Tisztelt Doktornő! 26 éves nő vagyok, volt egy hosszú kapcsolatom, melyből a párom nagyon váratlanul és nagyon lezáratlanul egyik napról a másik eltűnt egy másik nő miatt. Együtt voltak fél évet, aztán újra felkeresett engem. Bánja, amit tett. Egyelőre nem vagyunk ismét együtt, bár úgy érzem, bennem nincs harag. Azonban azóta folyamatosan attól rettegek minden nap, hogy ismét eltűnik emiatt a nő miatt (szoktak még beszélni), sokat hisztériázom, gyötröm őt ezzel, úgy érzem, folyamatosan kontroll alatt kell tartanom. Nagyon szenvedek ettől a helyzettől… A visszatérése nagyjából 1 hónapja volt, azóta így élek, de már nagyon kimerült vagyok, a környezetem is észrevette, hogy folyton ingerült vagyok még velük is. Elmúlhat ez az érzés, ha látom, hogy idővel bizonyít? Vagy ez már elveszett? Válaszát köszönöm szépen!

Tisztelt Pszichológus!

Már elég régóta, az orgazmust úgy érem el, hogy visszatartom a levegőt. Ez sokszor elég hosszúra nyúlik, akár fél percre is, de ha nem sikerül, akkor próbálom újra. Ez szexnél sokszor elég komikus jelenetekhez vezet. Azt is észrevettem ha nem tartom vissza a levegőt akkor a merevedést elérem, de a magömlést nem.
A kérdésem az lenne, hogy ezen valahogy lehetne javítani?

Tisztelt cím.39 éves nő vagyok.A volt párom 22. 1,5 évig voltunk együtt,két hete szakítottunk.Nagyon jól megvoltunk a nagy korkülömbség ellenére.Kb.egy hónapja észrevettem hogy mindenhova viszi a telefonját magával.Ezt szóba hoztam és még ő volt megsértődve hogy hogyan merem hűtlenséggel vádolni.Mindig elmondta mennyire szeret a tenyerén hordozott,kényztetett.Aztán egy veszekedés alkalmával kinyögte hogy egy hete van egy viszonya.Azonnal kidobtam.És én most nagyon szégyenlem magam amiért 1,5 évig hittem neki,elhittem hogy szeret.Ön szerint is szégyenletre méltó hogy ennyire naiv voltam.Most annyira össze vagyok törve hogy úgy érzem nem birom ki.Válaszát köszönöm.

