Kedves Szabó Lili!
Nagyon köszönöm válaszát, melyet 2018-05-01 22:58:59-i keltezéssel:
Párkapcsolati problémák – témában írt a nagy korkülönbségre vonatkozóan.
„A kérdés az, hogy szeretnének-e közös életet élni, s családot alapítani?”
Erre a kérdésre sajnos az a válasz, hogy 35 éves korom után már feladtam hogy valaha utódaim szülessenek, ugyanis nem szerettem volna idős szülőket gyermekeimnek. Az élet fintora(?), hogy akiben társra leltem, ő huszon évvel idősebb, s ha minimum 10 évvel korábban találkozunk, akkor még belevágott volna, de mosmár ő is teljesen kizárja. Tehát eddig lehetőségem sem volt gyermekvállalásra, most meg már túl késő. Úgy érzem ezt elfogadtam, de rettegek attól hogy 10-20 év múlva mennyire fogom magam okolni azért mert nem voltam vakmerőbb.
A másik pedig:
Közös életet persze, hogy szeretnénk, de a korkülönbség miatt félünk. Félek.
Ön azt írja hogy „Nem biztos, hogy gondoznia kellene a jövőben akár a párját, akár a szüleit”.
Nagyszüleim mindegyike hosszú évekig 24 órás ellátásra szorultak.
De ha nem is így fog történni, akkor is félek attól, hogy mivel a szüleim korosztálya, ezért egyszerre szenvedem el mindannyiuk elvesztését és egyedül maradok.
Ezt próbálom mérlegelni, hogy ha már így is úgy is egyedül kell maradnom, akkor melyik verziót válasszam:
1.: magány és utána nagy fájdalom, vagy 2.: pár év boldogság és utána mégnagyobb fájdalom…
Az első verziónál –mesebeli valószínűtlenséggel– még találhatok egy korban hozzám illőt, de saját gyermekem már nem lessz, viszon egész idáig ilyen társat nem találtam ezért kételkedem.
A második verziónál viszont ami még aggaszt: a korkülömbség miatt adódó küzdelem a környezetünkel a pár év boldogságért.

Nem tudom, hogy mit tegyek, de leginkább nem tudom mit kezdjek e második verzió küzdelmeivel, hogy „edzem rá magam”.

Üdvözlöm!
Régóta keresek olyan szakembert, aki internetes felületen keresztül is tudna nekem segítséget nyújtani, örülök, hogy az oldalra találtam. A problémám nagyjából 4 hónapja áll fenn, jobb/rosszabb időszakokkal. Kiskorom óta hajlmas vagyok a szorongásra, ezt onnét tudom, hogy néha nehézséget okozott egyedül közlekednem valahova, nem éreztem jól magam. Ezt azonban egy idő után szinte teljesen elnőttem. December elején történt velem egy olyan eset, ami meglehetősen megrázott. Az akkori baráti köröm teljesen feloszlott, elég rosszul bántak velem azok, akiktől legkevésbé vártam volna.. Mindig is konfliktuskerülő voltam, így ez nagyon érzékenyen érintett. Napokig iskolába se akartam bemenni. A helyzetet bár azóta rendeztem, az egykori kötelékek sosem lesznek a régiek. Távkapcsolatban élek, a párom mindenben támogat, mindenben mellettem áll, így nekem nagyon fontos, ám csak hétvégente vagyunk együtt, akkor nem szokott panaszom lenni, de hétköznaponként a sírás kerülgetett, ha nincs velem és újra rosszul voltam. Érettségi előtt is állok, ami miatt hatalmas rajtam a nyomás, ugyanis ezen nem csupán a tanulmányaim folytatása múlik, hanem az is, hogy barátommal egy városba kerülhessünk a hosszas távolsággal való küzdelmek után. Ha vele vagyok, jóval kevésbé koncentrálok bármi rosszra, vagy egyáltalán nem is leszek rosszul.
Napközben fáradékonyabbnak, kedvetlennek éreztem magam, volt hogy szédültem, vagy ha egyedül kellett mennem valahova, bepánikoltam, nehezebbnek éreztem még levegőt is venni. Úgy érzem, mintha ez nem én lennék, mert mindig életvidám voltam, amit bár lehet mások most is úgy látnak, de belül érzem a kedvtelenséget, fáradtságot. Voltam orvosnál, aki teljes vérképre küldött vérszegénység/pajzsmirigy gyanúval, de makk egészségesnek bizonyulok. Vérnyomásommal sosem volt probléma. Szeretném kérdezni, hogy a felsoroltak alapján ez pszichés eredetű gond lenne-e, illetve ha igen, abban az esetben mit tanácsolna?
Válaszát nagyon szépen köszönöm!

