Tisztelt Doktornő!
A problémám a következő. Három évvel ezelőtt volt egy rövid párkapcsolatom, körülbelül 3 hónapig tartott. A fiú (2 évvel idősebb) szakított velem, mert visszament az exbarátnőjéhez. Amíg külön voltunk neki körülbelül 5 párkapcsolata volt, amelyek 3 hónapnál nem tartottak tovább és saját bevallása szerint nem volt szerelmes egyik nőbe sem. Három hónapja újra intenzíven tartjuk a kapcsolatot de már fél éve írogat nekem. Folyamatosan írt és találkoztunk is, állandóan arról beszélt milyen jó volt a múltban.Megbeszéltük, hogy most így elleszünk és jól érezzük magunkat. Elmondta, hogy most nincs készen egy párkapcsolatra semmilyen szinten. Nem vagyunk újra együtt de néha úgy viselkedik mintha igen, például féltékenykedik. Körülbelül 2 hete megismert valakit, de nem szerelmes belé egyáltalán. Meg szeretné vele próbálni de nem biztos magában. Össze vagyok zavarodva, hogy most akkor mit is érez irántam? Korábban teljesen biztos voltam, hogy nem érez irántam semmit, de most összezavart azzal ahogyan viselkedik. Gondoltam arra is, hogy fél esetleg hogy belémszeret és ezért inkább ellök. Nem tudom számít e, de a legutóbbi kapcsolatába úgy ment bele, hogy tudta, hogy szakítás lesz a vége, mert nem érzett semmit a lány iránt.

Kedves Doktornő! A baratnőmmel nem olyan régóta vagyunk együtt, de mikor ajandékot veszek neki mindig olyan szavakat kapok tőle, hogy “nem kellet volna” “olyan hülye vagy” “nem kell nekem semmit venned” persze meg szokta köszönni és dicsérni hogy nagyon szép (például a nőnapi virág). Nem tudom miért mondja ezeket de nagyon aggaszt a dolog!
Válaszát előre is köszönöm! Üdvözlettel Tamás!

