Tisztelt Doktornő!
20 éves vagyok, tudom,hogy ez az az időszak amikor a legtöbb változás történik az ember életében,főleg ha egyetemista,mint az én esetemben. Ettől eltekintve mégis úgy érzem,hogy valami baj van velem.Egy vendéglátóhoz tudnám legjobban hasonlítani az életem. Az emberek be- és kisétálnak. Van,aki régóta itt van,aztán hirtelen úgy dönt,elmegy,és van aki csak jön és megy,mint egy turista. Vannak akik évek óta a barátaim,tesznek valamit,amit én nem tudok elviselni,a sarkamra állok és megmondom nekik,hogy nem tetszik- nem hajlandóak kompromisszumot kötni,inkább otthagyják az évekig tartó barátságot és nem köszönnek az utcán. Vannak,akik sokszor okoztak fájdalmat,mégis megengedem nekik,hogy részesei legyenek az életemnek,mert képes vagyok megbocsájtani.Megbántom őket és máris kész,vége a kapcsolatnak,kisétálnak az életemből. (kihangsúlyozom,én rengeteg dolgot eltűrök tőlük, viszont ha én hibázom,vége). Vannak akik ˝barátkoznának˝,majd párkapcsolatot szeretnének,én viszont a barátságnál maradnék-nem,ők is kisétálnak az életemből. Egyszerűen nem tudom mit kéne csinálnom,hogy legyenek állandó kapcsolataim. Ezzel kapcsolatban kérnék segítséget. Válaszát előre is köszönöm.

Tisztelt pszichológus!

Egy beilleszkedési, vagy akár személyiség zavarral keresem meg Önt. Hosszú évek óta munkahelyi beilleszkedési komoly problémáim vannak. A munkahelyen folyamatos célpontnak érzem magam piszkalódások stb. Munkámat általában jól végzem, de nagyon sokáig nem tudok és nem is tudnék megmaradni egy helyen, mert azt érzem, hogy megalaznak és nem tudok mit kezdeni a helyzettel, emiatt el is jövök. Mindezt gazdasági okok miatt még se tehetem meg. Mert új munkahelyet találni nem könnyű. Mondjuk ezek a beilleszkedési problémák már gyerekkoromban is voltak, iskolába, főleg általánosba. Valami mivel nem vagyok egy beszédes, hangadó személyiség igazából célpont vagyok, szeretnek piszkálni stb. Sajnos ezeket én nem tudom kezelni, és valami miatt nehezen kezelem az új helyzeteket is. Most egy jó ideje új munkahelyem van, de ez a munkakör és helyzet, ahol be vagyunk zárva egy irodába 10-en és ott egész nap egymásra vagyunk utalva, nagyon nehéz nekem. Nagyon sok próbálkozasom volt, eddig a legtovább tartó munkahelyem 7 év volt. Most a legnagyobb problémám, hogy ha pl. bemegyek dolgozni semmi hangulatot, jókedvet nem teremtek. És inkább meg se szólalok. mert akkor abból jó nem származik, mondjuk abból sem, ha csöndbe vagyok. Szóval nem vagyok egy társasági ember, nyilván tudom hogy fontos, hogy az ember közösségbe dolgozzon. Már fogalmam sincs mit tegyek. Emiatt kerestem meg Önt. Esetleg ha van valami tanácsa, várom válaszát.
Üdvözlettel
Rita

A hozzászólását hamarosan engedélyezzük.

Kedves Doktornő!

Párkapcsolati Tanácsadásért fordulok önhöz,

29éves férfi vagyok párom 32éves nő van egy 15éves lánya.

10 hónapja vagyunk együtt , voltak gondok elején, de a hősies kitartásom odaadásomnak köszönhetően, mai napig együtt vagyunk, utána több hónapig semmi gond nem volt, mostanáig, ismét fel fel villan , a közös ház, gyerek vállalás , stb

Fejemhez vágja hogy ő nem tudja elképzelni magát ismét nagy hassal , és kinőtt már belőle

nem tudja elhinni letudnám az életem élni lagzi és gyerek nélkül. miért nem keresek olyat ki szül nekem.

ilyen kijelentések után szerintem a legerősebb embernél is kicsordul a könny ahogy nálam is.

