,hogy nekem úgyis mindegy és ha egy darabig jól is állna a hajam utána minden olyan lenne,mint régen és nem tudok folyamatosan járni ilyen helyekre vagy folyamatosan vásárolgatni mert mindig legbelül ellenkezem.Nem tudom mitől lehet ez,talán azért mert engem gyerekkoromban sem tartottak szépnek,szerintem még a saját szüleim sem és a családom sem.Hogyan tehetném ezt helyre magamban?

Kedves dr. Nő/Úr!
Elég régóta van az a jelenség, hogy “magammal” beszélgetek. Nem úgy mint másokkal, csak valami eszembe jut és megpróbálom megbeszélni. Gyakran önerő nélkül “kérdezek magamtól, hogy ez és ez miért van így. Szokássá vált. Kommunikációs, illetve szorongási zavarok is vannak. Tudok beszélni, sőt, jobban mint más, csak sosem.

Ha meg tudja válaszolni ezt, megköszönném!

Kiderült hogy a szüleim elfognak válni Elég nehezen viselem ezt a dolgot,főleg,hogy anyukámnak már van is egy barátja. Akivel egyébként nincs semmi probléma mert nagyon kedves de azér elég fura ez a helyzet. Nem elég ez de egy pár napja a nagymamám is elhunyt. Mostanában elég sokszor vagyok szomorú. Eléggé üresnek érzem magam.Kicsit úgy érzem mintha mindennel nekem kellene megküzdenem. sokszor érzem magam magányosnak meg fáradtnak. Nem nagyon van kedvem iskolába menni sem. Egyedül a hétvégéket szeretem de a vasárnaponként érzem a nyomást. Érzelmileg nem is tudom. Kezdek nagyon elfáradni és túl érzékenynek érzem magam. Nagyon sokat fáj a fejem és a hasam is szokott.Egyébként 16 éves vagyok és az lenne a kérdésem hogy depressziós vagyok e?