Pszichológusnal ki e derulne hogy a gyerekmek igazat e mond vagy nem

Nehezen megy a döntéshozatal.
Olyan sok mindent akarok, csak nem tudom melyik lenne célszerűbb, ami jó döntés is.
Elköltöznék szegedre(kisvárosban lakok), bérelnék szobát és ott keresnék munkát.
Maradnék otthon szüleimnél és keresek itt munkát, dolgoztam már gyárban de azt a napi 12-13 órát nem lehet bírni sokáig, pár hónapig. igazság szerint a szüleim zavarnak már és szeretnék függetlenedni.
Tanulnék szakmát, akkor is otthon kéne maradnom. Nem tudom érettségivel lehet e kapni, nem gyári munkát.
És autóra is gyűjteni akarok, akkor is célszerűbb itthon maradni és gyüjtögetni.
Főiskolát is akarok végezni majd.
Vagy elköltözök, tanulok, dolgozok egyszerre és autóra talán marad. + a jogosítványt is itt helyben kezdtem el csinálni.
Sőt lakásra is kéne félretenni, csak tanulni kell ahhoz, hogy normális fizetésem legyen ne minimálbér.
Azért jó lenen már elkezdeni az önálló életet 21 évesen.
Nem tudok dönteni.

Kedves Doktornő! Van egy olyan dolog az életemben amit szégyellek. 25 éves voltam mikor bekerültem egy munkahelyre, mint bolti eladó. A bolt szomszédságában volt egy másik üzlet, ahol dolgozott egy velem egyidős fiú. Első pillanat óta ahogy találkoztunk, tette a célzásait, kávét hozott nekem, sokszor beszélgetést kezdeményezett. Aztán ahogy telt az idő, kezdtem megkedvelni. Igen ám, de közben kiderült, hogy 1. Mindenkinek csapja a szelet, csak siker nélkül 2. Menyasszonya van. Ezeket mástól tudtam meg. Mikor szembesítettem ezzel, elpirult, zavarba jött, pár hétig nem is beszéltem vele, kerültem, átnéztem rajta. Csak aztán valami miatt a segítsége kellett, és onnantól kezdve távolságtartóan, de beszélgettem vele újra. Akkor aztán előadta, hogy rossz a kapcsolata, el fog a párjától költözni, csak az albérlet, csak az anyagiak tartják össze. De hogy ő velem el tudna képzelni a jövőben komolyabbat, lefestett egy jövőképet. Naiv voltam, azt hittem különleges vagyok tényleg, én majd a megmentő leszek stb. Addig-addig ment ez, míg beleszerettem és olyankor találkoztunk munkán kívül mikor a párja dolgozott. Volt, hogy a párját elvitte dolgozni, aztán eljött értem. Így belegondolva undorító amit tettem. Végül a sétákból, fagyizásból az lett hogy engedtem neki és lefeküdtem vele. 25 éves voltam és ő vette el a szüzességem. Ha őszinte akarok lenni, nagy részben csak túl akartam lenni a szexen, mert már nyomasztott, hogy ennyi idős vagyok és szűz. Ezen kívül tetszett, hogy valaki végre nőként tekint rám, mert azelőtt senkinek sem kellettem. Tehát megtörtént a dolog, többször is. Én azt hittem szeretem őt, de 3-4 alkalom után (1 hónap kb) úgy éreztem nekem ez nem jó, mert csak akkor tudott velem lenni ha a párja dolgozott, meg ami feltűnt, hogy sokat emlegeti a nőt, de a panaszkodás átment abba, hogy milyen finomat főzött, milyen ügyeset varrt, milyen vicces dolgot mondott. Így aztán mondtam neki, hogy hagyjuk ezt az egészet, mert csak magammal szúrok ki. És leépítettem vele a kapcsolatot. Aztán még 2-3-szor felhívott telefonon, hogy hogy vagyok, meg láthatna-e újra, elmehetnénk kávézni. De én mondtam hogy nem. Aztán már többet nem hívott. Én akkorra már másik munkahelyen dolgoztam, amit tudott hogy hol van, és hónapok múlva meglátogatott engem, 5-10 percet beszélgettünk, de akkorra már csak mint ismerősök. Ami miatt ez eszembe jutott: tavaly nyáron házasodtak össze a párjával, akivel annyira rossz volt neki együtt élni. És most várják az első gyereküket. Nem vagyok emiatt irigy, mert tudom mennyire meg akarta csalni azt a nőt, folyamatosan próbálkozott többeknél is, és utólag megtudtam, hogy mással is megcsalta előttem. De ami feltépte ezt bennem, a gyerekvállalásuk, valamint hogy pár hete egy ismerősnél érdeklődött utánam, hogy mi van velem…. Én néha-néha megnézem facebookon, és tudom hogy ő is engem. Nekem azóta nem volt senkim. Se csók, se randi, semmi. Szégyellem ezt az egészet, hogy egy foglalt férfival vesztettem el a szüzességem. Mindenkinek azt mondom, hogy jártunk, nem működött a dolog, kész. Azt hittem, hogy ha már nem leszek szűz, könnyebb lesz az életem, de nem. Lassan 30 éves leszek, és csak ennyit tudok felmutatni, amit inkább szégyellek. Ön mit gondol ezekről az eseményekről? Köszönöm a választ!

