Üdvözlöm
A kérdésem az lenne hogy kb 3hete kezdődött hogy néhA olyan mint ha egy pillanatra “álmodnék” és ettől iszonyatosan bepánikolok és erősen elkezd verni a szivem is.
Nem tudom mitől lehet ez..
Már kb fél éve úgy mond bevagyok zárkózvA itthon nem nagyon járok semerre
Minden napom ugyan az
Lehet hogy ez lenne az oka?

Jó napot! Az lenne a problémám hogy marcius 8-án 16 hetesen elvesztettem babám és azóta elég nehezen beszélek róla, nem is szívesen találkozom emberekkel,úgy érzem én vagyok a baba elvesztésért a hibás és minden terhes nőre féltékeny vagyok (nem tudom köze van e hozzá de édességet kívánok folyamatosan). Kérdésem az lenne mit tehetnék ellen? Orvoshoz kellene fordulnom? Vagy meddig tart még ez az állapot? Köszönöm előre is válaszát.

Üdv!
Problémám az lenne, hogy folyton utasításokra van szükségem, mert egyedül például egy munkahelyen nehezen boldogulok. De közben meg utálom, ha megmondják mit csináljak, parancsolnak. érdekes.
De még a legegyszerűbb dolgokban is. Nehezen megy az önálló döntéshozatal.
Ez a tehetetlenség érzése. Jóváhagyás függőség.
Onnan eredhet ez, hogy anyukám, szüleim mindent megakart/ megcsinált helyettem, pedig már nem voltam kisgyerek, kb anyu kedvence voltam.
Kikészítette a kaját, elpakolt a táskámba, kiszolgált, ruháimat pakolta el. Sikerült leszoktatnom róla mostanára
De közben folyton azt akarom bizonyítani, hogy mindent egyedül akarok. meg, hogy én milyen független erős egyén vagyok.
A másik gyakran elrontok dolgokat, de ilyeneket például. 3*5-re azt írom, hogy 20 stb. Pedig amúgy, nincs gondom ilyenekkel, csak ilyen élesebb helyzetekben kikapcsol az agyam.
Minden kis apróságot megkérdezek.
Csak furcsa, mert látom, hogy sokan mennyire rutinosan vágnak bele mindenbe.
Ha hibázok elszégyenlem magam.

Tisztelt Doktornő! A következő problémával fordulnék Önhöz: mostanában kezdtem realizálni,hogy 24 éves létemre,semmit nem értem el az életben. A volt osztálytársaim képeit nézegetve tudatosult ez bennem. Ők már mind lediplomáztak,külföldön vannak stb. Nekem még a jogsit se sikerült összehoznom…elkezdtem kétszer az egyetemet,mindkétszer másik szakot és az első fél évben otthagytam őket…a munkahelyeim is gyakran váltogattam,ha valamilyen sérelem ért,rögtön felmondtam. Megfogadtam,hogy spórolok,de képtelen vagyok tartani magam a költségvetésemhez. Ha pl valamit meg kell oldani,mindig másoktól várom a megoldást,valahogy úgy érzem mintha saját magam gátolnám,tudattalanul. Nem tudom miért van ez? A szüleim is mindig ilyenek voltak,sosem léptek ki a komfortzónájukból,főleg apukám nem tudta magát megerőltetni azért hogy a jövőben valami jobb legyen. Pedig tudtam hogy milyenek,és elrettentő példák voltak előttem mindig is,mégis lemásoltam volna ezt a mintát? Bármikor próbálkozom, a testem mintha nem akarna engedelmeskedni. Van,amikor egy rövid ideig sikerül,ha nagyon erőt veszek magamon,de aztán annyiban is marad a dolog. Pedig tisztában vagyok vele,hogy nem repül az ölembe csak úgy semmi,és mégis valami meggátol,mindig felül kerekedik ez a “tudattalan” dolog. Hogy tudnám ezt leküzdeni? Miből fakad az,hogy az első akadálynál feladom?