Bosszút akarok állni és tele vagyok agresszióval. Iskolai bántalmazás elszenvedője voltam 4 éven keresztül középiskolában, a tanár részéről is,az osztályfőnök is a bullyingot támogatta, barátkozott a szekálókkal. Kialakult nálam egy szorongásos, depressziós, traumás állapot akkoriban. Nem a szünetben zaklattak, hanem a tanórán. Szilveszterkor petárdákat dobáltam be a régi iskolám udvarába. Tipikus olyan iskola, kifele azt látja az ember, hogy, jó iskola, szép épület, nagy felszereltség, belül meg káosz van és nem számít. Gyakran elképzelem, ahogy egy sötét sikátorban leszámolok velük, egyedül mindenki gyenge. Nagy harag van bennem még mindig, csak az tart vissza, hogy talán elveszteném a szabadságomat, ha neki mennék valakinek. Az elbagaterizáló társadalom is idegesít. Múltkor olvastam, hogy a verbális abúzus az agy szerkezetét is megváltoztatja és kialakulhat a poszttraumás neurózis is. Egyébként magamon kívül nem tisztelek senkit, főleg nem valamilyen tanár féleséget,szülőt,. A pszichológus is idegesítene mert az is rám tolná a felelősséget, hogy biztos az én hibám, hogy bántottak a közösségekben, rohadtul de nem, semmit nem ártottam nekik, ezt úgy nevezik bullying, pszichoterror, közösségi erőszak, abúzus, és ok nélkül történik, önértékelési zavaros emberek bántanak másokat, ne ferdítsük el a dolgokat arra,hogy ez a fiatalkor része “álljá ki magadért” tipikus magyar mentalitás. Főleg hogy csoportban piszkáltak, és egész életükben óvoda óta azt tanulták, hogyan használják a verbális zaklatást, nekik az a szórakozás, volt kb. 3-4 agresszor és a barátaik, az osztály aki pozitív visszajelzést adott nekik, röhögtek. Ilyen esetekben az iskolaváltás segít csak. Egyébként már simán visszaszólok, ha esetleg valaki beszól, ha már annyira “álljá ki magadé” van itt. amúgy meg élnék a jogaimmal és feljelenteném zaklatásért ha újra ilyen történne mint az iskolában, mert attól hogy mondjuk iskolában történik még ugyanaz, mintha az utcán csinálnák. Csak a társadalom mindent elferdít, nem tudom de az iskolai szekálás elfogadott a társadalomban, az utcai szekálás már nem, én ezt nem értem, van különbség hatásban? Nem. A médiában is, jajj a bevándorlók ezt meg azt zaklattak.
Ennek van jó hatása is. Legyőzhetetlennek érzem magamat, erősebbnek érzem magamat az átlag emberrel szemben, akiknek nem volt ilyen problémájuk. Egyébként feljogosítva érzem magamat sok mindenre. Azt se értem minek vannak pedagógusok, kb olyan mintha nem lennének, a bántalmazással nem csinálnak semmit, néha beszállnak azok is. A tanórán nem lehetett figyelni, mert a sok önértékelési zavaros zavarta az órát és a tanárt is piszkálták, ordibáltak, állat hangokat adtak ki. Jobban jártam volna esti sulival. Most építem újra magamat, hiszen a múltra az az orvosság, ha sikereket érek el és megyek felfele, szerintem. Egyébként rájöttem, hogy az átlag embert könnyű leállítani, mert van bennük érzés, empátia, az osztálytársaim nem átlagok voltak, a piszkáláshoz értettek de nagyon, nagyon jól magyarázták, hogy “mindig az áldozat a hibás”, konkrétan kimondták. Az egyik osztálytársamat kórházba juttatták úgy felment a vérnyomása a stressz miatt, és ezen is csak röhögtek, mondjuk ő is agresszor volt, mindenkinek neki ment, engem is ütögetett. Az nekem is magas volt, a vérnyomás.
Nagyon érdekelne már egy pszichológus véleménye, hogy mit gondol a középiskolai zaklatásról? Ha megütöd az agresszort, akkor meg téged vonnak felelősségre, mert az már tetlegesség és könnyű testi sértés szegénynek.. Az előzményekre meg senki nem kíváncsi. Amerikában emiatt jut kb. minden hétre egy iskolai lövöldözés. A vége felé már én is azon voltam fejben, mert semmi nem számít már, teljesen kiöltek belőlem minden jó érzést, akkoriban.
Csak mégis ha visszagondolok, másoknak a középiskolás évek a legszebbek, nekem meg… bár próbáltam széppé tenni, de az egy hamis dolog volt. Alkoholt is nagyon gyakran használtam. Beszedtem a pszichiáter gyógyszereit is, holott nekik lett volna szükségük kezelésre, nekem csak támogatásra lett volna szükségem és egy más környezetre, ez is nagyon érzékeny pont még bennem, hogy nem éreztem támogatást soha. Nem jártam be órára, emiatt majdnem ki is rúgtak, de az agresszorok élték világukat. A tanárok azt hitték, hogy én azért nem járok, mert nem szeretnék leérettségizni, holott az iskolai zaklatás miatt nem jártam, ez is felidegesít…..Iskolán kívül gyakran kerültem drogos társaságokban de az is jobb volt, ott legalább jól voltam, jó fejek voltak és addig is volt valami pozitív. De már mindegy, csak magamra számíthatok. Le szeretném vetni magamról a múlt maradékait.

Üdvözlöm !
40 éves vagyok , van egy 20 és 17 éves gyermekem ,Lány és fiú. 2005 -ben vàltam el , azóta nem voltam sikeres új pàrkapcsolt kialakításában. Egy éve lett párom aki külfdön dolgozik és eddig jól működött így a kapcsolatunk. Most elérkezett egy pont , szeretnénk megpróbálni együtt.
Ami problèmàt okoz az itt kezdődik.
Vágyok arra hogy a párommal együtt legyek de nekem kell mennem. Eddig azt gondoltam nem lesz ez nehéz döntés. Meg van az indulás időpontja , és mégis nehéz.
A gyerekeim itt maradnak mert tanúlnak. Viszont mi hàrman eddig mindig együtt voltunk. Beszélgettem velük erről sokat , de ők azt mondják amit én ” hallani szeretnék ” . Ami nem ìgy van . Amivel próbálom s lelkiismeretem nyugtatni hogy anyagilag is nagy segítség egy külföldi munka és elősorban szeretném ezt a kapcsolatot is mert jó. Adni egy esélyt.
Ott a màsik oldal..a gyerekek. Szeretem őket nagyon és kötődök hozzájuk. Itthagyom őket.
Milyen anya vagyok ?