Ha valaki sokat bénázik, ügyetlenkedik azon hogyan lehet javítani? Miért van ez? kb olyan érzés lesz úrrá rajtam hogy egyedül nem tudom megoldani, de tényleg a legegyszerűbb dolgokat elrontom, mondják rakd oda én máshova rakom, lehet összefüggés? gyerekkoromban anyám mindent megcsinált helyettem, kiszolgált, elkényeztetett, gondolom ez az oka.
Nem tudok felfogni dolgokat többször elmagyarázzák, nem értem mert bonyolultan fogalmaz.
csak munkahelyen van így az ügyetlenkedés, vagy ami ilyen éles helyzet más helyzetben nem a magábéletben, pedig ez csak betanitott fizikai munka. mi lesz ha majd valami komolyabbat, felelősségteljesebbet végzek majd, ahol önállóan kell?
vagy valójában mindenki ilyen ügyetlenül végez dolgokat, bénázik, csak én csinálok ebből nagy ügyet?

Miért kell embereket felruházni betegség nevekkel?
Ő nárcisztikus, ő antiszociális személyiségzavaros, ő agorafóbiás stb.
Minden ember más és más a személyisége és a problémái, más váltja ki az állapotot. Besorolják az embereket mint valami veszélyes deviánsokat.
Múltkor olvastam hogy mennyire gyalázzák a “nárcisztikusokat” “nárcisztikus visszaélés”.

Kedves Doktornő!
A párommal 4 éve ismerjük egymást, nagyon jó a kapcsolatunk, úgy érzem ő a lelki társam. Tavaly nyár végén volt az esküvőnk, decemberben pedig megkezdtük a baba projektet, ami elsőre sikerült. Sajnos a 8. héten derült ki, hogy nincs szívműködés, pedig az előző vizsgálaton volt, azt mondták, hogy valamikor a 6. hét tájékán elhalt a baba. Megműtöttek és azt mondták, hogy egy ciklus elteltével újra próbálkozhatunk. Így is lett, egyből sikerült a második is, amit most, a 6. hét után spontán vetéléssel elvesztettünk. Milyen esetleges lelki oka lehet annak, hogy elveszítjük a babát? Nagyon szeretjük egymást, várjuk is ezt a babát, mégsem sikerül. Úgy érzem, hogy az elsőt is meggyászoltuk, elfogadtuk, hogy ez történt és reméltük, hogy legközelebb sikerül és mégsem. Persze nyilván testi oka is lehet, de kiváncsi lennék a lelki okokra. Nagyon köszönöm. Üdvözlettel: Niki

Tisztelt doktor! Kérdésem a következő.Február elején pánikbetegséget állapítottak meg nálam. A háziorvos 0,25mg-os frontint irt fel,és pszichológiai rendelést javasolt. A pszichiáter csak most hétfőn tudott fogadni.Március végére az állapotom jobb lett,már csak gyomoridegem volt,amit napi fél, vagy 2x fél szem frontinnal tudtam kezelni. Április 9-én a pszichiáter Rexetin tablettát írt fel,kérdésnek fél szemet.(10mg) esti bevétellel. Bevettem,de iszonyú hányingerem volt. Izaddok,de a hideg is ráz egyben,vacog hangosan a fogam. A frontin adagot 100-125mg ra kellett emelni( 3-4) részletben.Tegnap(kedd) már nem bírtam a Rexetint bevenni,mert enni sem tudtam,egy joghurt egész nap,és inni sem sokat tudtam. Most szerda van,és 0,5mg frontinnal kezdődik a nap,és így sem vagyok jól a rexetin mellékhatásai továbbra is maradtak,hányinger,vacogás,izzadás.stb.A doktornőt értesítettem,hogy nem tudom szedni a rexetint,ő azt mondta ha nem szedem,nem tud segíteni.Mit tegyek? Az orvos csak hetente 1napig van a helyi rendelőben,lehet-e esetleg a Telefont kisebb adagban elkezdenek? Köszönöm