Jogosan idegesít?
apám egy ismertebb ember a városban,sikeres a sportban, egy kis városban élek. Egyébként meg otthon egy agresszív ember volt, anyámmal rossz volt a kapcsolatuk és alkoholista volt.Nem is foglalkozott velem sose, kifelé képmutató.
Sokan úgy ismerik, hogy milyen jó ember, mert egyébként jópofa tud lenni.
Például az üzemorvosnál először voltam és rögtön kérdezgeti ott az asszisztenstől, hogy én ki vagyok. “Hát neki a pici fiacskája” és rögtön mondja az orvos, hogy nem sikerült jobb munkakörben elhelyezkedni, nincs szakmája? Na ez teljesen kiborító, mintha emiatt meg lennék különböztetve, a családtagjaim miatt. Hozzávágnám a falhoz legszívesebben az ilyet.
Háziorvoshoz is ahhoz jártam, akihez a többi családtagom.
Máshol meg szabályszerűen gügyügtek már hozzám régebben.
Utálom hogyha valaki ismeri a családtagjaimat, és felhozza őket. Mintha önmagam nem lenne fontos.
Néha úgy érzem rossz fényt vetnek rám a családtagjaim. Máskor meg szégyent érzek. Amúgy szégyenlem azt az embert is az apámat.
Mintha kontroll alatt lettem volna tartva sok irányból.
Direkt eléggé szeretem játszani a hülyét, hörgök az utcán például 😀 imádok deviánsan viselkedni. Máshogy mint az a társadalomban normális. Direkt meg akarom mutatni.. Beülök, gyújtok egy cigit, lefüstölöm az embereket még mindig menőség érzéssel tölt el.
Valamikor szeretem direkt lejáratni is magamat, rossz színben feltüntetni magamat.
Iskoláimban ez volt, a testvéreim is azokba az iskolákba jártak előttem és gyakran hasonlítgattak hozzájuk, én nem vagyok jó önmagamért vagy mi?
Jó kisfiúnak voltam beállítva. Ha volt valami,akkor már a tanár rögtön “a testvéred nem így viselekdett” “ezt nem gondoltam volna rólad” elmegyek hozzátok és elmondom a szüleidnek” Elő is fordult, hogy a tanár meg állította anyámat az utcán és beszámolt, pedig az osztálytársaim műveltek durva dolgokat de NEKIK SZABAD VOLT. pedig csak megmukkantam, vagy megvédtem magamat.
Szóval igen meg voltam különböztetve mindig is az iskolában. És ez dühít fel a legjobban, idióta tanárok is. Egyébként már általánosban elkezdtem dohányozni, alkoholizálni a többiekkel. Középiskolás koromban előkerült a drog is.
Most Jó kis használt Bmw-re gyűjtök, jó kis parasztvakító autó.
Pszichológushoz mennék tuti elhülyéskedném és udvarolnék, eljátszanám az őrültet. Nem tudom ezen érdemes lenne e dolgozni, mert néha nagyon kiborulok és agresszió is van rendesen, feszít belülről. Főleg ha irányítani akarnak és megmondani nekem mit csináljak. Nem tudok megmaradni egy helyben, mennék mindenfele és nem egy munkahelyen rohadni évekig, már unom a munkahelyet, főleg szakma nélkül, csak hogy csináljak valamit azért dolgozok. Nem is akarom élni az átlag társadalmi, átlagember életet.

Nagyon félek attól hogy bármelyik pillanatban újra kezdődhet a világháború . A legtöbb ember fél ettől de én már betegesen félek tőle .

Üdvözlöm!
A segítségét szeretném kérni.
Hogy mi a baj konkrétan nem tudnám megfogalmazni kifejezetten egy téma köre.
Mostanság ( 4-5 éve) elég stresszes ez életem. Nem én vagyok feszült, a környezettem, viszont van egy iszonyatos rossz tulajdonságom, hogy egy idő után, nem tudom eltolerálni a feszültséget és ugyan azt a feszültséget fogom magamra venni mint ami a környezetem. Hiába érzem jól magam, hiába volt nagyon szuper a napom, egyszerűen felszívom, mint a szivacs a vizet. Emellett most úgy érzem, nem csak ezzel kell megbirkóznom. Mostanság iszonyatos a közérzetem. Ha jól érzem magam valami miatt az sem tart sokáig. És tényleg nem tudom miért. Hiába próbálom azt az elvet követni, hogy én szabom meg, hogy melyik érzést akarom megélni. Hiába teszem azt, hogy beszívok egy friss kinti tiszta levegőt, és mikor kifújom, elengedem a nyomást amit érzek. Abban a röpke fél vagy egy órában használ utána kezdődik minden elölről. Úgy érzem túl sok helyen dölt össze a stabil váram. És amikor felépítek valamit, tök jó tart egy napig. Neki állok a másik problémának, amit úgy gondolok, hogy frusztrálhat. De mire azt a falat is rendbe rakom, az előző fal ahol foltoztam az leomlik. Majd akkor megint jön a nyomás, hogy sírni akarok. Amire azt mondaná, hogy jó, jöjjön ki a dolog. De hiába sírok, csak ugyanazt az átmeneti hatást éri el, mint a levegő, be rossz ki fúj módszer, és még csak nem is praktikus, mert képes bedagadni utána a szemem és kell vagy 10 óra mire emberien nézek ki. Viszont akkor jön a probléma, hogy kérdezik, hogy mi a baj. Ha megkérdezik, hogy mi a baj ( kívülállók, osztálytársak) akkor csak megint eltudnám magam bőgni, mert nem tudnának segíteni. Próbáltam a legjobb barátomnak kibeszélni magamból a “bajt” hátha segít, de ez sem volt valami hatásos. Ha pedig az aktuális személy kérdezi meg tőlem, hogy mi a baj, akitől felszedem a streszt, neki nem mondhatok igazat. Mert az a legjobb megoldás ha nem mondom el neki. De iszonyat fáj az is, hogy hazudnom kell. Amikor meg próbáltam elmondani, hogy mi a gond abból csak vita lett. Jött azzal, hogy ő veszekszik az illetővel, nem én. És, hogy neki sokkal rosszabb. Amit nem kétlek. Mert tényleg ő éli meg. És hogy én csak játszom magam. Már az utóbbi időben arra is gondoltam, hogy amikor meg halt a cicám, mert a szomszéd lemérgezte, az meg maradt bennem trauma ként, hiába érzem azt, hogy “elengedtem, lezártam, továbbléptem”. Szóval fogalmam sincs, hogy mit tegyek, hogyan szedjem össze magam. Ez nem én vagyok.