Tisztelt Doktor Úr/Nő. 27 eves nő vagyok, es van egy komoly parkapcsolatom egy eve, mar ossze is koltoztunk 8 honapja egyutt elunk. Nekem o az elso komoly kapcsolatom, en meg szuz vagyok, var ram turelmesen. Sokaig ugy beszelt es ugy is viselikedett mint akinek en leszek az első. Pettingelünk de nagyon tapasztalatlan, és azt mondta en vagyok az a lany akivel eloszor furdott egyutt…Nem mesel semmit a multjarol, en tudtam meg hogy volt egy 3 eves kapcsolata, talaltam egy dobozban uzeneteket , illetve kepeket. ma dolgoztam a szamitogepen es megint talaltam egy csomo kepet. Tudom, hogy a mult, tudom hogy mindenkinek van multja, de en e miatt nem tudok vele lefekudni, mert mi van ha egyutt voltak. Hogy tehetnem ezen tul magam? A baratnoim lehulyeznek, veluk nem lehet semmit megbeszelni, es ez a sok onmarcangolas mar a doktori tanulmanyaim karara fog menni. Ha azt hangoztatja nekem, hogy mindent ami elottem volt kitorolt a memoriajabol, akkor miert vannak meg ezek a kepek? Biztos azert vagyok ilyen mert nekem o az elso kozos kapcsolatom. Kerem szepen adjon tanacsot nekem. Elore is koszonom, Anna

Üdvözlöm!
A napokban valamilyen oknál fogva bevillant egy 9 éves emlék. 11 voltam, amikor interneten egy idősebb férfi szexuálisan zaklatott: fenyegetett, hogy vetkőzzek le webcamerán keresztül, és mivel nagyon meg voltam ijedve ezért megtettem. Nagyon szorongok emiatt, hisz ezek szerint még nem tudtam feldolgozni. A kérdésem az lenne, hogy elmondjam-e a szüleimnek (még velük élek). Félek, hogy engem találnának hibásnak, hogy miért kezdtem bele egyáltalán abba a beszélgetésbe anno… Nem tudom hogyan lehetnék jobban.
Válaszát előre is köszönöm!
B

A traumákat lehetséges egyedül feldolgozni?
Mikor tekinthető feldolgozottnak? Amikor már nem okoz szenvedést ha rágondolok vagy mi? Nincs szorongás? Egy idő után elmúlik magától is?

19 eves lany vagyok. Most erettsegizem a suliban, ami szep es jo.
De az a gond, hogy egy joval fiatalabb sracba szerettem bele.
Az a fiu 15 eves most kezdte el ott a sulit.
Nem reg ota beszelunk, de az evnyiton mikor meglattam megdobbant a szivem.
Pedig ez nalam nagyon ritka.
Mit kellene tennem?
Tul fiatal O hozzam?
Lephetek, vagy felejtsem el?
Tanacstalan vagyok…

Akkor nekem sikerült feldolgozni a traumát. Sorozatos Erőszakos cselekmények voltak.ment egyedül is. Egy idő után az emlékek veszítettek a töltéséből. Hinni kell, hogy lehetséges, rájöttem, hogy a hit a kulcsa mindennek. Már van megküzdési stratégiám. és van egy titkos hozzávaló, de az hosszú.
Nem tudom, ha szeretnék segíteni traumatizált embernek, hova érdemes fordulni? Ingyen akarok segíteni.
Engem pont ez motivál arra, hogy segítsek másoknak.
Bátor kis harcos…

Tisztelt Doktornő! 26 éves nő vagyok, volt egy hosszú kapcsolatom, melyből a párom nagyon váratlanul és nagyon lezáratlanul egyik napról a másik eltűnt egy másik nő miatt. Együtt voltak fél évet, aztán újra felkeresett engem. Bánja, amit tett. Egyelőre nem vagyunk ismét együtt, bár úgy érzem, bennem nincs harag. Azonban azóta folyamatosan attól rettegek minden nap, hogy ismét eltűnik emiatt a nő miatt (szoktak még beszélni), sokat hisztériázom, gyötröm őt ezzel, úgy érzem, folyamatosan kontroll alatt kell tartanom. Nagyon szenvedek ettől a helyzettől… A visszatérése nagyjából 1 hónapja volt, azóta így élek, de már nagyon kimerült vagyok, a környezetem is észrevette, hogy folyton ingerült vagyok még velük is. Elmúlhat ez az érzés, ha látom, hogy idővel bizonyít? Vagy ez már elveszett? Válaszát köszönöm szépen!

