Kedves Cintia!
Úgy nőttem fel, hogy alkoholista volt az apám, aki űzte a családját. Édesanyámat mindig bántani akarta ezért mást sem tettem csak féltettem amióta az eszem tudom. Válásuk után egy házban csak külön leválasztott lakrészben maradt velünk, onnantól ha ivott meg akarta ölni anyát. Sok mindenen keresztül mentünk, különköltözésen, rendörségen stb. Kb 18 éves koromig féltem éjjel nappal, ma mi lesz mi fog történni. Bármit csináltam gyerekkoromban, fél füllel azt figyeltem mi történik körülöttem, ha éppen nincs vész akkor mikor lesz. Mire felnőttem és sikerült ebből a nyomorult helyzetből kilépnünk édesanyám váratlanul meghalt. Úgy érzem bennem “maradt” a félelem. Most 40 évesen tombol bennem a rettegés a szorongás. Jártam már terapeutánál, szedtem tablettát de nem működött és eldöntöttem, hogy megpróbálok ezzel együtt élni. A probléma az, hogy amikor az ember pl megijed megdobban a szíve. Én, mivel folyton megijedtem állandóan bedobbant a szivem, majd ebből az lett, hogy a félelmem és a gondolataim elegendő ahhoz, hogy mostanra állandó extrasystoléim legyenek. Reggeltől estig gyakorlatilag szorongok ebből következik, hogy össze vissza ver a szivem 10 percenként. A vegetatív idegrendszerem teljesen felborult. Próbáltuk a relaxációs gyakorlatokat, de az az ellenkezőjét váltotta ki, mivel akkor nem tudtam elfogadni hogy nem tudom kontrolálni a körülöttem lévő dolgokat.
Volna esetleg javaslata számomra?
Köszönettel, Robi

Üdvözlöm,

a problémám a következő: a párom folyamatosan megjegyzéseket tesz a külsőmre, amit próbál poénnak beállítani. Megkérdeztem, hogy ez miért jó neki? Miért van velem, hogyha nem elégedett a külsőmmel? Válaszként annyit kaptam, hogy semmi baja és, hogy elégedett. Inkább saját magával van gondja és attól tart, hogyha dícsérne beszólások helyett, akkor rájönnék, hogy kaphatok tőle jobbat is. Szeretjük egymást, jól érzem magam vele, ezt az egy dolgot leszámítva. Azt mondta, hogy megpróbál változtatni ezen. Viszont azt is mondta, hogy ez a csipkelődés úgymond az alaptermészetéhez tartozik. Ezért számomra kicsit kétséges, hogy vajon képes lesz-e ezen változtatni. A kérdésem, hogy érdemes-e esélyt adnom ennek a kapcsolatnak? Vajon tud elegendő lenni a szeretet és a türelem ahhoz, hogy együtt egy jól működő kapcsolatunk legyen? Köszönöm szépen a választ.

Lamyom 10 èves èsegy ideje kb 2 hónapja elmondta hogy tetszenek neki a lányok megnèzi a febeküket ciciüket.valamibt elmobdta h.szerelmes egy kislanyba ès olyanokat gondol h.sexel csókolózik velük.pl húzogatós mintajú pólóját csak azèrt nèzi meg a kislányoknak h.megfoghassa a cicijüket!
Sírva mondja el a dolgokat nagy lelki gondot jelent neki sokat kèrdezi elfogja e felejteni a dolgokat nem akar leszbikus lenni.
Ez valóban leszbikusságra vall? Hogyan segítsek neki?

