Üdvözletem!

Nekem olyan problémám van hogy egy éve a munkahelyemre került egy nagyon kedves hölgy és főnök beosztott viszonyba (ő a főnök én a beosztott). A hölgy idősebb is nálam. Kezdetben mivel nem volt teljesen tisztában a dolgokkal felajánlottam a segítségemet neki amit el is fogadott. Később már mindig kérte a segítségem és mindig együtt dolgoztunk. Külföldön dolgozott egy évig és miután visszatért a megszokott beosztásából helyezték át hozzánk és sokszor úgy érezte hogy nem fogadják el az emberek az új helyén és örül hogy láthat egy barátságos arcot célozva rám. Ez nagyon jól esett hogy bízik bennem. Közel kerültünk egymáshoz és jó barátság alakult ki köztünk, megosztottuk egymással a dolgainkat illetve hülyéskedtünk is egymással ami sokszor szexuális irányultságú volt. Egy idő után megjegyezte hogy ne lépjük át a határt. Ő vált éppen nekem pedig volt egy kezdődő kapcsolatom így nem is gondoltam semmi komolyra vele szemben. Egy buli után amikor elment az utolsó vonatom is ő felajánlotta, hogy alhatok nála amint kiléptünk a szórakozóhelyről szinte rögtön mondta hogy ne bonyolítsuk az életünket azzal hogy csináljuk. Én egy kedves gesztusnak éltem meg hogy befogadott éjszakára amivel nem is akartam visszaélni. Normális volt a kapcsolatunk továbbra is. Október november környékén amikor pajzánul viccelődtünk egymással megjegyeztem hogy miért is nem akarjuk komolyra fordítani a dolgot. Erre azt felelte hogy az anyám lehetne és nem lenne helyes. Viszont azt is mondta hogy a barátnője már kérdezte tőle hogy miért nem jön össze velem. Minden ment a maga medrében amikor is decemberben szakítottam az akkori barátnőmmel a hölgynek pedig nem volt senkije.
Munkám miatt sokszor pár hetekre el kell mennem más helyekre dolgozni. Egyik ilyen távol lét után amikor bementem dolgozni a hölgy meglepően távolságtartó volt velem. Van ilyen nála hogy egy kicsit eltávolodik másoktól és nem lehet hozzászólni és ő se szól senkihez de pár nap alatt el is múlt ez nála. Viszont most rám neheztelt mert mindenkivel beszélgetett ugyanúgy csak velem nem. Érdeklődtem hogy mi a baj és csak annyit hogy hagyjam békén pár napig. Így is tettem de nem nagyon nyílt meg továbbra sem. Aztán karácsony előtt volt egy munkahelyi buli ahol elkezdtünk inni és ezzel együtt oldódott a hangulat is. A hölgy egyre közvetlenebb lett velem és végül ismét rákérdeztem hogy miért nem beszél velem. Elmondta hogy a férjére emlékeztettem mert ő is mindig mindent tudni akart róla mindig ott akart lenni mellette és ezt kicsit fullasztónak érzi. Majd kitért rá hogy azért nem akar velem összejönni mert tart attól hogy szó nélkül elhagynám egy fiatalabb lányért mindezt könnyes szemmel. Örültem hogy megtudtuk beszélni a dolgokat és jól telt az este. A mosolyszünet idején amikor tudtuk már hogy lesz ez a buli megmondta hogy most nem akarja hogy ott aludjak nála. Végül mivel egy másik kollégámnak is elment az utolsó vonata így befogadott mindkettőnket. Másnap megírtam neki hogy ha ő is úgy gondolja én kész vagyok vele egy kapcsolatra. Ő az válaszolta hogy ez nem helyes. De én elkezdtem hajtani rá. A válasza mindig a korkülönbség volt amit gondolom azért hozott fel mindig amit a bulin mondott nekem de engem nem érdekelt a kora. Közben érdeklődött aziránt hogy hogyan is képzelem el vele a kapcsolatot. Megjegyzem hogy továbbra jó viszonyban voltunk bár a szexuális jellegű poénkodásokból kicsit vissza vettünk. Így ment ez márciusig amikor egyik nap a munkahelyen megkérdezte hogy húsvétkor melyik nap akarok dolgozni (nálunk minden nap munka van hétvége és ünnepnap is) Vasárnap vagy hétfő. Mondtam ha lehet akkor hétfő de bejövök szívesen vasárnap is. Azt mondta hogy nem csak az egyik nap jöhetek. Én úgy gondolom normálisan megkérdeztem tőle hogy miért nem jöhetek be mindkét nap. Erre azt válaszolta hogy mert nem. Megjegyeztem hogy más is van aki két napot dolgozik de mondtam rendben. Erre behívatott az irodájába és közölte velem hogy hogy beszélhetek így vele és innentől kezdve nem hajlandó velem munkán kívül bármiről is beszélni. Azóta próbálom felidézni magamban a történteket hogy valóban kiabáltam vele de teljesen homályos az ami akkor történt, de igazat adok neki. Próbáltam beszélni vele de tényleg nem akar beszélni velem. Az egyik nap közölte hogy ne csodálkozzak hogy nem akar beszélni velem hiszen kiabáltam vele illetve leromboltam azt amit ő egy év alatt elért. Most megint távol leszek két hétig és mielőtt elmentem volna közöltem vele hogy sajnálom és tudattam vele hogy nagyon bánt a dolog és hogy utálom magam azért amit tettem. Ő kedvesen végig hallgatta majd annyit mondott hogy azért vigyázzak magamra. Ez már két hete történt de szörnyen érzem magam miatta és folyamatosan az ominózus napra tudok csak gondolni és arra hogy soha nem fog megbocsájtani és én se tudok magamnak. Most mit csináljak?