Elégedetlenség és szégyen érzésem van, és agresszív vagyok mert még nem értem el semmit, de teszek érte. Egy idő után megjelentek ezek és elkezdtem tenni a céljaimért.
Most ambíciózus vagyok, hogy behozzam a lemaradást.
Megjelent egyfajta önimádat, folyton nézegetem magam a tükörben,Istennek érzem magam. Aki teremti a saját világát.
Szeretném sikeres emberekkel körül venni magam, olyanná válni mint ők, úgy is öltözök. Ilyen méltóságteljesen viselkedek
Ez az állapot a fejlődés szolgálatába áll. Csak rettentően elégedetlen vagyok, és ez nem megy ám olyan gyorsan, hogy holnap már megvan, évtizedbe telik és annyira feszít belül, hogy muszáj mozgósítanom magam.
De olyan erős ez, hogy fizikailag is érzem.
Gyakran sírok is emiatt, hogy nem megy minden olyan könnyedén.
A szégyen akkor jön amikor esetleg kérdezik, hogy mit csinálok? és jönnek a hazugságok. Emiatt nem is keresek párt és nem nagyon járok sehová szórakozni, ismerkedni. Tudom, hogy a baráti, társas kapcsolatokban ennek nem kéne számítania, hogy ki mit csinál, de ez automatikus.
Ez a nárcizmus állapot segít, de zavar is.
Hogyan lehetne egyensúlyba hozni?

Tisztelt Doktornő! Az a baj velem, hogy nem vág az eszem bizonyos helyzetekben. Nem tudok frappáns lenni, nem tudok valami jó mondatot rávágni a beszélgetésekben. Volt egy férfi aki nagyon tetszett nekem. Egyszer azt mondta nekem, hogy “majd egy csésze kávé mellett ezt elmesélem”. Amire én azt feleltem, hogy: majd megbeszéljük. Mire ő félre billentette a fejét komoly arcot vágva, és utána többször ilyesmit nem mondott. Ennek több hónapja már, de mai napig ostorozom magam hogy elszalasztottam. Más, aki talpraesett, azt mondta volna, hogy “rendben, mikor?” és akkor már randi is lehetett volna. De én ezt nagyon elrontottam. A többi ilyen mondatára sem tudtam miket válaszolni. Azóta lett neki barátnője, akivel együtt is élnek. Nincs nap, hogy ne gondoljak rá, nagyon sokat sírok miatta, mert elszalasztottam őt. Szomorú is vagyok, féltékeny is vagyok. És bánom, hogy miért vagyok ilyen pancser. Ráadásul nem is tudtam megmutatni, hogy milyen vagyok, mert pirultam mellette, szótlan lettem, unalmas. Pedig nem ilyen vagyok, de biztos semmilyennek tart ezek alapján. Jó lenne őt elfelejteni, de semmi kedvem nincs másokkal ismerkedni, mert őt látom mindenhol, hozzá hasonlítok mindenkit, nem érdekel senki más. Nem akarom az életem elpazarolni, de magam alatt vagyok nagyon, a szívem szakad meg miatta, hogy ott volt az akit mindennél jobban akartam, és mással él, mert én elszúrtam. Néha már azt mondom, fel is köthetném magam, mert ennek így semmi értelme.

Tisztelt Pszichológusok, hölgyek, urak!

Gyakran gyötörnek rémálmok. Az életem jelen pillanatban amennyire csak lehet stressz mentes, tehát ehhez a tényhez nem tudom kötni a lidérceimet.
Viszont az elmúlt éjszaka össze vesztem a párommal egy jelentéktelen dolgon, viszont a végletekig elvittek az érzések mind a kettőnket.
Az éjszakai álmom viszont nagyon felkavaró volt, és még jelen pillanatban is zavar:

Egy elhagyatott telepen tartózkodtam két ismeretlennel, akikkel álmomban szoros kapcsolat kötött össze, viszont vissza gondolva az arcukra, nem tudom kihez kötni őket.
Vihar volt és villámcsapások, mennydörgés. El kellett bújni, mert nagyon nagy veszélyben voltunk. Nem láttam szinte semmit, csak éppen amikor villámlott ( szeretném hozzá tenni, hogy az éjjel zivatar volt mennydörgéssel, talán ez végett szerepelt ez az időjárás is a tudatalattimban). Hatalmas panelházak között futkostunk. És amikor sikerült elbújni egy lakásban, jött egy idegen, aki az egyik álombéli “barátom” édesapja volt, és bizonyára rossz ember lehetett, hiszen megkötöztük, színes szalagokkal (rózsaszín, lila) es hajgumit is tekertem a kezére, de a lábait nem kötöttük meg, és amikor felállt, átváltozott egy barna, kedves arcú kutyává, és a telepről átugrott a helyszín a saját házunk kertjébe.
Hát szó ami szó, agyon kellett csapnom, mert tudtam, hogy rossz, de hiába ütöttem, nem pusztult el. Hallottam a gondolatait, mintha beszélt volna, bújt hozzám, én pedig néztem a szemébe, és sajnáltam. Könyörgött, hogy már ne tegyem, de akkor az az érzés kapott el, hogy meg kell tennem, mert már szenved, és fájdalmai vannak.

Amikor felkeltem csak ziháltam, és már nem tudtam vissza aludni.

Vajon mihez köthető az állatkínzás és a rossz idegen?

Csúfolnak a hangom miatt középiskolában. Mindig amikor megszólalok röhögnek és utánozzák. Amikor jönnek velem szembe akkor is eltorzított hangon köszönnek. CSHŐŐŐŐŐ
Máskor csak rám néznek és elkezdenek röhögni, “hé nézz már ide”. én meg elvörösödök.
Próbáltam már elhülyéskedni, de nem hagyják abba.
Elkezdték páran, már a fél osztály röhög rajtam.
Nem reagálok rá de attól függetlenül csinálják.
Emiatt már nem merek kimenni felelni, jelentkezni se.
Kezdem azt hinni, hogy beszédhibás vagyok, pedig nem. Folyton felveszem hangfelvételre a hangom és nincs benne semmi olyan.
valamelyik mondta hogy fogyatékos vagyok és nem vagyok ide való, menjek kisegítőbe.
Minden évben pótvizsgával rugdossák át őket, csak azért vették fel őket mert van sporteredményük.
Van pár verbális agresszor és a baráti körük, kb a fél osztály.
3. éve ez megy.
Máskor meg azért csúfolnak mert “furán” futok.
Multkor azért röhögtek ki mert köhögtem.
Emlékszem hogy oviban is csúfoltak. Biztos látszik rajtam, hogy megsebzett vagyok.
A tanárok elsiklanak ez felett, őket is csúfolják, amelyik nem igazodik az igényeikhez és nem “jó arc”. Sőt a tanárok között is van aki beszáll ebbe. az a jó arc. Olyan ez mint valami állatvilágbeli dominancia, van az alfa és az omega. Az alfa bánthat mindenkit de őt senki nem meri, az omegát mindenki.
Ezek az emberek máshogy nem tudnak kommunikálni csak csúfolással, és ordibálással, egymással is.
A héten be se mentem iskolába. Szerintem átmegyek másik intézménybe. Gyomorgörcsöm van reggelente, erősen ver a szívem ha az iskolára gondolok, egész nap az iskolai sérelmeken gondolkozok, fóbiám van attól a helytől, emberek között is szorongok.annyira érzékennyé váltam hogy mindent támadásnak veszek otthon is. Gyakran nagyon rondának látom magam, olyannak amilyeneket mondtak rám.
Ebben a helyzetben az a jó megoldás nem? vagy maradjak és verjem meg valahogy az “alfát”?
Pedig ez elvileg egy jó hírű iskola, belül meg….

Üdvözlöm Dr.Úr!
A lányomról van szó, aki most 18 éves, és van egy nagy lelki problémája, (vagy elmebeli, nem tudom….) Az édesanyámmal volt kis korában, de sajnos anyum olyan személyiség, hogy aki vele lakik, az menekülne. Nagyon negatív személy, és rossz hatással van arra, akivel együtt lakik. A lányomban annyira bele ivódott az, hogy még véletlenül se hasonlítson rá, hogy majdnem bármiben, amibe bele kezd, állandóan azt kérdi, hogy: ‘Ugye nem hasonlítok rá?’. A baj az, hogy ha Én nem vagyok vele, egyszerűen le van blokkolva. Folyton úgy érzi, hogy ha valamiben bele kezd, akkor biztos, hogy a nagyanyja befolyásolta. Őszintén már nem tudom, hogy mit tegyek. Ja és ehhez még hozzá jön az is, hogy mindent kétszer akar csinálni. Nem biztos abban, hogy először az jó volt-e?
Kérem ha tud tanácsot adni, hogy mi tévő legyek.
Előre is nagyon köszönöm ‘
Tisztelettel Enikő