Tisztelt Dnő!3hónapja szűltem meg a kisfiam és rettenetessen féltem mindentől és mindenkitől!Ebbe beletartozik a ferjem és a rokonok is!Folyamatossan attól félek hogy valamit elkap vagy valamit rosszul csinálok!Nem merem odaadni a ferjemnek se!Nem tudom mit tegyek mert én ugy érzem ez nem teljessen normalis!?Válaszát előre is köszönöm

Üdvözlöm!
Januárban meghalt a kutyusom, 17 éves volt, pont a névnapomon történt. Kényszerbetegségem miatt és a folyamatos félelemtől, hogy elmegy még jobban ragaszkodtam hozzá. Az elmúlt 1 évben már szellemi betegségei is elő jöttek, melyek miatt volt, hogy bántottam. Sokat ugatott éjjel is, volt, hogy vele kellett fent lennem, de nem volt szívem elengedni. Mindent megadtam neki, amit csak tudtam. Nem emlékszem, hogyan történt a halála. Éjjel még megitattam, majd lefektettem. Nyűgös volt, ugatott, betakarhattam, de hiába próbálok emlékezni sehogy nem jut eszembe, hogyan történt. Betakartam, vagy sem? Ha igen akkor úgy találtam rá? Miért nem emlékszem, miközben minden más éjszakára igen? Azóta minden éjjel úgy alszom el, hogy ezen gondolkozom, sűrűn sírva. A párnahuzatom azóta sem tudtam lecserélni. Minden nap ezen örlődöm. Bánt a bűntudad, így nem tudom elengedni. Úgy érzem én okozhattam a halálát. Már a kialvatlanság is befolyásolja a mindennapjaim, zaklatott vagyok, fáradt, sokat fáj a fejem, zsibbad a karom, nem tudok koncentrálni. Műkörmösként a munkám rovására is megy. Azóta elvesztettem a céljaim, nincs már semmi fontos az életemben. Hogyan tudnám ezt feldolgozni? Mit tanácsol doktornő? Előre is köszönöm a válaszát!

Tisztelt Doktornő!
A minnap esett meg velünk és a párommal, hogy vásároltunk a boltba együtt az egyik fiatal nő ismerőse, (25) a párom50éves oda libent hozzánk bekeszolva a beszélgetésünkbe és nyíltan flörtölni kezdett a párommal úgyhogy én is ott álltam mellettük.. A beszélgetés igy zajlott jössz holnap is hozzánk a hölgy kérdezi a párom nem tudom ha a fönök küld igen a hölgy pedig nagyon jó lenne én nagyon örülnék neki nevetés kacagás kihívó hangnem…. A párom nem értette én végképp nem…. Mi ilyenkor a helyes viselkedés én nem kezdttem el vitát dtb, viszont rosszul esett nekem ez a történet…. Mert nem tudom mit és hogyan kell ilyenkor csinálni tehát szóljak a hölgynek vagy mutatkozak be vagy mit tegyek hogy ne legyek se bunko se meghunyászkodo…… Kérem tudna segíteni

Jó napot.
Férjemmel 5 éve vagyunk házasok, kamasz fiát a volt felesége neveli, de sok időt tölt velünk is. Pár hete kezdődött, hogy a fia meztelenül mutogatja magát nekem. Azt hittem ha figyelmen kívül hagyom, abba hagyja, de nem így lett. Mit tegyek, hogyan kezeljem? Mit lehet ilyenkor tenni?
Válaszát nagyon várom.