De legbelül nem tudom elhinni 32éves nő ilyet ki jelenthet?

jó nincs saját háza albérletben van! nekem sincs saját házam szüleimmel élek, de nem egyszer felvetettem ötletet menjünk nézzünk házat ,vagy esetleg előtte egy ideig albérlet hogy megnézzük úgy hogy menne, szerintem közösen valóra tudjuk váltani a közös ház vállalást, még ha nehezen is.

Tudom legbelül nagyon szeret , mondta is tegnap is, de én is elmondtam hogy képben vagyok a tényekkel de én eldöntöttem mit akarok és mindent vele csak is vele! ha érnek majd hátrányok a jövőben ha nem, nekem ő a jövőm , a mindenem, ő add erőt az élet mindennapjaihoz.

továbbá ő 7évig férjnél volt, csak nem ment neki és a férje más dolgot választott helyettük, azóta volt több kapcsolata de egyik sem volt tudomásom szerint olyan hosszú mint épp velem van, több pasija is szeretett volna összeköltözni vele tudomásom szerint de egyéb ok- ok miatt ez nem valósult meg.

Doktornő kérném tanácsát , hogyan lehetne páromnál ezt a dolgokat helyrerakni, hogy ez ne jöjjön időnként fel, és sérüljenek a lelki dolgok ?
Nem akarom elvesziteni! Már építjük a nyarat is nyaralással különböző dolgokkal ,egymáshoz igazodunk szabadságok terén, illetve tervben van egy meglepetés őszi kiruccanás is,

Tudja doktornő csak egy kis boldogságra vágyom, megbecsülésre őszinteségre, mit sem ér egy kapcsolat ha van gyerek de nem vagy boldog, ezért is gondolom ,boldogság, megbecsülés, szeretet, őszinteség sokkal előrébb van , mint a gyerek vállalás !

Várom megtisztelő segítő válaszát!

Jó napot kívánok!
21 éves vagyok, fél éve volt az esküvőm, 2017 szeptemberében.
3 évig jártunk a férjemmel, eközben megismertem a férjem egyik legjobb barátját, aki már akkor nagyon megtetszett nekem külsőleg és belsőleg is, mégis hozzámentem a férjemhez, aki szeret engem és én is őt, bár mostanában úgy érzem, már nem úgy szeretem, mint eddig.
1 hónapja más lakásba költöztünk a férjemmel, közelebb lakunk a barátjához, mint eddig. Most, hogy mégtöbbet találkozunk a férjem barátjával, méginkább rájöttem, hogy nagyon vonzódok hozzá. Hogy ő hogy áll ehhez a dologhoz, azt nem tudom, még nem beszéltem vele erről.
Bizonytalan vagyok, nem tudom, mit csináljak. Nagyon tetszenek a férjem barátjának a tulajdonságai: kedves, vicces, segítőkész, aranyos, helyes, nagyon jó ember. Nem tudom, pontosan mit érzek iránta, de mindig vágyom rá.

Tisztelt Hölgyem!
A lányom 20 éves, egyetemista, vele kapcsolatban kérném a segítségét. Mindig is nagyon anyás típus volt, szoros közöttünk a kötelék, 22 év a korkülönbség. Gyerekkori legjobb barátnőjével indultak el hatalmas tervekkel az egyetemre, azonban a barátnője 3 hónap után feladta és ott hagyta az iskolát. A lányom maradt, viszont nagy törés volt ez neki….azóta nem beszélnek /ennek már lassan 2 éve/ egymással. A legnagyobb problémám, hogy teljesen magába fordult: nem barátkozik, nem beszél a csoporttársakkal. Órára bejár, de nem áll szóba senkivel. A lakótársával jól kijön, mert egyébként szeret beszélgetni, kedves, csicsergős lány, de egyszerűen társaságban, és főként, ha idegenek is vannak ott, képtelen megszólalni. Most mennie kellett volna testnevelés órára, mert végre elértem, hogy felvegye, mint tantárgyat, mert kötelező, és mégis képtelen volt elmenni: izzadt a tenyere, remegett mindene teljesen bepánikolt, mesélte nekem. Egyébként, mikor hétvégére hazajön, nem venni észre rajta semmit: beszél, hogy mik történtek vele, mit csinált, mi volt a vonaton, stb. de egyszerűen ezekről a problémákról nem tudok beszélni vele anélkül, hogy el ne sírná magát. Barátja még sosem volt, a fiúkat kerüli, nem tudom, miért fél tőlük. Lehet közrejátszik, hogy nem olyan sovány, mint a mai fiatalok, kicsit ducibb és ez gondolom zavarja is. Nem sminkel, nincs szedett szemöldöke, viszont szépen öltözik és ápolt. Kérdésem az lenne, mit csináljak vele és hogyan, hogy ne ijesszem el, de ez az állapot már tarthatatlan? Fél a szóbeli vizsgáktól, retteg az olyan óráktól, ahol beszélgetés van és meg kell szólalni, retteg attól is, ha olyan feladatok vannak, ahol többen össze kell állni és úgy megoldani. Gólyatáborba se volt hajlandó elmenni és tavasszal lesz a felezés az egyetemen, oda se akar menni. Viszont magától elment volna nyelvtanfolyamra, ha az órarendje engedte volna. De a testneveléstől retteg. Tudom, hogy sok gondja volt ezzel a tárggyal általános- és középiskolában. De muszáj felvenni a tárgyat, nem lehet kibújni alóla. Teljesen tanácstalan vagyok, hogyan tudnék neki segíteni.
Válaszát előre is köszönöm.