Tisztelt Doktornő!
Olyan problémával fordulnák most önhöz, hogy 5 nappal ezelőtt elhagyott a párom. Nem megszokott szakítás volt hiszen az egyik percben még teljesen normálisan telefonon beszélgettünk majd pár perc elteltével küldött egy üzenetet, hogy ennek vége. A ruháimat és egyéb dolgokat elhozta és a sajátját pedig elvitte. Az egész 8 hónapig tartott és az egész úgy volt megoldva hogy egyik héten az én családomnál voltunk másik héten pedig náluk. Teljesen jól elvoltunk hihetetlenül szerettem és szeretem is. És azt gondoltam,hogy ő is engem. Veszekedtünk néha voltak komolyabb viták is azonban azt hittem, hogy azok megoldódtak. Megtaláltam magamban a hibát és szeretnék változtatni mert nagyon indulatos voltam és túlságosan irányítani akartam őt. Nem tudok beletörődni a helyzetbe és nem tudom elfogadni hogy ő nem lesz többé. Szeretnék pszichiáterhez járni hogy meg tudjak változni. Viszont ön szerint van még rá esély, hogy vissza tudom hódítani őt? Beszélgetünk találkozunk és tagadja hogy nem érez semmit viszont én látom rajta, hogy csak el akarja nyomni magában ezt az egészet. Mit tanácsol mit kéne tennem. Úgy érzem hogy minden értelmét vesztette és , hogy nincs többé semmim. Nem szeretném tovább folytatni az életem nélküle számomra tényleg ő az igazi. Az öngyilkosságon is gondolkodtam már és nem sok dolog tart vissza tőle. Hiányzik rettentően. És tudom hogy én rontottam el ,de szeretném neki bizonyítani, hogy ez működhet hisz teljesen kiegészítettük egymást. Hogy érhetném el, hogy újra hiányolni kezdjen és hogy egy újabb esélyt adjon nekem ?
Tisztelettel Diana!