Tisztelt Doktornő,
Én egy 20 éves egyetemista lány vagyok. Azzal a problémával fordulok önhöz, hogy nem tudom túltenni magam egy semmiségen. Nem volt még barátom soha, pedig szoktam fiúkkal találkozgatni, esélyt adni, hogy lehessen valami de egy idő után mindenkit megunok és nyomasztóvá válik, hogy találkoznunk kell. Nem nagyon tudok emberekhez közeledni és azt sem tudom, hogyan kéne viselkedni egy kapcsolatban.
Találkoztam egy sráccal még a télen és azt éreztem amit még soha, rögtön felhívtam utána a barátnőm, hogy na most tuti lesz barátom mert olyan jól éreztem magam. Pont vizsgaidőszak közepén volt. A találkozásunk után még estre igen, de másnap nem írt a fiú és elkönyveltem magamban, hogy rendben van ez így. Semmi bajom nem volt..szokott ez így lenni, de aztán vége lett a vizsgaidőszaknak és írt nekem hogy gratulál, hogy ötös lett a vizsgám néhány órás beszélgetés után nem írtam neki vissza mert rosszul esett, hogy csak azért írt, mert kitettem egy képet a vizsgaeredményről és azt szerettem volna tesztelni, hogy képes- e újra írni ha nem írok vissza. Nem beszéltünk többet. Elkezdtem találkozni az egyik csoporttársával és nagyon aranyos fiú, de folyton azt érzem, hogy a másik sráccal én szúrtam el. Nem bírtam tovább és írtam neki, hogy beszéljük meg. Azt mondta nem érezte hogy én szerettem volna bármit is.. nem tudott kiigazodni rajtam és akkor inkább hagyta a dolgot. Mostmár van barátnője és tudom, hogyha eléggé megfogtam volna akkor írt volna, de mégis olyan rossz érzés van bennem mert én a találkozáson és előtte a beszélgetések alkalmával annyira azt vettem le, hogy nagyon kedvel.. Úgy érzem , mert ilyen makacs vagyok, hogy nem írtam vissza vagy én nem írtam neki elszúrtam mindent és 20 év alatt először bolondultam meg így, hogy belebetegszek egy ilyenbe, de nem tudom magam túltenni ezen mert azt érzem a saját boldogságom útjába álltam mert ilyen távolságtartó vagyok. Nem tudok emiatt tanulni és koncentrálni és csak azt remélem idővel jobb lesz, de most nem úgy fest. Tudom azt is, hogy ez szinte egy törvény, hogy mindig az kell akit nem kaphatsz meg és hogy ez is közrejátszik abban, hogy nem tudom elengedni . Hogyan tudnék túllépni ezen? Nem akarom, hogy rámenjen a vizsgaidőszakom egy ilyen kis butaságra… és nem akarok ismét 20 évet várni, hogy újra ilyesmit érezzek az első randi után
Sosem voltam kapcsolatfüggő, mint sokan korombeliek. Mindig boldog tudtam lenni egyedül, de anyukám mostanában mindig azzal rágja a fülem, hogy mikor lesz már barátom.. úgy érzem kezdi belém beszélni, hogy csak akkor tudok boldog lenni, ha van valakim.

Jónapot!
Szoval az lenne a problema hogy lassan 5 hónapja szószerint nem voltam kint a szabadban,nagyon sokat alszok, de ami a legrosszabb hogy “nem tudok beszélni” végkepp nem tudok senkivelsem szót váltani még a szüleimmel sem.Mindenkit ellökök magamtól,mostanaban sokat eszem, inni is elég sokat iszom ezzel nincs baj ,de nem tudok vegkepp beszélni nem akarok kimozdulni,psichológus gyógyszert adott azt beszedtem de semmit sem hat,meg szerintem nekem ezt fejben kell legyőznöm.Kérem válaszoljon!!Köszönöm!