Túlzott érzékenység és impulzivitás ellen mit lehet tenni? Vagy ez normális?
Például azért nem megyek el dolgozni, mert félek hogy be fognak szólni a munkatársak és annak hatására rossz érzéseim lesznek. Olyan hiedelmeim vannak, hogy ha például valaki sokat beszól nekem, poszttraumás stresszt fogok kapni. Ettől lehet poszttnraumás stresszt kapni? állitolag egy természeti katasztrófától is lehet traumás stresszt kapni, szerintem izgalmas egy természeti katasztrófa, én videóznám. Mindenki másra érzékeny.
Másoknak is beszólnak a munkatársak és nem zavarja őket, tovább dolgoznak. Én meg ha valaki viccből is mond valamit, felhúzom magam. Máskor meg rögtön visszaszólok. De a másik tök nyugodtan néz én meg dühöngök.
A másik hogy a bénázástól félek, mondjuk ha van valami feladat és én azt elrontom, rosszul számolom meg. és ha ezért leszidnának. mondanák: ki vagy rúgva!
Van köze ahhoz hogy még fiatal vagyok és nem nagyon dolgoztam?
Meg hát általában ilyen 30 40 évesek vannak egy munkahelyen én meg huszas éveim elején járok.
Nincs azzal gond hogy kiálljak magamért, csak a rossz érzésektől tartok amik jönnek.
Meg hát egy munkahelyen van próbaidő, ott meg mindig mondják hogy majd elválik alkalmas vagyok e és hogy nekem is tetszik e. Általában próbaidő alatt ott hagyom a helyet. Eléggé lobbanékony személyiség vagyok, akinek nagyon erősek az érzései és nem tudom kontrollálni őket és azok irányitanak.
Főleg hogy nem is akarok én olyat dolgozni, csak kell a pénz tanfolyamra. meg jogositványra. Egyáltalán érdemes egy munkahelyen éveket eltölteni?
Érettségivel csak ilyen nem emberbarát munkákat tudok vállalni, inkább tanulok és megyek fősulira. csak igy a szüleim fognak eltartani. még sokáig. és az is zavar. nem tesz jót az önbecsülésemnek.
Múltkor egy baromfifeldolgozóba voltam napi 12 órába, hát….
másik helyen be se jelentenek. Nem Pesten élek ahol minden sarkon van munka.
Máskor meg csak egyszerűen lusta vagyok és inkább beülök a plázába kajálni, páváskodok. Vagy céltalanul utazgatok a környéken.
Nekem olyan munka kéne ami impulziv, nem egy helyre vagyok bezárva. és én irányitom magam és a történéseket.

Már egy ideje anyám mondja nekem, hogy “eltávolodtam” tőle, de ő nem érti meg, hogy a tiniknél ez normális. Még szólni se merek ha tetszik egy ruha, mert túl férfiasnak fogja gondolni.

Undorítónak érzem, hogy lány vagyok. Már anyámnak is elmondtam, de nem vesz figyelembe. Értem hogy lehet hogy csak egy korszak, de akkor is utálom a magas hangomat, és a testemet.