Kedves Pszichológus Hölgy/Úr!
Két és fél éve kórházban dolgozó, szóval szinte pályakezdő gyógytornász vagyok. A hivatásomat nagyon szeretem, nagy lelkesedéssel gyógyítottam a betegeimet…egészen körülbelül fél évvel ezelőttig. Ugyan azt a főiskolából kikerülve is tudtam, hogy nem a kórház és a fekvőbeteg osztály az én igazi közegem, úgy voltam vele, hogy tapasztalatot úgyis szereznem kell, más lehetőségem ebben a régióban ahol lakom nem igazán van, pár évet meg kibírok itt is. Időközben elkezdtem csoportos fitness órákat és jógaórákat tartani, ami iránt a mai napig igazán lelkesedek. Ezek a délutáni munkák eddig kompenzálták a kórházzal szembeni rossz érzéseimet, de úgy érzem, később ez sem lesz elég. Reggel energikusan, kipihenten éberek, a munkahelyemre beérve ólmos fáradtság lesz úrrá rajtam. A kollégáimat eléggé kedvelem, viszont a munkámban abszolút motiválatlan lettem, és attól félek, be kell látnom, lassan az empátia hiányában is vagyok a betegek felé. Pár hónappal ezelőtt mindenféle apró testi betegségek értek utól, egyikből a másikba esem, megfázás, felfázás, kis derékfájás, kötőhártyagyulladás és ehhez hasonlók. Hozzáteszem, kb 5 éve semmi ilyesmit nem kapok el… A párommal nagyon jó kapcsolatban élek, mindenben támogat, szerintem ezért tartottam ki eddig. Hamarosan (pár hónap-egy év) egy olyan régióba szeretnénk költözni, ahol az én szempontomból kedvezőbbek a munkahelyi lehetőségek. A gyógytornász szakmát a hivatásomnak tekintem, viszont be kell látnom, a jelenlegi körülmények felőrölnek. Nap mint nap találkozom a halállal. Sokszor úgy érzem a betegek nem érzik, hogy mi értük vagyunk, nyűgnek tekintik a tornát, a kezeléseket. Ezt akkor is így gondoltam, mikor még teljes lelkesedéssel gyógyítottam. De a szívemet-lelkemet beletettem a kezelésekbe, gondoltam, lehet, hogy ők feladnák, de ki biztatná őket, ha nem én. Szerintem az ehhez hasonló segítő szakmák csak így működnek. Lehetséges, hogy ennyire a pályafutás kezdetén burnout alakuljon ki?
Úgy gondolom, sok mindent elkövettem, hogy a jelenlegi állapotot megelőzzem: heti többször sportolok, jógázok, szinte mindennap relaxálok, a problémáimat megbeszélem a barátaimmal, szeretteimmel, szabadságot vettem ki, elutaztam….Őszintén szólva, kissé szégyellem is magam, tudom, hogy más évtizedeket lehúz fekvőbeteg osztályokon és a mai napig vidáman, energikusan megy be a munkahelyére, de tehetetlennek érzem most magam. Egyelőre azt hiszem, a munkahely váltás lesz az igazi problémamegoldás, viszont addig még itt kell dolgoznom. Kifogytam az ötletekből, hogyan tehetném könnyebbé a váltás előtti hónapokat, vagy hogyan szerezhetném vissza a lelkesedést. Ebben kérném a segítségét! El vagyok keseredve, mert egyre inkább nehezemre esik reggelente bemenni és segíteni az embereken. Elnézést a hosszú történetemért! Válaszát és segítségét előre is nagyon köszönöm!

Tisztelt pszichológus!
Mi lehet a problémám? 18 évesen vesztettem el, előtte nem vooltam népszerű a nőknél. Aztán volt egy szerelmem, aki az első összeveszést követően 2 sráccal csalt meg egyszerre, mégis én csináltam hülyét magamból. Aztán megismerkedtem egy nővel, fél év után eljegyeztem 4 évig éltünk együtt, 2 év után csak a megszokásból voltam vele, aztán megcsalt és ott hagyott. 2 évig csak használtam a nőket, megismertem valakit aki szeretett, de őt teljesen kihasználtam. Majd megismerkedtem valakivel akibe beleszerettem, de az előző csaj aki szeretett nagyon kiborult ezen. Nem érzek bűntudatot, hogy használtam és kihasználtam inkább csak bosszút akarnék állni rajta. Sokan azt mondják nincs lelkem, mert csak nyelek és magamban örlődök. Az a baj az exemmel, hogy mindent megtett nekem és mikor rájött, hogy kihasználtam kiakadt, de én élveztem, hogy végre én irányítok. Öcsém meleg, apám sclerozis multiplexben szenved, anyum betette egy otthonba, neki azóta nős férfiakkal van viszonya. Nekem a betegségem miatt oda kellene figyelni magamra, de nem igazán érdekel, nem tartom a diétát, az alkoholt sem vetem meg, bár már rövidet nem iszok. Az a baj, ha élvezem, ha más szenved és még lelkiismeretet sem érzek.