Jó napot!
Jelenleg itthon vagyok gyereknevelésin. Eddig semmi gond nem volt. Kb 1 hónapja, hogy elég lehangoltnak érzem magam, gyakran spontán elsírom magam mikor senki sem lát. Gyakori, hogy elfelejtem, hogy előző nap mit csináltam csak úgy sodródom a napokkal. Nem tudom, hogy mi is a gond és hogy, hogy tudnák a régi kerékvágásba visszaállni. Válaszát köszönöm

Erőteljes szégyenérzet ellen mit lehet tenni, hogy elmúljon?
Például munkahelyen ha bakizok valamit, leejtek egy dobozt, vagy leborítok, elrontok valamit, és esetleg szólnak is érte, odanéznek, holott ez mindenkivel előfordul az ügyetlenkedés, erőteljes szégyenérzésem lesz. és mint egy kisgyerek attól félek hogy le fognak szidni. és kerülöm az embert sunyi módon, elfordulok hogy ne lássanak, nem szólok hozzá nehogy felhozza később.
A másik, mindig mindenben útmutatásra van szükségem, különben nem találom fel magam egykönnyen, nem a nagyobb dolgokban, hanem az apróbbakban amik másnak alapból mennek. Gyakran nem fogom fel a dolgokat, egyébként nem tartom magamat buta embernek, csak ilyen helyzetekben ügyetlenkedek, értetlenkedek. mint például munkahelyen.
Hiába tudatosítom hogy ezek mindennapi dolgok, de mégis lebénít ez az érzés, aktiválódik valami a személyiségemben. és attól, hogy tudatosítom, felismerem a viselkedésemben, megnézem, hogy gyerekkoromban mik történtek amik ezt okozhatják még nem múlik el.
Mintha gyermeki állapotba kerülnék ilyen helyzetekben. Van technika ami elmulasztja ezt, vagy ez már a személyiségem része? Olvastam a maladatív sémákról, gondolom azok aktiválódnak.

Nagyon furcsakat almodok, hogy ojan szellemkhez hasonló dolgok zavarnak meg nem akarják hogy alugyak és azt mutatják nekem hogy a szerteim halottak meg nem tudom ezek miatt ki pihenni magam