Kisfiammal kapcsolatban kerdeznek, aki 3 eves. Egy honapja vettunk neki uj agyat es azota minden ejszaka atjar hozzam aludni. Apukaja heti 4 napot kulfoldon dolgozik igy egyedul vagyok veluk. Kistesoja 4 honapos, o is kulon szobaban, sajat kisagyban altalaban vegigalussza az ejszakat. Azt mondja azert jon velem aludni, mert fel a rossz almoktol es a bagolytol. Par honapja szobatiszta, de ejszaka meg mindig pelenkat hord, reggelre mindig tele van. Ezek ugye mind szorongasra utalnak? Mit csinaljak hogy vegre ne ebredjunk fel minden ejszaka tobbszor? Amikor az apukaja itthon van ( heti 3 nap ) akkor emiatt kint kell aludnia a kanapen… En meg nem tudok igy aludni, pihenni, nincs energiam a kisbabarol is gondoskodni igy egyedul. Egyebkent bolcsibe jar, ott jol elvan, jokedvu, alszik ott is 1 orat delutan. Persze reggelente mindig nyafog, hogy nem akar menni. Az uj testver miatt lehet ez? Fel, mert hianyzik neki az apukaja? Egyebkent regebben is megesett hogy atjott, de a baba szuletese es foleg az uj agy utan minden ejszaka tobbszor is atjon. Hogy kezeljuk? Koszonom elore is a valaszt!

Tisztelt dr. Úr!

Rövidre fognám a történetet.

Volt egy valósnak vélt jó barátom, akiről később kiderült,hogy súlyos nárcisztikus személyiségzavarban szenved, és tönkre is tett lelkileg egyszer. Sikerült felépülnöm nagy nehezen, rájöttem, hogy empata személyiség vagyok,ezért mélyen éreztem át ezt az egész jelenséget. Később tudatosult csak bennem,hogy nem én voltam a hibás, és tényleg komoly következményeket von maga után ez a személyiségzavar.
Így mikor egyszer már elváltak útjaink(mert nem tudtam vele együtt lakni már,de még magamat is csak hitegettem,hogy ő normális és én voltam a túl érzékeny,) úgymond megbánást tanusított, ne haragban váljunk el, megbeszéltük,hogy miben kell változnia.