Kedves pszichológusnő!
Tavaly nyáron megismerkedtem egy férfival, akivel az első perctől kezdve megvolt a közös vonzalom. Elkezdtünk találkozgatni, közös programok, bemutatott a barátainak, de mégsem lett belőle kapcsolat, mindig azt mondta, hogy valami hiányzik. Aztán az első szexuális együttlétet követő nap elmondta, hogy a legjobb barátnője a lelki társa, aki bár 400km-re él, és vőlegénye van, kölcsönösen szeretik egymást, de nincs meg a bizalom ezért nem jönnek össze. Ezen kiakadtam és megakartam szakítani vele a kapcsolatot, de nem engedte. Azon a héten újra elhívott találkozni, majd 2 napra rá elment a nőhöz. Mikor jött haza megkérdeztem, hogy mi volt, ő azt mondta semmi majd onnantól kezdve megváltozott a viselkedése velem szembe és mégis összejöttünk. 3 hétig nagyon boldog voltam, aztán megkérdeztem, hogy mi változott, azt mondta, hogy semmi és, bevallotta, hogy csók volt, de csalódott a csajban és „szakított” vele. Onnantól kezdve a bizalom megrendült és nem volt olyan nap, hogy ne veszekedjünk. A lány folyton irogatott neki én nem bírtam, többször próbáltam szakítani, de mondta, hogy nem tud elengedni. Bár mondta, hogy még nem szerelmes, de, hogy ő nehezen enged közel magához bárkit is, de ilyen érzéseket még senki nem váltott ki belőle.Aztán kiderült, hogy a lány rá akart mászni, miközben tudta, hogy együtt vagyunk, betelt a pohár és elmondtam mindent a vőlegényének. A párom kidobott és mondta, hogyha ezt nem csinálom minden jó lenne. 2 hétig még beszélgettünk mindig mondta, hogy ez a kapcsolat más volt, mindig ez van, ha valakit közel enged magához, stb. Mindent megtettem volna, hogy kibéküljünk, de nem engedett és 2 hétre rá összejött egy másik nővel, 1 hónap múlva pedig ő volt már élete szerelme. Nekem azt mondta, hogy csak szórakozott velem és nem is igaz a viszony, csak azért találta ki, hogy ne legyünk együtt, mindennek lehordott, hogy fel sem érhetek a barátnőjéhez és sorolhatnám. Még a barátaival is megutáltatott. Én teljesen összetörtem, az önbizalmam a nulla alá ment. A másik kérdésem az lenne, hogy Ön szerint miért viselkedett így ez a férfi? én rontottam el valamit?