Tisztelt Pszichológus!

Már elég régóta, az orgazmust úgy érem el, hogy visszatartom a levegőt. Ez sokszor elég hosszúra nyúlik, akár fél percre is, de ha nem sikerül, akkor próbálom újra. Ez szexnél sokszor elég komikus jelenetekhez vezet. Azt is észrevettem ha nem tartom vissza a levegőt akkor a merevedést elérem, de a magömlést nem.
A kérdésem az lenne, hogy ezen valahogy lehetne javítani?

Tisztelt cím.39 éves nő vagyok.A volt párom 22. 1,5 évig voltunk együtt,két hete szakítottunk.Nagyon jól megvoltunk a nagy korkülömbség ellenére.Kb.egy hónapja észrevettem hogy mindenhova viszi a telefonját magával.Ezt szóba hoztam és még ő volt megsértődve hogy hogyan merem hűtlenséggel vádolni.Mindig elmondta mennyire szeret a tenyerén hordozott,kényztetett.Aztán egy veszekedés alkalmával kinyögte hogy egy hete van egy viszonya.Azonnal kidobtam.És én most nagyon szégyenlem magam amiért 1,5 évig hittem neki,elhittem hogy szeret.Ön szerint is szégyenletre méltó hogy ennyire naiv voltam.Most annyira össze vagyok törve hogy úgy érzem nem birom ki.Válaszát köszönöm.

Jogosan idegesít?
apám egy ismertebb ember a városban,sikeres a sportban, egy kis városban élek. Egyébként meg otthon egy agresszív ember volt, anyámmal rossz volt a kapcsolatuk és alkoholista volt.Nem is foglalkozott velem sose, kifelé képmutató.
Sokan úgy ismerik, hogy milyen jó ember, mert egyébként jópofa tud lenni.
Például az üzemorvosnál először voltam és rögtön kérdezgeti ott az asszisztenstől, hogy én ki vagyok. “Hát neki a pici fiacskája” és rögtön mondja az orvos, hogy nem sikerült jobb munkakörben elhelyezkedni, nincs szakmája? Na ez teljesen kiborító, mintha emiatt meg lennék különböztetve, a családtagjaim miatt. Hozzávágnám a falhoz legszívesebben az ilyet.
Háziorvoshoz is ahhoz jártam, akihez a többi családtagom.
Máshol meg szabályszerűen gügyügtek már hozzám régebben.
Utálom hogyha valaki ismeri a családtagjaimat, és felhozza őket. Mintha önmagam nem lenne fontos.
Néha úgy érzem rossz fényt vetnek rám a családtagjaim. Máskor meg szégyent érzek. Amúgy szégyenlem azt az embert is az apámat.
Mintha kontroll alatt lettem volna tartva sok irányból.
Direkt eléggé szeretem játszani a hülyét, hörgök az utcán például 😀 imádok deviánsan viselkedni. Máshogy mint az a társadalomban normális. Direkt meg akarom mutatni.. Beülök, gyújtok egy cigit, lefüstölöm az embereket még mindig menőség érzéssel tölt el.
Valamikor szeretem direkt lejáratni is magamat, rossz színben feltüntetni magamat.
Iskoláimban ez volt, a testvéreim is azokba az iskolákba jártak előttem és gyakran hasonlítgattak hozzájuk, én nem vagyok jó önmagamért vagy mi?
Jó kisfiúnak voltam beállítva. Ha volt valami,akkor már a tanár rögtön “a testvéred nem így viselekdett” “ezt nem gondoltam volna rólad” elmegyek hozzátok és elmondom a szüleidnek” Elő is fordult, hogy a tanár meg állította anyámat az utcán és beszámolt, pedig az osztálytársaim műveltek durva dolgokat de NEKIK SZABAD VOLT. pedig csak megmukkantam, vagy megvédtem magamat.
Szóval igen meg voltam különböztetve mindig is az iskolában. És ez dühít fel a legjobban, idióta tanárok is. Egyébként már általánosban elkezdtem dohányozni, alkoholizálni a többiekkel. Középiskolás koromban előkerült a drog is.
Most Jó kis használt Bmw-re gyűjtök, jó kis parasztvakító autó.
Pszichológushoz mennék tuti elhülyéskedném és udvarolnék, eljátszanám az őrültet. Nem tudom ezen érdemes lenne e dolgozni, mert néha nagyon kiborulok és agresszió is van rendesen, feszít belülről. Főleg ha irányítani akarnak és megmondani nekem mit csináljak. Nem tudok megmaradni egy helyben, mennék mindenfele és nem egy munkahelyen rohadni évekig, már unom a munkahelyet, főleg szakma nélkül, csak hogy csináljak valamit azért dolgozok. Nem is akarom élni az átlag társadalmi, átlagember életet.