Ebben a tévhitben visszasodródtam hozzá, és “vakon” maradtam egy darabig, a mai napig is (legalábbis szerinte). Mostanában kezdtem el gondolkozni,hogyan tudnék elszakadni tőle,mióta felépültem lelkileg és próbálom a magam útját járni,pozitívan,egyensúlyban,szeretetben, (amiknek ő az ellenkezője, mégis koldusa) és látja,hogy a környezetem is efelé hajlik,ezért próbál lehúzni, és több eset is volt rá,
pl.: munkahelyre megérkeztem,kicsit nyűgösen,de jó kedvvel, majd próbálta “viccelődve” elmondani,hogy én hogy érzem magam, nem aludtam ki magam,pesszimista vagyok stb.,úgymond próbált rám erőltetni egy érzést,amin uralkodhat,
Erre én mindig reagáltam valamit, védekezésképp, majd megint viccet akart csinálni belőle: “de bírom, figyeld mindenre mond valamit” (mondta egy harmadik személynek)
Erre belőlem úgymond kitört egy reakció,magasabb hangnemben , hogy: hát igen mert nem igaz amiket mondasz.
Mivel jogosan reagáltam és tudta,hogy nincs igaza (illetve nem tudta felfogni,hogy nem neki van igaza, mert nem képes megmondani,hogy én, hogy érzem magam,viszont már kialakított egy maszk 2.0-t mintha megváltozott volna,így rejtve kellett maradnia,de belül tombol szerintem)fogta magát és szó nélkül”elvonult”. Majd pár óra múlva mutatott egy képet,amin egy motivációs üzenet volt, mondta ,hogy külön nekem mentette le ,hogy megmutassa. (jó a rálátása)
Gondolom ez volt az új-régi maszk alapjaira helyezésének első lépése,mert a verbális rejtett rombolás nem vált be,hogy védje az énközpontját, de mivel “eljátszotta” már,hogy megváltozott azokban a dolgokban (pl.: haragos reakció,bűntudat keltés,bármilyen negatív manipuláció) így ahhoz kell tartania magát,mert nem akar lebukni, ezért lehetséges,hogy úgy reagál,hogy szó nélkül elmegy, vagy esetleg frusztrált lesz,mint aki nem tud mit kezdeni a helyzettel?

Másnap ugyanezt a maszkot vette elő,amivel a barátságunkat annak idején kezdte,de sokkal hiteltelenebbnek tűnt,mintha félne játszani,mert tudja,hogy túl nagy a különbség a tegnapi(érzéketlen) és a mai maszk (hízelgő) érzelmei között egy kívülálló számára.
Mivel bizonytalan,hogy sejtem-e, olyan mintha nem tudná magabiztosan teljes színészettel eljátszani és félne,mikor mondom azt,hogy lebuktál?

A megérzésem alapja pl.: “beszélgetés” során tanító jellegű témánál mikor az én reagálásomra esett volna a sor,hogy ő meghallgasson (alárendelt szerep), fogta magát és szinte kirohant a szobából. Mire én utána szóltam,hogy hova mész, erre visszafordult és egy ártatlan mondatot mondott,mintha én lennék a fura, aki megkérdezi: enni megyek.

Nos ezek alapján szeretném megtudni,hogy lehetséges-e,hogy ez az ember felismerte,hogy már nem hatásos a manipulációja és ezért távolságtartó illetve, ha vita téma van, inkább elmegy, mert tudja ,hogy nem tudja magát kontrollálni és fél, hogy “lelepleződne”?

Ennek tükrében,ha fél,hogy le fog “bukni”, lehetséges-e,hogy ő maga lép ki az életemből, mert azt hiszi,hogy veszélyes lehetek. (Tudja,hogy nehéz lenne bárkit ellenem irányítani,mert a közös környezetünk ismer engem, és őt is)

Ezután lehetséges,hogy a barátság látszatának fenntartásának érdekében olykor odafigyelve,szép lassan, inkább eltűnik halkan a maszk alatt,de már nem próbál “legyőzni”,mert tudja,hogy nem hat a manipulációja és lebukni sem akar?
Ezért kerülhet el engem, míg nem talál kiutat leplezve maradván az elhasznált források bűvköréből, “költözés,új munka” vagy valami címszó alatt?

Arra vagyok kíváncsi,hogy lehetséges -e ez a végkimenetel egy nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő emberrel való kapcsolatban?

Azért is érdekel ez olyan égetően,mert több oka is van,annak, hogy nem ébreszthetem fel és körülötte másokat sem,de van bennem egyfajta kötelességérzet is,hogy segítsek neki és környezetének jó távolról. Valahol van benne igazi jóság, de az annyira kevés, hogy esélye sincs felszínre törni egyedül az önös vágyak mellett.
A probléma az,hogy közös a munkahelyünk,az egyetemünk,és mellettem lakik egy szobával.

Nem tudom vele közölni, hogy beteg mert tudom,hogy felesleges, nem képes felfogni tettének következményeit, sértő szavait, arrogáns viselkedését,és nem fordulna orvoshoz.
Továbbá nem tartom magamat illetékesnek (na meg akkor különbnek sem) abban,hogy bosszúállóan “lebuktassam”, és úgymond minden ismerősének a tudtára adjam.
Ennek a következményei is kiszámíthatatlanok,ostobaságnak tűnik.