Tiszteletem!!
Minden 9 évvel ezelőtt kezdőtött. Akkor egy chaten ismertem meg a párom, aki nem magyar és külfödre, jobban mondva az ő lakhelyére költöztem.
Ő elvált gyermeke nincs, és tizenx évvel idősebb nálam. Nyelvi problémánk sohasem volt, hisz’ én beszélem az adott nyelvet.
Első 3 évben viharos kapcsolatunk volt, sokszor azt éreztem nem szeret engem, a volt felesége mindig a képben volt, jelen szinte minden pillanatban, mint egy barát, engem ez nagyon zavart, sokat veszekedtünk, féltékeny voltam. 2012-ben itthon maradtam, mert a párom így döntött: jobb külön. Akkor nem értettem a döntését, hiszen egy böröndnyi dologgal érkeztem haza, visszafelé is megvolt a jegyem, azért éreztem, hogy minden ok nélkül elhagytak engem. Apukám 2011ben halt meg, szóval az elhagyatottság érzése 2x volt akkor. Aztán jött a felismerés, hogy az állandó jellegű internetes ellenőrizgetésemből kifolyólag megbántottam a biztonyos ex feleséget, amire persze a párom berágott. Közel 5 hónapig voltam akkor itthon, kétségbe voltam esve, hogy mi lesze velem, a kapcsolatommal, és egy nap eljött értem a párom, aki megbocsájtott nekem. A kapcsolatunk ahol abbamaradt ott folytatódott, azzal a különbséggel, hogy akkor -25 kilót fogytam (mindezt mután visszatértem hozzá, szépen fokozatosan lefogytam magamért is), mert a párom mindig is ezt szerette volna, hogy jó formába hozom magam mert fiatal vagyok. Majd kicsattantam a boldogságtól, nagyon jól éreztem magam a bőrömben, magamra találtam, önfeledt és boldog voltam, szerelmes. 2013-ban a párom demens anyját kezdtem el a ápolni ami egy nagyon kiterejdt és felelőssőgteljes munka, és bevallhatom Önnek, nem nekem való volt. Nem vagyok szakápoló, nekem ehhez a szívem mélyén sohasem volt türelmem, de a pénz miatt elvállaltam. 5 teljes éven keresztül ment ez a dolog, ebben az időszakban is megamaradt az exe mint barát, akivel a mai napig nem tudok és nem is szeretnék baráti kapcsolatot kialakítani, része volt a kapcsolatomnak, de annyira el voltam foglalva más dolgokkal, hogy nem vettem róla tudomást, szépen lassan visszakúszott rám a 25 kiló amit leadtam, vagy talán több is, 2016-ban pánikbeteg lettem, szerintem idegileg nagyon leépültem, és egyik alkalommal amikor itthon voltam, nem bírtam visszautazni, félelem aggódás és a pánik miatt. Akkor a párom eljött értem autóval, mondogatta, hogy hagyjam abba az anyjának az ápolását, de mivel szükségem volt erre a munkára, nem engedtem neki. Most 2018 februárjában egy kisebb vita után eldöntötte a párom, hogy én oda többet nem megyek, így elveszítettem a munkámat, és nagy valószínűséggel őt is. Mérges vagyok, elment az életemből 5 kemény év, idegileg kimerült lettem, sokat stresszeltem, míg az anyját ápoltam, és ez a hála? (Egyszerűen hazaküldenek mint egy bőröndöt mikor már nem veszik hasznomat???- lent írok erről).Vagy mikor már nem akarok részt venni ebben?
Most ő jár oda, és ápolja az anyját (ő ebben az 5 évben is besegített amúgy, csak nem napi 12 órában hanem csak pár órában).
Időközben 2év alatt levetkőztem a pánikbetegségem, viszont a stresszevésről nem bírok lemondani, fáradt ingerlékeny és idegileg kimerültenek érzem magam, sokat változtam, néha depressziósnak is érzem magam, sokat sírok néha ok nélkül is. A párom szerint válságban van a kapcsolatunk mind anyagilag mind érzelmi szempontból, így ismét haza lettem “küldve”. Jelenleg nem tudom hányadán áll a kapcsolatom “szünet” ez vagy sem, szakított csak nem mondja meg?!?!? 9 év nagyon sok idő, én még mindig szeretem őt, nélküle itthon nem is érzem magamnak teljesnek, levert és szomorú vagyok semmihez semmi kedvem, haragos és kedvtelen vagyok mindenkivel, és persze nem érzem magam jól a bőrömben, mert kövérnek érzem magam, és képtelen vagyok lemondani az édességről, fogyni mint régen, nincs meg a motíváció. Párommal megvan a napi szintes kapcsolat, néha azt érzem úgy beszélgetünk mint két barát, pedig én nem úgy tekintek rá mint egy barát, én még mindig szeretem őt.
Én nem szívesen várok valaki kényelmére míg eldönti mit is szeretne valójában, közben én örlődök itthon, emészt a dolog, mellé biztos hízok is…. Anyagilag is megterhelő a várakozás….szóval szeretnék pontot tenni a dologra. De ez én vagyok, a párom semmit sem mond.
Párom meg erőltetni sem szeretném, hogy mikor megyek vissza ha visszamegyek hozzá, nem akarom kierőszakolni, hogy szeressen engem és legyen velem. Viszont én ezt már nem bírom sokáig, szeretném tudni, hogy hol rendezzem az életem, itt vagy ott vele.
Ön szerint mint lehet tenni ebben a helyzetben? Létezik,hogy valaha elfogadom a párom és az exe közötti barátságot? Valahogy legyőzhetem a stresszevést mert fogyni szeretnék magamért ?!??! Meddig várjak míg a párom kitalálja mi legyen velünk?! Talán az utolsó kérdésre adott válasz érdekel engem a legjobban!