Egy idegen orszagba eltem es januarba hazakoltoztem . Azota lassan kezd kialakulni az almatlansag a gondokat nehezen veszem elhagytam magam nem sportolok nem,csinalok semmit.A vallakozas amibe belekezdtem azsem erdkel. Turelmetlen vagyok. Nemtudom szakemberhez forduljak-e

Jó napot!
7 éve összejöttem egy fiúval akivel 1,5 év után úgy döntöttünk barátok maradunk. Azok is maradtunk, állandóan beszéltünk telefonon(különböző országban laktunk az utóbbi 2 évben). Ő mindvégig többet akart barátságnál én viszont magam se tudom miért megtartottam a távolságot. Pedig megvolt köztünk minden ami egy jó kapcsolathoz kell. Tavaly júliusban hívtak otthonról,hogy Árpi meghalt. Nem hittem el,rémálmaim voltak és odáig jutottam hogy majdnem öngyilkos lettem. (Nem csak emiatt,hanem minden összejött,amúgy sem egy rózsás életem volt gyermekkoromtól fogva). Szerencsére egy barátnőm segítségével”jobban lettem” viszont a mai napig bűntudatom van,hibásnak érzem magam mert lehet nem halt volna meg ha együtt lettünk volna. Nem tudom mit tehetnék hogy elősegítsem a gyógyulásomat,sajnos egyenlőre nem állok úgy anyagilag hogy pszichológushoz tudjak menni.
Ha tud bármiben is segíteni azt nagyon megköszönném és hálás lennék.
Tiszteletem

Mit jelent az alkalmazkodás?
Ha bántanak az iskolában, akkor alkalmazkodnom kell az agresszorokhoz és behódolni nekik, vagy nekem is beállni a sorba, vagy elkezdeni nekem is száj karatézni? visszaütni ököllel?
Ha iskolát váltok az nem alkalmazkodás? Pedig ebben a helyzetben azt kell csinálni.
Mert a bullying a tanulmányi eredményem rovására megy.
Visszaütöttem a fő agresszornak és még engem vontak felelősségre. Mert a verbális bántalmazás megengedett, de a fizikai már nem.
Nem értem ezt a kifejezést, hogy alkalmazkodás és frusztrál.
Szóval be kellene hódolni? Birkának lenni?
Amúgy meg hidegen hagy mi társadalmilag elfogadott és mi nem, nem vagyok én társadalom robot.
Sok önértékelési zavaros zaklató mondogatja, hogy az áldozat alkalmazkodjon hozzájuk.
Szóval mi az az alkalmazkodás?

Én írtam ezt korábban:
Kb 11 évet voltunk együtt a párommal, tavaly azonban kb 10 év után én mondtm azt hogy elég legyen vége. 3 hónapig külön voltunk, majd 3 hónap után rájöttem, hogy szeretem és Vele akarok lenni. Ő akkor 1 hónap gondolkodási időt kért. Majd további 3 hónap után visszaköltöztem hozzá. Kb 1 évet voltunk így együtt, de most 2 hónappal ezelőtt véget vetett a kapcsolatnak. Azt mondta, nem önmaga, depressziós (ez sajnos tényleg igaz) nem tud engem úgy szeretni, ahogy szeretnl vagy ahogy én szeretném. 5 évet éltünk együtt. Nagyon normális férfi. Most 3, 5 hete voltam legutóbb fent a holmimért. De gyakorltailag még mindenem ott van, a képek a falon, ruhák, szőnyeg, bútor stb. Jó viszonyban váltunk el, amikor fent voltam párszor a holmimért ami kell hétköznapra jól elvoltunk.

Az a kérdésem, hogy ha ő vetett véget a kapcsolatnak, miért nem keres, hogy vigyem el a cuccom? Minden pillanatban szenvesül a jelenlétemmel, ruhák a fogason, papucs kint stb. Most nem tudja hogy mi legyen? Hogy hogyan is tovább? Egyértelmű volt korábban, hogy nem szeretné, mindent fel is osztottunk de ott maradtak a holmik. Ezeket természetesen megkapom, ezért nem aggódom. Csak nem tudom hovatenni, hogy ha véget akar vetni ennek az egésznek, akkor miért nem szorgalmazza hogy ténylegesen is lezárjuk???