Edesanyammal someve nagyon megromlott a kapcsolatunk. Mindig azt mondja miért nem dudok normalis lenni. Hogy ő norlalis és szereté ha en is olyan legyek. Rengetegszer, szinte mindig úgy éreztem felesleges vagyok, higy nincs értelme a létemnek. Sokáig igy volt. Utanna megusmerkedtem valakivel aki megmutatta, hogy értekes vagyok, egyedi, különleges. Megtanitott elfogadni magam, hogy pozitívan alljak a vilag felé. Neha vannaj holtpontok, fofok padlót egy egy veszekedés utan az edesanyámmal. Mostanaba meggyakoribbak a veszekedéseink. Sokszor fenyeget, zsarol. A helyzet most kisse jobb vagy rosszabb? Nem tudom. Nagykorú lettem, tudom hogy edesanyám sosem fogadna el a ferfit akit szeretek, mert beleszerettem. És azt is tudom, hogy irtadtal vita lenne belőle ha elarulnám. Ezidáig eltitkoltam a kapcsolatomat, az erettsegiieg gondoltam halasztani a dolgot, ami most mar az idei ev vegere rövidült. Egy picit remenykedem abban hogy edesanyam megert engem es velem örül, de magam is tudom ez sosem következik be. Igy valasztanom kell hogy mi legyen. Edesanyam mellett mar nem lehet meglenni, a filyamatis zsarolasa miatt. De elköltözni sem merek, mert akkoe is csak felórara lennek tőle. Es felek összetalalkozni vele. Mert ert ahhoz, hogy büntudatot keltsen. Meg persze felek a közvelemenytől is hogy el fog ítelni. Szeretem a baratom, de edesanyamat is. Mit tegyek. Elmondjam az edesanyámnak? Költözzek el? Vagy varjak vele? Tanacstalan vagyok.

Szép napot kívánok! Szeretném megkérdezni, hogy hogyan változtathatnék azon, hogy ne érezzem magam kevesebbnek másoknál. Munkával kapcsolatosan is ezt éreztem mindig, és magánéletben is. Most újabban a családalapítás, párkapcsolat témában érzem ezt. 29 éves vagyok és komoly kapcsolatom nem volt még, csak 2 futó. Nekem azok kimaradtak amiket mások már átéltek 20 éves koruk környékén. Ennyi idősen már vagy komoly kapcsolatban élnek: eljegyzés, együttélés, gyerek szülés, házasság, vagy túl vannak már ezek közül néhány dolgon. Én meg…. Még csak nem is ismerek olyat akire azt mondhatnám, hogy tetszene. Vagyis 1 valakit, de neki én nem kellek. Van a munkahelyemen egy fiú aki udvarolgat nekem, de kicsit sem tetszik nekem. Jóval alacsonyabb nálam, eléggé túlsúlyos, fiatalabb is. Néha próbálom magam meggyőzni, hogy mivel másnak nem kellek, lehet meg kellene vele próbálni, de nem megy…. Még randizni sincs kedvem vele. A környezetemben folyton mindenkinek alakul az élete, nekem már ezekkel az emberekkel kedvem sincs találkozni. Inkább elkerülöm őket, vagy nem megyek sehova csak itthon ülök, mert szégyellem hogy egy nulla vagyok. Látom, hogy mások élete halad, én meg öregszem és semmit nem tudok felmutatni. Lehet, hogy túlságosan válogatós vagyok. Vagy rosszul állok a párkapcsolat témához. Mert én olyat képzelek el magam mellé, aki tetszik. És nem igazán van olyan aki tetszene. Tény, hogy munkán kívül sehova sem járok. Nem tudom mit tegyek? Barátaim nincsenek, hogy akkor elmenjek bulizni, és ismerkedni, meg amúgysem vagyok olyan típus. Se bulizós, se ismerkedős. Hobbim sincs, de nem érdekel semmi sem ha belegondolok. Én nem tudom másoknak hogy sikerül mindig párt találni, újra és újra akár, de nekem ez nagyon nem megy. A nagymamám azt mondta, hogy jobb lett volna ha a futó kapcsolatba “véletlenül” teherbe esek, legalább lenne valakim, nem egyedül öregednék meg. De ez eszembe sem jutott, nem mélyedtem el annyira a kapcsolatba, hogy szüljek neki. És ezt egyelőre nem is bánom, hogy nem szültem… Aztán ha 40 éves korom után sem lesz senkim, lehet bánni fogom, de most még nem. Ez az állandó félelem a magánytól, meg a folytonos kisebbségi érzés engem nagyon megvisel lelkileg. Amúgy mosolygós vagyok, meg kedves mindenkivel, de itthon nagyon sokat sírok emiatt. Azt érzem mintha egy verseny lenne a “felnőtt élet” és én nagyon le vagyok maradva, már szégyenletesen. És tényleg, sokszor azt érzem akinek már férje/gyereke van, ők felnőttek, én meg visszamaradott vagyok hozzájuk képest. Máshogy is nézek rájuk, hogy ők már letettek az asztalra valamit, ők jók, felsőbbrendűek mint én.