Köszönöm a válaszát!

Jo estet kivanok! 18 eves vagyok. Januarba megismertem egy fiut akibe bele szerettem. Most ugy nez ki hogy ossze koltozunk de a csaladom teljesen ellenem fordult ez miatt. A nagy tavolsag miatt viszont ez a kapcsolat koltozes nelkul nem mukodne. Meg szeretnem tartani a jo kapcsolatot a csaladommal es a baratommal is. Mit tegyek? Koszonom elore a valasszat

Kedves címzett 40 éves nő, anya vagyok. Nem] tudom elfogadni magam, nem vagyok szép, néha szokták mondani jól nézel ki ezt nem tudom hová tenni de ez nem tart sokáig de inkább csúnya vagyok, nem szép az arcom. Néha elfogadhatónak látom magam,átlagosnak. Vonattal járok dolgozni kapok megjegyzéseket, hallom mondják, milyen csúnya, de én nem érzem magam annyira rondának, de ha mások mondják biztosan az vagyok. Ezen nem tudok változtatni. Néha elfogadom magam néha meg utálom magam. Tudom hogy nem vagyok egy szépségkirálynő, de talán annyira ronda sem. Ezáltal az önértékelésem nulla, inkább mindig csendben maradok.

Én nem magammal kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni, hanem egy barátommal kapcsolatban. Gyakran álmodik rosszat és halálfélelme van. Nem szeretne pszichológushoz menni amit meg értek viszont én segítséget szeretnék kérni hogyan segítsek rajta.

A problémám a legjobb barátommal (Fiú, ahogy én is) kapcsolatos. Rettentő jó kapcsolatunk van, testvéremként szeretem, viszont szinte ciklusokban előjön a probléma, hogy én úgy érzem, nem ad elég érzelmet a kapcsolatba, és nem érdeklődik eléggé felőlem. Úgy érzem, a kapcsolatunk mára már csak a mizu és a mesélj valamit jellegű szintre süllyedt. Elmondtam neki, hogy egysíkúnak érzem a kapcsolatot, és úgy érzem, az a testvéri szeretet, amit én adok, az nem kölcsönös.
Mindkettőnk rengeteg dolgon ment át, ami megnehezíti az emberekhez való könnyű közeledést, de a gimnázium elején jóban lettünk (most készülünk az egyetemre), és azóta a legjobb barátok vagyunk. Viszont rendszeresen feljön a probléma, amit említettem, szerinte pedig mindig csak kioktatom, és nála emiatt telt be a pohár, s mostanra a legnagyobb mélypontot érte el a kapcsolatunk.
Nem tudom, mi lenne a megoldás, hogy mindkettőnknek jobb legyen, de az biztos, hogy szeretném, ha barátok maradnánk!
Válaszukat előre is köszönöm!

Jonapot kivánok Sándor vagyok 21 éves pánikbetegségel küzdök már elég rég ota aza panasz hogy nem merek ki indulni a lakásbol attol félek hogy roszul leszek és már ithon is előjön a másik az hogy mikor köhögög hányinger keringet ez előtt már volt egy pánik betegségem az el mult és ez jőtt utána nagyon szeretnék kilábalni belőle mivel élettársam van és az isten megáldot minkett egy pici babával az élettársam még csak 4 honapos viszont el kell menem dolgozni de nem merek kimozdulni ebben kérem a segitségüket

Gyerekkoromban sokat nélkülöztünk. Apám alkoholista 9 éve nem dolgozik. Az alkoholizmusból erőszak kerekedett. Innen egy bántó, erőszakos, manipulatív kapcsolatba menekültem ami 5.5 évig tartott. Én léptem ki…. Nehéz és szörnyű szakítás volt. Most egészseges kapcsolatban élek. Jó munkám van, jó emberekkel.
A hosszú rossz évek alatt arról győzködtem magam hogy jól vagyok. De most amikor szinte minden rendben van körülöttem azt érzem hogy semminek nem tudok örülni…
A munkahelyemen mindent rám szabott munkát elvégzek. Itthon más a helyzet… Szalad a ház mégsem bírok megmozdulni…. Csak az internet és vele kapcsolatos tevékenységekkel tudom elfoglalni magam.
Kitöltöttem az oldalon található összes tesztet. Mindegyik azt javasolta hogy forduljak szakemberhez.
Az lenne a kérdésem hogy akkor most én depressziós vagyok?