4,5 hete voltam fent a holmijaimért legutóbb. 2,5 hónapja hogy vége.
Ebben a 4,5 hétben annyi volt a kapcsolat, hogy írt nőnapra egy sms-t amit én megköszöntem én pedig névnapjára egy sms-t amit zintén megköszönt. Most hétfőn alig egy hete felhívtam. Őszintén meglepődött mert ezt mondta hogy “szia, kerestél”. 18 percet beszéltünk általáos dolgokról. Kiderült hogy a héten nagy beteg, nem is megy dolgozni. Így hogy beteg nem hoztam szóba sem a kapcsolatot, sem hogy mikor menjek a cuccokért. Ő sem hozta fel a témát. Most ha ténylegesen azt szeretné, hogy legyen vége, hozzam a holmijaimat akkor nem kéne minden alkalmat megragadnia?
Egy multinál dolgozunk, korábban sem volt köztünk munkakapcsolat sem. Ebédelni mindig kijárt a kollegáival azonban mióta külön vagyunk sosem jön ki.
Egy évvel ezelőtt én jöttem el, és most hogy ő vetett véget a kapcsolatnak, mondta hogy nem szeretné ha én “titokban” feljárkálnék a cuccokért, ahogy akkor. Tehát így hogy ő mondta ki hogy vége és ezt is mondta, neki kéne mondania hogy menjek vagy mi legyen.

Az lenne a kérdésem, hogy most vajon hányadán állunk? Így hogy nem szorgalmazza hogy vigyem a holmim? Csak a hétköznapra szükségesek vannak nálam, de minden egyéb ott van.

Persze, az lenne a legjobb ha ezt meg tudnánk beszélni de így hogy húzza az időt az az érzésem, hogy nem tudja, hogy mit szeretne és nem szeretném a türelmetlenséggel elrontani. Senki nem szereti, ha sürgetik, Ő pedig különösen ilyen fajta.

Mit tegyek? Meddig várjak? Hányadán állunk most ön szerint?

Köszönöm szépen a segítséget!

Kedves Doktornő!

Miért viselkednek az emberek rendszerint szemét módon szakításkor, amikor nincs rá okuk?
A barátom két év után kijelentette, hogy már nem szeret. Szakítottunk. Rettenetesen fáj a dolog, mert én még félévvel a szakításunk után is ugyanúgy szeretem. Ő viszont elég hamar össze is jött egy új nővel, halálos nagy boldogságban van vele.
Ez már önmagában rohadtul fáj, de ezért még nem hibáztathatom. De az, ahogy a szakításunk után még lebeszélt és általa megígért dolgokat kezelte, az teljesen padlóra tett. Volt egy közös háziállatunk, ami az övé, tehát a kiköltözésével ő is ment vele, de megígérte, SAJÁT MAGÁTÓL (nem én erőszakoltam ki, még csak utalásokat sem tettem ilyesmire), hogy ha nagyon hiányzik az állat, akkor átmehetek meglátogatni alkalomadtán. És ebben tényleg semmi mögöttes célzás nem volt. (TÉNYLEG nem szeret már.)
Én nagyon megörültem ennek, de eszemben se volt visszaélni ezzel – 3 héttel később megkérdeztem, hogy egyszer átmehetnék-e meggyurkászni azt a kis hülyét, mert tényleg nagyon hiányzik. Azt mondta, persze, csak most nem jó neki. Kértem, hogy írjon, ha jó lesz, mert én nem akarok ezzel zavarni. Aztán még egy héttel később beszéltünk, akkor is mondta, hogy nem feledkezett meg az ígéretéről… Majd kb. 2 hétre rá csak úgy mellesleg megtudhattam egy rohadt Facebook-posztjából, hogy hát bocsi, ő már rohadt boldogan együtt van egy új nővel.
Miért kellett ezt így kezelni?! Komolyan nem az a legnagyobb bajom, hogy ő már nem szeret, hanem hogy hogy lehet ennyire mocskosul érzéketlenül viselkedni?!
Leírtam neki, hogy milyen rosszul esett, ahogy kezelte ezt az egészet, és hogy én tényleg számítottam rá, hogy átmehetek hozzá még egyszer meglátogatni a kisállatot, és tényleg csak egyszer akartam, nem rendszeresen.
Egyetlen nyomorult hülye “bocs” sem érkezett tőle válaszul.
Miért viselkedik így az ember a másikkal egy komoly párkapcsolat és együttélés után??