Ugyanakkor csúnyán hangzik,de szeretnék végre megszabadulni is tőle. Ezért reménykedem,hogy a megérzéseim azt sugallják-e esetleg,hogy érzi a játszma végét, és továbbáll?
Ennek örülnék a legjobban, mert nem kéne”felrobbantanom” egy két lábon járó bombát, úgy,hogy összetörjem őt és így még több sebet ejtve rajta és körülötte,ami még jobban súlyosbíthatja ezt az állapotot,lehetséges,hogy fel sem tudná dolgozni, bizonyára ehhez szakember szükséges.

Tudom,hogy komplex és zavaros,mint a szituációk is, és nehéz ezek alapján eldönteni,hogy a megérzéseim helyesek-e,de igazából arra lennék kíváncsi,hogy ennél a személyiség zavarnál, van-e olyan eset, mikor az áldozatot ő hagyja el, úgy,hogy többé nem keresi?

Ez esetben türelmesen várnék, de már napok óta ezen gondolkozok, és tudnom kell,hogy érdemes várnom,hogy lelép, vagy nekem kell tennem valamit?

Köszönettel,

Sándor.

Üdvözlöm!

Mi lehet ez? Ma hajnalban arra ébredtem, hogy valami/valaki fogja a nagylábujjamat és egyre jobban szorította. Aztán elkezdte húzni a lábam felfelé. Ez tartott kb. 20-30 másodpercig. De olyan erősen húzta, hogy majdnem felemelt az ágyról, majd felugrottam felkapcsoltam a lámpákat, de semmi/senki nem volt ott. Nagyon meg voltam ijedve és még most is félek, nem tudom mi történhetett velem. Nem volt itthon senki és az ajtók be voltak zárva. Ilyenkor mit kell csinálni? Nem drogozok, nem iszom alkoholt soha semmilyen gyógyszert nem szedek. Még azóta is le vagyok dermedve. És tudom, hogy nem hülyültem meg, mert kiegyensúlyozott életet élek, van munkahelyem, 22 éves fiú vagyok.

Tisztelt Pszichológus! A problémám az, hogy 4.5 évig dolgoztam egy helyen. 28 éves nő vagyok. Lelkiismeretes voltam, szabadnapok nélkül mentem akár 2 hétig is ha arról volt szó (törvénytelenül persze). Én voltam az aki szó nélkül megcsinált mindent, akivel ha valaki szabadnapot akart cserélni megtettem. Ha más helyett kellett bemenni éjszakára, azt is elvállaltam szó nélkül. Elvégeztem a kisfőnök munkáját (amiért ő kapott dicséretet a nagyfőnöktől) tehát én megtettem mindent. Szépen csendben elvégeztem mindent, és így teltek az évek. Gyakorlatilag a kisfőnökön kívül senki sem tudta, hogy képes vagyok sok dolgot megcsinálni. Kisfőnök kilépett, és megnevezett valaki mást, hogy ő lépjen a helyére. Olyat aki 1.5 éve volt ott, akit sok mindenre én tanítottam meg. A 1.5 év alatt tény, hogy megtanult ő is sok dolgot, de sokat nyomott a latba, hogy ők barátok lettek. 48 éves nőről és 26 éves meleg fiúról van szó…. Együtt jártak vásárolni, autószerelőhöz, kutyát sétáltatni stb. Én ezek után beadtam a felmondásom, mert úgy gondoltam felesleges itt maradnom, a 4.5 év alatt 3 olyan személyt neveztek ki, aki alig hogy betette a lábát, a főnököm lett. És úgy gondoltam a 4. már sok, ezt nem nyelem le. Akkor az igazgató azt mondta megemeli a pénzem, csak maradjak. Ő elégedett velem. De már csak büszkeségből sem akartam maradni. A másik főnök lesz, én meg beosztott ugyanúgy, és lehet több lenne a pénzem, de az dirigáljon akit én tanítottam be anno? Nem. És fájó szívvel de eljöttem. A 4.5 évet is csak azért maradtam ott, mert a társaság jó volt, meg biztonságban éreztem magam a “megszokott terepen”, be voltam illeszkedve. Ami eddig nem volt rám jellemző. Kaptam egy csomó ajándékot a kollégáktól, volt aki velem sírt az utolsó napomon. Ennek 5 hónapja és azóta sem találtam munkát, illetve kórházba kerültem sérv műtét miatt. Nem dolgozhatok még 2 hónapig kb. Minden szempontból elrontott döntés volt. Így táppénzt sem kapok sehonnan, friss műtéttel kell munkát keresnem, és még a szívem is visszahúz oda. Több dolog is foglalkoztat: 1. Az igazgató mikor eljöttem azt mondta, visszavesz ha szeretnék visszamenni. Gondolkodom rajta, de ez zavar, hogy a nő lesz a főnököm 2. Ha sikerül majd munkát találnom (vagy ott, vagy új helyen) hogyan lehetséges előre lépni? Vagy ne legyen ez a vágyam? Lehet én nem vagyok olyan típus, és törődjek ebbe bele? Van aki beosztott, van aki vezető típus, én beosztott, és ne vágyakozzak előre lépni? 3. Hogy dolgozzam ezt fel? Sokszor nem alszom éjszaka, mert ezen járnak a gondolataim, hogy ennyire kiszúrtam magammal. Az, hogy meg kellett műteni, az hogy nem kapok anyagi segítséget így, az hogy a jól beilleszkedett helyemet otthagytam…. Néha dühös vagyok rájuk, hogy kijátszottak, és örülök hogy eljöttem. Máskor meg megbánom, mert sok előnye volt annak a munkahelynek. Mintha még most is oda tartoznék, érdekel kivel mi van, de lehet azért mert ahogy eljöttem 1 hónappal később megműtöttek, azóta nincs másik közeg ahova járjak. Ha lesz talán új munkahely, azt fogom “sajátomnak” érezni. Válaszukat köszönöm!