20 éves vagyok. Nincs önbizalmam és ez szétszedi az életem. Félek megszólalni társaságban mert mi van ha hülyeséget mondok, félek megölelni embereket, félek a barátaimnak nevezni embereket előttük mert mi van ha ők nem úgy gondolják.. Nagyon nehezen találok olyan személyiségű embereket akik kompatibilisek velem, de azokhoz nagyon ragaszkodok. Pont ez a baj, ezzel a túlzott féltéssel és félelemmel taszítom el őket. Én rohanok mindig ha segíteni kell nekik, vagy szükségük van rám. De ez nem érték. Túl sok vagyok. Poén hogy az életben akkor szeretnek ha nem szeretek túlzottan. Akkor kíváncsiak rám ha magamba fojtom a gondolataim. El kell engednem, hogy megtarthassam őket… Ez gondolom mindenkinél így van de hát ez borzalmas és állandóan ezen agyalok.
Negatív vagyok mindenben, mert egyszerűbb. És nem igaz hogy bevonzzuk a dolgokat, mert mindig negatív voltam és mégis van ami sikerült. Pont ezért gondolkozok úgy hogy nem fog sikerülni, és akkor vagy annyi hogy igazam volt, vagy pedig örülök mert sikerült. Ha pozitív vagyok akkor meg vagy csalódok magamban ha nem sikerül, vagy igazam volt. Nyilván a kevesebb sérüléssel járó opciót választom…
Egész életemben menekültem továbbtanulásokkal más-más városokba, Budapesten kötöttem ki, és innen nem érzem hogy van tovább. Nem tudok tovább menekülni. Egy pesszimista örök reménykedő vagyok, ami egy nagyon csúnya dolog..

Tisztelt Doktornő.Épp vàlni készülök mert megcsaltam a férjem,és terhes lettem.Első gyermekem és szerettem volna megtartani,az akitől a gyermeket vàrom sajnos nem örül a babànak és azt szerette volna hogy elvettesem ő egy 7éves élettàrsi kapcsolatba él,de nincs gyerekük.2évig csalta az élettàrsàt velem és tavaly nyàr ota amikor kiderült a megcsalàs azóta az élettàrsa is gyereket szeretne.Miattam és a gyermek miatt nem hagyja el.Azt mondta hogy az én gyermekem semmi pozitivumot nem hozott és nem is hoz se az ő életébe se az enyémbe.Ő azzal hogy megtartottam kapot 18-20év gyerektartàst egy gyereket aki nem mellette nő fel és a birosàgi pereket.Én elmondtam neki hogy tartok tőle hogy az élettàrsa hozzààllàsa miatt nem fogja majd làttogatni a gyermekünket,főleg ha még időközbe bejelenti azt hogy terhes akkor az én gyermekem el lesz felejtve.Meg nem érez a baba irànt semmit mert nem kézenfogható a dolog.A kérdésem az lenne hogy ha megszületik a baba megvàltozhat a hozzààllàsa vagy lehetnek érzései a baba irànt?Vagy elfelejthetem azt hogy ő valaha is gyermekeként fog a gyermekre tekinteni?Annyira tanàcstalan és mitévő vagyok.

Tisztelt Doktornő. 26 éves vagyok. Lassan 2 éve élek együtt a párommal. Nagyon zavar ha a párom felnőtt filmet néz egyedül. Szoktunk együtt is és én is szoktam egyedül, de amikor ő nézne egyedül az engem nagyon bánt. És tudom, hogy ez természeted dolog… tudom, hogy minden férfi ilyen és nincs ebbe semmi mégsem tudok mit kezdeni az érzéssel. Már a netkábelt is volt, hogy kihúztam és nagyon sokszor azt hazudtam, hogy nincs net, csakhogy ne nézze ha nem vagyok otthon. Az állásomat is majdnem elvesztettem ez miatt, mert amikor szabadnapja volt én is otthon maradtam és ezt bent nem nézték jó szemmel. Úgy gondolom ez már nagyon nem normális. De nem tudok az érzéssel mit kezdeni.