Jo estèt!

Èn egy 16 èves ( mindjárt 17 ) èves lány vagyok
Már nem először irok önöknek..
2 ève vagyok együtt a barátnőmmel és minden rendben van köztünk legalábbis kisebb nagyobb vitákkal.. ő ket hete szakított velem mert anyaeknak nem mondtam meg el h együtt vagyunk.. mondta h várni fog rám csak lèpjem meg ezt a lèpcsőt..
Èn azèrt nem mondtam el nekik mert tudom h nagyon idegesek lennènek, elvennèk a telefonom ès tiltanának.. az ő szülei azaz anyukája es pótapukaja meg apuka es potanyukaja hamar elfogadták szerencsère..
Èn mindennap oda megyek anyához h na most akkor beszèljunk de sosem tudom elmondani neki.. látja rajtam h kèt hete szarul vagyok.. de különösebben nem èrdekli.. tegnap este is közölte velem h biztos a barátnőm miatt van es mi a szarèrt beszèlek meg vele teljesen tönkre tesz de nem fogja ezt hagyni majd tönkre teszi ő.. meg gyenge idióta vagyok.. es hasonlókat mondott.. èn persze megvèdtem a barátnőmet de ezèrt megjobban kiakadt anya es nem beszelunk eppen..
Tanácsot kèrnèk önöktől.. h vajon anyukám mert van ennyire a barátnőm ellen? ( igen tudja h meleg a barátnőm..) de nem is ismeri ot úgy igazán..
Mert akarja h ne beszeljek vele? Elegem van már h nem lehetek előttük az aki vagyok.. h folyton azzal jonnek h pasi van a dologban ugye pasi.. èn meg ilyenkor mindig elkezdek sírni.. magamban..
Hogyan mondjam el nekik? Hisz úgy h nem id tudjak mar ellene vannak.. nem csak a melegeknek hanem a baratnomnek is.. egyszerűen nem ertem mert..
Fèlek hogyha elmondom nekik akkor tiltani fognak megjobban tőle vagy olyan hisztit fog anya leverni h soha többet nem beszèl velem a barátnőm.. kèt tűz között vagyok.. itthon mindig a cuki jofej lány vagyok aki mindent megcsinal tanul segit.. mikor barátnőmmel vagyok akkor meg csak őszinte es boldog vagyok..
Kèrem adjon valami tanácsot.. jo jonne úgy èrzem.. nem sokáig birom magamba tartani..
Előre is köszönöm válaszát

Jó napot kívánok!
20éves lány vagyok, sajnos már néhány éve időszakosan visszatérő depresszióval küzdök. Néha nagyon felelőtlen tudok lenni, amit később persze megbánok. A lehangoltság ellenére mindig tettem a dolgom, nem hagytam el magam. Most van párkapcsolatom majdnem fél éve, de nagyon ragaszkodok, és nem igazán tudom egyedül jól érezni magam. Régebben lefoglalt a tanulás,olvasás,de mostanában nagyon nehéz időszakom volt, és céltalannak érzem az életem. A régi hobbijaimmal nehezen foglalom le magam, sokszor sírok és borzasztó magányosnak érzem magam. Szeptembertől elkezdem az egyetemet, és Pesten pörgős életbe kezdek. Mikor társaságom van, akkor boldog vagyok,eszemben sem jut a sok rossz, de egyedül nagyon nem vagyok jól. Szeretném hasznosan tölteni a nyaramat, de a diákmunkán kívül más nem nagyon van számomra. Mindenre azt érzem felesleges, értelmetlen az élet. Mit tehetnék? Rövid az élet, és igazán nem szeretném pazarolni a hónapokat, ugyanakkor az érzéseim gyakran a mélybe rántanak. Mit kellene tennem?
Előre is nagyon köszönöm a választ!