Tisztelt Doktornő!
16 éves lány vagyok, a magasságom 162 cm és jelenleg 49 kg a sulyom.
Nagyon nehezen illeszkedek be társaságokba, a jelenlegi osztályomban nincsenek barátaim. Rendszeresen bántottak érzelmileg amiért sokkal vissza húzódóbb vagyok mint ők. Általános iskolában is hasonlóképp volt a helyzet, de ott sokkal jobban éreztem magam, voltak barátaim, akkor sokkal többet ettem, kevésbé féltem attól, hogy elhízok.
De most a középiskolás osztályomban, teljesen egyedül vagyok, nem beszélgetek senkivel, vagy csak nagyon ritkán, félek a nagyobb társaságoktól, de egyedül sem szeretek lenni, mindig is az a fajta lány voltam akinek volt 1-2 nagyon közeli barátja és ez elég is volt.
Egyedül érzem magam, és ezért nem szeretek mások előtt enni, soha nem is eszem olyan helyen ahol sokan vannak, régen mindig a barátaimmal ettem közösen.
Egész nap nem eszem semmit, már nagyon jól hozzá szoktam, de viszont amint haza érek máris éhes leszek, és sokszor volt olyan, hogy többet ettem egyszerre. így elkezdtem hízni, ami nagyon megrémít. Hétvégente mindig ettem mert nem volt olyan ami távol tartana a kajától. Volt, hogy lefogytam 46 kg-ra, de vissza is jött, meg volt mindig a yo-yo efektus. Már egy ideje 50 kg körül van a sulyom, és ez a szám nagyon utáltatja magát velem. Jelenleg rettegek attól, hogy több lesz e a sulyom, a napokban elkezdtem kihagyni teljes napokat és most egyáltalán nem érzem azokat a bizonyos falásrohamokat. Ha nagyon éhes voltam akkor megpróbáltam nagyon sokat inni, vagy kalória szegény ételt enni és abból is csak egy nagyon kicsit. Magától jön a késztetés, hogy ne egyek, rosszul érzem magam ha a kajára gondolok, nézek, vagy többet eszek mint akartam volna. 45 kg a cél amit kitűztem magamnak. Mostanában tényleg komolyan vettem a koplalást, 50 röl 48.80- ra fogytam párnap alatt,. Tudom, hogy rossz a koplalás és hosszú távon nem tesz jót, de kétségbe vagyok esve, és talán lehet azért törekszem a drasztikus fogyásra, hogy valaki figyeljen rám, és megértse, hogy nem vagyok jól.

Előre is köszönöm válaszát!

Kedves Doktor Nő!