Tisztelt Asszonyom! Elnézést ha a levelem picit hosszú lesz, de szeretném ha segítene. Sajnos elég nagy baj van.Másfél évet éltem homoszexuális (lány-lány) kapcsolatban, előtte csak heteroszexuális kapcsolataim voltak (páromnak is). Amióta az eszemet tudom, családra, gyerekekre vágytam, azonban mikor 2 évvel ezelőtt megismerkedtem a mostani volt párommal, rádöbbentem, hogy Őt szeretem. Olyan szintű boldogságot éltünk meg mindketten, amiben nem gondoltuk volna, hogy valaha is részünk lesz. Ez nem volt egy nyílt kapcsolat, csak 1-2 barátunknak mondtuk el, többnyire az ő barátai tudtak róla, az igazi “coming out” a részemről hiányzott. Nagyon boldogok voltunk, rengeteg mindent kipróbáltunk együtt, míg korábban nyűg volt a páromnak való reggeli/ebéd/vacsorakészítés, az mostanra az egyik legfontosabb napi rutinommá vált, imádtunk egymásnak apró ajándékokat venni, ő még egy könyvet is írt a megismerkedésünkről, amit nyomdából elő is hivatott. “Jelképes” gyűrűnk is volt már és több mint 1 évet együtt is laktunk 1 albérletben. Rengeteg szerelmes levelet írt nekem, ő világ életében író szeretett volna lenni, szóval nagyon stílusosan levélbe tudta önteni, hogy mit érez irántam. Többször is azt állította, hogy megmentettem az életét, mert előttem céltalan és semmilyen élete volt, még a szüleivel is rossz viszonyban volt, amióta azonban az életében vagyok, nagyon szoros lett köztük a viszony (pedig a szülők nem tudják, hogy egy pár vagyunk, csak mint egy “jó” barátnő bukkantam fel az életükben). Aztán minden darabokra hullott, egyre több lett a vita, sokat veszekedtünk amiatt, mert ő az ex barátjával tartja chaten a kapcsolatot, akivel elvileg barátok maradtak. Hármasban is volt, hogy találkoztunk, csakhogy bizonyítsa, tényleg nem kell aggódnom, őt már nem szereti. Időközben a srác külföldre költözött, tehát a “zöld szörny” eltűnt a kapcsolatból, de a gyakori chatelés még így is zavart, pedig a szíven mélyén tudtam, hogy csak barátok. A párom nagyon szeretett engem, több ismerősünk is mondta, akik tudtak rólunk, hogy úgy látják, ő amúgy jobban odavan értem, mint én érte. Szerintem ez nem feltétlenül volt igaz, tény, én az érzelmeimet mindig is nehezen fejeztem ki nagy tömeg előtt, még akár olyan társaság előtt is, akik esetleg tudtak rólunk és elfogadtak minket. Otthon a négy fal között én voltam lelőhetetlen, mindig alig vártam, hogy nap végén újra találkozzunk.
Kb. 2 hónappal ezelőtt a mesterdiplomámra kezdtem fókuszálni, valamint lakástulajdonos is lettem. Ez a két dolog, valamint a munkám, rengeteg energiámat felemésztett, a lakásba együtt akartunk beköltözni, de minden papír ügyet én intéztem ezzel kapcsolatban. A kimerültségem miatt egyre több volt a vita, szerinte sokszor boxzsáknak használtam őt. Ő időközben felmondott a munkahelyén (egyébként egy helyen dolgoztunk, szóval a közös irodában is rengeteg időt töltöttünk együtt), hirtelen tele lett rengeteg szabadidővel, én azonban napi 2-3 órákat ha aludtam. Egy élő roncs voltam. Ezekben a nehéz időkben az exét is meglátogatta külföldön, mint egy “baráti” találkozó, mikor 3 nap után visszajött, már éreztem, hogy más milyen a viselkedése. A visszajövetelének napján szakítottunk, ugyanis sikerült ismét összevesznünk. Szerettem volna vele a nyári terveimet megbeszélni, mert tavaly is voltunk nyaralni, és imádtuk. Azonban elhárította a közeledésemet, azt mondta, hogy már javában pályázik új munkákra, ha minden jól megy, nyáron dolgozni fog és nem lesz ideje nyaralgatni, hiszen próbaidőn lesz. Ehhez képest a családjával már megvolt beszélve egy fix balatoni út, szóval nehezen viseltem ezt el, hogy a nyáron csak emiatt ne tudjak a párommal valahova menni, mert próbaidős lesz, mondtam, hogy legalább próbáljunk tervezni, aztán ha nem úgy alakul még változtathatunk