Nagyon félek attól hogy bármelyik pillanatban újra kezdődhet a világháború . A legtöbb ember fél ettől de én már betegesen félek tőle .

Üdvözlöm!
A segítségét szeretném kérni.
Hogy mi a baj konkrétan nem tudnám megfogalmazni kifejezetten egy téma köre.
Mostanság ( 4-5 éve) elég stresszes ez életem. Nem én vagyok feszült, a környezettem, viszont van egy iszonyatos rossz tulajdonságom, hogy egy idő után, nem tudom eltolerálni a feszültséget és ugyan azt a feszültséget fogom magamra venni mint ami a környezetem. Hiába érzem jól magam, hiába volt nagyon szuper a napom, egyszerűen felszívom, mint a szivacs a vizet. Emellett most úgy érzem, nem csak ezzel kell megbirkóznom. Mostanság iszonyatos a közérzetem. Ha jól érzem magam valami miatt az sem tart sokáig. És tényleg nem tudom miért. Hiába próbálom azt az elvet követni, hogy én szabom meg, hogy melyik érzést akarom megélni. Hiába teszem azt, hogy beszívok egy friss kinti tiszta levegőt, és mikor kifújom, elengedem a nyomást amit érzek. Abban a röpke fél vagy egy órában használ utána kezdődik minden elölről. Úgy érzem túl sok helyen dölt össze a stabil váram. És amikor felépítek valamit, tök jó tart egy napig. Neki állok a másik problémának, amit úgy gondolok, hogy frusztrálhat. De mire azt a falat is rendbe rakom, az előző fal ahol foltoztam az leomlik. Majd akkor megint jön a nyomás, hogy sírni akarok. Amire azt mondaná, hogy jó, jöjjön ki a dolog. De hiába sírok, csak ugyanazt az átmeneti hatást éri el, mint a levegő, be rossz ki fúj módszer, és még csak nem is praktikus, mert képes bedagadni utána a szemem és kell vagy 10 óra mire emberien nézek ki. Viszont akkor jön a probléma, hogy kérdezik, hogy mi a baj. Ha megkérdezik, hogy mi a baj ( kívülállók, osztálytársak) akkor csak megint eltudnám magam bőgni, mert nem tudnának segíteni. Próbáltam a legjobb barátomnak kibeszélni magamból a “bajt” hátha segít, de ez sem volt valami hatásos. Ha pedig az aktuális személy kérdezi meg tőlem, hogy mi a baj, akitől felszedem a streszt, neki nem mondhatok igazat. Mert az a legjobb megoldás ha nem mondom el neki. De iszonyat fáj az is, hogy hazudnom kell. Amikor meg próbáltam elmondani, hogy mi a gond abból csak vita lett. Jött azzal, hogy ő veszekszik az illetővel, nem én. És, hogy neki sokkal rosszabb. Amit nem kétlek. Mert tényleg ő éli meg. És hogy én csak játszom magam. Már az utóbbi időben arra is gondoltam, hogy amikor meg halt a cicám, mert a szomszéd lemérgezte, az meg maradt bennem trauma ként, hiába érzem azt, hogy “elengedtem, lezártam, továbbléptem”. Szóval fogalmam sincs, hogy mit tegyek, hogyan szedjem össze magam. Ez nem én vagyok.