Szeretem a munkahelyemet, de néha becsúszik a túlóra. Egyszerűen nem tudom ott hagyni a munkát úgy, hogy tudom, már nem soká befejezem.
Párom ezt nehezen viseli. Azt mondta, hogy ha mégegyszer túlórázok, akkor az egyenlő a szakítással.
Folyamatosan azt hiszi, hogy megcsalom őt. Természetesen alaptalanul. De ő magában összerakta ezt a túlórázások miatt.
Bár már lassan úgy látom, hogy csak ürügyet keres a szakításra.
De együtt élünk már. Én pedig talán túlságosan is ragaszkodok hozzá. Tartok a szakítástól.
Lenne tanácsa?

Segítségét előre is köszönöm!

Kedves Cintia!
Gyerekkorom óta jártam pszichológushoz, viszont visszatérő problémám a halál félelem. Szedtem régebben gyógyszert is. Egy ideig megszűnt ez a félelem, viszont mostanában egyre sűrűbben jön elő esténként, ilyenkor ráz a hideg, hányingerem van rosszabb esetben hányok is. Esetleg a gyógyszeren kívül van valami megoldás erre? A kisfiam miatt nem szeretnék gyógyszert szedni és orvoshoz járni. Válaszát előre is köszönöm.

Minek ez az élet?
Kezdjük ott hogy agresszív, alkoholista apa mellett nőttem fel, anyám meg tanult tehetetlen.
Mutassuk azt kifelé hogy minden rendben és nyomjuk el magunkba. Középiskola is el volt rontva. Nem jártam be órákra.
A jelenben is csak úgy vagyok, agresszív vagyok, néha csak úgy ütök mindent körülöttem. Interneten zaklatom az embereket. Nem tud érdekelni már semmi, és semminek a következménye.
Dolgozni rohadtul nincs kedvem, de muszáj lesz, hát még tanulni.
Zavarnak a sznob emberek. Ha egy ilyen ember meg merne szólni valami miatt, ott testi sértés lenne szerintem.
Az a jó, hogy nem maradt bennem semmi szerintem a haragon kívül.
Állatok vagyunk eszünk, iszunk, írtjuk egymást.
Meghalunk, talán újraszületünk egy jobb életbe.
Van-e értelme élni, lehet hogy holnap elüt egy autó és vége az egésznek, sötétség.
Család tagokat is átkozom. Számomra nem jelent sokat a család. Születésnapomon is a baromságaikat hallgattam, játszák azt, hogy jajj minden jó én meg vigyorgok a sarokban, jót nevetek rajtuk a “szeretet ünnepén” is. Karácsonykor apámat ordítottam le, de persze problémás őrültnek nevezett, ő mi volt? apának alkalmatlan, ordítozott. anyámnak is lehetett volna szép élete, de hozzáment egy ilyen furcsa emberhez. Mikor foglalkozott a szükségleteimmel, ki adott volna nekem normális értékeket. Édesanyám foglalkozott velünk, megadott minden tőle telhetőt, hálás is vagyok neki, de csak neki.
Fiatal vagyok, de rohadtul nincs semmi. Pszichológushoz menjek el, de minek, nem oldja meg az életemet, magamtól is rájövök azokra, amiket mond, az agyamat meg nem fogja át huzalozni. Amúgy is felidegesítenek valamiért. Voltam egynél, de csak a pénzemet húzta be és gúnyolódott rajtam én meg kifigyeltem mikor megy haza és melyik az ő autója és az autójához vágtam hozzá jópár követ este, visszakapta. 15 alkalommal voltam nála és még a diagnosztikus fázisban tartott, szerintem így próbálta elvenni a pénzemet és kiröhögött számtalanszor, nem is bízok bennük többet.
De komolyan minek élni? Ennyi az élet: felkelsz, bemész valami munkahelyre, ha nem vagy szerencsés és gazdag, akkor ennyi az élet és engem az ilyen hobbik nem hoznak lázba mint a horgászás és társai.
Mondjuk ha tanulnék valamit lehetne esélyem, csak ez is probléma, mert nem is nagyon érdekel semmi szakma.
Nem akarok öngyilkos lenni, csak nem tudom minek az élet.