rajta. Összevesztünk, majd nap végén mikor újra találkoztunk, ő szakított velem. Az ezt követő néhány napot nem részletezném, most 2 héttel a szakítás után írok Önnek. Iszonyatosan kibuktam lelkileg, ennyit még soha nem sírtam és életemben most először fordult meg a fejemben, hogy nincs értelme az életnek nélküle. Ő elmondta, hogy a sok vitát már nem bírta, valamint azt is, hogy a volt párjával külföldön váltottak egy csókot és ez összezavarta… mindezeken túl őt az is zavarta, hogy másfél év nem volt elég ahhoz, hogy felvállaljam mindenki előtt ezt a kapcsolatot és nem akart tovább barátként mellettem működni, mert szerinte kifele olyanok voltunk. Azt is elmondta, hogy rájött, gyereket szeretne, pedig korábban kettőnk közül pont ő állította, hogy erről képes letenni a kapcsolat miatt. Jelenleg még nem élek a saját lakásomban, de már együtt sem lakunk, még a szakítás előtt külön költöztünk, mert lejárt a szerződésünk az albérletünkre és nem akartunk hosszabbítani, ha már úgy is jön az én új lakásom. Ideiglenesen ő családjánál húzza most meg magát, én meg egy ismerősömhöz költöztem, de kb. minden kis ketyerém, tárgyam körülötte forog, a költözéskor külön mappába gondosan elcsomagoltam a nekem írt leveleit, amik a napokban a kezem közé kerültek…. nagyon elszomorító a helyzet, fogalmam sincs mitévő legyek, 28. életévemet töltöm be lassan (Ő 25 éves), és egyelőre azt sem tudom, hogy mihez kezdjek, lánynál biztosan nem akarok többet próbálkozni, nekem csak egy volt közülük, vele pedig tönkrement. De fiúkhoz sincs kedvem…vissza szeretném kapni. A szakítás napján azt mondta, hogy még meglátjuk mi lesz, pár nappal később találkoztunk, akkor azonban azt mondta, hogy maradjunk barátok, sikerült rá aludnia és nem akar már velem együtt lenni. Kérdeztem, hogy a volt párja-e az oka, újrakezdik-e, kiköltözik-e hozzá, vagy esetleg ő jön e hozzá haza, de nem kaptam egyértelmű választ. Iszonyatosan átverve érzem magam, de mégis tudom, hogy én is elrontottam, egyszerűen fel kellett volna vállalnom a dolgot és nyíltan szeretnem őt és sokkal, de sokkal jobban gondoskodnom róla. Hiába érzem legbelül, hogy mindent kihoztam magamból, úgy érzem, ha így lett volna, ez nem történik meg. Leírta, hogy mit jelent neki ez a kapcsolat, a gyűrűket is ő vette nekünk, mégis ő lép ki ebből. Nem szabadott volna boxzsának használnom, egyszerűen meg kellett volna értenem, egyszerűen külön kellett volna választanom őt és a szakdolgozat, valamint az új lakás körüli teendőket. Szerinte már a szakdolgozat előtt is voltak viták…. igen, de nem ennyi. Meg maga szerint hol nincsenek viták? Amikor utazott ki meglátogatni az exét, akkor is mikor felszállt a géppel küldött nekem egy sms-t, hogy mennyire szeret. És ez alig pár napja volt. Miért? Akkor miért dob el így? Jelenleg nem beszélünk, mert a napokban az is kiderült, hogy neki még a barátsághoz is idő kell. Adok neki időt, eldöntöttem. Folyamatosan lefoglalom magamat, hogy ne kattogjak, közben megöl a gondolat, ha chaten látom aktívnak, de tudom,hogy nem írhatok rá, mert időt kér… és ő sem ír rám… Tegnap állásinterjún volt, erről már napokkal korábban tudtam, tehát írtam neki, hogy drukkolok neki és azzal végezvén felhívott, hogy hogyan sikerült én pedig meghallgattam. Azóta semmi.
Mi együtt dolgoztunk, együtt laktunk, és ez a mostani állapot, ez a nagy semmi, ez megőrjít. Megőrjít, hogy semmi nem lesz a kutyavásárlásból az új lakásba, megőrjít, hogy semmi nem lesz a közös vállalkozás ötletünkből, megőrjít, hogy mást fog szeretne, megőrjít, hogy ennyi lett minden ígéretből. Megőrjít, hogy vége. 27 … lassan 28 vagyok… nem vagyok már gyerek, ez most tényleg nagyon fáj. Érzem, hogy talán szakemberre lenne szükségem, de egyelőre levél formában próbálok segítséget kérni. Maga szerint van lehetőségem visszahódítani?