Jó napot kívánok!
Régóta azzal a problémával küzdök, hogy nem tudom elfogadni magam, ahogy vagyok. Nagyon sok apró dolog zavar magamban amiket nem tudok elfogadni és akadnak olyanok is amik másoknak nem is tűnnek fel (pl: kicsit széles váll, kicsit nagy orr, fogszabályzó). Tudom ezek elég jelentéktelennek tűnnek és néha én is hülyeségnek tartom de egyszerűen nem tudom elfogadni és emiatt nem vagyok valami magabiztos, stresszhelyzetben meg izzad a tenyerem, félek, hogy mit gondolnak mások rólam. (ezek főleg felelésnél idegesítőek). Most önben felmerülhet az a kérdés, hogy vannak e barátaim akikkel megoszthatom ezeket vagy családtagok. Nem hiszi el de rengeteg barátom van, de ettől függetlenül nem beszélek nekik erről, mert nem érzem, hogy ez segítene. Kíváncsi vagyok, hogy ön ezt hogy látja.
Várom mielőbbi válaszát.

Kedves doktornő.
Egy számomra komoly erkölcsi dilemmával állok szemben. Egy osztálytársamnál (16 éves) kiderült számomra, hogy közel 1 hónapja egyedül lakik. Az édesanyja valamely komoly betegségre hivatkozva elköltözött tőlük, őt és 11 éves kistestvérét viszont nem vitte magával. Nem lakik messze tőlük, a 11 éves gyerekkel napi szinten több órát tölt együtt, azonban amennyire én tudom egy hónapja hosszabb ideig őrizetlenül hagyja őket a lakásban, éjszakára is. Józan ésszel felfogom, hogy ez ilyen formában kiskorú(k) veszélyeztetésének minősül, azonban egy erőteljes erkölcsi gát van bennem, hogy kötelességemet eleget téve jeletsem az esetet a gyermekvédelemnek. Többek között az, hogy az osztálytársam megutál e miatt. Másrészt eleve nem tartom etikusnak ha mások életébe beleavatkozom. Nem pontosan látom át a helyzetet, de azon gondolkodok etikus e egy ilyen esetet jelenteni, elkövetek e bűnt ha nem teszem – illetve egyáltalán jót tennék e ha elmondanám az illetékes szervnek.
Köszönöm válaszát,