Kedves Pergel-Száraz Cintia !
Csaba vagyok ,25-éves ! Lassan egy éve élek párkapcsolatban . A megismerkedésünk úgy kezdődött ,hogy lakótársat kerestem magam mellé az albérletembe . Az említett hölgy be is költözött ,rá egy hétre kapcsolatot alakítottunk ki . Utána rá két hónapra megkértem a kezét . Ő igent mondott . Teletek múltak a hónapok ,és úgy érzem kicsit elhidegültünk egymástól . Egy rossz hibám van a kapcsolatban ,hogy nagyon féltékeny vagyok . Valami okból azt érzem ,hogy megcsal ,de Ő váltig állítja hogy nem . Nem tudom miért de nem tudok benne bízni vakon ,beszélgettünk erről ,hogy szokjak le erről mert ez meg fogja “ölni ” a kapcsolatunkat . A megbeszélések mindig egyhangúan telnek Ő kijelenti,hogy bízzak benne de nem megy maximum idegig-óráig ? Ebben az ügyben szeretném a véleményt kérdezni ,hogy hogyan tudok megbizonyosodni ,hogy valójában nem csal-e meg ? Meg hogyan tudnák azon javítani ,hogy bízzak benne ? Előre is köszönöm a válaszát !
Üdvözlettel : Csaba

Üdvözlöm! Van egy férfi, aki lassan 2 éve hogy a szívemben van. Kollégák voltunk. Sokszor beszélgettünk egymással a munkahelyen (5-10 perceket naponta) volt hogy reggel együtt mentünk dolgozni mikor összetalálkoztunk a buszon stb. Ő tudta, hogy tetszik nekem. Valakinek azt mondta, hogy tud róla. De hol volt neki barátnője, hol nem. Elég furcsa volt a kapcsolatunk. Az én részlegemről velem beszélgetett legtöbbet, igaz ő mindenkivel nyitott és beszédes. Tehát nem tudtam, hogy ez most nekem szól-e vagy alapból ilyen. Az ő részlegéről meg bárkivel, bármiről elbeszélgetett. DE: voltak olyan mondatai amikről azt hihetném, hogy ez kicsit több. Egyszer azt mondta “ezt a történetet majd egy ital mellett elmesélem”. Aztán “meghívlak téged egy ilyenre” és rá mutatott egy üdítőre. Vagy hogy neki nehéz ez a tavasz/nyár, mert ilyenkor rájön hogy hiányzik neki egy nő az életéből. Volt, hogy meghívott 1 kávéra az automatából. Volt, hogy kaptam tőle egy szelet csokit. Ezek 1-1 alkalmak voltak. Nagyon sokat mosolygott rám, követett a szemével ha megjelentem. Nem mentünk el úgy egymás mellett, hogy ne beszéltünk volna valamit. Kezdem magam hülyének érezni, hogy csak bebeszéltem magamnak, hogy ezek jelentettek bármit is. Ugyanis már nem dolgozunk együtt. Gyakorlatilag néha összefutunk az utcán véletlenül mert egy környéken lakunk. Akkor már nem olyan a beszélgetés. Ebből áll a beszélgetés: kivel mi újság? Semmi. És veled? Semmi. Esetleg, elmondom hogy mit főzök, vagy hova megyek. Vagy ő hova megy, vagy fáj-e a torka meg ilyenek. Semmi értelme már ennek a beszélgetésnek. És nem tudom ki lehet-e még hozni ebből valamit, mert nagyon vonz még mindig. De mikor ott áll velem szemben mint aki elveszik a szemeiben. Csak nézem őket és lefagyok. Mintha egy üres lap lenne a fejem, semmi nem jut eszembe, . Lehet azt hiszi buta vagyok, vagy unalmas, ezek után én is azt hinném ahogy viselkedem vele. Nagyon elrontom mindig, aztán meg fáj a szívem mert a napjaim nagy részében rá gondolok. Én nagyon megkedveltem, és 2 éve rá gondolok. Randira esélytelen így elmenni (mivel nem hív el) azt sem tudom igazán van-e neki azóta valakije. Elterveztem, hogy ha találkozom vele majd én elhívom randira vagy ilyesmi. Aztán ott álltam mellette és nem mertem. És inkább csak nézem őt némán, aztán elköszöntem és leszálltam a buszról. Mit tegyek Ön szerint? Érdemes még valamit tennem, vagy hagyjam mert ez a hajó már elment? A célzásai még tavaly nyáron voltak, úgy 6-7 hónapja. Azóta felmondott a munkahelyen. Köszönöm a választ.