Köszönettel,

Timi

Tisztelt Cintia!
2016-ban megismertem egy férfit. Kapcsolatunk, bár rendkívül megegyezik a stílusunk, hasonlóan gondolkodunk a világ dolgairól, szinte csak szexből állt, ezért is vetettem neki véget, mivel ő nem állt készen egy új kapcsolatra, én viszont arra vágytam.
Ősszel újra megkeresett, lefeküdtünk. Ezután jöttem rá, hogy ismét összejött az exével. Számonkértem, bevallotta, elmondta, hogy ez már számára nem lesz olyan, mint volt. Hatalmasat csalódtam, mégsem tudtam megállni, hogy pár hétnél tovább ne beszéljek vele. Azóta is számtalanszor találkoztunk, ilyenkor sokat beszélgetünk a szex mellett. Mindennap keres, tudom, hogy fontos vagyok számára: rögtön észreveszi, ha valami bánt, próbál segíteni, dicsér, érezteti velem, hogy tetszek neki.
Viszont rendkívül rosszul érzem magam, hogy én vagyok a 3. személy ebben a helyzetben, mégsem tudom őt elengedni, és ő sem engem, akárhányszor próbáltuk már. Elmondása szerint párjával csak lelkiismeretfurdalás miatt jött össze újra (megviselte a lányt a szakítás), valamint anyagilag támogatja a tanulmányait.
Tudom,hogy ezt már sokáig nem folytathatom, hisz rengeteget őrlődök miatta, viszont fogalmam sincs, mi lenne a jó megoldás.
Válaszát előre is köszönöm.
Üdv, Zsóka

Tisztelt Doktornő!

Néhány hete találkozgatok egy férfival, ismertük már egymást korábbról is, de nemrég kezdtünk el randizni. A problémám az lenne, hogy ő néhány évvel ezelőtt elvesztette az édesanyját és azóta saját elmondása szerint fél kötődni, fél közel kerülni érzelmileg másokhoz. Én nagyon szeretek vele lenni, ő is azt mondta és ezt is látom rajta hogy szeret velem lenni, mindenről el tudunk beszélgetni, a kémia is, a vonzalom is úgy érzem kölcsönös. Ugyanakkor azt mondta, hogy fél attól, hogy nem fogja tudni megadni nekem azt az érzelmi intelligenciát amit egy kapcsolat elvár. Néhány nappal ezelőtt, az anyák napja miatt nem volt túl jól lelkileg, alig beszéltünk, nem is erőltettem, úgy éreztem, hogy magányra van szüksége. Utána felkeresett, elnézést kért, hogy nem foglalkozott velem eleget. Azt mondta, hogy fog ezen változtatni, de helyre kell tennie magát, így most el fog tűnni egy ideig. Mondtam neki, hogy hozzám bármikor fordulhat, ha úgy gondolja, és ha majd úgy érzi, akkor tudja hogy hol talál. Azóta nem beszéltünk. Én nagyon aggódok érte. Tudom, hogy most egyedül akar lenni, de látom azt is, hogy ezzel nem tud egyedül megbirkózni. Úgy érzem a velem való “kapcsolata” is közrejátszik ebben a helyzetben, valószínűleg rájött, hogy köztünk működhetne a kapcsolat, és megijedt attól, hogy érzelmileg újra kötődjön valakihez, és attól hogy esetleg újra elveszítsen valakit akit szeret. Azt látom rajta, hogy a félelme nagyobb mint a vágya hogy mi együtt legyünk….és ez miatt félek attól, hogy nem fogom többé látni…
Én nagyon szeretnék vele lenni, szeretnék mellette állni, szeretném bebizonyítani neki, hogy ne féljen attól ami köztünk elkezdődött. Tudom, hogy ez egy hosszú folyamat lenne, és szerintem külső segítségre is szüksége lenne. A problémám viszont az, hogy nem tudom, hogy mit csináljak. Hagyjam, hogy ha majd úgy érzi akkor felkeres, ami akár hetek, hónapok is lehet, mivel nem tudom pontosan, hogy mennyi idő az amíg kijön ebből a hullámvölgyből. Vagy várjak egy ideig és ha sokáig nem jelentkezik, keressem meg én, viszont erre nem tudom hogyan reagálna, hiszen most azt hiszem, hogy tőlem és az érzéseitől is menekül.

Köszönöm a segítséget!

Üdv. Olyan gondom lenne hogy lelkile teljesen üresnek érzem magam. Semmi sem tud boldoggá tenni. Sem a pénz sem új autó, visszagondolva még egy barátnő sem. Nem tudom mi lehet ennek az oka. Vannak dolgok amik néhány pillanatig nagyon jó érzéssel töltenek el de tényleg csak néhány pillanatig utána elmúlik. Amiket szerettem eddig azok sem tesznek boldoggá sőt körülbelül már taszítanak. ( testépítés, barátokkal lenni, szexuális együttlétek és még sok minden). MI lehet ezeknek az oka hogy ilyen sivár lettem?