Nem tudok megmaradni a munkahelyen.
Nincs szakmám, csak érettségim. A gyári munkát 1 hónapnál tovább nem lehet csinálni. előtte volt 2 hetes munkaviszonyom, volt már 1 napos is. Semmi motivációm nincs arra. Megkerestem ott 200.000 ft-t abból elvagyok. Mostanában már az állásinterjúra se nagyon járok el. Nem tudom mások hogy bírnak éveket eltölteni egy ilyenen. Egyik helyen a munkatárssal nem jöttem ki, a másikon a 12-13 órás munkaidő heti 5 nap. Megint másikat nem bírtam fizikailag, a másik egy vágóhíd volt ott rosszul lettem. És látom a sok elkeseredett embert, aki kényszerből dolgozik ilyen helyeken. Volt már az is baj, hogy folyamatos éjszakai munka, havi egy pihenőnappal, na az se legális, ezt azért nem vállaltam el.
Most meg egyszerűen nem volt kedvem elmenni, mert tudom hogy nem csinálnám azt a munkát sokáig, csak legyen egy kis pénzem. és a munkáltatók évekre keresnek munkaerőt. Én meg lelépek gyorsan.
Nem azt csinálom amit szeretnék és nem is tudom mit szeretnék. Egyre agresszívabb vagyok. Aki sokáig dolgozik gondolom, olyat csinál amit szeret, a szakmájában, vagy ne haljon éhen. Szóval nekem is olyat kéne tanulni, amit szeretek.
Jól el lett rontva a gyerekkorom. Nem neveltek arra, hogyan kell karriert építeni, azért küzdeni, hogy elérjek valamit, kontrolláló szülők, de felesleges mást hibáztatni. Hogyan mondják? Az autonómiám nem jó. Csak zavar, hogy másoknak jó családi hátere volt, nekik is mindent a fenekük alá raktak, viszont meg lettek támogatva ebben. Ismerősömet a szülei úgy rugdosták, hogy csinálja meg a jogosítványt, menjen főiskolára. Lehúzó volt az osztályközösség, kivették és átiratták jobb iskolába.
Én mostanában magamat próbálom rugdosni, de nincs semmi támogatásom, barátok, barátnő.
Anyámék szerint ne tanuljak, mert úgyse végzem el, mint az okj-t amit azért nem csináltam meg, a végén ott hagytam, mert gyűlöltem, kiléptem volna az elején, csak az otthoniak eröltették. Rám jött a dühroham a könyveimet felgyújtottam.
megemlítem az otthoniaknak, hogy milyen terveim vannak, rögtön kapom, hogy ezt miért nem lenne nekem való mert.. mintha tudnák mi lenne….. Anyám alkalmatlannak néz, mondtam neki hogy főiskolára szeretnék menni a közeljövőben rögtön lehúzta a kedvem. Rendesen dühös is vagyok rá, el akarom távolítani a frusztrációt okozó személyt, mármint szavakkal. Nagyon irritál. A jelenlétével zavar.
Hogyan lehetne ezt a krízist pozitívvá alakítani és megtalálni az utamat?

Köszönöm válaszát!

Mint említettem most a munkám elszólított távol tőle és a munkahelyemtől. Lassan egy hete hogy elmentem és utoljára beszéltem vele. Hiányzik nagyon és szeretném megpróbálni felhívni.

A kérdésre pedig hogy mi is tetszik a hölgyben nagyon nehéz válaszolni mert kb minden. Egy szóval csak annyit tudnék rá mondani hogy CSODÁLATOS Említettem hogy két gyermekes anyuka három váláson van túl, nehéz gyermekkora volt és csak a testvéreire hagyatkozhatott. Nem utasítja el a segítséget de képes megállni a saját lábán, erős, kiáll az emberekért. Mindenben képes meglátni a pozitívumokat. Mióta elmondtam neki hogy szívesen összejönnék vele azóta ugye mondott olyanokat hogy ős sose akart többet csak én félreértettem a jeleket. Más idősödő hölgy csak hogy kapaszkodjon a fiatalságába kapva kapna azon hogy egy fiatalabb sráccal járjon de ő nem ez már önmagában olyan dolog amitől még jobban tetszik. Ezt már neki is mondtam hogy egyszerűen olyan csodálatos a személyiség hogy számomra az olyan dolgok mint például a kora teljesen jelentéktelen dologgá válik csak egy csodálatos és tiszteletre méltó embert látok aki megtisztelt a figyelmével szeretetével és bizalmával.

Köszönöm szépen kedves szavait.

Utolsó kérdésem az lenne hogy ön szerint így egy hét elteltével megpróbáljam felhívni vagy estleg várjak még vele?

A pszichoterápia, hogyan segít az önbizalomhiányon?

Mi lehet az az összetett probléma? Maga h látja? Mi a bajom?

Tisztelt Doktornő! 12éve, hogy elköltözöttem egy màsik megyében. Nem tudok sokàig kint a szabadon lenni. Pld ha a kvt megiszom a teraszon utànna bemenekülök szinte.Probâlkoztam többször is ezen vàltoztatni nem sikertelenül. Szeretem ha sötét van esik az eső vagy ha hideg van. Utâlom a napfényt, jó időt. Bàr szeretem a természetet. Miért van ez? Köszönöm a vàlaszàt! Szép napot!