Az iskolai bántalmazást hogyan lehet feldolgozni? általános+középiskola. verbális.
Pszichológus nem tud segíteni abban. Nem élték át azt amit én. Esetleg van ami gyógyít is nem csak beszélgetés?
Bosszúvágyam van. Mindennap előjön.
Ezeknek hatására impulzuskontroll problémáim vannak. Nincs empátiám, régen volt azért tudom mi az. De inkább mint áldozat. Nagyon bántani akarok valakit verbálisan. Már arról fantáziálok, hogyha lesz párom, akkor rajta élem ki magamat. Csak mindennap ilyen pár órás epizódokban rám tör ez.
Már nincs azzal problémám, hogy félek visszaütni, vagy visszaszólni stb. direkt szeretném ilyen helyzetekbe Társadalom és közösségellenes vagyok. Röhögök ezeken.
Egyébként ha agressziót mutatok kifele, akkor nem leszek áldozat. Mert megérzik ki a gyenge. és valaki egész életében azt tanulja hogyan tapossa el a másikat, mint jó pár középiskolás osztálytársam.
Múltkor egy volt osztálytársam jött ki a szórakozóhelyről, köszönt “mivan öreg barátom” (hozzáteszem általános, középiskolában végig ütögetett, csúfolt, kétszer akkora mint én), én meg elkezdtem a képébe röhögni és odaszólogatni neki, erre már jött volna felém, odahajoltam, én kihúztam magam, a szemébe néztem és játszmáztam vele. Sarkon is fordult. Nagyon jó érzés.
Nézz rám és félj tőlem, képes vagyok a nekem tetsző módon fájdalmat okozni! kb.
A megfélemlítő játszmáját játszom mostanában gyakran. Az öltönyös pszichopatát, manipulátort.
Már nem érdekel semmi.
De az a gond, mivel már nem félek az ilyen helyzetektől nem kapom arcba őket. Szerintem megtanultam bátornak lenni.
csak zavar az életvitelben már így 24 évesen.
Felveszek egy maszkot és senkit nem engedek be, mert nem szeretnék áldozat lenni, nem nyílok meg.
Máskor meg elöntenek az érzelmek, sírok a szomorú dalokon, néha csak úgy rám törnek az érzelmek és az utcán is könnyezek. Éjszaka is váltja magát az agresszív indulat és a lélek.
Munkahelyeken is alig tudok megmaradni. Most akarok elkezdeni tanulni valamit.

Üdvözlöm!
Problémám a következő lenne.Kisfiam 2éves múlt.Mostanában nagyon megváltozott.Sokszor látom,hogy fél az új dolgoktól.Ha eltűnök a aszeme elől akkor gyorsan félbehagyja amit csinál és fut utánam,vagy kiabál hogy ,,anya,, és ha nem tudok azonnal válaszolni akkor keserves sírásba kezd!Nem tudom mi lehet nálaez a hirtelen törés a személyiségébe.Van egy 10hónapos kishúga is akivel imádják egymást,de ha ő elkezd sírni akkor is megijed és gyorsan keres valamit amivel megvigasztalhatja és ha nem sikerül megvigasztalni a hugit akkor ő is keserves sírásba kezd!Nem tudom,hogy ez mennyire normális ennyi idős korban.Mi lehet a baj?
Válaszát előre is köszönöm!
Reni