Tisztelt Doktornő!

Megismerkedtem nagyjàból fél éve egy fiúval. Többször próbálkoztunk az együttlèttel, de egy- két nap után érdektelennè váltam neki. Nem mutatott annyi érzelmet, amennyit Èn vártam volna. Èn beleszerettem, és tisztáztuk azt is, hogy ő nem szerelmes. Saját problémákra hivatkozva tartózkodik a tartós párkapcsolattól. Mondván, nem tudnà magát odaadni. De meg sem próbàlta. Ugyanakkor keresi a társaságom. Naponta többször beszélünk, közös programokat, nyaralást tervez. Én elmondtam, hogy számomra ez nem működik barátként. Közben flörtöl is velem. Ellentmondásos a viselkedése. Félek, ha határozottan visszautasítom, akkor elvesztem. Nem tudom eldönteni, hogy érdemes- e várnom rá. És emiatt folyamatosan örlöm magam. Ön mit tanácsol?

Nagyon várom a válaszát! Köszönettel

Tisztelt Doktornő!
Párommal néhány éve vagyunk együtt. Én egy válás utáni lábadozási időszakban voltam,amikor találkoztunk, rengeteget segített nekem abban, hogy talpra álljak, felgyorsította a “gyógyulásomat”. A korábbi tapasztalatainkból tanulva egy tudatosabb életet szerettünk volna mindketten,teljes őszinteséggel, megbecsüléssel egymás iránt. Aztán fokozatosan világossá vált számomra, hogy neki komoly szerfüggőségi problémája van, aminek a használatát mindig valamilyen külső stressz váltja ki. Rosszabb napjaiban nagyon erős a birtoklási vágya fölöttem, egyre többször próbál manipulálni, vádaskodik, féltékenykedik, egyre komolyabb önértékelési gondokkal küzd, és gyakorlatilag most már rendszeres, hogy 3-5 nap mélypont után (aminek általában valami katartikus vita vagy esemény vet véget) jut 1-2 nap, ami “normális”. Sajnos ez a helyzet nem lett jobb akkor sem, amikor kiderült, hogy gyermeket várunk – sőt!. Én már régóta szerettem volna gyermeket és ő is mindenben támogatott, hogy ez az álmom valóra váljon. Viszont most már a születendő gyermekünkért is felelősnek érzem magam, és tudom, hogy ez az életforma így tovább nem tartható. A páromnak nagyon sok a felelősség a vállán, mindemellett maximalista magával és a környezetével is. Nagyon segítőkész, de ő maga semmilyen segítséget nem hajlandó kérni,szakemberhez nem akar fordulni. Nem tudom honnan és hogyan kérhetnék én segítséget, mert jelenleg az is probléma lenne, ha kiderülne, hogy én találkoztam egy szakemberrel. A tanácsát szeretném kérni, hogy kihez fordulhatnék, illetve hogyan tudnám rávenni, hogy kérjen segítséget. Gondoltam rá többször, hogy átmenetileg elköltözöm, hátha “magához tér”, de a labilitása miatt félek megtenni.
Várom visszajelzését, és őszinte véleményét.
Köszönettel, Pálma