Miért jó pszichológushoz járni?
nagyon foglalkoztat ez a kérdés. kérek szépen választ.
Van egy problémája az embernek azt csak ő maga tudja megoldani nem? abban meg tud kérdezni akárkit.
Ha meg konkrét pszichés betegsége van az nem fog meggyógyulni a beszélgetéstől szerintem. nem tudom elképzelni.
elmegyek pszichológushoz mert mondjuk például generalizált szorongásom, bipoláris depresszióm, vagy ptsd-m van. előtte már tájékozódtam a problémámról. megvannak az összefüggések. Tudom hogy mi van mégis fóbiám van, mert automatikusan aktiválódik a szorongás. Az agyi idegpályáim már olyanok. az amygdala, hippocampus stb. azt már csak az idő gyógyítja meg szerintem. sőt ez összetettebb mert a személyiség is ott van. gyerekkori traumák, tudatalatti.
Egy ilyen ember jár mondjuk 1 évet ilyen terápiára és a beszélgetés meg fogja gyógyítani örökre? vagy csak elviselhetővé,élhetővé teszi az állapotát?
Mondjuk van többféle terápia. emdr, neurofeedback, hipnozis.
Én a beszélgetéses sima pszichológusra gondoltam. szóval ez gyógyítás vagy sem?

Kedves pszichológusok.
Én írtam a kérdést az elégedetlenségről és szégyenről. Szerintem tudom honnan ered, apám és úgy az egész apai ágon sikeres emberek vannak orvosok például, apám meg élsportoló volt és vállakozó de már nyugdíjas, ő is eléggé “nárcisztikus”. Imád szerepelni és egész nap magáról beszél közösségben. és nem bírja ha ellent mondanak neki.
A családban is mindig a teljesítményről mentek a beszélgetések a családi összejöveteleken, a perfekcionizmus.
Én sokáig nem voltam ilyen, pont az ellenkezője, de szeretnék már felnőni magamhoz és az elismerés űzése is hajt. Ha bebizonyosodna hogy nárci vagyok annak nagyon örülnék, nagyon méltóságteljes.
Ha elmegyek a főorvos pszichiáterhez, ő beutal pszichológushoz, akivel tudunk együtt dolgozni magamon? hm jó ötlet. Ugye ez arról szól, hogy a belső erőforrásokat kiaknázzuk.
Gyógyszerrel én nem mérgezem a szervezetemet, viszont egy lágy és tartalmas beszélgetés mindig jól jön.

Tisztelt Szakértő!
A 17 éves lányomról van szó aki, pszichológusa szerint, generalizált szorongással küzd; nagyon sokszor van depressziós periódusa.
Jelenleg az iskola 11. osztályát is abbahagytuk, azzal, hogy szeptembertől folytatja majd távoktatásos módszerrel, mert nem mer közösségbe menni.
Egy éve vált tarthatatlanná a helyzetünk, már akkor sem tudott bejárni az iskolába, de a 10. osztályt magántanuló üzemmódban mégiscsak sikerült befejezni. Antidepresszánsokkal (pszichiáter segítségével) is próbálkoztunk, de az ezzel járó tünetek csak fokozták a félelmét, szédülését. Így nem tudtuk két hónapnál tovább szedni, és két hónapa alatt nem volt semmiféle javulás.
A fő problémánk , ami miatt írok, tulajdonképpen az, hogy nem képes belátni, hogy a problémáit a generalizált szorongás okozza. Állandóan szédülésre és gyengeségre panaszkodik és az ágyban fekszik, mert ő nem érzi jól magát. Ő egy gyógyszerre vár amitől hirtelen visszakapja a régi Önmagát. A heti találkozások a pszichológussal – mi szülők úgy érezzük – már nem igazán juttatnak előrébb. Mindenféle relaxációs jellegű ajánlást határozottan visszautasít. Mit lehetne még tenni ? Feleségemmel már végképp kimerültünk, és ötletünk sincs mivel lehetne elérni azt, hogy tudatába kerüljön annak, hogy ebből a betegségből fokozatosan lehet kilépni, de ahhoz azt akarni kell.
Mivel az SSRI-ik 2 hónapos szedésére semmiféle jobbulási jelet nem mutatott, volna-e értelme szerotonin visszavétel fokozóval próbálkozni (Aneptinex) ?
Válaszukat nagyon köszönöm.
Tisztelettel
Kis Sándor / Budapest/