35 év házasságunk során egyre több visszajelzést kaptam arra, hogy feleségem hűtlenkedik,titkolózik, mellébeszél és folyamatosan tagad, amiben egy azon dologról idő teltével mindig másképpen “emlékezik” vissza. …vagyis rá-rá kérdeztem az általam már eleve szelektált információkra, de még a (pl. munkahelyi buli után mialatt gyerekeinkre vigyáztam), személyes intim tapasztalataim is tagadja, a látványosan eltérő nemi szervének állapotára vonatkozóan.
Családon kívül… ezek a viszonyai, kalandjai zömben az egyazon cégnél dolgozó munkatársainkkal létesültek. Ennek a vonzata, hogy a hátam mögött adták vették azokat az információkat, melyeket csak évek múltán tudhattam meg. Feleségemmel közöltem, hogy bizalmi válságban vagyunk, és tettei következtében a legváratlanabb időközönként és helyzetben kerülök megalázó helyzetekbe, amikor egyértelmű célzásokat tesznek “szarvaimra” és hogy feleségem milyen ügyesen verte át a fejemet. Nos ennek a jelenségsorozatnak akkor akartam véget vetni, amikor az már Boccaccio dekameroni jeleneteibe illett.
Feleségem unokázni utazott el, több mint egy hónapra Skóciába. Közben itthon törtem a fejem, hogy mi tévő lehetnék, hogyan tudnám megkerülni azt a problémát, amiről tudok, de az informátoraimat ki nem adhatom. Arra gondolta, hogy a kialakult egyhangú másodrangú házastársból, hogyan lehetnék ismét teljes értékű partner. elhatároztam, nagyon kedves leszek vele és kényeztetni fogom. (Beszélgetés, személye utáni érdeklődés, nyugodtság, kedvesség, étkezés, otthoni miliő, testi kontaktusunk javítása érdekében otthoni teljes masszázs). Nem jártam eredménnyel. A felségem megütközött, hogy mi ez a változás, az általa kialakított napi rutinhoz képest. Tudtomra adta, hogy a korábbi helyzeten nem szándékozik változtatni. Most hajnali 04.30-kor nem bírtam tovább, és az ágyban forgolódva tűnődtem, mit tehetnék még? Be kellett ismerjem, hogy az elém állított szokásjog gátakat, rutint a feleségem lassacskán sem akarja feladni. Megtakarításaink kezeléséből 10-éve teljesen kizárt. A szexuális rész 14 éve romlott el teljesen. (vállalkozásba kezdtem, és a beruházásként autót és telefont kellett vennem az addig közös pénzünkből 2000-ben az ő tudtával, de ellenkezése ellenére.) Egyszer csak azt vettem észre, hogy közös számlánkról 10 és 100 ezer forintok tűnnek el. Kérdésemre közölte, hogy banki megtakarításokra utalta át. …de szigorúan saját névre, saját rendelkezési joggal. Korábbi hűtlenkedései, a környezet azzal kapcsolatos megaláztatásai, plusz ez a megalázás, több mint egy évtizedig nem oldódott meg. …pedig isten lássa a lelkemet igyekeztem nagy türelemmel mindent elkövetni, hogy a csaló és áruló és én kompromisszumos és szerető megoldásra találjunk.
Jelenleg ott tartok, hogy feladom. Szívem szakad meg, mert szeretem minden hibája ellenére, de már nem tudok lekezelt, megalázottságban élni, és passzív, önfejű hazudozó mellett. Teljes csőd minden kísérletem, mely a makacsságába ütközött.
Kérdéseim:
Miképpen próbálkozhatnék még házasságunk helyrehozatalában, mikor az együttélésünk már formálisnak sem mondható. A hazugságot és a skatulyát tovább tűrni nem akarom!
Létezik-e olyan házassági tanácsadó, aki csodát tudna tenni?
Mit tudnak javasolni, mert eddigi bolond hűségem nem fizetődött ki?
Most időnként magam, majd / vagy a felségem hibáztatva törnek ki belőlem indulatos kiabáló szavak. (ennek egyenes következménye az lesz, hogy gyerekeim körében elhíreszteli, hogy nem vagyok normális. …de már ezt sem tudom bánni.)
…most öregségünkre törjünk kenyeret?

32 éves nő vagyok,2éve van egy osztrák barátom.az első pár hónapban minden jó volt,sokat találkoztunk-randiztunk,aztán már kevesebbszer jött és mikor szóvá tettem,összevesztünk és 1 hónapig nem beszéltünk.majd megkeresett és újra kezdtük.azt hittem,ha türelmes leszek szépen fejlődni fogunk,de semmi.nem találkoztam a családjával még ,a barátait is alig ismerem.a munkahelyemről tudom,h nagyon rossz a családi háttere.ha becsípve jön hozzám mindig mond olyat,amiből tudom h vszìnű otthon nem tetszhetek a szülőknek,és lehet ezért hezitál velem. A kérdésem az volna,h egyenesen kérdezzek rá,hogy 2 év után miért nem ismerem a családját?mert sajnos ez így nem jó nekem és látom h menekül a problémák elől,de az nem megoldás.Válaszát előre is köszönöm!