Tisztelt Doktornő!
Elég nehéz szavakba foglalni, mi is az pontosan ami kavarog bennem. több mint egy évvel ezelőtt kezdtem el azt érezni, hogy egy olyan mély gödörbe kerültem lelkileg, amiből képtelen vagyok egyedül kimászni. Akkoriban nagyon sokat sírtam, álmatlan éjszakáim voltak, gyógyszerfüggővé váltam, hogy pár órát tudjak aludni. Ezzel mára felhagytam, de így is minden nap egy küzdelem magammal, hogy továbbra is nemet tudjak erre mondani. Ezalatt az egy év alatt ez az érzés olyan mértékig elhatalmasodott rajtam, hogy úgy érzem minden olyan érzelem ami még emberré tesz, szépen lassan szertefoszlik és nem marad más a helyén csak fájdalom és harag. A családom és a barátaim iránt sem érzem, hogy különösebb érzelmeket tudnék táplálni nem úgy, mint régen. A párom nemrégiben megkérte a kezem, boldog vagyok vele de valahogy ha csak a mindennapjaimat nézem mégsem vagyok boldog. Nem tudom értékelni a szép dolgokat, aminek örülnöm kéne nem tudok. Nem tudom kimutatni a szeretetem amit a párom iránt érzek, így természetesen ez rányomja a bélyegét a kapcsolatomra is. Minden nap őrlődöm, hogyan tudnék mégis változtatni ezen a helyzeten, de nem látok belőle kiutat. Küzdök magammal, haragszom magamra és mérhetetlenül csalódtam a képességeimben, mintha 180 fokot fordult volna az életem. Egyre többször szinte kisfilmként pörögnek le a szemem előtt az öngyilkossági gondolatok,és sokszor félek, hogy már nem tudom visszahúzni a lábam alá a talajt ami egyszer kicsúszott és azóta egyre csak távolabbinak tűnik. Szeretném újra élvezni az életet, szeretnék újra szeretni és bízni az emberekben. Teljesen bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben, pedig régen könnyen barátkozó típus voltam most mégsem tudom a saját páromnak sem elmondani a problémáimat még akkor sem ha könyörög érte, olyan mintha egy vasból készült lakat nyomná a szívemet és a számat. Ha belenézek a tükörbe nem látok mást csak egy szörnyet, aki azoknak az embereknek okoz fájdalmat akik egykor a világot jelentették neki. Nagyon indulatossá váltam, és a családommal szemben is felveszek egy olyan önvédelmi stílust, hogy véletlenül se jöjjenek rá legbelül mennyire kiáltok segítségért. Mintha a lelkem egyik része nem akarná a segítséget a másik fele viszont zokog és mindenbe kapaszkodik ami még húsvér emberré teszi. Mára teljesen elmúlt bennem az élni akarás érzése, nem látom már olyan színesnek a világot mint régen. Természetesen vannak alkalmak, mikor önfeledten tudok nevetni mégis valami nem ugyanolyan mint egykor. Félek az emberi kapcsolatoktól, rettegek attól, hogy valaki közel kerül hozzám vagy megismer, még a szép szót is támadásként élem meg és egyből egy sárba tipró személyiséggé válok. Meg akarok szabadulni ettől a béklyótól, de mára rájöttem, egyedül ez nem fog menni. Hiába alszom most már többet mint régen, reggel úgy ébredek, mintha semmit sem aludtam volna. Az 1 éve kialakult túlzott megfelelési kényszerem oda vezetett, hogy most orvosokhoz kell járnom rendszeresen gyomorfekély gyanú miatt. Rengeteget stresszelek, és ha van is mellettem valaki, sokszor akkor is csak őrlődöm és valójában nem is figyelek arra amit beszél. A páromhoz költöztem, de egyáltalán nem érzem itthon magam, sőt sokszor olyan gondolatok járnak a fejemben, biztosan be van kamerázva a lakás és most is telefonon nézi a párom, hogy mit csinálok. Természetesen semmi ilyenről nincsen szó de ennyire elhatalmasodott rajtam az emberekbe vetett bizalmatlanságom és ez már akaratlanul működik. Nem tudom mégis mi lehet az ami segít ezen változtatni, ugyanakkor bármilyen tanácsot elfogadok. Szeretném visszakapni az életemet, önmagamat, az életörömömet, a hitemet, a lelkemet mert egyelőre egy üres lelkű szörnyetegnek látom magam és óriási frusztrációt okoz bennem, hogy tehetetlennek érzem magam.

Tisztelt Doktornő!

Megismerkedtem nagyjàból fél éve egy fiúval. Többször próbálkoztunk az együttlèttel, de egy- két nap után érdektelennè váltam neki. Nem mutatott annyi érzelmet, amennyit Èn vártam volna. Èn beleszerettem, és tisztáztuk azt is, hogy ő nem szerelmes. Saját problémákra hivatkozva tartózkodik a tartós párkapcsolattól. Mondván, nem tudnà magát odaadni. De meg sem próbàlta. Ugyanakkor keresi a társaságom. Naponta többször beszélünk, közös programokat, nyaralást tervez. Én elmondtam, hogy számomra ez nem működik barátként. Közben flörtöl is velem. Ellentmondásos a viselkedése. Félek, ha határozottan visszautasítom, akkor elvesztem. Nem tudom eldönteni, hogy érdemes- e várnom rá. És emiatt folyamatosan örlöm magam. Ön mit tanácsol?

Nagyon várom a válaszát! Köszönettel