Ön szerint maradjak vele?
2 hónapja vagyok együtt a párommal, elég sokat vártam rá, sok mindent feladtam magamban érte. 1 hétig nagyon boldog voltam, de lila köd sohasem volt. Imádom, mert tökéletesen összeillünk: fantasztikus a szex, ugyanolyan zenéket, filmeket szeretünk, hatalmas az összhang, van, hogy egymás gondolatát mondjuk ki, külsőleg is a tökéletes pár vagyunk. Viszont, ha nincs vlem nem hiányzik. Ha itt van nagyon jó hozzábújni, megcsókolni, szeretem ha simogat átölel, de am. nem vágyom arra, hogy heti 2-nél többet találkozzunk, sőt van, hogy kifejezetten idegesít, ha itt van. Sokszor kamu kifogást keresek, hogy ne találkozzunk. Mondtam már neki, hogy szakítsunk, de ő nem akar, holott ő is ezt érzi. Én már szívesebben vagyok vele úgy, hogy mások is ott vannak. Nem tudom mit tegyek, mert közben úgy érzem, hogy szeretem. Ő 31 én 27.

Miért van az, hogy a másokat eltaposó, bántalmazó emberek érvényesülnek egész jól, a kedves, csendesebb embereket eltaspossák és alul maradnak?
Talán nem kéne hinni a karmában.
Nem látom hogy az alattomosabb emberek visszakapnák azt amit mások ellen elkövetnek.

kedves orvos. hmm.. feltett szándékom hogy befejezzem ezt a létezésnek nevezett -akármit-ha lesz egy jó ötletem akkor rövid uton de ha nem akkor lassú önpusztitással,igy-vagy úgy de nem akarok tovább élni,elég volt(igen jártam szakembernél kb 6x de semmit sem ér) az elmült fél évet teljes magányban nihilben etc. töltöttem a világ semmilyen formában nem érdekel,ha nem élhetek olyan minőségű életet amilyet szeretnék és akivel szeretném.nem a segélykiáltás vágya hozott ide csak a kiváncsiság mit tud hozzátenni 1 kivülálló mindehez Gyűlölöm az életem,mindent ami volt,van,és lesz…nihil 4ever üdv

középiskolában végig bántottak verbálisan.
tüneteim: rettentő haragom van, azon fantáziálok hogyan álljak bosszút.
Meg van a véleményem a közösségekről, utálok mindenfajta közösséget. irritál maga a szó is.
Azokba az emberekbe nem volt empátia.
Nem tettem ellenük semmit, szórakozásból aláztak.
Pszichológus nem segít, mert rám helyezi a felelősséget, végig se tudtam mondani ezeket mert elvigyorogta magát és folyton váltott, kikerülte ezt a tèmát, a másik pszichológus is.
ilyeneket mondott miért nem álltam ki magamért? mintha egy egész csoport ellen használna.
Mintha ez valami normális dolog lenne hogy valakit kiválaszt magának egy csoport és módszeresen bántja.
Mintha csak bennem lenne a hiba, és nem a közösségbe amibe bele kerültem.
Én csak beültem a tanórára mert tanköteles voltam.
Ez nem lett volna része a fiatalkoromnak, a másodlagos szintér ami leginkább hat az ember fejlődésére az az iskola.
Én is bemenjek lövöldözni?, mint amerikában sokan, akkor majd látják hogy mit tettek velem. és komolyan veszik ezt.
Arról lehelyezik a felelősséget az elkövetőről, áthelyezik rám és a szüleimre. így az iskolai zaklatókat nem vonják felelősségre és szabadon csinálhatják. A tanárok is őket támogatták, hihetetlen és persze amikor már nem jártam be órára annyira stresszeltem, akkor is velem volt a baj.
ennek már 3 éve.
Az egyetlen használható amit kaptam, hogy az osztálytársaim súlyos önértékelési zavarban szenvednek és kompenzálják a kisebbrendűséget azzal hogy másokat leértékelnek. személyiség problémáik vannak.
Van olyan szakember, vagy valaki aki normálisan segít ezt feldolgozni? anélkül hogy még dühösebb lennék? mert már kívülről fújom, álljak ki magamé, alkalmazkodjak be mindenhova, oda is ahol bántva vagyok, mert én nem tudok alkalmazkodni, de idegesít ez a szó. Ez olyan mintha lenne egy rossz párkapcsolatom ahol csak az ordítozás megy, de még véletlen se válljunk el.
Amúgy meg nem alkalmazkodni kell hanem intézményt váltani.
Szerintem beiratkozok egy iskolába és én leszek a zaklató, mert az elfogadott.